José Saramago - Az elefánt vándorútja

José Saramago utolsó előtti regénye a tavalyi év utolsó újraolvasása és - könyves szempontból - egyben méltó zárása volt.

Saramago Salzburgban tartott előadást az ottani egyetem lektorának meghívására, akivel ezt követően Az Elefánt nevű étteremben vacsorázott, ahol apró faragványokat pillantott meg, melyek egyike a Belémi Tornyot ábrázolta. Kiderült, hogy ezek egy útvonal állomásai, melyet a XVI. században tett meg egy elefánt. Az író azonnal tudta, hogy ebből kikerekedhet egy történet, és minden segítséget megkapott, hogy meg is születhessen.

1551-ben III. János portugál király szeretné megajándékozni unokaöccsét, II. Miksát; és felesége, Ausztriai Katalin veti fel, hogy küldjék el neki Salamont, az indiai elefántot. Salamon két éve érkezett Portugáliába a sitárjával, Szubhróval (akinek a neve többször Subhro alakban is szerepel), de ez idő alatt csak a karámjában henyélt.

A király a megfelelő emberére bízza az utazás szervezését, így 1551 augusztusában Salamon és Szubhro egy karavánnal együtt útnak indul Spanyolországba, Valladolid felé, ahol Miksa főherceg emberei várják őket, hogy tovább folytassák útjukat Bécsbe.

Az utazás nem egyszerű, hiszen egy elefántnak hatalmas mennyiségű takarmányra van szüksége naponta, melyet magukkal kell vinniük, ráadásul az állatok és az emberek sem tudnak egyformán haladni. Arról nem is beszélve, hogy számunkra természetes, hogy vannak elefántok is a világon, de a XVI. századi portugálok, ill. spanyolok, olaszok és osztrákok még csak hallani sem hallottak ilyen teremtményről, ezért nem meglepő, hogy a különböző helyeken meglepetten fogadják Salamont.

Nem mindennap történik meg, hogy megjelenik az életünkben egy elefánt.

Saramago a történelmi eseményeket a saját fantáziájával ötvözi, hiszen e nélkül - mivel a rendelkezésére álló források is hiányosak -, üres járatok is adódnának a történetben, így mindez csak a regény javára válik. Újra felbukkan az az ironikus és gunyoros narrátor, akivel a Ricardo Reis halálának évében már találkoztam, és nagyon szerettem.

Ebből az elbeszélésből nem hiányoznak az emberi természetről alkotott, többé-kevésbé pontos megállapítások, amelyeket mind hitelesen vetettünk papírra és megjegyzésekkel láttunk el, értéküknek és a pillanatnyi lelkiállapotunknak megfelelően.

Szubhro egy teljesen más kultúrából érkezett, saját magát félig-meddig vallja csak kereszténynek egy olyan korban, amikor aktívan működik az inkvizíció, és a derék portugálok alaposan megfontolják, mit gondoljanak a saját vallásukról. Sőt, teljesen természetesnek veszik azok tanait, ahogyan a társadalmi alá- és fölérendeltségüket is. Minderről Szubhrónak is megvan a véleménye, aki időközben a Fritz nevet kapta a főhercegtől, aki Salamont is Szolimánná keresztelte át.

Valahányszor fent ült salamon nyakában, a szubhro mindig kicsinynek látta a világot, de most genova kikötőjének rakpartján, amikor emberek százainak szeme meredt rá, akik a szó szoros értelmében megmámorosodtak az elébük tároló látványtól, a minden tekintetben hatalmas méretű állattól vagy tőle, aki a parancsaival irányította őt, fritz bizonyos megvetéssel szemlélte a sokaságot, s a megvilágosodás és viszonylagosság felismerésének ritka pillanatában, arra gondolt, hogy bizonyos szempontból egy főherceg, egy király, egy császár is csak egy elefánt nyakára ültetett sitár.

Az elefánt vándorútja kalandokat és megpróbáltatásokat egyaránt tartogat mind Salamon, mind a sitár és a karaván tagjai számára. Végig követjük útjukat a portugál, a spanyol, az olasz és az osztrák utakon, szárazföldön és vízen, melegben, esőben és hóesésben, míg 1552 elején megérkeznek Miksa főherceggel és kíséretével együtt Bécsbe.

A könnyen olvasható, elgondolkodtató és olykor megmosolyogtató regény a történelem egy számunkra eddig ismeretlen eseményét meséli el Saramago jól ismert - játékos, gunyoros - stílusában. Aki pedig azt hitte, hogy a portugál író a Káinban írta szándékosan kisbetűvel a tulajdonneveket, felfedezheti, hogy már Az elefánt vándorútjában is így tett.

Nem én játszadozom a szavakkal, ők játszanak velem

Ha pedig valaki most szeretne megismerkedni a szerző munkásságával, első olvasmányként jó választás lehet számára a regény.

Az olvasást sajnos a gyakran felbukkanó nyomda- és szerkesztési hibák zavarták. Előfordult, hogy egy-egy mondatnak nem volt értelme egy-egy kimaradt szó miatt. De ilyen a fentebbi idézetben is Szubhro neve előtt a határozott névelő is, bár tény, hogy a portugálban kiteszik a hím- vagy nőnemű határozott névelőt a személynevek elé is. Egy európás könyv esetében is színvonalas(abb) szerkesztői/korrektori/nyomdai munkát várna az olvasó. Némi kárpótlásként viszont ott a nagyon szép borító, és a belső oldalakat díszítő elefánt képe.

A portugál Wikipedia szerint Saramago nagyon beteg volt a regény megírása idején, de sikerült befejeznie. Ennek tudatában még inkább tiszteletet érdemel, hogy papírra vetette Salamon történetét, akinek emlékét ma is számos étterem vagy szálláshely őrzi azokon a helyeken, melyeken megfordult hosszú útja során.