A kötetet Edmund Wilson előszava nyitja, amelyből megtudjuk, hogy Fitzgerald 1940. december 21-én szívrohamban hunyt el, miután elkezdte a regény hatodik fejezetét. A jegyzetei azonban fennmaradtak, és ezeket a könyv végén megtaláljuk, melyek segítségével megismerjük az író elképzeléseit és módosításait.
A regény 1935-ben játszódik, amikor a nagy gazdasági válság után az Egyesült Államok már kezd talpra állni, de a krízis a filmiparra is jelentős hatással volt.
A regény narrátora, Cecília (Celia) Brady, aki ekkor egyetemista, egy producer lánya, így már gyerekkora óta ismeri a filmes világot. Éppen a keleti partról, az első egyetemi éve végén, tart haza a nyugati partra, amikor egy gépen utazik néhány filmessel. Az egyikük a fiatal forgatókönyvíró, Wylie White, míg a másikat, egy Schwartz nevű férfit Wylie Cecília apjának barátjaként mutat be a lánynak. Az út során kiderül, hogy egy bizonyos Mr. Smith is utazik a gépen, aki nem más, mint a producer, Monroe Stahr, aki sosem íratja ki a nevét a filmjeire, és mióta elveszítette a feleségét, csak a munkájának él.
Az ember vagy elfogadja Hollywoodot olyannak amilyen, mint például én tettem, vagy megvetően legyint rá, ahogyan olyasmire szokás, amit nem értünk. Nem mintha Hollywoodot nem lehetne megérteni, bár persze csak félig-meddig és sohasem végérvényesen. Szinte egy kezemen megszámlálhatnám azokat a férfiakat, akik fejből tudták a mozi egész, bonyolult egyenletét. Nő pedig legfeljebb abban reménykedhetett, hogy talán majd egyszer sikerül megértenie az illető férfiak valamelyikét.
Cecília titokban szerelmes a nála tizenhat évvel idősebb producerbe, és a történet idején úgy látta, neki is ugyanolyan esélye van Stahrnál, mint bármely másik nőnek.
Néhány héttel a repülőút után földrengés rázza meg Los Angelest, az utcákat elönti a víz, és a stúdió környékén, egy díszletszobornak köszönhetően, felbukkan két nő, mely közül az egyikre azonnal felfigyel Stahr.
A továbbiakban a filmgyári mindennapok mellett a kettejük, Stahr és Kathleen kapcsolatát ismerjük meg.
Utóbbiak voltak azok a részek, amik a legjobban tetszettek, ahol újra azzal a Fitzgeralddal találkoztam, aki annyira gyönyörűen ír:
Valami nyugtalanság járta át a nyarat - augusztus eleje volt, bolond szerelmek és szenvedélyes bűnök ideje. Ilyenkor mindenki tudja már, hogy immáron nem sokat tartogat számára a nyár, ezért megpróbálja mohón belevetni magát a jelenbe - vagy ha nincsen jelene, megpróbál teremteni magának valamit helyette.
Megkedveltem Stahrt, ugyanis az a típusú ember, aki mindenkire odafigyel, és ha valakinek problémája akad, leül vele megbeszélni a dolgot, és addig nem engedi el, míg valamilyen megoldást nem találnak. A munkájában is a tökéletességre törekszik, és ha hisz egy filmben, legalábbis neki tetszik, nem érdekli, ha veszteséges lesz is, legyártatja. Azonban szinte az egész napját a filmgyárban tölti, és nem pihen eleget. Sőt, nem olvas mást, csak forgatókönyveket.
Az orákulum kimondta a végső szót. Se vitának, se hozzászólásnak nem volt többé helye. Stahrnak mindig igaza kellett, hogy legyen, nemcsak többnyire, hanem mindig - máskülönben az egész épület elolvadt volna, mint egy darab vaj.
Cecíliát is szerettem, akire egyáltalán nem hatott rá Hollywood, mindvégig kívülálló maradt, és Fitzgerald nagyon jól a bőrébe bújt, ahogyan bemutatja az érzéseit és a gondolatait, és ugyanez elmondható róla a többi szereplő esetében is.
Akkor hallottam Wylie-ról először, hogy író volna. És bár én kedvelem az írókat - mert ha az ember megkérdez valamit egy írótól, rendszerint választ is szokott kapni a kérdésére -, ettől mégis kisebb lett a szememben. Mert az írók valahogy nem egészen emberek. Ha viszont jók a mesterségükben, akkor meg tulajdonképpen egy egész csomó ember lakozik bennük, miközben mindent elkövetnek, hogy mégiscsak egy személy legyenek. Mint a színészek, akik mindig szinte szánnivalóan iparkodnak, hogy elfordítsák a fejüket és bele ne nézzenek a tükörbe, mondhatni kétrét görnyedve az igyekezettől - és közben a csillárt lesik, hogy nem pillantják-e meg az arcukat a fényes réz ellenző lapján.
Az író táblázatot is készített az utolsó vázlatához, melyben részletesen felvázolta az elképzeléseit. A-tól I-ig jelölte az Epizódokat, és számokkal a hozzájuk tartozó jeleneteket, helyszíneket vagy eseményeket. A következő oszlopban feltüntette az adott epizód szereplőit, majd az utolsóban, hogy hány karaktert szán rá és a megírás időtartamát. Tervei szerint június és október között készült volna el a teljes regénnyel.
Az író jegyzetei nemcsak a különböző fejezetekhez készültek, hanem részletesen ír bennük a szereplőkről és bizonyos eseményekről is. Ezeket olvasva, Az utolsó cézár egy nagyon izgalmas regény lett volna, amennyiben Fitzgerald be tudta volna fejezni.
A Wikipedia szerint az író Monroe Stahrt Irving Thalbergről mintázta, akinek olyan filmek fűződnek nevéhez, mint a Billy, a kölyök vagy a Grand Hotel.
 |
| Irving Thalberg a feleségével, Norma Shearer színésznővel 1929-ben |
Vegyes érzéseim maradtak a csonka regénnyel kapcsolatban, mert voltak részei, amelyek kifejezetten tetszettek és volt néhány, amely kevésbé. Hogy miért nem sikerült egymásra hangolódnunk? Ha néhány évvel ezelőtt olvastam volna, amikor rajongtam a spanyol és az olasz thrillerekért és mindenféle nyomozós sorozatokért, valószínűleg imádtam volna. Tavaly azonban már Agatha Christie-t sem olvastam. Egyszerűen ennyit változtam én is és a preferenciáim is. Aki most is szereti a műfajt, érdeklődik a harmincas évek Hollywoodja iránt, nyugodtan vegye a kezébe a regényt, mert számára biztosan maradandóbb olvasmányélményt nyújt, mint számomra.
Mindenesetre megismerhettem a filmes világot és egy új szót is tanultam (muszter - vágásra előkészített filmtekercs). Örülök, hogy a könyv végén elolvashattam a jegyzeteket, melyeknek köszönhetően teljes lett a kép a regénnyel kapcsolatban, és ugyanazt mondhatom el, mint annak idején A nagy Gatsbyről: Fitzgerald nagyon szépen ír, és bár tavaly Az éj szelíd trónján sem lett a kedvencem, biztosan olvasok még mást is a szerzőtől.
Ha pedig most keresnék mottót a blognak, biztosan ezt választanám Kathleentől, mindenesetre magamnak megjegyeztem, mert imádom:
De tudod, az a helyzet, hogy a tudás olyan végtelen... és minél többet tud az ember, annál több tudnivalóról szerez tudomást, ami már éppen csak, hogy karnyújtásnyira van, és ez így megy folyvást.
A regénynek több filmes adaptációja is készült, legutóbb 2016-ban az Amazon készített kilencrészes sorozatot belőle Matt Bomerrel és Lily Collinsszal a főbb szerepekben. Valaki látta esetleg?
F. Scott Fitzgerald: Az utolsó cézár
Eredeti cím: The Last Tycoon
Fordította: Bart István
234 oldal
Kalligram Kiadó, 2004
Sajnos néhány nyomda- és helyesírási hiba is rontott az olvasás élményén. Az egyik legfájóbbat a Jegyzetek első oldalán találtam, mely az 1. fejezethez készült, és az író egy saját élményét meséli el, melyet beépített a regénybe is: Egy beszélgetésen fog alapulni, melyet X-el folytattam (...). Még mostanában is szoktam ezzel a toldalékolási hibával találkozni. X-szel az helyesen. Máshol már helyesen toldalékolták a hasonló alakokat (ahol kötőjellel kapcsolódik a -val, -vel toldalék a szóhoz).
Kép: Wikipedia
amerikai
F. Scott Fitzgerald
film
filmadaptáció
Kalligram Kiadó
Négy évszak - öt könyv a saját könyvespolcomról
Bejegyzések
0 hozzászólás