Jesús Moncada regénye már régóta felkeltette az érdeklődésem, és azóta kerülgettük egymást az egyik webáruházban. Feltettem a kívánságlistámra, azonban a könyv már akkor is ritkaságszámba ment, így hol felbukkant, hol eltűnt. Végül nemrég sikerült beszereznem, és amikor belelapoztam, azonnal tudtam, hogy ismét jól választottam.
Épp befejeztem a Writing with Flair: How to Become an Exceptional Writer-kurzust, és utána kezdtem el a regényt, melynek első oldalait olvasva azon mosolyogtam magamban, hogy mindazt megtaláltam benne, amit tanultam. Pedig Jesús Moncada biztosan nem tanult a LinkedIn Learningen.
A regény elején néhány sorból megtudjuk, hogy anyagát az író szülővárosa, Mequiensa múltjának eseményei adják, azonban kiemeli, hogy nem klasszikus értelemben vett történelmi krónikát szeretett volna írni, és a szereplők is csupán a képzelet szülöttei, minden esetleges azonosság kizárólag a véletlennek köszönhető.
A regény helyszíne egy katalán kisváros, melynek pusztulása az 1970. év egyik tavaszi napján vette kezdetét, bár ehhez számos korábbi ok vezetett. Mégis, a városlakók számára ez az áprilisi nap jelentette a vég kezdetét, melyen a Patkó utca 20. szám alatti házat lerombolták, mely a Franco-diktatúra modernizációs programjának részeként ment végbe. A program révén korábban már egy víztározót kezdtek építeni a városban, és ekkor indult meg a szóbeszéd és az emlékezés az itt élők között. A vállalat, kárpótlásképpen, egy másik várost kezdett építeni, ahová a helyiek majd átköltözhetnek.
Azonban nem vették figyelembe az itt élők múltját, emlékeit, ragaszkodását, mely egész életükben a városukhoz kötötte őket. A regény lapjain pedig ezeknek az embereknek (jómódúaknak, patikusoknak, hajósoknak, bányászoknak, elöljáróknak stb.), felmenőiknek és egész közösségüknek az emlékei és történelme elevenedik meg.
Lehetséges, hogy az utcák, a terek, a házak s a két folyó ontották magukból kétségbeesetten az emlékeket, hogy valaki összegyűjtse őket az elkerülhetetlenül bekövetkező leromboltatás és szétszórattatás előtt. Akárhogy is, az emlékezés még sosem volt olyan pontos, mint akkor.
Megismerjük a város gazdag családjait, akik a hajósoknak és a bányászoknak adnak munkát. Közülük is az egyik legfontosabb a Torres i Camps család, mely édesgyökér-kivonatgyárának köszönhetően, az előbbieken kívül, még több ember számára biztosítja a megélhetést. Az emlékezés során fontos szerepet kap a szalon és a ház, amelynek falain megtaláljuk a családtagok képmásait, melyek az évtizedek során számos összejövetelnek, örömteli és váratlan eseménynek voltak tanúi.
Miután a veszekedés abbamaradt, Carmela gondolatai visszatértek a ház asszonyához. Miért kellett ennek a Romaguerának visszajönnie? A város lerombolása hozta vissza az idők mélyéről, ahogy az ósdi monstrumokat is a bontásra váró házak sötétjéből. Lehet, hogy jobb lett volna a házakat a berendezésükkel együtt lerombolni, és tiszta lappal kezdeni, a más időkhöz és más személyek emlékeihez fűződő lomok nélkül. A múlt idők kísértetei, a Romaguerák nélkül. De nem a tárgyak tehettek róla. Tudta ő azt jól. Az öreg cseléd csak ült a nagy konyha közepén, alakját beburkolta a halvány fény, amely sápadt csillogást kölcsönzött a porcelán-, alumínium-, ezüst- és rézedényeknek, s hirtelen ráébredt, micsoda őrültség és teljes hiábavalóság szembeszállni a rendíthetetlen idővel, amelynek mélyén ott szunnyadnak a néha vadul kicsírázó magok.
Felkeressük a helyi kávéházakat, melyeknek sajátosan alakult ki a törzsközönsége és az Édent, a helyi férfiak kedvenc helyét, melyről számos mendemonda járja. Az Éden ugyanis egyszerre mulatóhely és bordély. (Emlékeztetett is a Tierra de lobosban a burdelre.)
Részesei leszünk a hajósok és a bányászok mindennapjainak, az előbbiekkel több alkalommal is vízre szállunk. Mint minden közösségben, itt is folyamatosak az ellentétek a különböző osztályok között, melyek olykor konfliktusokhoz, sőt erőszakhoz vezetnek.
A különböző pletykák, jóslatok, hírek és történések (egy új hajó vízre bocsátása vagy éppen egy katasztrófa) mellett nemcsak a városiak élete, gondolatai és mindennapjai elevenednek meg előttünk, hanem az elmúlt száz évük történelmi eseményei is, és azok rájuk gyakorolt hatásai egyaránt. A tetuáni csata, az I. világháború, a köztársaság kikiáltása, a polgárháború és az üldöztetések, a II. világháború és Franco diktatúrája éppúgy rányomja bélyegét az itt élőkre, akik hol kívülállóként, hol az események részeseiként vesznek részt mindezekben.
Hol az igazság, ha a világ problémáit megoldani igyekvők ellentétei úgy elmérgesednek, hogy a közös ellenséget feledve egymás torkának ugranak? Nem az lesz-e a vége, hogy csak gazdát cserélnek, és ugyanúgy húzzák majd az igát, mint azelőtt, vagy még keservesebben? Valóban meg lehet változtatni a dolgokat?
Jesús Moncada nagyon jól ismeri ezt a közösséget, akiket valódi emberi mivoltukban mutat be. Vannak köztük gőgösek, pletykások, álszentek, makacsok; vannak, akik alkalmazkodnak a változásokhoz, és vannak, akik mindvégig kitartanak. Mindezt pedig olyan szeretettel, és nem egyszer humorosan teszi, hogy miután A vezércsel miatt félretettem, majd folytattam, azon kaptam magam, hogy hiányoztak ezek az emberek, akik közül többet is megkedveltem, akik egy számomra ismeretlen világba kalauzoltak el. Nem véletlen, hogy Moncada több díjat is nyert a regénnyel, melyet tizenöt nyelvre - köztük japánra és vietnámira is - lefordítottak.*
A folyók városa egyszerre nevezhető történelmi visszatekintésnek, korrajznak, emberi sorsok füzérének és szépirodalomnak. Elgondolkodtató, olykor szomorú, olykor melankolikus, olykor humoros és - számomra - egy nagyon szerethető regény, melyet biztosan újra fogok olvasni.
Külön szeretném kiemelni Nemes Krisztina nagyszerű fordítását, melyre tökéletesen igaz, hogy olyan volt olvasni a regényt, mintha magyarul íródott volna (Egy furcsaságot találtam benne, amit kivételesen fel sem írtam magamnak.).
Mivel nagyon szeretek kilépni az olvasási komfortzónámból is, a későbbiekben folytatom az ismerkedést a Katalán Könyvtár sorozattal, melyből néhány könyv már korábban felkerült a kívánságlistámra.
Az Aszpirin lázadás néven is ismert negyedik letartóztatás oka az volt, hogy a patikus végleg összerúgta a port az egyik szeretőjével, aki elhagyta egy haditengerészetnél szolgáló hadnagy kedvéért. Honorat szokásos józanságával ellentétben alaposan felöntött a garatra, és a hivatalos avatási dátumhoz képest tíz évvel később újjáépített Ebró-híd mellvédjén állva lángszavú beszédben hangoztatta az aszpirin erényeit a reuma kezelésében. Egy csendőrségi besúgó a nehezen érthető kémiai szakkifejezések mögött Franco-ellenes utalásokat és a szénmedence dolgozóit általános sztrájkra buzdító, burkolt felhívást vélt felfedezni. Bár kiderült a spion baklövése ("az acetilszalicilsav egy gyógyszer, te állat, nem egy kommunista ügynök!" oktatta az őrmester a spiclit, s közben nagy káromkodások közepette a laktanya szégyenének nevezte), a patikust mégis letartóztatták és megbírságolták, mert a megye prefektusának engedélye nélkül beszédet mondott.
Jesús Moncada: A folyók városa
Eredeti cím: Camí de sirga
Fordította: Nemes Krisztina
298 oldal
L'Harmattan Kiadó, 2013
Sorozat: Katalán Könyvtár
2900 Ft
Kép: Wikipedia
Bejegyzések
0 hozzászólás