Sose felejtse el, aki minősít, egyben önmaga képét is felvázolja, saját igénye, ízlése, érdeklődése, érzékenysége irányát (...).A csekei monológ (Jog és kötelesség)
Kifejezetten olyan képet kerestem, melyen nagyon jól látszik Szabó Magda szemében az a bizonyos fény, az Ni és az Fe, amely minden INFJ szemében ott van. Ráadásul a 4 nők szemében ehhez jön egyfajta ábrándozás, elmélázás is.
Néhányról félreértésről már írtam az INFJ sx4: tényleg létezik?-ben, így ezekre nem térek újra ki.
Egyesek szerint az INFJ-knek nincsenek saját érzéseik, mivel az Fe-jükön keresztül mások érzéseit veszik át. Ez annyiban igaz, hogy az Fe segítségével valóban képesek vagyunk érezni azt, amit a környezetünkben lévő(k), azonban nekünk is ugyanúgy vannak saját érzéseink, ahogyan a másik 15 típusnak is.
Köztudott Szabó Magdáról, hogy nagyon művelt és intelligens volt, sokat olvasott, így a sztereotíp gondolkodásúak szerint az enneagramja egyértelműen 5, mert "Az ötösök az okosok, ott van köztük Albert Einsten, Stephen Hawking és Nikola Tesla is". A Szépség és a Szörnyetegből Belle-t is sokan 5-nek tipizálják, csak mert olvas, pedig ő is 4. Ezeken már csak jókat mosolygok, mivel biztos vagyok benne, hogy a másik nyolc típushoz tartozóak között is vannak jó páran, akik szeretnek olvasni.
Az INFJ-kre valóban igaz, hogy intelligensek és szeretnek olvasni, azonban az enneagramjuk is sokban befolyásolja a személyiségüket.
Nemrég fedeztem fel a Habits.Socialön egy nagyon jó cikket az INFJ 4w5-ről, melynek első mondata tökéletesen leírja ezt a kombinációt:
INFJ 4w5 personality is a rare amalgamation of the INFJ’s intuitive understanding of the human psyche, combined with the Type 4’s intense emotional landscape and the Type 5’s intellectual rigor and curiosity.
Az INFJ 4w5 egy ritka fúziója az INFJ-nek, aki intuitívan megérti az emberi lelket, kombinálva a 4 típus intenzív érzelmi összképével és az 5 típus intellektuális szigorával/hajthatatlanságával és kíváncsiságával.
Nézzük meg egy pinen, milyen is ez a kombináció egy nőben. Ez lesz a kiinduló pontunk.
A bejegyzésben a már említett Hullámok kergetése mellett idézek két Szabó Magdával készült interjúból is. Az első, melyet Károlyi Csaba készített az ÉS számára és megjelent a Mindig más történik c. kötetben (Kalligram, 2015.), a másodikat pedig Vámos Miklós készítette, megjelent a Kedves kollégák 1-2.-ben (Európa, 2010.)
Az INFJ-kről és a 4-ekről általában azt olvashatjuk, hogy kívülállók, hogy kilógnak a sorból. Nézzük, mit mond erről Szabó Magda Vámos Miklósnak:
Amikor valaki annyira fiatal, és egész életében pontosan tudja, hogy az egyetlen dolog, ami megkülönböztette az iskolatársaitól, az az, hogy ő már hároméves korában is üvöltötte a saját versét (...).
Röviden összefoglalom az előzményeket Károlyi Csaba interjújából: Szabó Magdának annak idején volt egy osztrák vőlegénye, Gerhard, aki vegyész volt, azonban ő később Szobotka Tiborhoz ment feleségül.
Aztán már jó évtizede Szobotka felesége vagyok, mikor egyszer jön hozzám látogatóba Gerhard. Épp Rába van nálunk vendégségben. Gerhard nem tudja, hogy nekem férjem van. A férjem nem tudja, hogy itt az ajtóban a volt vőlegényem. Rába Gyurka meg nem tud semmit.
Mit várhatunk egy drámakirálynő sx4-től? Hogy izgatottan várja, hogy ezek ketten összebalhézzanak miatta, és így megtudja, jól választott-e annak idején. Nézzük, mi történt valójában!
De egyet mindjárt megtud, hogy itt oltári nagy balhé lesz rögtön. Kész tragédia. Kezemben a teáskanna, és elkezdem csorgatni a forró vizet a lábamra. Első fokú égési sérüléseket szenvedek, de nem szólhatok, mert itt van a Gerhard, és itt van a Rába, és emellett a férjemre is tekintettel kell lenni. Látja, hát az én életem egy kész színdarab.
Mi ez, ha nem az INFJ-k kognitív funkcióinak teljes használata? Se: itt van ez a három férfi, Ti: nem tudnak egymásról, Ni: valami balhé lesz, ezért ismét Ti: csináljak valamit, Fe: legyek tekintettel mindhármukra.
Az sx4-ek a legközelebbi kapcsolataikat konkurenciaharcként élik meg, azaz rivalizálnak a környezetükben élőkkel, képesek lenyomni őket, hogy ezzel is bizonyítsák , ők a jobbak.
Szabó Magda évekig nem publikálhatott, ahogyan a férje, Szobotka Tibor sem. A külföldi sikerek miatt az akkori rendszer kénytelen volt engedni, így Szabó Magda könyvei magyarul is megjelenhettek, míg Szobotka Tibort továbbra is hallgatásra ítélték, aki nem panaszkodott, ám nehezen viselte a helyzetet.
A Vámos Miklósnak adott interjúból idézek:
Én a feleségemnek panaszkodnék.A feleségednek, aki száll felfele, mint a léggömb?Annál inkább. Ha már száll fölfele...Nem olyan volt a viszony közöttünk, engem százszor jobban bántott az, ami vele történt, mint őt, felháborítónak éreztem, és furtonfurt magyaráztam neki, hogy ez nem maradhat így, és szerencsére igazam lett.
Az ösztönökről általánosságban írt bejegyzésemben már említettem, hogy az sx/so ösztönpárúak a nagy újítók, és ha megnézzük az Ni funkcióit, ott is megtaláljuk ezt, hogy jobbá szeretné tenni azt, ami van, azt keresi, amire más eddig még nem gondolt vagy épp elsiklott fölötte.
A Vámos Miklós kötetében ezt mondja:
Például én a doktori disszertációmat annak idején a rómaiak szépségápolásáról írtam, ilyen disszertációt addig még nem látott a Debreceni Tudományegyetem, szenzáció volt, és doktor is lettem, Summa cum laude, az antik szépségápolás rejtelmeiből.
Ez egyértelműen az Ni és az sx4 (a tudatalatti (olykor tudatos) páváskodás, mely minden sx dominánsra jellemző, nem csak a szív triád tagjaira) találkozása. Az eredetiség bajnoka. Nézzük csak meg a bevezető sorait jobban:
Első pillanatra talán különösnek látszik, hogy valaki azt a kérdést szegezze az auktorok méltóságteljes sorainak: milyen volt a szépségápolás Rómában, de a latin irodalom ismerete azt mutatja, hogy a költők és írók nem jártak mindig koturnusban, s nemcsak fegyverről és vitézről énekeltek. Asszony volt Rómában, s ha asszony volt, szépségápolásnak is kellett lennie. Mert a női lélekben már a legrégibb időktől benne él a vágy, hogy szép legyen, és ha szép, akkor még szebb, sokkal szebb asszonytársainál.
Továbbra is az Ni és a 4, akikről rengeteg helyen azzal találkozunk, hogy emósok meg depressziósok, akik állandóan csak szenvedni akarnak és nyavalyogni. Károlyi Csaba megkérdezte, miért nem írt több verset Szabó Magda?
De hogy mért hagytam aztán abba a versírást? Csupa keserű dologról lehetett csak verset írni akkoriban, én is ezt próbáltam csinálni. De nekem elegem lett egy idő után abból, hogy a versekben mindenki azt írja meg, hogy neki milyen rossz. Ezt nem így kellene, gondoltam, hogy a folyóiratok tele vannak ezzel a sok szomorú verssel. Aztán Piroska nagynéném temetésén ért valami, 53-ban. Mindenki mindennel foglalkozott azon a temetésen, csak épp az elhunyttal nem foglalkozott senki. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert nagyon szerettem Piroskát. Gondoltam, ezt kellene megírni. Ez a temetés volt írói életemnek a legfontosabb pontja. Megírni, de nem versben, hanem regényben.
Most már tudjuk, hogy Piroska temetése ihlette a Freskót.
Ha már Ni, akkor ne feledkezzünk meg a kollektív tudatalattiról sem, mely szintén szóba kerül az interjúban, csak Szabó Magda nem mondja ki (mivel nem tudott róla), és azért is érdekes, mert egy másik INFJ írót, Tolsztojt említ:
- Mit szól ahhoz, ha írónőnek nevezik?- Világéletemben utáltam a nőket, akik csak nők. Az irodalom egy. Aztán születnek olyan írók, aki férfinak születnek, és olyanok, akik nőnek, a nagyon művelt apácáktól kezdve, akik már az Árpád-korban kéziratokat másolnak, és van érzékük az irodalomhoz. A jó író jó író, a rossz író meg rossz író. Ezt onnan tudom megkülönböztetni, hogy erre képeztek az egyetemen. Eszerint magam is író vagyok, meg tudom ítélni. Egyet biztosan tudok: ha a halálos ellenségem jót ír, akit úgy utálok, hogy ha ránézek, akkor rossz napom van, de ha jót ír, akkor azt mondom, zseniális, amit letett az asztalra, és köszönöm neki a magyar irodalom nevében. Nem mondaná meg különben, hogy mikor szült Tolsztoj? Vagy mikor nézte meg a feleségét, hogy az hogy szül? Mert nem hinném, hogy megnézte. Mégis tudta, hogy van az. Vagy nem mondaná meg, hogy én mikor voltam Béla király? Mert nekem a színész mondja vissza: hogy lehet az, hogy te színész is vagy meg férfi vagy és no egyszerre, meg özvegy öregasszony és gyerek? Sose voltál férfi, de tudod, hogy milyen a férfi. Soha életében nem volt jó író, aki csak nőíró volt.
Tessék, itt az sx4-ek utálkozása. Elmondom, véleményem szerint, miért mondta ezt Szabó Magda, és előre szólok, hogy nem fog tetszeni. Én is nem egyszer szembesültem azzal, hogy a legtöbb ember nem olyan, mint én, hogy nem akar többet kihozni magából, mint az átlag. Ez mind igaz az INFJ-kre, mind az sx4-ekre. Mindkét típus valahol (ha nem is mondja ki) tudja, hogy tehetséges, és szeret másokat is felhúzni maga mellé és nem lenyomni. Így értetlenül álltam én is azok előtt, akik megdöbbentek azon, hogy éppen tanulok valamit vagy olvasok. Pl. többen is mondták, jó nekem, hogy tudok ezen vagy azon a nyelven, nekik az angol sem megy. Ilyenkor arra gondoltam: Miért nem foglalkozol egy kicsit vele? Neked is menne! Ők nem ilyenek, és elfogadtam, hogy nem vagyunk egyformák, hogy sokadszor is emlékeztessem magam, akár ebben a bejegyzésben is erre.
Ahogyan pl. a Freskóban képes volt minden szereplő bőrébe bújva megmutatni azok érzéseit, gondolatait, egyértelműen az Ni-jal tette, mivel mindig a nagy képet nézte, ahogy ezek az emberek összekapcsolódnak, mert minden mindennel összefügg. 😉
Nincsenek kipreparálható, elidegeníthető, csak önmagukban egyedül jelentkező érzelmek, minden mindennel összefügg.A szemlélők fülszövege (Európa, 2008)
Továbbra is Károlyi Csaba interjújából idézek. Ebben együtt találjuk az Ni-t, a 4-ek identitástudatát (bár ezt folyamatosan keressük), azt, amivel mások eddig nem foglalkoztak, és mind az INFJ, mind az sx4 nagyon ki tud állni az igazáért. Utóbbi miatt éri rengeteg negatív kritika az sx4-t. Mind az INFJ, mind a 4 nem alkuszik meg, nem tudja azt tenni, amit mások rákényszerítenek vagy éppen menő:
De én a darabokban is csak arról tudtam mindig írni, amit én éltem át, vagy aminek tanúja voltam. Csak aztán áttranszponáltam más korokba. Én Ágyai Szabó Mária Magdolna Lenke Alexia vagyok, de önszántamból csak Szabó Magda, és mindig azt írtam, amit én tudok. A színháznak is, hiába játszódik a cselekmény valamely történelmi korban. Rájöttem, hogy senki nem írta meg például a kereszténység kezdeteit, úgy, hogy annak a traumáját is érzékeltesse, így jöttek a nemzeti drámák. Kezdődött az Az a szép, fényes nappal, folytatódott a királydrámákkal.- És az esszé műfaja hogyan jött még a többihez?- Felháborított Gyulai Pál dolgozata arról, hogy a nők nem alkalmasak az irodalomra és az értelmes beszédre. Inkább azt mondja meg nekem, mit lopott el ő Vörösmartyból a Szép Ilonka elejéről! Hát, ha Gyulai az általa már ismerhető francia vagy angol irodalomra gondolt volna, láthatta volna, milyen sületlenséget beszél. Máskülönben én eredetileg egyetemi pályát képzeltem magamnak. Az esszéket tulajdonképpen azért írtam, mert arra gondoltam, szükségesek olyan elemzések, amelyek az íróból indulnak ki. Az alkotó emberből. Ilyenek mintha kevésbé lennének manapság.
Ezt olvasva jót mosolyogtam magamban a sületlenséget beszéltet olvasva, mert ugyanezt írtam az enneagramos bejegyzéseimben is, csak én a zöldségeket használtam. 😁
Ahogy szétnéztem a könyvespolcomon, egyértelműen megállapíthattam, hogy számos művének címe egy-egy metafora, archetípus vagy szimbólum, amit az Ni nagyon szeret, ahogyan a 4-ek is: A Danaida, Pilátus, Mézescsók Cerberusnak, A pillanat, Freskó, Az ajtó és még sorolhatnám.
Az Ni folyamatosan keresi az összefüggéseket, mindenhez szeret valamit társítani, és mivel ez egy tudatalatti funkció, a domináns Ni-használók 24/7-ben így működnek: Ez, amit most látok/hallok/érzek/tapasztalok, mihez hasonlít? Mihez tudom kapcsolni?
Ahogy a Hullámok kergetésében is olvashatjuk:
„Nagy-Britannia sziget – mondja bennem saját hajdani cinegehangom –, határai északon a…” Uramisten, hát ehhez az országhoz mit fogok én asszociálni, mikor mindig mindenhez asszociálok valamit?
Ezt írja Szabó Magda a Hullámok kergetésében az Ni-áról:
Szeretném, ha öregkoromra nem hagyna el ez a különös képesség, ez a fájdalmasan éber memória, mely mihelyt eszmélni kezdtem, már megmutatkozott – olyan gazdag vagyok azzal a rengeteg mindenfélével, ami megrögzült bennem.
Mindannyiunknak a domináns kognitív funkciója a legerősebb már gyerekkorunkban is. Ilyen a kis INFJ.
A Párizsba utazás előtti gondolatokban ismét felbukkan az Ni:
Az érzés, amellyel csomagoltam, nem hasonlított a lámpalázhoz, de nem is volt mentes bizonyos kétségektől. Frankfurtot, ahová nyugat-német kiadóm meghívására szintén készültünk, nem éreztem problematikusnak, gyerekkorom óta beszélek németül. Hanem hogy Párizsban mit csinálok? (...)Franciául – már mint megérteni egy elém került szöveget – voltaképpen azokban az esztendőkben tanultam meg, amelyek számomra nem az alkotó, hanem a reprodukáló munka, a műfordítások időszakát jelentették. Szótárral, sírva, nyögve, nagy kínnal és szörnyen káromolva a zöld hajú M. nénit és az áldott lelkű H. tanár urat, aki bár ne gumizta volna ki mindig a szekundákat, de megtanított volna franciául, sorra kibogoztam a francia klasszikus irodalmi szövegeket, s ahol valamit végképp nem értettem, kisegített az intuícióm. Mikor utazás előtt elkezdtem sorba szedni, mi mindent fordítottam én az ötvenes évek első felében franciából, magam is elképedtem a névsoron (...).
Ez valóban így van, az Ni ráérez arra, mi kell oda. A spanyol nyelvvizsgámon a korábbi 50 kérdéses tesztet egy lyukas szöveg kiegészítésére cserélték (10 szó hiányzott és ennél többől kellett választani), és egyszerűen éreztem, milyen mondatrész, szófaj illik a szövegbe. Ráadásul környezetvédelmi témájú volt, amit nagyon szeretek. 😍Utána egy ismerősömnek meséltem lelkesen egy buszozás során, és azt mondta: Jó Neked. Akkor nem értettem, hogy ő nem ilyen, azóta tudom, hogy máshogy vagyunk összerakva, és ez teljesen rendben van.
Ehhez és az 5 szárnyunkhoz, na meg a szexuális ösztönünk azon tulajdonságához kapcsolódik a kíváncsiság, hogy minket minden érdekel, a mások által perverznek, bizarrnak tartott dolgok is (a dühöngésről még lesz szó):
A Carnavalet-ban dühöngök, mert itt a forradalmi emlékek nagy része, s nincs időm ráhajolni a vitrinekre, vagy megnéznem a guillotine struktúráját, pedig olyan csinos elefántcsontmodell mutatja, hogy működhetett. De az eredeti vasát azért megérintem, a Conciergerie-ban találom meg, átlépdelünk a csarnokon, ahol a közös zárkások voltak, megnézzük, hol volt fogoly Mária Antónia, hol készítették elő kivégzésre az elítélteket; ajtócskák nyílnak, folyosók világosulnak meg. Egy majdnem sötét teremben gyönyörűen felfutó ívek alatt aztán egyszer csak ott a nyaktiló vasa, éppen alatta állok, felágaskodom, megérintem. Egy öreg külföldi hölgy borzadva kapja le a szemét rólam, én meg elpirulok, nem tudom megmagyarázni neki, hogy nem akartam levágni senki fejét, és szadista se vagyok, csak éppen dolgozom. Nekem ilyen sajátságos munkám van, hogy mindent meg kell néznem. Ahogy leültem a kútra a Conciergerie kis udvarán, ahogy kimértem a pár lépést, amennyit a sétálók megtehettek, vagy ahogy megbámulok a parkban egy rózsát, vagy egy kirakatban a mákdarálót, megnézem a guillotine-t is. Ez a foglalkozásom.
A mások megbámulása is egy tipikus domináns Ni-tulajdonság. Erre megtanultam én is figyelni, mert ha egy másik személyről van szó, nagyon zavaró és félreérthető lehet. Olykor vicces, ha összekapcsoljuk a 4-es romantikusságával. A helyszín: Amalfi:
(...) enciánkék fajanszpadlójú étteremben két pincér lát el étkezéskor, a vöröshajú, akit Rókicának keresztelek és Feketice. Rókica a fehér szmokingos, aki remekül tud franciául, őt illetlenül sokat nézem, mint egy műtárgyat vagy egy színészt, mert épp olyan, mint a Viktória című nagyoperettben az angol nagykövet, gyermekkorom egyik leglenyűgözőbb élménye, aki az operettben táncra kéri a feleségét, s miközben keringőzni kezd vele, azt énekli neki, hogy „Pardon, Madame, hadd nyújtok át egy szál rózsát…” Máig érzem a tehetetlen vágyakozást, hogy olyan férjem legyen, aki Madame-nak szólít több évi házasélet után, s nem elégszik meg azzal, hogy szimplán megtáncoltat, közben még virágokat is nyújtogat felém. Micsoda kép! Most itt van Rókica, ő folyton azt mondja, „Pardon Madame”, amikor hozzám hajol, s nem tudja, mit vihogok olyan idétlenül.
Ha még mindig nem hitte volna el senki, hogy Szabó Magda 4 volt, itt a bizonyíték, a tehetetlen vágyakozás, amit mások irigységnek hívnak a leírásokban. Bennünk egyszerűen az a meggyőződés él, hogy, ami másoknak lehet, az nekünk nem, mi csak álmodozhatunk és vágyakozhatunk és slussz.
Nagyon mélyen belénk ivódtak Ady szavai: Álmodik a Nyomor, ill. Homonyik Sándor dalának a címe: Álmodj, királylány. Ez igaz mind az INFJ-kre, mind a 4-ekre.
Ahogy Szabó Magda is csak álmodozhatott arról, hogy eljut Itáliába, amelyről annyi mindent megtanult:
Nehéz erről az országról írnom. Túl közel van hozzám.Volt egy idő, amikor az volt az egyetlen vágyam, hogy eljuthassak oda, aztán tudomásul vettem, hogy nem lehet, hol azért, mert nem engedik meg az anyagi lehetőségeim, hol más okokból, s nem volt könnyű lecke megtanulnom, hogy másnak jár Itália, nekem meg nem, hiszen a latin volt az első nyelv, amelyre megtanítottak, még beszélni is, mert úgy volt divat a mi családunkban, meg aztán latin szakos voltam az egyetemen, a szeminárium falára vetített diapozitívek előtt kollokváltam a sose látott Rómáról, azzal a keserűséggel, hogy tudhatom én akárhogy a topográfiát, nem látom meg soha ezt a várost. (...) A professzor szelíden elszenderül, míg kollokválok, ahogy a végére érek a mondókámnak, újra kezdem, mert ha felébred, s hallgatva talál, azt hiszi, nem tudtam felelni. A professzorral nem tanácsos vitatkozni ilyesmin, észre venni se szokásos, ha elalszik. „Az Amphiteatrum Flaviumot a Stagnum Neronis helyén…” – csak mondom hetedszerre, tizedszerre, míg a professzor fel nem rezzen, s elkapott utolsó szavaim bús lendületét érzékelve be nem írja nekem topográfiából a kitűnőt. Kollegáim diszkréten röhögnek, én meg kimegyek, s elbőgöm magam a folyosón, mert ez azért nem is olyan jó vicc, ez a Colosseum-verkli az alvó professzor mellett, a tudat, hogy hiába ismerem én ennek az épületnek mind a nyolcvan kapuját, hiába tudom, mint tervezték meg az emeleteit, miféle oszlopsorok alkalmazásával, nem fogom meglátni soha életemben, sem ezt, se Colleonit, a pimasz arcút, akit a gimnáziumban kellett tanulnunk művészettörténet órán, s aki szintén megvan valahol, valami velencei téren. „Minek ez?” – kérdeztem magamtól, nagyokat nyelve a szomorúságtól, s végtelen távol a kanti fogalomtól, az önzetlen tetszés ideáljától. Minek ez? Minek minden, akármi? Hogy jobban fájjon?
Jó hír, hogy ez a negatív szemléletmód is gyógyítható. 😊
És a híres Ni-Ti loop, amikor nem arra koncentrálunk, ami körülöttünk történt, hanem a fejünkben ragadunk, ahogy Szabó Magda a Londonba tartó repülőgépen:
Eleinte mindenféle hülyeség járt az eszemben, nem tudtam magam átadni a légiút örömének, pedig hogy szeretek repülni, milyen természetes számomra a gép ingása még hóviharban, tenger fölött is, nemhogy egy ilyen gyönyörű őszi napon, mint amelyen útra keltünk.De persze, mindig minden másképpen van, mint ahogy elterveztem: nem tudtunk taxit kapni telefonon, nekem kellett a Fogashoz rohannom kocsiért. A gépen aztán, ahelyett, hogy néztem volna Európát, azon morfondíroztam, mire nem maradt időm a nyavalyás taxi miatt, kikapcsoltam-e a boilert meg a hűtőszekrényt, és ugyan hol hagytam a macskát, akit a szomszédunk fog most ellátni hetekig. Tőlem kitelik, hogy bezártam a szekrénybe; határozottan emlékszem, hogy mikor kifelé cipeltük a bőröndöket, nem volt szem előtt, meg se tudtam cirógatni.A stewardess időnként megetetett, mint valami nyűgös gyereket, s ha nem olyan kedves és tapintatos, nyilván megkérdezi, első légiutam-e, olyan mogorván néztem magam elé. Nagyjából Brüsszelig tartott, míg kivertem a fejemből a boilert meg a macskát; az otthon még ezer kilométer távolságból is valóságosabb volt a gépnél és Európánál.
Akkor dühöngjünk, elvégre az általános leírások szerint az sx4 őrült, dühöngő és mindenkit gyűlöl. A montázst a Pinteresten találtam, és mivel nem vagyok otthonos az animékben, fogalmam sincs, kik ők és miben szerepelnek. Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy, az ilyeneknek köszönhetjük, hogy akik nem képesek a kritikai gondolkodásra és mindent (jelen esetben egy személyiségtípus variánsának leírását) azonnal készpénznek vesznek, a sx4-eket a gyűlölettel azonosítják. Szeretettel ajánlom a figyelmükbe emlékeztetőül a bejegyzés elejére választott idézetet. 😊
Mi a helyzet, ha Szabó Magda önmagával találkozik a francia kiadója személyében? Ismét Károlyi Csaba interjújából idézek:
- Igaz a hír, hogy most sorra meg fognak jelenni újra a Szabó Magda-könyvek Párizsban?- Nyolc könyvemet vette meg egyszerre Madame Hamy. Ha valaki megszeret valakit, akkor megszereti. Én is megszerettem ot, mikor most ősszel nála jártam, a lakását is, a fekete macskáját is. Legjobban azt, mikor egyszer azt mondta, hogy nem viszlek el ebédelni, hanem csak leszaladok a közértbe, az ottani közértbe, és hozok valamit, és akkor végre nem kellett sehova se elmenni, és nem kellett fegyelmezetten viselkedni a fárasztó fogadások meg interjúk után, amiken Párizsban a díjátadást követően át kellett essem. Nagyon érdekes jelenség a hölgy, nem csak nagyon okos, de nagyon művelt is, viszont csupa indulat. Tehát ha haragszik, akkor haragszik. Ez az a nő, akiről azt írná Jókai Mór, hogy villámot szór a szeme. Sose hittem volna el eddig Jókainak, hogy ilyen van, most már elhiszem.
Igen valószínű, hogy a francia hölgy is sx4, és mi valóban nagyon temperamentumosak tudunk lenni. Valóban gyorsan fel tudunk menni 0-ról 100-ra, azonban ugyanolyan gyorsan vissza is tudunk menni (erről Anne Shirleynél is írtam már), és ennek a kívülről dühöngésnek látszó dolognak más áll a hátterében. Ez nem mindig dühöngés, hanem pufogás, elégedetlenség. A helyszín a római Szent Péter bazilika, ahová a nők köztudottan csak szigorú öltözetben léphetnek be:
A Szent sírja. Megállok előtte, iparkodom elképzelni, hogy itt van eltemetve, próbálom elhinni, hogy valóban járt Rómában, a Quo Vadisra gondolok, mindent elkövetek, hogy azt tudjam érezni: most egy rendkívül jelentős ember sírja fölé hajlok, aki a legnagyobb veszedelem árnyékában se lett hűtlen ahhoz az ideológiához, amelyben hitt, amelyet képviselt. Ám, nem tudok érezni semmit. A szabály kendőt köttetett a fejemre, el kellett takarnom a vállamat, a fél hátamat, pedig amúgy is majd meghaltam a melegtől, borzasztóan irritál ez a maszk, ami annyira nem illik hozzám, de ami nélkül nem léphetek be egyetlen főtemplomba sem itt. Járkálunk, a turisták beszélgetnek, a középkori ruhás egyháziak azzal is megelégednek, ha valaki üvegnylonstólába burkolta be magát, s igaz, hogy mindenhol átüt a bőre, de eleget tett a szabálynak. Dühöngök. Azt magyarázom, azon nem múlhatik semmi, van-e hajamon valami, vagy se, különben is hülyeség az egész, mert a férfiaknak meg azért szólnának, ha kalapban mennének be. Mért kell nekem fedett fejjel járnom, ha a férfiaknak fedetlennel muszáj? De ha már ez a rögeszméjük, akkor vegyék komolyan a saját szabályaikat, s ne elégedjenek meg üvegnylonnal meg látszattal. „Slussz – mondja T. –, gyere ki a Pietróból, nem neked való, nincs humorérzéked, meg különben is puritán vagy és süket az áhítatra. Eriggy csak vissza szépen a latinjaid közé.”
Ezen nagyon jól szórakoztam, ugyanis hasonló esetben én is elkezdtem volna ezen pufogni. 😁
Gagrában járunk, ahová Maja, az orosz tolmács is elkíséri Szabó Magdát és Szobotka Tibort. Ilyen a pukkancs hangulat 😁:
Maja végre felfedezi, hogy autóbusz áll a pályaudvar előtt, az üdülő autóbusza, felkászálódunk rá öten, és berobogunk a városkába. Ki se nézek, morgok. T. folyton figyelmeztet: milyen csuda vidéken járunk. Olyan undok vagyok, amilyen csak én tudok lenni, ha rossz kedvem van, s éppolyan fölényes, mintha minden nyaramat rivierai környezetben tölteném a Kaukázus lábánál, és természetes élményem volna, hogy a kertekben érik a citrom, a narancs, utunkat kétfelől piros és fehér leandercserjék szegélyezik, a levegő csupa virág- és fűszerillat, ciprusok fúródnak az égbe, az út mentén kövér pálmafák és a kertekben a szőlőlugasok mellett ott érik a füge. T. mélázik: miféle fák lehetnek ezek? „Fene fák” – felelem, szegény Maja ártatlanul ismétli: „fenefa”… Nem tudja, mi az a fene. Fenét fene, mondja T. dühösen, olyasmi, mint az ecetfa. Egyikünk sem látott még eukaliptuszt.
Mi van, ha a gyűlölködő maga is tudatában van annak, mennyire képes gyűlöletet érezni?
Velence felé utazva tovább pihen Arbaces cselszövénye s a gonosz kis Nydia. Látnom kell az utat, mert most Catullus vidékén fut a vonat. Miser Catulle, desinas ineptire et quod vides perisse perditum ducas*. Venusta Sirmio, Lacus Benacus,lehet hogy életem alapélményei között a legalapabbat köszönheti Catullusnak tizenhárom éves gyerekszívem riadalma, az odi et amo fogalmát, hogy ez a két érzés egyszerre is lehetséges.
* Nyomorult Catullus, az őrjöngést hagyd abba már, / s amiről látod, elveszett, tudd, hogy elveszett. Catullus: Nyomorult Catullus... (Vas István fordítása) - Lábjegyzet a Hullámok kergetésében
Így már világos, hogyan sikerült annyira tökéletesen ábrázolni Encsy Esztert Az őzben, aki engem is megijesztett, amikor olvastam és ugyanezt írta róla Szabó Magda is. Régen olvastam a regényt, azonban ő az, aki az sx4 spektrumának a negatív végén áll. Ha pedig egy igazán sötét INFJ sx4-t szeretnél látni, ajánlom a Hetedik c. filmet.
Ismét Rómában vagyunk, és amit mások bipolaritásnak meg hangulatingadozásnak neveznek, én inkább úgy hívom, hogy tudatosság, hogy képesek vagyunk pillanatok alatt kiráncigálni magunkat a negatív hangulatból és a nyavalygásból:
Ma búcsúzni kellene.Elképesztő gondolat. Felkönyöklök az ágyban, dübörögni kezd a szívem. Ej, hát ennyire fog fájni? Most vagyok itt először, még hetek várnak rám, hosszú hetek, s én tachycardiás leszek arra a gondolatra, hogy el kell utaznom Rómából? Micsoda hülyeség ez? Lenyelek egy pasztillát, átkozódom, magamat szidom, Rómát, azt, hogy idejöttem, ez egyszerűbb, ez a dohogás, mint hogy becsületesen átadjam magam a felismerésnek: valami kifogott rajtam, erősebbnek bizonyult nálam, egyszerűbb annál is, mint hogy rájöjjek, még mindig nem lettem eléggé kemény, még mindig érzékeny vagyok, nem elég tárgyilagos. Na keljünk fel, ne komédiázzunk, még van egy nap, menjünk valamerre. Mi volt a legfontosabb, hova induljunk? A Forum? Jó!
Firenzében vagyunk, ahol kiderül, hogy több van a dühöngés mögött, ahogy ígértem:
Ülök a Loggia lépcsőjén, hátam mögött Cellini Perseusa meg az Aiax. A turisták fagylaltoznak, hűsítőket isznak, a tér hullámzik, senki sem akar hazamenni. Itt lágy az éjszaka, rugalmas, ellenálló szövedékű, állandó nevetés himbálja az utcákat – én nem oldódom. Ideges vagyok, kielégületlen. Még égnek az üzletek fényei, a boltokban minden portéka olasz ára mellett angolul is ki van írva, mibe kerül. Nem volna pénzem vásárolni, de ez nem bánt, ez sose bánt. Hogy nem jutok hozzá Firenze titokzatos szépségéhez, hogy nem férek el ebben a városban a tömegtől, melynek, persze, éppannyi joga van, hogy megnézze ezt a helyet, mint nekem, az fáj. Persze, a felismerés nem segít, ettől még rosszul esik, hogy nem járhatom be a várost nagyobb csendben, nagyobb nyugalomban, az is bánt, hogy amikor megállok a Campanile alatt vagy felbámulok a Santa Maria dei Fiori homlokzatára a faragványok közé, tüstént tovább lök valaki, s csak madárszárny rebbenése marad bennem a szépségnek, rózsaszín, vajszín és világoskék villogás az erős napfényben a dómon, s benn a sötét, a majdnem abszolút sötétség, és a találkozás a művel, amelyet annyit néztem képen valamikor, a tökéletes szépség burkolatában a tökéletes szomorúság megfogalmazása, az aggastyán Michelangelo befejezetlen Pietája. (...) Méltóságteljes sekrestyés sandít rám, de már beletörtem az erkölcsbe: fejemet-vállamat illedelmes stóla fedi, megint olyan vagyok, mint egy félbolond Vesta-szűz ezekben a leplekben. Mit tudja ez a sekrestyés, mire gondolok. Mit tudja bárki.
Most pedig nézzünk be a milánói dómba:
Bent miséznek, közben a turisták ide-oda járkálnak, ahogy a főtemplomokban már szokásos. Én is sétálok, így találok rá egy egészen fiatal tisztelendő úrra, aki idegeneket vezet, s közben elmélyült arccal fényképez. Annyira belemelegszik a munkába meg a magyarázatba, hogy se térdet nem hajt sehol, se nem ügyel arra, ami az oltárnál folyik, én meg majdnem megpukkadok dühömben, mert milyen pap az ilyen, hát legalább tartsa meg a foglalkozása szabályait. Ez csak locsog és fényképez, az istentelen. Magamon is nevetek, mert végre is mit érdekel engem egy olasz pap hitélete, de közben nem szűnik bennem az ingerültség, mely valóságos dührohammá fokozódik, mikor a lift felvisz a dóm tetejére. Ácsorgó, szenvedélyes, hófehér figurasor közt barangolunk odafenn, az élmény kafkai, félek is egy kicsit, úgy érzem, sose szabadulok ki innen, kőváros van itt, kőtornyok, kőemberek, minden egyes figura más. Legszívesebben visítanék és lerohannék, inkább nem kell a kilátás, ez nem természetes szenzáció, arcommal egy vonalban vagy fölöttem a csipke emberek némasága. Szerencsére valami kifújja belőlem az idegességet, a jó, elsődleges méreg. Rés vagy mi lehet a kövek közt a tetőn, mint valami kígyó siklik fel rajta a tömjén illata, s a hang is felkúszik, a lenti misézés hangja. Közben a templom tetején korzóznak a turisták. Coca-cola automaták működnek, sört árulnak, aki elfáradt, leül valahová, nézi a kilátást, cigarettázik, széthajigálja a csikkeket. Dühöngök, méltatlankodom, hát hiszen ez a dóm, itt mise folyik, tessék tisztességesen és komolyan viselkedni, minek árulnak itt italokat, ide jöhetne Jézus a korbácsával vagy mijével, az az ember ott kiköpte a szalmaszálat az oltár felett, mindenki röhög, fagylaltozik, fújja a füstöt, mi ez, vurstli? Oly komikus, hogy én pukkadozom emiatt, hogy a végén zavarba jövök, elnevetem magam, s vállat vonok, hát ha nekik így jó, nekem mi közöm az egészhez?
Mindannyiunkban ott a Hitler is. Hiába bizonygatta Claudio Naranjo (aki véleményem szerint valójában a legnagyobb rajongónk volt, azért írt annyi negatívumot a 4-ekről, főleg sx4-ről, mert ismerte a pozitívumokat is). hogy a Führer sx4 volt, mert valójában kontrafóbiás sx6 volt. Megjegyzem, Naranjo több ismert embert is félretipizált.
A gyűlölködő állatbarát a párizsi hotelban:
A szűk falépcsőn, mely az égnek tekeredik, fekete-fehér kiskutya áll, morog, fogát vicsorítja, aztán ugatni kezd. El vagyok bűvölve: hát nem isteni, hogy egy hotelban morgó kutya fogadja a vendéget? Kipróbálom, ért-e a Tarka magyarul? Tud az, szégyelli magát, hogy az imént rám vicsorgott, restelkedve csóválni kezdi a farkát, s megengedi, hogy felemeljem. „Hülye! – mondom neki szeretettel; az állat olyan nemzetközi valami, az rögtön otthonossá tesz mindent. – Lófejű! Rühös!” Tarka egyre szenvedélyesebben csóválja a farkát, vinnyog az örömtől. Madame kihallja az idegen nyelven mondott becsületsértésekből az állatbarát hangját, ránk mosolyog, megismertet Mademoiselle-lel is, s a Tarka révén azonnal befogad a hotel közösségébe.Elárulom, én ezeknek az ellenkezőjét szoktam mondani az állatoknak. Tényleg.
Maradjunk még egy kicsit az állatoknál, ezúttal Rómában:
Olyan forró a levegő, hogy minden mozdulattal takarékoskodni kell. A macskák ájult álomban nyújtóznak, egy rebben fel csak előttünk, akit azóta se tudok felejteni, egy beteg macska, csapzott irhájú, rühös, akinek a szemén is nyomot hagyott a betegség. Le akarok hajolni hozzá, megsimogatni; – állatok bőrbetegsége nem ragad emberre –, s eszembe jut, hogy otthon a gyógyszerész mindig adott kenőcsöt, ha kúrálni akartam a környék beteg állatait. Töröm a fejemet, hogy tudom majd megmagyarázni az itteni patikusnak, mit kívánok. Latinul esetleg menni fog, abba a tarka szókincsbe, mely az ember latin tanárrá válását kísérte, ilyen bizarr szó is beletartozik, hogy robigo – növényrozsda, vagy scabies-rüh. Ám az állat elmenekül előlem, nincs alkalmam rühkenőcsöt vásárolni Viterbóban, pedig olyan szépen elterveztem: T. elmegy megnézni, hol laktak a pápák 1275 és az avignoni fogság között, bejárja a középkori negyedet, én meg itt maradok a napverte köveken és kezelem a macskát. Ezt az állatot mindenki kergetheti, mert rút és beteg, ezért fut a simogatásom elől, s már nincs is olyan jó kedvem, mert a menekülő kandúr most sok képet felidéz, a többi horpaszhasú macskát Rómában, a kalitkák kecses és abszurdul szűk formáját, eszembe jutnak a szomjazó csacsik, a véres szájúak, az agyonterhelt öszvérpár Nemi útjain; – vajon mért gondolják ezen az istenek földjén, hogy az állat olyan, mint a tárgy, megpakolható, akár a bőrönd, sem ápolni, sem kímélni nem szükséges. Szomorú vagyok, pedig még nem tudom, hogy pár hét múlva a szépséges Amalfi többek között azt is fogja számomra jelenteni, hogy delente megjelenik a rettenetes öregasszony két pici kutyájával a plázson, s elkezdi őket produkáltatni. A csepp állattestek kifúlnak, míg folyton beúsznak s ismét partot érnek a tengerbe dobott papucsokkal – még nem ismerem Fényképész Szamárkát sem nyomorult vékony lábacskáival a parti kövek közt, akinek felsebzett szájában ingerülten rángatja a zablát a tulajdonosa, s állandóan rosszkedvű, mert soha senki se csináltat a gyerekéről szamaras fényképet Amalfi strandján, hiába kényszeríti a nyomorult szamárkát arra, hogy kiskocsistul-terhestül naponta kétszer aláereszkedjék egy meredek lépcsősoron.
A sok gyűlölködésről és egyéb negatív tartalmak között elsiklik az, amit Russell Rowe-nál találtam a sexual 4-ról: Able to be extremely open-hearted, compassionate and loving toward all sentient beings, nagyon nyílt szívű, együttérző és szeretetteli minden élőlény iránt.
Nézzük meg a gyűlölködő egy újabb oldalát! A párizsi esküvőn több galiba is adódik: felbukkan egy részeg, a kis vőfély pedig sírva fakad.
Ott úgy nevetek, hogy a könnyem potyog. Esküvő van, mikor elé érkezünk, nem is akartuk megnézni eredetileg, de mikor megláttam, hogy kisimítják lépcsőin a vörös szőnyeget, és lesben állnak a fotoriporterek, éreztem, ezt az élményt nem szabad elmulasztani: esküvő a Madeleine-ben! (...)Szertartás végén mindenképpen be akarok menni a sekrestyébe, gratulálni az újházasoknak, de T. kirángat a templomból. Pedig olyan isteni volna megcsókolni a menyasszonyt jobbról-balról. Sose derülne ki, ki voltam, és én annyira szeretek hülyéskedni. A nyomorult sárga ballon az oka, hogy engedek, ebben a ballonban nem lehetek ilyen finom és előkelő urak ismerőse…
Az INFJ 4w5 nő egyik tipikus jellemzője, hogy ott látja meg a szépséget, ahol mások csak elsiklanak és mindenre van egy kreatív megoldása. A helyszín a Sixtus-kápolna:
A Sixtinába mindenféle keskeny folyosón visz az út, errefelé különösen nyomasztó a tömeg. Rájövök, ha itt kivételesen látni is akarok valamit, ravasznak kell lennem. Körbepillantok segítségért, s megáll a szemem a Gyönyörű Papon. A Gyönyörű Pap a leggyönyörűbb pap, akit életemben láttam, s egy sánta fiatal lány kerekes székét tolja. A tömeg mindenütt utat nyit neki, beállok a Gyönyörű Pap mögé, s magammal rángatom a vonakodó T.-t. Azontúl elsőnek bejutunk mindenhol: a Gyönyörű Pap előtt szétválik a sokaság, s mi, mint a kísérete, utána lépkedünk.
Mi mindig a másik utat választjuk:
Akkorra már végképp sikerül eltévednünk, mert hiszen mi dacosan épp az ellenkező irányba indultunk el, mint mások, s valahogy fordítva, hátulról közeledünk – ha ugyan közeledünk – az Este villához. „Villa d’Este” – mondom minden járókelőnek, jön is a dallamos mondatzuhatag válaszul, amiből egy szót sem értünk, hadonászás, kacaj, szíves készség, de nem megyünk vele semmire, annyian akarnak segíteni, olyan bőbeszédűen, annyi tánccal, énekkel, pantomimmal. Ez a kéz erre mutat, amaz meg arra, az utcabeliek kedélyesen összevesznek a tanácsokon, elfelejtenek bennünket, akik csak állunk, nézünk, és nem tudjuk, merre ereszkedjünk le hát a dombtetőről. Ekkor jelenik meg szegény tisztelendő úr, aki eleinte észre se vesz. „Te, kérdezd meg az utat a paptól!” – mondom T.-nak. „Hogyne, egy falusi pap, az majd tud angolul vagy németül – feleli T. – Dehogy kérdezem, úgyis hiába. Ha akarod, tárgyalj vele te!” „Tárgyalok is – mondom dühösen –, azonnal megszólítom. Latinul fogok vele beszélni.” „Hát akkor, szervusz, én már itt se vagyok – mondja T. – Majd épp végignézem, hogy esik össze. Itt sétál, lelki béke az arcán, te meg megtámadod… Na nem, ebből nem kérek, trafikálj magadban a plébánossal latinul. Hiszen elalél!” T. félrevonul, egy ház mellé húzódik, ott vihog, és várja, mi lesz, a gyanútlan pap meg csak ballag a főtéren. Én, mint egy gonosz kis állat, elállom az útját. „Salve, reverendissime pater, vis-ne mihi monstrare directionem ad villam d’Este?” A tisztelendő úr felkapja a fejét, leereszti a kis könyvet, rám néz. Arany szandál van rajtam, nagyon rövid, lila ruha, teljesen eleven vagyok, kézzel fogható és latinul beszélek Tivoli egyik dombja tetején. Olyan lehetek a számára, mint egy rossz álom, rémülten megvárja, míg még egyszer elmondom neki, mit akarok, akkor végre erőt vesz magán, s merev, olasz kiejtésű konyhalatinnal közli az utcák nevét és az irányt. Eltakarja a száját kis könyvével, mikor legszebb cicerói floszkuluszommal megköszönöm a szívességét, és elrobogok T. felé. Nem merek visszanézni rá, attól tartok, indul is tüstént a templomába, s ott meggyón és megáldozik a kollégájának. Úgyis olyan fekete lettem ettől a brutális napsütéstől, hogy anyám nem fog rám ismerni otthon, szegény plébános úr nyilván azt hitte, én vagyok az ördög.
Bízom benne, hogy feltűnt az a tipikusan 4 tulajdonság, mellyel szintén a Russell Rowe leírásában, ill. egy pinen találkoztam: ha szeretnél nevetni a saját dilijeiden, gyarlóságodon, fordulj a 4-hez. Ez nem a másokon vagy önmagunkon való gúnyolódás, hanem egyszerű felülemelkedés.
Erre nagyon jó példa az a kreatív megoldás, melyet Szabó Magda az olasz hordárok lerázására talált ki 😁:
A Terminiig autóbusz visz be majd, valaki felragadja, elviszi a poggyászunkat. Most még nem szavalok semmit, mert ezt az autóbuszutat nem lehet elkerülni, muszáj kifizetni mindenképpen. (Barátaink előre figyelmeztettek, jól vigyázzunk, a kofferek néha három hordár kezén is átvándorolnak, míg elkerülnek rendeltetési helyükre, rengeteg líránk bánja meg, ha kiadjuk őket a kezünkből. Azt mondtam T.-nak, mihelyt megérkezünk valahová, én már a pályaudvarra lépés pillanatában olaszul (nem tudok!) fogok beszélni, ha facchino közelít, ettől nyilván elriad annyi időre, míg mi egérutat nyerünk bőröndjeinkkel. Kislánykoromban volt nekünk otthon egy olyan újságunk, amelyben németül, angolul, franciául és olaszul benne volt a Szeptember végén fordítása, a fordításokat lelkesedésből mind megtanultam, úgy gondolva, hogy ha mégis elkerülnék külföldre, lesz, amivel bemutatkozhatom, jobb közvetítőt Petőfinél nem találhatok. Az újság réges-rég elkallódott, de az olasz verset még tudom valahogy. Ancora s’aprono nella valle i fiori di giardino, ancora verdaggia il piopo d’avanti alla finestra, ma vedi lontano il pesaggio invernale, gia la neve a coperto la cima dei monti… „ Isteni ötlet – mondta otthon kétségbeesve T. – Július elsején érkezünk, feltehetőleg egész hat hét alatt kánikulában bolyongunk majd mindenütt, s te minden állomáson el akarod ordítani, hogy még nyílnak ugyan a virágok, de hó takará el a bérci tetőt. Inkább facchinót, akármibe kerül, hát hisz így elvisznek a bolondok házába.”)
Az legviccesebb számomra ebben, hogy amikor az olasz nyelvvizsgámra készültem a nyelviskolában, a tanárnőnk - szeptember végén - bedobta, hogy fordítsuk le Petőfi versének legalább az elejét, és akkor még nem tudtam arról, hogy ez mi mindenre használható 😁.
Reggel vonattal indulunk Toscana felé. A Termini előtt megkezdődik a harc a hordárokkal. T. elszánt arccal rohan a nagybőrönddel, magam a két neszesszerrel követem a végeláthatatlan betoncsíkon. Én még nem láttam országot, ahol olyan szépen tudna mosolyogni a lakosság, mint Itáliában, így aztán halálom órájáig fog üldözni a hordár képe, aki agitálni kezd, hogy adjam át a neszesszereket, s egy széles gesztussal a szarvasként iramló T.-t is meg próbálja győzni arról, milyen helytelen magatartás kánikulában, pulykavörösen rohanni egy pályaudvaron, ahelyett hogy szakemberre bízná a poggyászait. Ám mi akkor már régen feketekávéban és frissítőben gondolkozunk, és sok fekete és frissítő kitelik a facchinók díjából. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldel a nyárfa az ablak előtt” – mondom olaszul, szelíden a hordárnak. A szép olasz mosolygás materializálódik, megmerevszik, szinte megáll a melegtől imbolygó levegőben. „Madonna mia – mondja az a mosoly rémülten –, szegény asszony, nem látszott rajta…” T. már fenn is van a vonatban, iszonyú erőt ad az embernek, ha a felesége a pályaudvaron Petőfit szaval a hordárnak. Én is utána kapaszkodom, s pukkadozva elnyúlok az ülésen.
Genzanóban járunk:
És a boltok mi mindent nem árulnak, kerek gyümölcseit előttem fényesítgeti piros ronggyal az egyik kövér tulajdonos, látja rajtam, hogy szépnek találom az áruját, hát rám mosolyog, pedig nem veszek semmit – ez a nép olyan érzékeny a szépségre s a szépség méltánylására is.
Mivel mi úgyis szégyentelenül követeljük magunkat, ami meggyőződésünk szerint jár, ezennel követelem minden 4 Társam nevében magunknak Olaszországot a 2-ektől. A 7-eknek és a 8-oknak is több országuk van, így az olaszok nagyon jól meglesznek az elitista és sznob - és mellesleg elegáns -franciáinkkal. A 2-ek meg majd kapnak egy másik országot, van még miből válogatni. 😁
Angliában vagyunk:
Hazafelé menet nem tudok, nem is kívánok beszélni, én most vagy káromkodni tudnék, vagy sírni. Hülye Keats, azt megírta, hogy a szépség az az igazság, de azt nem írta meg, hogy tud néha fájni, milyen érthetetlenül, kegyetlenül, mint amikor a kés beleszalad az ember tenyerébe.
Megjegyzem, a hülye Keats is 4 volt, neki is ugyanúgy fájt. 😊 Aki nem szuperérzékeny és nem 4, nincs rá akkora hatással, ha valami szépet érzékel, ezt sosem fogja megérteni. És nincs ezzel semmi baj, ők másként vannak összerakva.
Bár az INFJ-k egyik legfőbb jellemzője, hogy nagyon jól szavakba tudják önteni az érzéseket, és a 4-ek is (ahogyan az INFJ-k is) egész széles spektrumát élik meg az érzéseknek, amiket meg is tudnak nevezni, van, hogy nem megy, mert egyszerre annyi mindent érzünk és ez sok(k):
Mit érzek? Tudom is én. Borzasztó sokk volt bizonyos tekintetben, komplex sokk, ezentúl nyilván természetesebben reagálok majd arra, amit látok, s ha az útból emlék lesz, sem saját hisztériám emléke nem bánt majd, sem a gyanakvás, mely miatt voltaképpen úgy igazán nem is láttam, inkább csak sejtem Koppenhágát.
Ahogy Goethe szülőházában is:
Nem tudom én, mit érzek. Túl tömény.
Amikor a magyar INFJ 4w5 kéziratát egy német INFJ 4w5 kapja meg Németországban:
Szóval azt mondta Engl Géza felesége, hogy őneki lehetősége van arra, hogy kijuttassa a kéziratot egy gyerekkori barátjához, aki szakértő. Kell, hogy megtudják, hogy van egy másik Magyarország. Megkérdezhetem, hogy ért-e az irodalomhoz a barátod, kérdeztem. Azt mondja, igen, futólag. Ismered a nevét? Úgy hívják, Hermann Hesse. Fischeréknek az olvasó lektora. Mondom, te Hermann Hessének küldöd ki az én könyvemet? Azt mondja, hát nem érted, hogy gyerekkori barátom?
Még több jellegzetességet is felírtam magamnak, azonban már így is egy kisregénnyel ér fel ez a bejegyzés, ám a végére egy nagyon jellemző tulajdonságot választottam, mely mindkét típusra igaz külön-külön is:
Velem lassan történnek a dolgok, későn, váratlanul, mintha arcomat figyelnék évekig, évtizedekig akciójuk előtt, hogy legyen idejük eldönteni, érdemes-e hozzám közelíteniök. Aztán egyszer elérnek, rám nevetnek, még vállat is vonnak olykor, mintha nem értenék, hogy lehettek bármikor is kétségeim afelől, hogy eljönnek hozzám egyszer.
Bízom benne, ha megtiszteltél azzal, hogy végig olvastad ezt a nagyon-nagyon hosszú bejegyzést, sikerült tisztázni egy-két sztereotípiát, és ha eddig esetleg Benned is egy gyűlölködő szörnyeteg képe jelent meg az sx4 hallatán, sikerült egy kicsit árnyalnom a képet. 😘
Ha épp nincs kéznél Károlyi Csaba kötete, a Szabó Magdával készült teljes interjú elolvasható az ÉS honlapján. Ha nem vagyunk előfizetők, és csak ezt szeretnénk elolvasni, megtehetjük egy 30 másodperces reklám megnézése után. Ez reklámblokkolóval sem hagyható ki, és ennyi igazán kibírható. 😊
0 hozzászólás