Könyvörömök

Gerald Durrell 1954-ben hat hónapot töltött Dél-Amerikában, melynek élményeit A részeg erdőben osztja meg velünk.

Aki olvasta már a Korfu-trilógia valamelyik részét, tudja, hogy Gerry bátyjának, Larrynek a világ minden pontján számos ismerőse van, így nem meglepő, hogy Buenos Airesben is akad egy. Ráadásul a bűbájos Bebita személyében, aki egy igazi tündér. Nemcsak nagyon kedves és vendégszerető, de bármilyen problémát képes megoldani.

Durrellék útvonala nem a tervek szerint alakult, de szerencsére neki is vannak ismerősei, így argentínai gyűjtőútjukat egy volt katonatársa estanciáján kezdik , melynek környékén is élnek olyan állatok, melyek igencsak lázba hoznak egy állatgyűjtőt. Ráadásul kiderül, hogy egy, Gerry számára ritkának tartott madár (tüskésszárnyú madár, chaja, a képen lejjebb) Los Inglesesben csak ilyen hitvány jószágnak számít, és ha valaki azt ígéri, szerez belőlük nyolcat, azt komolyan is gondolja:

- Hahó, Gerry! - harsant fel John vidám hangja. - Itt vannak a chajá-id!
A pohár kicsordult. Gyilkos dühvel fogtam marokra a kalapácsot, és kicsörtettem, hogy félreérthetetlenül tudassam Johnnal: kivel vicceljen. John mosolyogva támaszkodott izzadó lova horpaszának. Fortyogó dühöm egyszeriben elpárolgott, amikor megpillantottam a John lábánál heverő, dagadozó, meg-megemelkedő, remegő zsákot. A paraszt is leszállt a lováról, ő is lerakott két zsákot a földre - jó nehéznek látszottak, és sustorgó hangot adtak.
- Nem viccelsz? - kérdeztem elhaló hangon. - Tényleg csupa tüskésszárnyú van a zsákokban?
- Az hát - válaszolt meglepetten John. - Miért, mit gondoltál?
- Azt, hogy marháskodol - vallottam be töredelmesen. - Hányat szereztél?
- Amennyit kértél. Nyolcat. Sajnálom, hogy nem tudtam tizenkettőt hozni, de holnap szerzek még nyolcat.

És azt is megtudjuk, hogy az egyhetes fióka, aki szintén a zsákban érkezett, bizony válogatós természetű, és nem mindegy, milyen formában kapja a spenótot, melynek elkészítése Jacquie-re vár:

- Ha nekem valaki megjósolja, hogy ha hozzád megyek feleségül, szabad időmben spenótot csócsálhatok féleszű madaraknak, egy szavát sem hittem volna! - kesergett Jacquie.
- Csupán a jó ügy érdekében - vigasztaltam.
Jacquie azonban meg sem hallotta megjegyzésemet.
- Mi több - folytatta komoran -, ha valaki megjósolja, és én el is hiszem, nyilván eszem ágában sem lett volna hozzád menni.

Gerald és Jacquie Durrell egy tukánnal

Miután az argentin légitársaságnál is helyre áll a világ rendje, Durrellék útnak indulnak tolmácsukkal, Rafaellel, hogy felfedezzék Paraguayt. Itt, Puerto Casadóban, nem akármilyen házvezetőnőjük akad a színesbőrű és testes Paula személyében, aki ráadásul a helyi madám, bármit be tud szerezni és igen jelentős hatalommal bír a faluban.

Hamarosan híre megy az állatgyűjtő megérkezésének, és a házuk körül sorra bukkannak fel az indiánok egy-egy doboz bichóval (állattal), melyet eladásra kínálnak. Azonban előfordul, hogy elsőként Paulával találkoznak:

- Momento! - emeltem fel a kezem, sarkon fordultam, és becsörtettem a házba.
- Mi a csuda folyik odakint? - tudakolta Jacquie.
- Halvány fogalmam sincs. Paulát szemmel láthatólag vérig sértette egy indián, mert el akart adni neki egy szilvapudingot.
- Szilvapudingot?
- Vagy szilvapudingot, vagy futball-labdát. Vagy a kettő elegyét. Hívom Rafaelt, hámozza ki, miről van szó.
- Szilvapudingot? Képtelenség.
- Az-e? Ne feledd, a Chacóban vagyunk. Itt semmi sem lehetetlen.

A Chacóban valóban semmi sem lehetetlen, hiszen repülő virágok és részeg erdő tarkítja a tájat, utóbbi a palo borracho (részeg bot, a képen) nevű, hasas fákból áll.

Puerto Casadóban pedig számos állatfaj él, így a bichók állománya gyorsan gyarapodik.

Azonban Paraguay híres a forradalmairól, és egy éppen akkor tör ki, amikor Durrellék hazaindulnának, ami újabb kihívás elé állítja őket.

Miközben nagyon jól szórakozunk Gerryék kalandjain és az állatokon, ő arra is figyelmeztet, hogy egy állatgyűjtő élete sem fenékig tejfel és cuki állatokkal való játék és a megfigyelésük. Mert az állatokat el kell szállásolni, ketrecet kell építeni nekik, ha betegek, gyógyítani kell őket, reggelente pedig két órába telik, míg minden állat helyét kitakarítják és megetetik őket. Nem is beszélve a különleges ízlésű lakókról, akiknek nem mindegy, mit, milyen arányban és állagban kapnak.

Mint minden Durrell-regényből, A részeg erdőből sem hiányoznak az állatok, a humor és a kalandok, hiszen nemcsak Gerryékkel, de Paulával is mindig történik valami, ami egykettőre jókedvre derít, ráadásul közben számos új állattal is megismerkedünk és a spanyoltudásunkat is gyakorolhatjuk vagy éppen gyarapíthatjuk, ugyanis lábjegyzetben sem adták meg a spanyol szavak és mondatok fordítását.

- Buenos días - üdvözölte Jacquie-t -, el té, señora.
Az armadilló odasurrant Paula lábához, megállt, megszaglászta az új akadályt, s mivel puhának ítélte, úgy határozott: átássa magát rajta. Mielőtt akár megmozdulhattunk volna, karmát kísérletképpen már bele is vájta Paula nagylábaujjába.
- Madre de Dios! - sivította Paula, e rövid felkiáltásban is túltéve aznap reggeli valamennyi hangbéli teljesítményén.
(...) Rafael megint megjelent, szemüvegét törölgette és kuncogott.
- Ez az asszony - mondta - nagyon sok lármát csinál.
- Hoz egy kis tejet?
- Igen, én mondtam neki. Tudod, Gerry, ő nem tudja, miért kellenek neked a bichos.
- És megmagyaráztad?
- Igen, én megmondtam neki, mi csak azért jöttünk a Chacóba, hogy bichó-kat szerezzünk a zoológicó-knak.
- No, és mit szólt ehhez?
- Azt mondta, minden gringo bolond, és reméli, Isten megóvja őt - felelte vigyorogva Rafael.

Gerald Durrell: A részeg erdő

Eredeti cím: The Drunken Forest

Fordította: Borbás Mária

Illusztrálta: Réber László

235 oldal

Európa Kiadó, 2012

Képek: Pinterest, magyar és spanyol Wikipedia, Memórias do Pampa, Florecido

Teljesen mást kerestem az interneten, amikor megtaláltam ezt a mesét spanyolul, és szeretném most megosztani, mert nagyon tanulságos.

A süket béka

Egy csapat béka az erdőt járta, amikor hirtelen kettő közülük egy mély gödörbe esett. A többiek körben összegyűltek a gödör fölött. Amikor meglátták, milyen mély a gödör, a fent maradtak azt mondták a lentieknek, jobb, ha máris halottnak tekintik magukat. A két béka nem törődött a barátaik megjegyzéseivel, és minden erejüket bevetve, tovább próbálkoztak, hogy kiugorjanak a gödörből.

A többiek továbbra is ragaszkodtak hozzá, hogy feleslegesek az erőfeszítéseik.

Végül, az egyik hallgatott arra, amit a többiek mondanak, és feladta. Azután összeesett és meghalt.

A másik folytatta az ugrálást, ahogy csak bírta.

A békacsapat újra lekiabált és integetett neki, hogy ne szenvedjen tovább, és egyszerűen készüljön a halálra, már nincs értelme tovább küzdeni.

De a béka egyre erősebben folytatta az ugrálást, míg végül sikerült kijutnia a gödörből.

Amikor kijött, a többiek azt mondták neki: - Örülünk, hogy sikerült kijutnod, annak ellenére, amit neked kiabáltunk.

A béka elmagyarázta nekik, hogy süket, és azt gondolta, a többiek biztatják, hogy iparkodjon és kijusson a gödörből.

Van egy másik változata (spanyolul és olaszul is megtaláltam, utóbbit fordítottam le), amelyben a békák egy magas torony tetejére szeretnének feljutni:

Egyszer a békák versenyeztek, hogy ki jut fel egy magas torony tetejére. A szokatlan látványosságra sok ember összegyűlt, hogy lássa és szurkoljon. Elkezdődött a verseny, de az emberek valójában nem hittek benne, hogy a békák elérik a csúcsot, és ilyen mondatok hallatszottak: "Milyen kár..., sosem sikerül nekik!" És ezeket hallva, néhány béka felhagyott a próbálkozással, elbizonytalanodott, kivéve egyet, amely tovább folytatta a próbálkozást, hogy elérje a tornyot.

De az emberek csak folytatták: "... Milyen kár! Sosem sikerül nekik!"

Egyre többen adták fel, kivéve az egyetlen, makacs békát, aki nem tágított.

Végül mindegyik feladta, kivéve azt az egyet. amely nagy erőfeszítéssel, végül elérte a tetőt.

Elképedt a többi béka és egy kicsit irigy is volt, és tudni akarta, hogy csinálta, ezért az egyik bátrabb közülük, odament a győzteshez, hogy megkérdezze, hogy sikerült teljesítenie ezt a nehéz feladatot. Nem kapott választ: a győztes béka... süket volt!

Források: a mese spanyolul: Resumiendo Historias, olaszul: Psicotime, kép: Guiainfantil

Volt könyv is jócskán; igen kevés francia; de hát aki csak valamit is ér, azt olvas, amihez kedve, hangulata van, méghozzá bolond lelkesedéssel.

Valahogy én is így kezdtem neki Virginia Woolf 1922-ben megjelent regényéhez, a Jacob szobájához. Tavaly ősszel már kb. ötven oldalt olvastam belőle, aztán félretettem, most viszont úgy döntöttem, tökéletes választás lesz a saját kihívásom teljesítéséhez, elvégre február közepe volt.

Aki olvasott már az írónőtől, tudja, hogy a regényeihez szükség van egy bizonyos hangulatra, egyfajta lelassulásra és figyelemre. Mert nála nem mindig a cselekményen van a hangsúly, hanem a szereplők érzésein és gondolatain. A Jacob szobájára pedig különösen igaz ez.

Jacob Flatcherrel kisfiúként találkozunk először, amikor édesanyjával és két fivérével (a bátyjával, Archerrel és öccsével, Johnnal) és Rebeccával (ő Betty Flatcher cselédje kb., hogy pontosan kicsoda, nem derül ki a regényből) nyaral. Betty özvegy, de nem megy újra férjhez a későbbiekben sem, amikor hazatér gyermekeivel Scarborough-ba.

Újabb pillanatképben megismerjük Jacob otthoni életét, ki tanítja őket, kikkel állnak kapcsolatban, majd Betty eldönti, hogy fiát Cambridge-be küldi tanulni, és Jacobot a vonaton látjuk újra.

Bepillantunk az egyetemi szobájába, megtudjuk, kik a barátai, a tanárai és mi érdekli. A későbbiekben megtudjuk, milyen nőkkel kerül kapcsolatba, hogyan éli az életét, kikkel találkozik, hová utazik és újra felbukkan a lapokon Betty Flatcher és néhány régi ismerős is.

A könyv fülszövege Jacob impresszionisztikus portréjának nevezi a regényt, amely tökéletesen jellemzi. Mert a teljes regény, és azon belül is a fejezetek részei is impressziókból állnak össze. Ezek vagy Jacobéi, vagy a vele kapcsolatban állókéi. Ahogyan a szereplők látják a fiút, majd a fiatalembert. Mert másként látja az édesanyja, másként a barátai és a különböző nők, akik keresztezik az útját.

Fölösleges próbálkozás megítélni az embereket. Utalásokra kell hagyatkozunk, nem éppen arra, ami elhangzik, nem is egészen arra, ami történik. Igaz, vannak, akik kitörölhetetlen hatást tesznek ránk tüstént. Mások bizonytalankodnak, lebzselnek, s erre meg arra fújja őket a szél. Kedves öreg hölgyek állítják, hogy a karakter legjobb megítélői a macskák. A macska a jó emberhez mindig odamegy, mondják; ám Mrs. Whitehorn, Jacob szállásadónője utálta a macskákat.

Bár a regény lineárisan halad az időben, csupán kiragadott pillanatokból ismerjük meg a szereplőket, gondolataikat, érzéseiket és véleményeiket - nem csak Jacobról. Vajon mindebből mi áll össze? Vajon mindebből kialakulhat-e egy reális kép róluk? Vagy akár Jacobról a véleményeik alapján? Szerintem nagyon izgalmas ezen elgondolkodni.

Erről szól ez a regény: hogy a főszereplőt, a környezete, az ismerősei, a barátai hogyan látják. Mert milyen igaz is Virginia Woolf megállapítása: vajon mennyire ismerhetünk meg valakit egy másik személy benyomásai, elmondása alapján? Mert ugyanazt a személyt sem ugyanúgy látja két ember, hiszen nem biztos, hogy ugyanazt az oldalát ismerik mindketten. És az is kérdés, hogy az adott személy, ahogy a regényben Jacob, mennyit mutat meg saját magából? Mennyire meri felvállalni önmagát, esetleg felvesz egy szerepet, egy álarcot, hogy beilleszkedjen, hogy megfeleljen?

A regény címe is gondolkodóba ejtett, ugyanis néhányszor valóban felbukkan Jacob szobája, a helyiség, amelyben él, de míg olvastam, láttam egy, a saját személyiségtípusomról szóló videót, amelyben megütötte a fülem a room szó. Mert nem egy épület helyiségeként szerepelt, hanem azt a teret jelentette, amelyben élünk, amely csak a miénk. Mindenkinek megvan a saját szobája, ahogy a világot látja.

Amikor a keresőben később felfedeztem az egyik angol nyelvű kiadás borítóján Gustave Caillebotte Fiatal férfi az ablakban (1875) c. festményét, rájöttem, hogy ez a regény is ilyen. Mintha mi is az ablakból látnánk a szereplők életének egy-egy momentumát.

A Jacob szobája egyaránt szól Jacobról és a környezetéről, legyen szó az őt körülvevő emberekről vagy a körülöttük lévő világról. Pillanatképek, gondolatok és érzések különleges hangulatú gyűjteménye, amelyben - a megfelelő lelkiállapotban olvasva - nagyon jó elmerülni, akár egy-egy mondatot vagy bekezdést akár újra elolvasni. Mert Virginia Woolf egyszerűen gyönyörűen ír. Csak hagyni kell, hogy a szavaival újra és újra elvarázsoljon.

Szidjuk vagy dicsérjük, le nem tagadhatjuk a vadlovat magunkban. Vágtázni zabolátlanul; elterülni fáradtan a homokon; érezni, hogy forog a föld; egyszeriben igaz barátságot érezni kövek és fűszálak iránt, mintha az emberiségnek vége volna, s a férfiak és a nők mind felköthetik magukat - tagadhatatlan, hogy gyakran elragad bennünket efféle vágy.

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a Molyon előttem a statisztika szerint kereken százan olvasták a regényt, de senkinek sem tűnt fel egy szarvashiba: Jacob Görögországban megismerkedik egy Sandra nevű nővel és a férjével. A 187. oldalon egy újabb bekezdésben Sara kezdi a párbeszédet Jacobbal, aztán újra Sandra lesz. És a regényben bár számos nő felbukkan, de egyiküket sem hívják Sarának.

"Tele vagyok szeretettel mindenki iránt", gondolta Mrs. Wentworth Williams, "- főleg a szegények iránt - a parasztok iránt, akik térnek haza terhükkel estére kelve. És minden lágy és bizonytalan és nagyon szomorú. De mindennek van jelentése", gondolta Sandra Wentworth Williams, megemelve kissé fejét, s nagyon szépnek, tragikusnak és túlfűtöttnek látszott. "Mindent, mindent szeretnünk kell."

Virginia Woolf: Jacob szobája

Eredeti cím: Jacob's Room

Fordította: Gy. Horváth László

212 oldal

Európa Kiadó, 2005

A festményt a RivistaStudión találtam

Már az Isadora Duncanről szóló regény első fejezeteiben nagyon megkedveltem a táncosnőt, és eszembe is jutott, hogy ő a tipikus megtestesítője a Zabolátlan Asszonynak, akiről a Farkasokkal futó asszonyokban is olvastam. Igen, ezt a regényről írt bejegyzésemben is említettem, bár volt az életének néhány olyan momentuma, amikor ellent mondott mindennek. Mindenesetre eszembe jutott, hogy összegyűjtöm egy bejegyzésben Isadora zabolátlanságának bizonyítékait emlékeztetőül, ha egy kis inspirációra van szükségem. És ki tudja, talán másnak is jól jönnek majd Isadora gondolatai.

Az iskolában délután három órakor csengettek ki - azaz ekkor jött el a perc, amelyben - Isadora elhagyhatta a börtönt - legalább másnapig. Alig tette ki a lábát az épületből, máris lélekszakadva futott a tengerpart felé, ahol aztán az est leszálltáig magányosan kóborolt. Egész életében szerette a tengert. "A táncról alkotott elképzelésem - írja majd később - akkor fogant meg bennem, amikor egészen kislánykoromban a hullámokat néztem. Megpróbáltam követni mozgásukat, és ritmusukra táncolni."
Ekként, magányosan szembenézve az óceánnal, lassan átadja magát a tagjaiban keringő, ellenállhatatlan lüktetésnek. Feje hátravetve, keblét a nyílt tenger felől kerekedő szél duzzasztja: így mezítláb indul futásnak, mintha valamilyen külső erő űzné egy álom nyomába. Szökdel a partvonal mentén, ösztönösen engedelmeskedve a tenger háborgó szimfóniájának. Lába és karja himbálózásában, csípője ívelésében, medencéje lágy ringásában a hullámok mozgásával egybecsendülő, láthatatlan harmóniákat fedez fel. Az óceán erőtől duzzadó életét és a lányka törékeny táncát egyaránt a világegyetem nagyszabású ritmusa vezérli, s Isadora egyfajta szilaj örömmel adja át magát ennek az érzésnek. Két kezéből kelyhet formázva gyűjti be a nap utolsó sugarait, és széles, egyszerre szemérmetlen és szűzies mozdulattal tárulkozik ki előttük, Dionüszosz oltárán áldozó ifjú bakkhánsnőként. (...)
A tánc révén Isadora lankadatlanul éleszti újjá a világ hajnalát.

Isadora kezdő táncosként, bár akkoriban még inkább színészként, is megküzdött a maga démonaival. Ahogy Jung is mondta: Az vagy, aminek gondolod magad.

Isadora ebben az időszakban a kétségbeesés poklait járta. Attól félt, hogy eszményei lassanként belevesznek ebbe a lélektipró bolyongásba. Ő, aki egy szabadabb világról álmodott, íme, arra ítéltetett, hogy egész életét a statiszták szánalmas nyájában morzsolja le, e szerencsétlen lányok között, akik agyonmosott trikójuk alatt aszott bájaikat árulták. Ha kezdetben részvétet érzett is irántuk, végül meggyűlölte ezt a kisszerű, beteges faunát, és émelygés fogta el a jelmeztervező cafrangjai között kiállított hús - izzadsággal és kencével porhanyított vértelen domborulatok és hajlatok - láttán. Minden erejével küzdött a teljes vereségtől való szorongás ellen, amely alattomosan belé férkőzött. "Az a fő, hogy ne hagyjam sodortatni magam. Tiltakoznom kell. Én nem hasonlítok rájuk. Semmi közöm ezekhez a teremtésekhez. Sem a szajha Jane Mayhez, sem Dalyhez, ehhez a disznóhoz. Először is nem vagyok színésznő. Én táncosnő vagyok, és mindössze tizenkilenc éves. Helyre fogom állítani a táncnak a régi görögöktől örökölt nemességét. A Művészet és csakis a Művészet számára születtem." Művészet! Ez a varázsszó elűzte a kétségbeesés démonait. És hogy a társulaton belül élesebben elhatárolódjék, a kulisszák között is gondosan őrizte magányát; Platónba, Aiszkhüloszba vagy Euripidészbe merült. Legtöbbször még csak nem is olvasott; ha ölében kinyitva pihent a könyv, máris sikerült elhárítania a színház roncsoló miazmáit - a könyv egyszerre volt talizmán és védőbástya a rossz erői ellen.

1899-ben New Yorkban

Amikor Stephen Daly, a társulat igazgatója és Isadora összetűzésbe került a táncról vallott nézeteik miatt:

- Ez esetben jobban tenné, ha el is sajátítaná. Iskolába iratkozna, beállna a rúd mellé...
- Azt aztán soha! A tánc nem gépies gyakorlatokból áll. Sok embert látott már, aki lábujjhegyen közlekedik vagy a lábát a feje fölé emeli? Akkor hát mit akar? Miért ragaszkodik az ilyen táncosi pozíciókhoz? Én nem vagyok csuklóra váró bábu!
- Én, Isadora, semmihez nem ragaszkodom, pusztán csak az e véleményem, hogy a táncot is, mint minden művészetet, tanulással kell elsajátítani, és amíg maga nem...
- Művészet? De hát egyáltalán tudja magam, miről beszél? A művészet mindenekelőtt a természet ritmusa - a hullámok, a szél, a felhők, a virágok mozgása, amelyben a bennünket körülvevő világ minden megnyilatkozása egyesül, az anyag legapróbb részecskééig... Itt kell megkeresnünk a legszebb formákat, hogy utána kideríthessük, mi fejezi ki a leghívebben e formák lelkét... Rá kell ismernünk vihar és szenvedély, fuvallat és és szelídség, test és világegyetem viszonyára. Tökéletes összhang, öntudatlan mámor - ebben rejlik a tánc szelleme! Ezt nem lehet kitalálni, ezt igenis csak felfedezni és megalkotni lehet, az ihlet és a világegyetemből merített energia révén. Utána pedig dolgozni kell rajta. A maga díszleteivel és firlefancaival soha nem fog eljutni az igazi szépséghez! Hogy mi a tánc, Daly? A tánc Dionüszosz. a tánc Apollón. A tánc pán és Bacchus és Aphrodité! Hallotta, Daly? A-phro-di-té!

Isadora 1904-ben az athéni Parthenon Színházban

Miben is volt más Isadora táncról alkotott elképzelése:

"A táncban keresem majd azokat az örömöket, melyeket a szerelem megtagad tőlem" - írja Isadora a Beaugnies-féle kaland másnapján. Az elkövetkező hónapok során tovább csiszolja a maga elméletét: egész napokat tölt állva, mozdulatlanul, kezét mellei között, a szolár plexus magasságában összekulcsolva - így keresi a mozdulatok központi hajtóerejét, a "kifejezőképesség kráterét." A balett iskolája ezt a központot a hát közepére, a gerincoszlophoz, mint függőleges tengelyhez helyezi; ez adja meg a klasszikus táncos jellegzetes, bábszerűen artikulált mozgását. Isadora, épp ellenkezőleg, a törzs középpontjára vagyis a szolár plexusra összpontosítja a maga elmélkedéseit, és úgy véli, hogy ide futnak be hullámokban a zene rezdülései.

Amikor (Ted) Gordon Craig be akarta szennyezni Isadora folyóját:

Hogy lehet Craiggel együtt élni? De hogyan éljen nélküle? Feloldhatatlan dilemma. Isadora tudja: ezt a férfit csak akkor kötheti magához, ha lemond a táncról, a munkájáról, a gondolatairól - ha megcsonkítja önmagát. Dobja el magától a táncot? Érje be vele, hogy Ted ceruzáit hegyezi? Soha. Örökre nyomorék maradna, hurcolná magával törpévé zsugorított lelkét. De még ha vállalná is ezt az áldozatot: az eredményre semmi biztosíték.

És amikor Paris Singer kérte tőle ugyanezt:

- Dora, sürgönyözzön azonnal az impresszáriójának, és közölje, hogy lemondja a turnét. A bánatpénzt én állom.
- Ez szóba sem jöhet. Próbáljon megérteni, Lohengrin. Ez az ügy nagyon fontos számomra. Ha ennek a szerződésnek nem teszek eleget, soha többé nem táncolhatok. Érti? Soha többé.
- Majd amikor Singer továbbra is tartóztatni próbálja, így folytatja:
- A tánc énem felét tölti ki. Önálló szervezetként él bennem, akaratomtól függetlenül. Ne próbálja kitépni belőlem, mert azt ölné meg, ami bennem a legszebb, a legtisztább, a legmagasztosabb.

- Köszönöm... Köszönöm... És most hadd mondjak el még valamit. Megsúgom, hogy én egyáltalán nem tudok táncolni, pontosabban magam sem tudom, hogy tudok-e. Ha a kezeteket... úgy mint én... a szívetekre teszitek, ha figyeltek a lelketek rezdüléseire, akkor ti is éppúgy tudtok majd táncolni, mint a növendékeim és mint jómagam.

Frissítés 2025. januárjában: Isadora Duncan tökéletes megtestesülése az enneagram 4 szexuális altípusának (sx/so ösztönpár), így már értem, miért kellett megvennem a róla szóló könyvet annak idején.

Képek: BBC, Fortvny, The New York Times, ResearchGate, The New York Public Library - Digital Collections, The legend of Isadora Duncan

Néhány napja a Molyon feljött Federico Garca Lorca Hat színjátéka, amelyet jó pár éve egy nyári akcióban beszereztem, és nagyon szerettem. Volt is róla bejegyzés annak idején, de jobbnak láttam törölni, mert nem hozta a magamtól elvárt színvonalat.

A könyv adatlapján rögtön megakadt a szemem egy idézeten a Bernarda Alba házából, és azóta ott motoszkált bennem, hogy ezt is újra kellene olvasnom. Nemcsak azért, mert nem emlékeztem már annyira a drámára, hanem éreztem, hogy arról az idézetről írnom kell. (Magdalena idézetének utolsó félmondata volt.)

A dráma alcíme: Asszonyok drámája Spanyolország falvaiban, mely más országok falvaiban élő asszonyokra is igaz volt, de ha jobban mögé nézünk, bárkire ugyanúgy igaz lehet ma is, aki falat emel önmaga és a külvilág közé.

A hatvan esztendős Bernarda Alba öt csúnya lányával él egy spanyol faluban, ahol most temetik a férjét. A családtagok a temetésen vannak, míg Poncia (szolgáló) és a szolgáló otthon maradt takarítani. Poncia gyűlöli Bernarda Albát, és ha egyszer betelik a pohár:

PONCIA Pedig én jó kutyája vagyok, ugatok, ha kívánja; még a koldus lábikrájába is belemarok, ha ráuszít. Két felnőtt fiam van, házasember mind a kettő. Az ő földjeiket művelik. Hanem egyszer, ha torkig leszek...
SZOLGÁLÓ Akkor...
PONCIA Akkor majd kettőnkre zárom az ajtót, és esküszöm, álló esztendeig köpködök az arcába. "Egy köpés ezért, Bernarda, egyet meg azért, ezt meg amazért, meg a másikért, mindenért..." Amíg csak olyanná nem nyomorítom, mint a gyerekek a kígyót, amikor összetapossák a mezőn, mert az, undok kígyó, az egész atyafiságával együtt. Persze, azért nem irigylem az életét. Öt felnőtt lánya maradt, öt csúnya lánya... Angustias még az első férjétől való, pénze is van. De a többiek? Csupa hímzett lepedő, csipkés gyolcsing, de az örökségük éppen csak a mindennapi kenyér meg szőlő.

Bernarda anyját, María Josefát bezárták az egyik szobába, ugyanis az idős asszony bolond. Most, nyolcvan évesen, férjhez akar menni.

Bernarda legidősebb lánya, az első házasságából született Angustias (39 éves) arra vár, hogy az udvarlója, a huszonöt éves Pedro el Romano végre megkérje, aki éjszakánként megjelenik az ablaka alatt. Náluk ugyanis így megy az udvarlás, és szó sincs róla, hogy bemászna azon az ablakon.

A másik négy lánya: Magdalena (30 éves), Amelia (27), Martirio (24) és Adela (20) is szeretne előbb-utóbb férjhez menni. Bernarda Alba kemény kézzel fogja a lányait, ugyanis évek óta egy lélek sem tehette be a lábát a házba, most is csak rövid időre léphetnek be a temetésen résztvevők, de a ház asszonya az ő szűrüket is kiteszi:

BERNARDA Menjetek csak, menjetek; köszörüljétek a nyelveteket azon, amit láttatok! Az én házam küszöbét ugyan évekig át nem lépitek!
PONCIA Nem panaszkodhatsz. Az egész falu eljött.
BERNARDA El. Hogy itt hagyják a házban vastag szoknyáik verejtékszagát meg a nyelvük mérgét.
AMELIA Anyám, hogy beszélhet így!...
BERNARDA Hát hogy beszéljek ebben az istenverte faluban, ahol még patak se folyik, ahol még a kútvizet is rettegve isszuk, mert sosem tudhatjuk, nincs-e megmérgezve?

Ha valamelyik lánya nem megfelelően viselkedik, Bernarda a veréstől sem riad vissza! Egy olyan házban pedig, ahol az anya ilyen szigorral uralkodik, előbb-utóbb a lányai ezt kijátsszák. Ha pedig mindez napvilágra kerül, a szájára veszi őket a falu, mert a szomszédok folyamatosan szemmel tartják egymást és mindenki vevő a pletykára.

Bernarda a temetés után nyolc év(!) gyászt rendel el, mialatt mindenki csak feketében járhat és nem teheti ki a lábát a házból:

BERNARDA Nyolc évig tart a gyász, s addig ebbe a házba szellő se fújhat be az utcáról. Úgy kell majd élnünk, mintha téglával falaztunk volna be ajtót, ablakot. Így volt ez az apám, így a nagyapám házában is. Addig majd a kelengyéteket varrjátok. Akad a ládafiában vagy húsz vég vászon, abból kiszabhatjátok a párnákat és a lepedőket. Magdalena meg majd kihímezi.

Egyetlen anya, de nyugodtan mondhatom, hogy egyetlen szülő sem teheti/tehetné meg, hogy uralkodjon a lányán/a gyerekén, hanem tudomásul kell vennie, hogy a gyereke felnőtt és képes önállóan dönteni a saját életéről. Ha pedig bezárja, a helyzet csak rosszabb lesz. Főleg, ha ennyi nő van összezárva, ahol a női energiák sérültek is. Milyen példát látnak az anyjuktól? Csoda, ha ők is utálják egymást, féltékenyek, irigyek egymásra és keresztbe akarnak tenni egymásnak? Adela pedig nem bírja tovább és fellázad.

Ne lepődjünk meg Bernarda viselkedésén, hiszen a párkapcsolatról is ez a véleménye, amikor Angustias megemlíti neki, hogy Pepe el Romano másként viselkedik vele mostanában:

ANGUSTIAS Hozzám beszél, de mintha folyton másutt járna az esze. Ha kérdem, mi baja, azt feleli: "Férfiembernek sok a gondja."
BERNARDA Nem kell faggatni. És ha majd hozzámentél, még kevésbé. Szólj, ha szól hozzád, nézz rá, ha rád néz. Akkor majd elboldogultok.
ANGUSTIAS Én azt hiszem, anyám, hogy sok mindent eltitkol előlem.
BERNARDA Ne firtasd. Kérdést ne tégy fel neki, és ami a legfontosabb, sírni sose lásson.
ANGUSTIAS Boldognak kéne lennem, de nem vagyok.
BERNARDA Mindegy az.

A dráma mindvégig mérgező, fojtogató hangulatú, de sikerült távol tartani magam attól, hogy rám telepedjen, és kívülállóként figyeltem az eseményeket és a szereplők párbeszédeit. Vajon mi történhetett Bernarda múltjában, hogy ilyen kegyetlenné és kőszívűvé vált?

BERNARDA Ha a lány nem engedelmeskedik szüleinek, nem lányuk többé, hanem ellenségük.

A titok nyitja szerintem a múltban rejtőzik, mert korábban Bernarda már említette, hogy az apja és a nagyapja idejében is nyolcévnyi gyászt rendeltek el. Biztos vagyok benne, hogy a nagyapja, vagy annak az apja idején volt egy renitens nő a családban, aki valami olyat tett, amiről nem beszélnek. Ő volt a feketebárány, akit inkább halottnak nyilvánítanak maguk között a családtagok, csak nehogy valaki szóba hozza, megemlítse, hogy ő is a világon van/volt. Valószínűleg olyan idős korában történhetett vele a dolog, mint Bernarda valamelyik lánya volt tíz éve, mert azóta élnek így Magdalena elmondása szerint:

MAGDALENA Járkálok a szobákban. Sétálok egy kicsit. Megnéztem nagyanyánk régi hímzéseit, a kiskutyát meg az oroszlánnal birkózó négert, amit annyira szerettünk kicsi korunkban. Azok boldogabb idők voltak. Tíz napig tartott egy lakodalom, és nem jártak ennyit a rossz nyelvek. Ma finomabbak vagyunk, előkelőbbek: a menyasszonyok fehér fátylat hordanak, mint a városban, palackos bort iszunk, de elrothadunk amiatt, hogy mások mit mondanak rólunk.

BERNARDA (...) az élet olyan, amilyenné teszik.

Nagyon jól mondja Bernarda, csak nem veszi észre, mindezzel mennyit árt a tulajdon lányainak. Hogy ő egy mérgező anya. Mert szerinte ez a jó, nem biztos, hogy a lányainak is az. Pl. hogy egy kapcsolatban lehet egymáshoz szólni, lehet egymással kommunikálni, sőt kell is. Ez az, amit sok család nem fog fel, hogy az újabb generáció már másként gondolkodik, és más elképzelései lehetnek bizonyos dolgokról, mint nekik.

Milyen sokan élnek úgy, mint Bernardáék: így kell viselkedni, nem teszünk meg bizonyos dolgokat, mert a szomszédok már hallgatóznak és mindenki a szájára vesz bennünket. És akkor mi van? Minden csoda három napig tart. Esetleg egy hétig. Miért jobb bezárkózni, varrogatni és elrothadni, mint kilépni az ajtón és a kapun, és megnézni, mi minden van odakint? Miért jobb az ablakból lesni az aratókat vagy Pedro el Romanót, mint szemtől szembe találkozni velük? Miért jobb az évtizedes, évszázados családi hagyományok szerint élni, mint felismerni, hogy lehet másként is? Hogy van választásunk. Hogy kereshetünk egy kulcsot, amely kinyitja azt az ajtót, vagy foghatunk egy kalapácsot, amivel lebonthatjuk azt a falat, amelyet közénk és a külvilág közé emeltek. És ha ezt megtesszük, ha ellentmondunk a családi tradíciónak, egyáltalán nem kell úgy végződniük a dolgoknak, mint a darabnak.

A drámából 1987-ben film is készült, ebből választottam képeket a bejegyzésbe. Egyelőre nem tervezem megnézni (a YouTube-on spanyolul legalább kétszer is fent van), elég volt Bernardáékból ennyi.

Bár ilyenkor, amikor negatív emberekkel találkozom akár az olvasmányaimban, akár a való életben vagy online, mindig megköszönöm, hogy az utamba kerültek, mert megmutatják, milyen nem akarok lenni.

Tegnap beléptem a Pinterestre, és a kezdőoldalon ez fogadott:

Federico García Lorca: Bernarda Alba háza

Eredeti cím: La casa de Bernarda Alba

In: Hat színjáték

Fordította: András László

344 oldal (281 - 341. o.)

Európa Kiadó, 2006

Képek: 20th Spanish FilmFestival és El Acorazado Cinéfilo

Mottó

.

Aki keres...

.

"A hősök sem teljesen makulátlanok, és egyetlen antihős sem csak rossz."

Andrea

Itt is megtalálsz

Népszerűek a héten

Bejegyzések

Szerzők

Műfajok, egyebek

Kiadók

Hozzászólások

Híres ember

Ország, város

Nemzetiség szerint

Személyiségtípusok

Sorozatok