- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy lány, akiknek mindig volt mit enni-inni-felvenni, volt részük sok örömben és vidámságban, voltak jó barátaik és szüleik, akik nagyon szerették a lányokat, azok mégis elégedetlenkedtek. - (Itt a hallgatók lapos pillantásokat vetettek egymásra, majd bőszen varrni kezdtek.) - Ezek a lányok igen szerettek volna jók lenni, és hangzatos elhatározásokat hoztak, de nemigen váltották valóra őket, mert örökösen azt hajtogatták: "Hogy miért nincs nekünk ez!" vagy "Bárcsak megtehetnénk azt!", elfelejtve, hogy máris mily sok mindenük van, és mennyi kellemes dolgot tehetnek. Így hát megkérdeztek egy öregasszonyt, miféle varázslattal nyerhetnék el a boldogságot, az öregasszony pedig azt felelte: "Ha elégedetlenkedtek, gondoljatok bele, mennyivel rosszabb sorotok is lehetne, és legyetek hálásak." (...)
- Értelmes lányok lévén úgy döntöttek, megfogadják az öregasszony tanácsát, és megdöbbenésükre hamarosan sokkal jobban érezték magukat. Az egyik rájött, hogy a pénz sem mentheti meg a gazdagokat a bánattól és a szégyentől; a másik megtanulta, hogy szegény létére is jóval szerencsésebbnek mondhatja magát a fiatalságával, egészségével, derűs kedvével egy bizonyos beteges és házsártos öreg hölgynél, aki nem tudja élvezni a jó sorát; a harmadik belátta, hogy akármilyen fárasztó is bevásárolni az ebédhez valót, sokkal kellemesebb, mint koldulni érte; a negyedik megértette, hogy még a karneol gyűrűknél is többet ér a jó magaviselet. Így tehát megegyeztek, hogy felhagynak a panaszkodással, élvezik azt a jót, ami kijutott nekik, és meg is próbálják kiérdemelni, nehogy még ez is elvétessék tőlük; és azt hiszem, sose kellett csalódást vagy megbánást érezniük azért, mert megfogadták az öregasszony tanácsát.

Most olvastam harmadjára a könyvet, úgyhogy rögtön sejthető a véleményem róla. Első alkalommal tavasszal, másodszor egy nyári szünetben került a kezembe, így már benne volt a levegőben egy karácsony körüli újraolvasás. És milyen jól döntöttem! Eddig is nagyon szerettem ezt a bájos történetet, de az ünnepek környékén nyer igazán mély tartalmat a mondanivalója. Az pedig csak még hitelesebbé teszi, hogy az írónő saját gyermekkorából merített ihletet a megírásához.

1860 karácsonyán találkozunk először a March nővérekkel: Meg 16 éves, igazi hölgy szeretne lenni, aki gazdag, előkelő körökben forog, mindenki csodálja; a 15 éves fiús Jót az irodalom érdekli, írói szárnyait bontogatja, nemis érti nővére ambícióit; a 13 éves Beth a zene szerelmese, nyomorék babáit istápolja, mellettük szeretett macskáival tölti az idejét, a 12 éves Amy jár egyedül iskolába, aki szeretné kivívni osztálytársai elismerését, szabadidejében rajzol és gyönyörű ékszerekről álmodozik. Édesapjuk tábori lelkészként vesz részt a polgárháborúban, míg lányai az édesanyjukkal várják otthon a híreket.
A lányok nehezen viselik a szegénységet, főleg a hiú Meg. Megismerkednek a szomszédban lakó idős Mr. Laurence unokájával, a 15 éves szeleburdi Laurie-val, akiben főleg Jo talál igaz barátra.

A lányok szeretnék legyőzni hibáikat,  és ezért az édesanyjuktól kapott könyvet (John Bunyan: A zarándok útja - a gyerekeknek szóló változatát volt szerencsém olvasni) olvasgatják.

A testvérek sok örömteli és szomorú pillanatot élnek át, míg elköszönünk tőlük 1861 karácsonyán. De ez alatt az egy év alatt sok változáson is keresztül mennek, amelyek sokunk számára követendő például szolgál.

 Rögtön a regény elején, a lányok a Mr. Laurence-től kapott gazdag reggelijüket áldozzák fel, amikor mindent átküldenek a szegény, sokgyerekes Hummel családnak, akik ilyenkor is kénytelenek nélkülözni. Helyette beérik egy szerény reggelivel. Őszintén, hányan tennék meg ezt ma? Biztosan vannak, akik igen, rögtön összecsomagolnák az ennivalót, míg mások csak legyintenének és elintéznék annyival, hogy: "nekünk se ad senki."

Mivel csak Amy jár iskolába, így a két legnagyobb testvér már munkával keresi meg a napi betevőre valót. Meg a King családnál nevelőnő, a rosszcsont gyerekek sokszor borsot törnek a lány orra alá. Azonban Jónak is kijut a "jóból" apjuk nagynénje, az özvegy Mrs. March mellett. Az öreg hölgy és papagája számtalanszor Jo idegeire megy.
Mégis, a lányok életében örökre nyomot hagynak mindannyian. Meghatározó szerepük van a jellemük formálódásában.

Bár a XIX. század második felében járunk, mégis egy igazi családot ismerhetünk meg, akik megbeszélik a mindennapjaikat, megoldást keresnek egymás problémáira, tudnak és akarnak is közösen játszani és akármilyen szomorúan és szegénységben telnek a napjaik, mindig számíthatnak egymásra, meg tudnak egymásnak bocsátani, mert az egymás iránti szeretetük minden haragjuknál erősebb.
De jó is lenne, ha ez nemcsak a March családban lenne így, hanem mindenkinél.

A regényből 1994-ben nagy sikerű film is készült, ami magában foglalja az itthon Jó feleségek címmel megjelent folytatást is.
 

- A karácsony badarság?! - mondotta Scrooge unokaöccse. - Remélem, ezt nem gondolja komolyan?
- De igenis - mondotta Scrooge. - Vidám karácsony! Mi jogod van neked a vidámságra? Ugyan mi okod volna a vidámságra? Elég szegény vagy.
- Ugyan ni - felelte vidáman az unokaöcs. - Hát magának mi joga van a mogorvaságra? Mi oka van a rosszkedvre? Elég gazdag.
Scrooge, mivel hirtelenében nem jutott jobb válasz az eszébe, megint csak azt mondta: - Ugyan! - és hozzátette: - Badarság!
- Ne legyen olyan haragos, bácsi! - mondta az unokaöcs.
- Hát milyen legyek - fortyogott a nagybácsi, - amikor ilyen bolond világban élek! Vidám karácsony! Majd mit mondok vidám karácsonyra!Karácsonykor az ember egyebet sem tesz, csak számlákat fizet ki pénz nélkül. Karácsonykor az ember rájön, hogy egy évvel megint öregebb lett, de egy órával sem gazdagabb. Karácsonykor az embernek mérleget kell készítenie, amikor a könyveiben kerek tizenkét hónapon keresztül minden egyes tétel csak veszteséget mutat. Ha a magam feje szerint cselekedhetném - mondta méltatlankodva Scrooge -, minden hülyét, aki "vidám karácsony"-t szajkóz, tulajdon pudingjában főzetnék meg és magyalággal átszúrt szívvel temettetnék el. Úgy biz' én!
- De bácsi! - erősködött az unokaöcs.
- Öcsém - felelte ridegen a nagybátyja -, ünnepeld meg a karácsonyt a magad módja szerint és engedd meg, hogy én is a magam módja szerint ünnepeljem meg.
- Megünnepelje?! - ismételte Scrooge unokaöccse. - De hiszen maga egyáltalán nem ünnepli meg.
- Hát akkor engedd meg, hogy ne törődjem vele - mondta Scrooge. - Sok hasznod lehet belőle! Sok hasznod volt eddig is.
- Sok minden van, ami javamra válhatott volna, és nem vettem hasznát, meglehet - válaszolta az unokaöcs -, többek között a karácsony is. De azért valahányszor csak eljött a karácsony, mindig úgy gondoltam rá -tekintet nélkül a szentséges nevének és eredetének járó tiszteletre, ha ugyan erről bármilyen vonatkozásban is meg lehet feledkezni -, úgy gondoltam rá, mondom, mint jó napokra; mint jótékony, nyájas, boldog, kellemes napokra, mint az egyedüli napokra az esztendő hosszú során, amikor minden ember mintha csak közös elhatározással kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán útitársai a sír felé és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak. És ezért, bátyám, ámbár a karácsony soha egy porszemnyi aranyat vagy ezüstöt nem tett a zsebembe, azt hiszem, hogy javamra vált és javamra is fog válni mindig; és azt mondom rá, hogy áldja meg az Isten!

 - És hogy viselte magát a kis Tim? - kérdezte Crachitné, mikor már kicsúfolta Bobot hiszékenysége miatt, Bob pedig kedvére összecsókolta leányát.
- Olyan jó volt, mint egy falat kenyér - mondta Bob -, még annál is jobb. Valahogy gondolkodó gyerek lett belőle, amiért annyit üldögél magában, s olyan furcsa dolgok jutnak eszébe, hogy sose hallotta mását az ember. Hazajövet azt mondja nekem: reméli, hogy az emberek látták őt a templomban - mert hát ő nyomorék, és jóleshetik nekik, ha karácsony napján arra gondolnak, aki a bénákat lábra állította, s a vakoknak visszaadta a szemük világát.

"Nem tudtam, hogy nem vagyok egyedül, hogy valaki törődik velem, hogy megment, hogy vigyáz rám, ha nem sejtem, ha nem is kérem, ha kételkedem benne, akkor is.
Ki vagy te, Abigél? Ki az, aki itt lakik velünk együtt a Matulában, aki mindennap elmegy mellettünk, ránk kiabál, vagy ránk mosolyog, részt vesz az életünkben, s olyan közel van hozzánk, hogy feltűnés nélkül bejöhet valamelyik hálóterembe, benyúlhat a zsebünkbe vagy a füzeteink közé, aki meghallja miről beszélgetnek a suttogók, aki mindent számon tart, és akit nem tart számon senki? Itt, e zömök falak között álarcosan él valaki, elfedi igazi vonásait, nyilván ordít, piszkálódik, kenetteljes vagy kérlelhetetlen, hogy annál szabadabban mozoghasson álruhájában. Olyan ember, aki számol azzal, hogy mind távol vagyunk a szüleinktől, hogy az a sok minden, amit a Matula világa megkíván tőlünk, néha meghaladja az erőnket, és annyi a buktató, hogy hol egyikünk, hol másikunk botlik el valamin. Ki vagy te, Abigél, akinek igazi arcát nem látta senki, akinek csak a tetteit ismerjük, és ismerik az intézet falain belül 1914 óta?"

 

Gina elbúcsúzik édesapjától, akivel ezentúl hetente telefonon érintkezhet és rögtön szembesül a Matula szigorával. Zsuzsannától, az osztálya prefektájától megkapja az intézet egyenruháját és mindent, amire szüksége lehet. Világi ruháit, holmijait elveszik.

Hamarosan megismerkedik két osztálytársával, az igazgató árva unokahúgával, Torma Piroskával és a most visszaérkezett Kis Marival. A lányok vezetik körbe az intézetben és tőlük ismeri meg a csodatévő Abigél legendáját, akinek ha a segítségét kérik (mindössze egy levelet kell bedobni a szobor korsójába), valóban segít a diákokon. Természetesen Gina ezt csak afféle matulás babonának tartja.

 

Itt semmi sem olyan, mint a pesti iskolában volt: áhítat van, ismerni kell a Bibliát és az egyházi énekeket, vasárnap az egész iskola részt vesz az istentiszteleten, sétálni csak akkor lehet, amikor engedélyt kap az osztály, ahová természetesen Zsuzsanna is velük tart.

A lány nehezen barátkozik meg mindezzel, hamar összevész osztálytársaival és szökést tervez, ami balul sül el. Ekkor jelentkezik először Abigél...

Mondanom sem kell, Ginával számtalan dolog történik, vidám is, szomorú is. A Matulában töltött idő örökre nyomot hagy benne, itt válik igazán felnőtté és szembesül azzal, amire az édesapja az életét tette fel.

Miért érdemes ma is elolvasni, ahogyan már a bevezetőmben említettem? Szabó Magda remek stílusa miatt,  ahogyan bemutatja a matulások szemével a háborút és a lapokat átható mélységes emberszeretete miatt. Örülök, hogy ma már kötelező olvasmánnyá lépett elő, és sajnálom, hogy nekem még nem volt az. Csak később került a kezembe, de biztosan sokszor fog még. Mert az Abigélt nem lehet nem szeretni.
A regényből készült sorozat pedig az egyik legjobb filmadaptációk egyike. Mindkettővel érdemes megismerkedni.


Szabó Magda: Abigél
392 oldal
Európa Kiadó, 2004
1900 Ft


Hangoskönyv (MP3 - 13,5 óra)
Felolvassa: Piros Ildikó (a filmben ő játszotta Zsuzsannát :))
Titis Kft.
4990 Ft
Képek: Port.hu

Egyetlen kukacoskodás a regénnyel kapcsolatban: a benne említett egyházi énekek zöme nagyon el van számozva.

Az egyensúly a lényeg, magyarázta Roland. Egymás megismerése, az, hogy kitárulkozunk a másik ember előtt. És figyelmeztetett arra, nehogy a magam története egy másik emberről szóljon, és ne rólam.

 Aznap este beköltözött hozzám, tizenkét közepes méretű kartondoboz és egy krémsárga komód társaságában.

 A 300 részből  (vagy nevezzük inkább szösszenetnek) álló könyv gyorsan olvasható és közben még jól is szórakozunk. Erlend Loe szarkazmusa folyamatosan mosolyt csalt az arcomra. Bár bevallom, néha kicsit sok(k) volt, amit Marianne művelt, és ahogy mondani szokás, ez a szerencsétlen hogy nem jött rá, hogy ennél sokkal jobbat is találhat?  De mint tudjuk: a szerelem vak. Na de ennyire?

A rózsaszín borító pedig senkit se tévesszen meg, véletlenül sem egy lányregény rejtőzik mögötte.

A regényből film is készült, amit a magyar nézők Sodródás címmel láthattak.


Erlend Loe: Elfújta a nő
Fordította: Földényi Júlia
Scolar Kiadó, 2010
192 oldal
2450 Ft

"Martin egyszer sem ment el a csütörtöki összejövetelre. Az után a nap után csak messziről látta a nőt,bár így is könnyben felismerte feltűnő fogatáról és csillogóan fényes, sűrű, aranyvörös hajáról. Többnyire a Cours-on pillantotta meg. De az is előfordult, hogy amikor a Palais de Justice-be ment vagy vasárnapi sétáját végezte, a nő éppen belépett a Madeleine-templomba vagy kilépett onnan. Utoljára mindössze pár napja látta, a Nagyboldogasszony-napi körmeneten. A székesegyház előtti tér túloldaláról nézte, amint keresztet vet és térdet hajt a Szűzanya szobra előtt. Miféle nő az, aki Darwint olvas, de letérdel a Szűzanya előtt?"

1885. augusztus 18-án, egy keddi napon Aix-ben Albert Franc rendőrfelügyelő kopogtat a fiatal bíró, Bernard Martin ajtaján: gyilkosság történt. Egy nő holttestére bukkantak a közeli kőfejtőben, akit egy levéllel csaltak oda. A nyomozással a tapasztalatlan Martint-t bízzák meg, ugyanis az ilyenkor szokásos szabadságolások miatt csak ő maradt a városban. 

Cézanne: Az Örök Nő

Cézanne: A Gyilkosság

 

Az utolsó nap augusztus 29., szombat, ami sokak életében fordulópont, és a nyomozás végére is lassan kezd pont kerülni...

Barbara Corrado Pope francia nyelvet, vallástörténetet és a nőtörténelmet tanított Avignonban amerikai diákoknak, amikor beleszeretett a tájba, ahol Cézanne nyomait kutatta. Érdekesség, hogy Magyarországon is tanított.


Első regénye szereplői igazi hús-vér figurák, olyanok, akiket szeretni vagy éppen utálni lehet. Pontosan megismerjük a gondolataikat, érzéseiket, kételyeiket, életre kelnek a lapokon.


A különböző napok történései előtt egy korabeli idézetet találunk, ami utalást hordoz az aznapi eseményekkel kapcsolatban. A regény vége nyitott marad, hogy Bernard Martin bíró története a későbbiekben is folytatódjon, és folytatódik The Blood of Lorraine c. regényében, amely az Egyesült Államokban és Németországban idén meg is jelent. Reméljük, hazánkba is hamarosan eljut. Mindenesetre én nagyon várom :).


Az írónő honlapja, ahol az új regényéről is találunk információkat.  A regény eredeti címe Cézanne kőfejtője, szerintem a magyar cím sokkal találóbb, elvégre nem egészen a kőfejtő van az események középpontjában, hanem Solange meggyilkolása. 

Két jó tanács végezetül: a befejezést nem szabad estére hagyni, hacsak valaki nem akar sokáig fent maradni, mert sokáig ezen fog kattogni az agya. Legalábbis nálam így volt, az utolsó sorok után is csak ez járt a fejemben. A regény elején pedig jó, ha kéznél van egy francia-magyar szótár ;).



Barbara Corrado Pope: Cézanne modellje
Fordította: Todero Anna
432 oldal
Geopen Kiadó, 2010
3490 Ft