Archive for november 2022

Utolért az újraolvasási hullám, ugyanis ismét egy korábban olvasott könyvet választottam. Épp egy idézetet kerestem, és úgy emlékeztem, hogy ebben a kötetben találom meg, aztán mégsem. Egyébként már egész régen olvastam Anne-t, így éppen ideje volt újra elmerülni pár napra Avonlea világában.

Már csak néhány nap és itt a szeptember, ám a tizenhat éves Anne ezúttal nem diákként, hanem az avonlea-i iskola tanítónőjeként kezdi az új tanévet. De a nyár utolsó napjai sem múlnak el kalamajka nélkül, melynek ezúttal egy elkóborolt tehén és egy új, mérges szomszéd, Mr. Harrison a főszereplői.

Anne a tanítást is sajátosan képzeli el: csak semmi verés (brr!!! - Hogy volt idő, amikor a fegyelmezésnek ez a módszere teljesen természetes és elvárt volt egy pedagógustól!), és csupa szépre és jóra szeretné nevelni a tanítványait, akik közt - reméli - , akad legalább egy, aki majd sokra viszi.

- Én szebbé varázsolnám az életet - mondta Anne álmodozva. - Tudom, hogy nincs nemesebb törekvés, mint tudást nyújtani, de én mégsem igazán erre vágyom... inkább azt szeretném, ha a segítségemmel jobban éreznék magukat... több örömöt vagy boldog gondolatot szeretnék az életükbe lopni, amelyben nem lenne részük, ha nem születtem volna meg.

Eljön a szeptember, és a padban ülő gyerekek többsége nem olyan, amilyennek hősnőnk képzelte, de azért van remény, mert az Egyesült Államokból a nagymamájához költözött Paul Irving személyében Anne hamarosan rokon lélekre talál.

Közben az avonlea-i fiatalok megalakítják a Faluszépítők Társaságát (F. Sz. T.), és ahogyan az lenni szokott, most is vannak, akik nem lelkesednek az ötletért úgy, mint az alapítók.

Két éven át követhetjük Anne és a falubeliek életét, miközben Mr. Harrison is megszelídül, Marilla ikreket fogad be: a hatéves Davyt és Dorát, ismét találkozunk a drága Mrs. Rachel Lynde-del; a hű kebelbarátnővel, Dianával, Gilberttel, Jane Andrews-zal, de új ismeretségeket is kötünk, számos kalandba keveredünk és örömteli és szomorú események tanúi leszünk.

Anne mellett természetesen most is Davy volt a másik kedvencem, ez a bűbájos, rosszcsont, kíváncsi kisfiú, aki bár sok galibát okoz, mégsem lehet nem szeretni. És most figyeltem fel arra, hogy Davy milyen egészségesen kíváncsi. Tipikusan az a gyerek, aki ha hall valamit, rögtön felteszi a kérdést: Miért? Ez az, amit sokan felnőttként már elfelejtenek. Lehet, hogy Davy olykor az őrületbe kergeti Marillát és Anne-t a kérdéseivel, de nagyon jókat kérdez, és nem egyszer meg is nevettetett:

Asszem, a házasság kedvesebbé teszi az embereket. Maga miért nem megy férjhez, Marilla? Szeretném tudni.

Egy idézet miatt vettem le újra a polcról a regényt, de most sokkal többet kaptam tőle, mint amikor először vagy másodjára olvastam. Ezt a könyvet receptre kellene felírni rosszkedv, negatív gondolatok és depresszió ellen. Tudom, hogy egy-egy citromos időszak nem könnyű, de a regény elején felbukkanó Eliza Andrews, aki nagyon-nagyon pesszimista, elég riasztó ahhoz, hogy a saját gondolatainkat is jobb mederbe tereljük. Ahogy Anne mondja:

- A világ úgy teli van kellemetlenségekkel, hogy kár újabbakat kitalálni.

Bármilyen hihetetlennek tűnik is, de van, hogy Anne Shirleynek is rossz napja van. És az ilyen napokon ugyanúgy viselkedik, mint a legtöbben: tudja, hogy ez a nap már ilyen, és azt is, hogy reagálhatna másként, még sincs energiája, így csak rátesz egy lapáttal. De a másnap reggelt már így kezdi:

Minden reggel újrakezdés,
Minden reggel új világ

És az is előfordul, hogy nagyon készül valamire, de a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy tervezte, és ezt tudomásul is veszi. De van, hogy akkor éri meglepetés, amikor nem számít rá, nem készült, és mégis jól sül el a dolog.

Ha úgy gondoltuk, csak a mai világban kell egy nőnek tökéletesnek lennie, akkor meglepődve olvashatjuk, hogy Anne kedvenc írónője, Mrs. Morgan hősnői mindig tökéletesek: karcsúak, fehér muszlinruhát viselnek, mindig csinosak és tökéletesen vezetik a háztartást. Így nem csoda, hogy egy vendégvárás előtt Anne és Diana is úgy érzi, nem teljesen felelnek meg ezeknek a kritériumoknak.

Számomra az egyik legpozitívabb rész az volt, amikor kiderült, hogy a Cuthbert család és Barryék más politikai nézeteket vallanak, és Anne és Diana ezért tudatosan kerüli a politikai témákat, mert nem akarják, hogy a barátságuk emiatt megszakadjon, hiszen sok más dologban viszont egyetértenek. Azt hiszem, ez nagyon példaértékű.

A másik pedig Anne érzelmi intelligenciája: amikor összevész Mr. Harrisonnal a tehene miatt, bár nagyon dühös ő is, megmondja az új szomszédnak, hogy neki van képzelőereje, tehát képes mások helyébe képzelni magát, hogy ők mit érezhetnek. Egy újabb fontos dolog, amelyre szintén nagy szükség van napjainkban is.

Annak különösen örültem, amikor kiderült, hogy Marillára is nagyon jó hatással van a gyereknevelés, bár bizonyos elképzeléseivel nem értek egyet (egy gyereket elég látni, hallani nem kell, azaz maradjon csendben), ennek ellenére most is bebizonyosodott, hogy mindenki változik, akármennyire is igyekszik hangoztatni az ellenkezőjét, és ez a legtöbb esetben- szerencsére - pozitív irányban történik.

Még órákig lelkendezhetnék és dicsérhetném Lucy Maud Montgomeryt, hogy megalkotta Anne Shirleyt, akivel sokunk életébe csempész minden alkalommal vidámságot és simogatja a lelkünket. Ha pedig egy picit figyelmesen olvassuk, sok-sok olyan dolgot tanulhatunk és gondolatot vihetünk magunkkal a történeteiből, melyek a mi életünket is szebbé tehetik. Különösen, ha mi is a költészet, és nem a próza oldaláról tudjuk nézni a dolgokat.

Anne Shirley világából nem lehet kinőni. Ma is nagyon hálás vagyok mindenkinek, akitől csak jót hallottam a sorozatról, és ezen felbuzdulva beszereztem.

Azt a bizonyos keresett idézetet nem találtam meg, mégis nagyon sok újat bejelöltem, hogy amikor újra kinyitom valahol a könyvet, egy kis örömmorzsára bukkanjak benne, melyek közül most is a legtöbbet legszívesebben idézném is itt. Helyette inkább befejezem ezt a bejegyzést, és az egyik legtalálóbbal zárom:

- (...) Ó, az én nevem meg vajas kenyér ízét, sokszínű takarót és házimunkát idéz.
- Nekem nem ez a véleményem - tiltakozott Diana. - Az "Anne" név igazán fenséges és királynői. De nekem a Kerrenhappuch is ugyanúgy tetszene, ha netán úgy hívnának. Meggyőződésem, hogy az emberek a maguk képére alakítják a nevüket. Így válik egy név széppé vagy csúnyává. Ma már ki nem állhatom a Josie vagy a Gertie nevet, pedig helyesnek tartottam mindkettőt, mielőtt a Pye lányokat alaposabban megismertem volna.
- Micsoda kitűnő ötlet, Diana! - lelkendezett Anne. - Úgy élni, hogy szebbé tegyük vele a nevünket, még ha eredetileg nem is volt az... hogy úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint valami kellemes és szép dolog szinonimája, amelynek eredeti jelentését már el is felejtették. Köszönöm, Diana.

(Ki gondolta volna, hogy Lucy Maud Montgomery is tévedhet? Elvégre ő is ember volt. Az F. Sz. T. összesen 200 facsemetét ültet, majd egy vihar következtében ennek harmada marad meg. Gilbert viszont azt mondja Anne-nek, hogy tíz sem maradt meg. Hogy is van ez? Az Egy próféta a saját hazájában c. fejezet utolsó oldalain találtam a bakit. A következő fejezet - Botrány Avonlea-ben - elején Anne fehér nárciszokat tart a kezében, amik aztán liliommá változnak, és azok is maradnak.)

Lucy Maud Montgomery: Anne az élet iskolájában
Anne 2.
Eredeti cím: Anne of Avonlea
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
292 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2008
2299 Ft

Tavaly és idén a Lazi Kiadónál ismét megjelent a sorozat első négy része.

Virginia Woolf kisregényét még jóval az előtt olvastam először, mielőtt blogolásra adtam a fejem. Most egy rövid, de szórakoztató olvasmányt szerettem volna beiktatni, míg egy másik regényt pihentetek, és úgy éreztem, a Flush jó választás lesz. Nem is csalódtam benne.

Virginia Woolf sokak szemében - és nem véletlenül - a magasirodalom egyik képviselője, ezért bizonyára vannak, akik félnek belekezdeni egy-egy regényébe, mondván: én ezt úgy sem értem, nem nekem írta stb.
Egy ideje megtanultam minden ilyen gondolatot félresöpörni, és bátran belevágni egy-egy olvasmányba. Mert a Flush valóban az írónő legrövidebb műve, ugyanakkor mégis szórakoztató, és mellette megcsillogtatja azt a rá jellemző egyediséget (értsd: stílust), amiért sokan szeretjük.

Flush Elizabeth Barrett-Browning spánielje volt, azonban a kutya nem a Wimpole Streeten látta meg a napvilágot. Sőt, az első oldalakon a spánielek évszázadokra visszavezethető történetét olvashatjuk - nem kevés iróniával.

Családja sokáig magasabb rangban állt számos hírneves uralkodóénál. Palotákban kényelmeskedett, mikor a Plantagenetek, a Tudorok, a Stuartok még az eke nyomában dagasztották a sarat, és sem az eke nem volt az övék, sem a sár. A Howardok, Cavendishek, Russellek még egyáltalán nem emelkedtek a Smithek, Jonesok és Tomkinsonok fölé, mikor a spánielek már választékos és előkelő családot alkottak.

Hősünk 1842 első felében született, és első hónapjait vidéken töltötte a Mitford családnál. A napja fénypontját az az óra jelentette, amikor Miss Mitforddal és a többi kutyával sétálni mehetett. Mert Flush is imádott a földeken futni, rohangálni és mindent megszimatolni.

Így éldegélt, amikor gazdája 1842 nyarán úgy döntött, elajándékozza:

Mert nem volt-e Flush e derék nő elképzelésében a legjobb ajándék, melyet barátnőnknek adhatunk, különösen, ha van ilyen barátnőnk - s nem is annyira barátnőnk, mint inkább édeslányunk -, aki az egész nyarat négy fal közt tölti, bezárva egy Wimpole Street-i lakás hátsó szobájába, s aki ráadásul nem más, mint Anglia leghíresebb költőnője, a ragyogó, a végzetes, az imádott Elizabeth Barrett? Ilyen gondolatok ébredtek mind gyakrabban és mind nyomatékosabban Miss Mitford lelkében, akkor, mikor elnézte, hogyan hempereg és fickándozik Flush a napon, s akkor is, ha Miss Barrett ágya mellett üldögélt, az ablakra kúszó borostyántól homályos és zöldes londoni szobában. Igen: Flush méltó volt Miss Barretthoz; Miss Barrett méltó volt Flush-hoz.

Flush élete így gyökeres változást vett. Bár Three Mile Crossban is sok időt töltött bent, de mindennap eljött a séta ideje, míg a Wimpole Streeten csak a kereveten fekvő, indiai kendőbe bugyolált nőt, annak testvéreit és szigorú apjukat, könyvesszekrényt és görög szobrokat, a személyzetet és a többi kutyát látja és hetente a szokásos vendégeket. Azért néha Miss Barrett is kimozdul és Flush-t is magával viszi.

Egy nap azonban minden megváltozik: gazdája izgatott lesz, és Flush biztos benne, hogy valaki érkezni fog. Megérzése be is igazolódik, ugyanis Robert Browning személyében megjelenik a titokzatos férfi, akit Flush nem fogad olyan kitörő örömmel, mint Miss Browning. (Érdekes volt számomra, hogy Mr. Barrett milyen szigorú ember, mégis a lánya egyedül fogadta a szobájában Mr. Browningot.)

Aki - egy kicsit is - ismeri Elizabeth Barrett életét, tudja, hogy végződtek a látogatások, de aki nem, ő is sejti. És mindebben Flush is részt vett, élete végéig a költőnő mellett maradt - eltekintve néhány kellemes és kellemetlen eseménytől.

Nem is gondolnánk, hogy egy kutya élete milyen izgalmakat tartogat! Tudom, mindig is népszerűek voltak a kutyás történetek (gyerekkoromban ott volt pl. Frakk és Lassie), az utóbbi években pedig ismét reneszánszukat élik (Marley meg én, Egy kutya négy élete és folytatásai). És jól is van ez így. De úgy gondolom, érdemes megismerni egy XIX. századi spániel történetét is, aki a legnagyobb angol költőnő hű társa volt.

Virginia Woolf Flush szemszögéből mutatja be egy kutya életét, aki imádott szabadon kószálni, de amikor Londonba került, alkalmazkodott az új helyzetéhez, akit elraboltak, majd Itáliában újra otthonra talált. Mindezt pedig a költőnő naplójának részleteivel, ill. verssoraival gazdagítja.

Miss Barrett bár élete jelentős részét londoni otthona hátsó szobájában töltötte, mégsem élt álomvilágban. Amikor onnan kilépett, nagyon is nyitott szemmel járt, érző szívű volt, és nagyon is határozott tudott lenni.

Ha valakinek még nem volt kutyája, a kisregény elolvasása után bizonyára olyat szeretne, amilyen Flush is volt. Öntörvényű, mégis hűséges, öntudatos, kíváncsi, bár volt, amitől ő is félt, és játékos.

A Flush nemcsak emléket állít az angol irodalom legnagyobb költőnője kedvencének, hanem közelebb hozza mindkettőjüket, a köreiket, a korabeli Londont és Itáliát is az olvasóhoz. Ráadásul mindezt olyan humorosan és szórakoztatóan, amellyel az írónőnél az Orlandóban találkoztam utoljára.

Kettejük közt - Flush hétről hétre erősebben érezte ezt - valamiféle szoros, még feszélyező, de mély cinkosság szövődött; ettől kezdve, ha a kutya öröme az úrnőnek fájdalmat okozott, ez az öröm megszűnt öröm lenni, és háromnegyed részében átalakult fájdalommá. S erre minden áldott nap új bizonyítékkal szolgált. (...)" Flushie a barátom, a társam - írta Miss Barrett -; még jobban szeret, mint a levegőt és a napot."

Virginia Woolf: Flush

Eredeti cím: Flush

Fordította: Rónay György

129 oldal

Európa Kiadó, 2005
Képek: Elizabeth Barrett és Flush

Casa Guidi

Azt a mondást bizonyára sokan ismerjük: ha az élet citromot ad, készíts belőle limonádét! Csakhogy a limonádé megőrzi a citrom savanykás ízét, míg az Amalfi-parton termő citromfajta, melyből a limoncello készül, édes. Ez adta az ötletet Raeleen d'Agostino Mautnernek is a könyve megírásához (2013-ban jelent meg az Egyesült Államokban), aki pszichológus, olasz felmenőkkel bír, a nyelvet is beszéli és 2008-ban hirtelen veszítette el a férjét. A tragédia feldolgozásában pedig sokat segített neki mindaz, amit az olasz rokonaitól, ill. az itáliai kultúrából tanult.

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy ez is csak egy sokadik önsegítő könyv, megnyugtatom: nem az. És nem kell ahhoz éppen egy rossz periódusban lennünk, hogy egy-két dolgot beépítsünk a mindennapjainkba, hogy egy kicsit mi is úgy éljünk, mint az olaszok. Habár a kiadó leginkább a romantikus címkéjű könyveiről ismert, ez nem valami csajos olvasmány, nyugodtan a kezébe veheti bárki.

Bár először furcsán hangzik, de minden krízis, veszteség, pofon, változás, egyben fejlődést is hoz magával az életünkbe, a lényeg, hogy lássuk meg, mert - ahogy a szerző fogalmaz - ez egyben az újjászületésünket is jelenti. Ahogyan annak idején a reneszánsz véget vetett a sötét középkornak, egy új hajnal kezdetét jelentette, úgy az életünkben bekövetkezett negatív esemény a mi, személyes reneszánszunk előjele.

Nem önmagukban a tragédiák vezetnek el egy jobb élethez, hanem a felismerés, hogy képesek vagyunk azokkal megbirkózni, tovább menni és élni ugyanúgy, mintha örömben lenne részünk. Az igazi ajándék a személyes fejlődésünk, amely a válsághelyzetekben válik nyilvánvalóvá.

Persze, amikor így érezzük magunkat, nem könnyű ezt belátni:

Ám tudjuk, hogy Róma sem egy nap alatt épült, és a könyv négy nagy része és azok fejezetei ebben szeretnének segítséget nyújtani.

Az első részben arról olvashatunk, hogy nyugodtan hagyhatjuk úgy a dolgokat, ahogy vannak egy ideig, nyugodtan éljük meg a veszteségünket, pihenjünk, hallgassunk zenét, de aztán lassan, de biztosan, tegyük meg az első lépéseket, vegyük észre a minket körülvevő szépséget, egyszerűsítsük az életünket, tanuljunk, merítsünk erőt a korábban élt nagy itáliai gondolkodóktól. Ezután elkezdhetünk reagálni: jöhet a rendrakás és a házimunka, vegyük úgy a dolgokat, mintha könnyűek lennének, mozduljunk ki. Az utolsó részben pedig megtanulunk előre lépni a megújulás felé: tánccal és kreativitással.

Ezeket olvasva, biztosan lesz, aki felvonja a szemöldökét, úgyhogy elárulom: nem kezdődött zökkenőmentesen a kapcsolatom a könyvvel. Már a boltban (egy élelmiszerbolt könyvesállványán bukkantam rá), amikor belelapoztam, kiszúrtam egy nyomdahibát az egyik olasz szóban, és akkor vissza is tettem. De később győzött a kíváncsiságom, és a könyv is megvárt, ezért pár hét múlva megvettem, mert biztos voltam benne, hogy a szellemi tartalékaim garantáltan gyarapodni fognak.

És igen, bevallom, volt néhány tanács, amin én is felhúztam a szemöldököm (ezekről lejjebb írok), de az alapkoncepciót nagyon hasznosnak tartom, és utólag azt mondom, bárcsak korábban rátaláltam volna a könyvre. Mindenesetre örülök, hogy legalább most a kezembe került, mert nagyon fontos gondolatokat mond ki:

Nem vagyunk azonosak a veszteségeinkkel, s nem érünk kevesebbet a veszteségünk miatt.

Nagyon fontos ez a mondat, mert egy rossz helyzetben hajlamosak vagyunk azonosulni vele, hagyni, hogy az a skatulya határozzon meg bennünket, amelyikbe épp belekerültünk/beletettek, és így is beszélünk és gondolkodunk magunkról. De ez csak olyan, mint egy post-it vagy matrica, amit éppen ránk ragasztottak! Lehet, hogy valaki ez alapján ítél meg, de mi ennél sokkal többek vagyunk, úgyhogy ne azonosítsuk magunkat vele. Nagyon sok más nagyszerű tulajdonságunk, képességünk és készségünk van annál az egy (esetleg több) bizonyos címkénél. Rajtam is van most egy, és már egy pillanatig sem ez alapján definiálom önmagam. Ráadásul ez csak egy képletes, nem valódi skarlát betű, nincs a ruhámra varrva, mint a Hester Prynné. És biztos vagyok benne, hogy valami nagyon jó következik ezután, mert már korábban is így történt: egy ilyen helyzetben született tizenkét éve ez a blog, egy másikban kezdtem spanyolul tanulni, egy harmadikban pedig felkészültem belőle a nyelvvizsgára. És ez a legszörnyűbb veszteségek és tragédiák után is így van. Utánuk mindig valami nagyon jó jön.

Amikor rossz idők járnak, egyensúlyt kell teremtenünk a veszteség feldolgozása és az új út megépítése közt, el kell terelnünk olykor valamivel a figyelmünket a gondjainkról. Az olvasás mindhárom igényt kielégíti. Ha belefeledkezünk filozófiai művek olvasásába, a mélyenszántó gondolatok elvonják a figyelmünket a saját bajainkról. A megfelelő olvasmányok stimulálják az elmét, és figyelmessé tesznek. Olyasvalamit válasszunk, ami kihívást jelent az agyunknak, de nem annyira magasröptű, hogy minden oldalnál szótárat kelljen használnunk hozzá. Tegyük le azokat a könyveket, amelyek untatnak.

Ez egy valóban nagyszerű tanács, de megjegyzem, hogy amikor magunk alatt vagyunk, nem biztos, hogy mélyenszántó gondolatokat tartalmazó olvasmányokra van szükségünk, és lehet, hogy az agyunk is szeretne most egy kicsit kikapcsolni. Tapasztalatból mondom, hogy nyugodtan válasszuk valamelyik kedvenc könyvünket ilyenkor, vagy bátran nyúljunk a könnyedebb műfajokhoz. Amikor meghalt az egyik kolléganőm, nekem az Anne-sorozat második része segített nagyon sokat, mert könnyed, mégis tartalmas olvasmány, és elterelte a gondolataim. Azokat a könyveket, amik untatnak bennünket, ne csak ekkor tegyük le. Megvárnak a polcunkon vagy a könyvtárban egyaránt. Vagy lehet, nincs is szükségünk rájuk.

Fontos része az újjászületésünknek, hogy tegyük rendbe az otthonunkat, a környezetünket és önmagunkat egyaránt.

Valljuk be, egy tiszta és rendezett otthonban és környezetben jobban érezzük magunkat. Néhány éve az íróasztalom úgy nézett ki, mint egy papírbolt pultja, de aztán elkezdtem róla elpakolni, kívül-belül selejtezni, mert ez is egy olyan dolog, amin tudok változtatni. Igen, vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni, de van, amiben van választásunk. És ha elkezdünk odafigyelni, rájövünk, milyen sok dolog van, amiről mi dönthetünk. Pl. mit veszünk fel aznap, mit eszünk, mit veszünk a boltban, merre visszük a kutyát sétálni (akinek van kutyája és sétáltatja), milyen tartalmakat fogyasztunk stb.

A vegyük körül magunkat szép dolgokkal tanácsát úgy értelmezem, hogy ez is mindenki számára mást és mást jelent. Mindannyiunknak más a szép, és másak a körülményeink is (pl. otthon - saját vagy albérlet, anyagiak).

Amit biztosan megtehetünk: elő a szép tányérokkal, bögrékkel, csészékkel! És ha aznap otthon is maradunk, reggel vegyünk fel olyan ruhát, ami már vagy régen volt rajtunk, vagy azt, amit még nem is viseltünk.

Bár korábban hangzik el, de az életünk egyszerűbbé tételének egyik formája, ha megtanulunk nemet mondani. Nemcsak akkor, amikor szükséges, ahogy a szerző írja, hanem bármikor, amikor úgy érezzük, mással szeretnénk foglalkozni, egyedül szeretnénk lenni, nincs kedvünk elmenni valahová stb. És ne féljünk egyszerűsíteni a kapcsolatainkat sem. Ha valaki nem támogat ilyen helyzetben minket, vagy amikor már az újjászületésünk során a tervünkről/terveinkről mesélünk neki, csak megvonja a vállát, kritizál, lehúz, bárkiről is legyen szó, nyugodtan minimalizáljuk, sőt szakítsuk meg vele a kapcsolatot. Úgy gondolom, nincs szükségünk ilyen emberekre. Az ilyen vélemények és reakciók nem tesznek jót az éppen újjáépülő önbizalmunknak. Ha pedig egyedül vagyunk, mert pl. elköltöztünk és nem ismerünk senkit a környéken, vagy tényleg senki sem mond egy biztató szót sem, akkor ne feledjük, hogy mi mindig ott vagyunk magunknak.

Szeretem magam, és képes vagyok megbocsátani magamnak bármiért, amiről most úgy gondolom, hogy jobban is csinálhattam volna.

Grazie Raeleen, ezért a mondatért! Főleg az első két szóért, mert egyáltalán nem a narcisztikusság jele, ha ezt képesek vagyunk kimondani magunknak. Nagyon örülök, hogy az egészségesen pozitív gondolkodás és a hozzájuk kapcsolódó megerősítő gondolatok is helyet kaptak a könyvben, mivel nagyon sokat jelentenek. Először furcsa ilyeneket mondani magunknak, de később teljesen természetessé válik. Ahogy a fentebb említett ruhaválasztás is ilyen. Máris elkezdtük magunkat is rendbe tenni: kívül és belül egyaránt.

A fejezetekben a szerző a saját történetei mellett, számos olasz és amerikai példát is olvashatunk, amik segítenek az utunkon. Bár akad egy-két ellenpélda is, de ezeket úgyis felismerjük. Talán azért is kerültek bele, hogy kimondhassuk: ilyen nem akarok lenni.

A tanácsok mellett hasznos gyakorlatokat is kapunk, amiket érdemes kipróbálnunk. Ha pedig úgy érezzük, egyedül nem boldogulunk, nyugodtan forduljunk szakemberhez, aki végigkísér a kifelé vezető úton, de a belső munkát akkor is nekünk kell elvégeznünk! - Erre a szerző is felhívja a figyelmet.

Néhány olasz recepttel és a mediterrán diétával is megismerkedünk, ill. a mindennapos mozgáshoz is tippeket ad. Megtanultam, hogy a házimunka valóban fontos és nem kell utálni, annak pedig külön örülök, hogy nem kell edzőterembe járnunk ahhoz, hogy az olaszokhoz hasonlóan odafigyeljünk magunkra.

Bár a következő részből kiderül, hogy akadtak problémáim olvasás közben, de összességében azt mondom, megérte elolvasni a könyvet, és az esetek többségében egyetértettem vele.

A szellemi tartalékaim nagyon hálásak, hogy megismerték Laura Ceretát, aki már a reneszánsz idején azzal töltötte az idejét két súlyos tragédia után, hogy a szellemi tartalékait gyarapította, ill. más szerzők és filmek is felkerültek a listámra.

Mindannyiunkat érnek veszteségek, van, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerettük volna, és külön hálás vagyok, hogy a szerző nem tesz különbséget veszteség és veszteség között, nem ítélkezik. De ha már így alakultak a dolgok, és akár egy darab, akár egy egész kosár citrommal gazdagodtunk, lépésről lépésre kezdjünk kimászni a gödörből, elő a citromfacsaróval, készítsük el a saját limoncellónkat és éljük meg a saját újjászületésünket. Mindezt természetesen a saját helyzetünkhöz igazítva. Ha pedig éppen jól mennek a dolgaink, akkor is érdemes néhány gyakorlatot, az olaszoktól vett gondolatot és tanácsot beépíteni a mindennapjainkba, hogy a jó dolgokat, az apró örömeket is észre vegyük.

Az ókori költő, Horatius egyszer azt mondta: "A megpróbáltatások olyan adottságokat hoznak elő, amelyek felhőtlen időkben szunnyadnának." A régi rómaiak hitték, hogy a gondok csak növelik erőnket, amivel sikerül úrrá lennünk a nehézségeken. Mivel az életünk állandóan változik, feltehetően már valamennyien felfedeztek magukban olyan adottságokat, tehetséget, amelyek létéről nem is tudtak. Használjuk ezeket életünk megkönnyítésére, miközben új életünk megteremtésén dolgozunk.

***

A teljes bejegyzés napokig készült, ugyanis mialatt olvastam a könyvet, folyamatosan jöttek a gondolatok, amiket előbb feljegyeztem magamnak a hibákkal együtt, majd általában aznap be is gépeltem, és ez különösen érezhető lesz a következőkben bizonyos részeken.

Hibák és észrevételek:

Kezdjük a hibákkal:

A könyv mottójául a szerző dr. Valerio Albisettitől választott egy idézetet, amelynek magyar fordításában egy elég súlyos hibát találtam, mivel az olasz szöveget is átvették: a troverai (trovare - megtalál, meglel) ige egyszerű jövő idő (futuro semplice) egyes szám második személyű alak, és annak idején az olasztanárom alaposan a fejembe verte, hogy ezt magyarra mindig a fog-gal vagy a majd-dal fordítjuk, azaz meg fogod találni vagy majd megtalálod/megtalálod majd. A magyar fordításban viszont jelen idővel van fordítva: megleled. Az ilyenekért pontlevonás jár egy nyelvvizsgán és bizonyára az érettségin is - nemcsak az olasz, hanem más idegen nyelvek esetében is. Ezért lesznek ilyen észrevételeim a továbbiakban is.

Az előszót is dr. Valerio írta, aki miután befejezte a könyv olvasását, összecsukta azt. Tudtommal az esernyőt szokták összecsukni, a könyvet olvasás után én becsukni szoktam.

A Köszönetnyilvánításban azt írja a fiainak: Kívánom, hogy minden álmotok valóra váljon ebben az életen. Vagy inkább életben.

realitások elfogadása - a realitás elfogadása, ezt egyes számban használják angolul is: accept the reality, legalábbis eddig így hallottam.

A könyv ötletét egy leesett citrom és egy idős úrral való találkozás adta. A szerző megjegyezte, milyen kár, hogy kárba vész a citrom, mire az idős úr ezt válaszolja neki: - Ma scusa, perché dovrà andare spreccato? (De már megbocsásson, miért gondolja azt, hogy kárba veszne?) A scusa tegező alak, tehát a fordítása: már megbocsáss, ill. a mondat további rész sem egészen adja vissza az eredetit: miért kellene kárba vesznie? Nem szerepel benne a gondol (pensare) ige. Scusi - hogy stílszerű legyek.

A fare le scarpette - szó szerint: kis cipőket készíteni (a scarpette a balerinacipőhöz hasonló cipőket jelenti). Ez az, amit magyarul tunkolásnak hívunk. A szerző kenyérhéjat mártogat a szószba, de eredetileg kenyérrel csinálják, nem csak a héjával. Ha pedig valaki így tesz, akkor a fare főnévi igenevet értelemszerűen ragozzák: faccio le scarpette - tunkolok

Minden azon múlik, ha baj ér, hogyan gondolkodunk felőle - inkább róla

Nagyon zavaró számomra, hogy a többször említett Nessun dorma dalszövegét helytelenül írják: Már az első említéskor kimarad a prepozíció, mert: all'alba vincerò! Vincerò! Vincerò! A vincerò-ról rendszeresen lemarad a véghangsúlyt jelölő ékezet, mely a jövő idő ragja egyes szám első személyben.

Minden rész olaszul szerepel, amelynek nagyon örültem, csakhogy helytelenül: Parte Prima alakban, mert a sorszámnév megelőző a főnevet az olaszban: Prima Parte.

"A trasteverei Szűz Mária-bazilika az egyik legrégebbi templom Rómában, valamikor az i. e. 3. században emelték, amikor a kereszténység még szórványos volt. " - Hogy emelhettek egy keresztény templomot az időszámításunk előtti III. században, ha Jézus az időszámításunk szerinti I. században élt, és később Szent Pálnak köszönhetően "született meg" a kereszténység? Ez bizony egy csúnya elgépelés... A bazilikát valóban a III. században emelték, csakhogy időszámításunk után.

Az Il Signore Istenként szerepel, holott ez Az Úr olaszul (The Lord), a Dio jelenti Istent.

A più-ról is lemaradt a véghangsúly

Umberto Eco idézete talán helytálló, de úgy tudom, ő nem hitt Istenben. Forrásként is csak Eco honlapja van megadva, a kezdőoldal, a pontos forrás nincs megjelölve, ahol elolvashatnánk a teljes írást.

De ne problémázzak ezen, hiszen amikor a saját honlapján szereplő zenelistáját, majd egyéb tartalmait ajánlja, ott is csak a főoldal van megadva. ~~Szép is lenne, ha a blogban én is csak a főoldalt linkelgetném, és keresse meg mindenki magának azt, amire éppen hivatkozom. Bár igaza van, mert ez növeli az oldal látogatottságát!~~

lascia state - lascia stare helyett

"Mindig is kedveltem március 19-ét, a családunk ilyenkor tartotta San Giuseppe, azaz Szent József napját. Ezután két nappal következik a kommerciálisabb Szent Patrik ünnepe. Olaszországban San Giuseppe az apák védőszentje, hiszen József Jézus apja volt." Szent Patrik ünnepe március 17-én van, tehát két nappal József-nap előtt. József pedig csak Jézus nevelőapja volt.

Andrea Bocelli Canto della Terra c. dalának A Föld Hangjaként fordítja, holott a canto éneket, dalt jelent, a voce olaszul a hang.

"Vannak sokan, akik kerülik azokat a zenéket, amelyek fájdalmas emlékeket idéznek." Szerintem jobban hangzik a mondat eleje így: Sokan vannak, akik kerülik... vagy egyszerűbben: Vannak, akik kerülik...

A híres nápolyi dal címéről is lemaradtak a véghangsúlyok: Funiculì, Funiculà

Il Dolce Fare Niente, azaz az édes semmittevés fare-jéből kiesik az e, és Il Dolce Far Niente lesz belőle a könnyebb kiejthetőség kedvéért. A róla szóló részben az első fordítást követően, többször is ismétlődik a magyar édes semmittevés - teljesen feleslegesen. Ha egyszer már lefordította a kifejezést, minek újra és újra szajkózni? Ha valaki nem jegyezte meg, lapozzon vissza.

"S pont ez az, amire szükségünk van. Eistere. Arra, hogy legyünk." - felírtam magamnak ezt az eistere alakot és hogy: Lenni, de milyen nyelven? Ránézésre német szónak tűnik, aztán később, amikor ismét rápillantottam a noteszemben beugrott: esistere - létezni. Elvitte a cica az s-t.

"Mindig az tanácsolom a hozzám fordulóknak, hogy..." - itt a t-t vitte el a cica.

"Lucindának saját magára is alig volt energiára."

A sciopero-ból (sztrájk) kimaradt az i, így lett belőle egy eddig az olasz nyelvben nem létezett szó: scopero. (Ez volt az a hiba, amit rögtön kiszúrtam, amikor először belelapoztam a könyvbe még nyár végén.)

Leonardo nem nagyon faragott szobrokat, a bronzot és a gipszet önteni szokás. Szerintem Michelangelóra gondolhatott a szerző, ő több szobrot készített, mint Leonardo.

A risorgimento nem egységet jelent. Tény, hogy az egységes Olaszország megszületésének időszakát jelölik a Risorgimentoval, azonban köznévként a szó jelentése: feltámadás (vallási és átvitt értelemben is), új életre ébredés, újjászületés.

A clacson (claxon formában is használják, mivel az angolból vették át) nem káoszt jelent, hanem (autó)dudát

A káosz olaszul is caos, többek között

Roberto Assagioli keresztnevéből egyszer kimaradt az o, így angolosították/franciásították

más irányba kell mozdulna - itt egy i maradt ki

"Nincs abban semmi újdonság, hogy művészi alkotásokkal szépítsük kórházainkat. 1914-ben Brunelleschi tervezte meg a firenzei lelenckórház homlokzatát, s a reneszánsz szobrász, Nicola Pisano szobrokat faragott kimondottan azért, hogy vigaszai legyenek a betegeknek." Ejha! Filippo Brunelleschi 1446-ben meghalt, vagy mégsem? Lehet, hogy még ma is köztünk él? 1419 az az évszám helyesen, de ez csak a Spedale degli Innocenti építésének felvetését jelöli, a munkálatokat az ezt követő években végezték. Nicola Pisano pedig még véletlenül sem vehetett részt a munkálatokban, ugyanis a XIII. században (1210 és 1220 – 1278 és 1287 között) élt, tehát a sötét középkorban, amikor még híre sem volt a reneszánsznak.

Itt jutott eszembe, vajon ki nyeri a meccset? Robin Maxwell vagy Raeleen d'Agostino Mautner? És az ilyeneket olvasva, ráadásul a szépség fontosságáról szóló fejezetben, én is így nézhettem a könyvre:

A könyv egyharmadánál jártam ekkor, így biztos lehettem benne, hogy még néhányszor újra megtapasztalom ezt az érzést. Aztán eszembe jutott Poirot mondása: "Ez az eset megdolgoztatja az agysejtjeinket", úgyhogy innentől én is így tekintettem a könyvre, mert szeretem a kihívásokat, amik megdolgoztatják az agysejtjeimet. Vagy, ahogy az egyik fenti idézetben a szerző is írja: stimulálják az elmémet. Továbbá úgy döntöttem, hogy a nyomdahibákat (kimaradt/lemaradt ragok, névelők), a kétszer szereplő szavakat és a hasonló apróbb bakikat nem gyűjtöm tovább a bejegyzésben, csak a durvább hibákat listázom.

Ez a rész tíz tanácsot ad, amikkel egyszerűsíthetjük az életünket, ezek egyike a vakáció: "Az arte arrangiarsi (igen, megint lemaradt az olasz névelő) (a boldogulás művészete, hogy feltaláljuk magunkat adott helyzetben) ez, amely segíti az olaszokat abban, hogy elegánsan és higgadtan nézzenek szembe a kihívásokkal, de arról semmiképp sem mondanak le, hogy kiszakadjanak a mindennapi taposómalomból, s erre mindenkinek szüksége van." Come? Hogyan? - hogy stílszerű legyek. Mindenkinek szüksége van arra, hogy kiszakadjon a mindennapi taposómalomból. De a szerző talán olvasta azt a felmérést, amellyel nemrég Juhász Zsuzsanna Italiano economico (152. o., 5-6. feladat - Affrontare le sfide di oggi) c. könyvében találkoztam, mely szerint az olaszok egy része nyaralás közben sem tud elszakadni a munkájától. A kifejezés sokszor sokféleképpen szerepel a könyvben, valami itt-ott lemarad, és olaszul l'arte di arrangiarsi a pontos neve.

spensierato pomeriggio - azt a jelzőt tegyük már a főnév után: pomeriggio spensierato (fesztelen délutánnak fordítja, a spensierato szó szerint gondolatok nélkülit, egyébként könnyedet, gondtalant jelent, úgyhogy ez belefér)

A 157. oldalon Brunelleschi már reneszánsz építész!!!

Ez az eddigi kedvencem: a limoncellós keksz receptjébe 11 teáskanál sütőport tegyünk. Ez tényleg egy megmosolyogtató baki, de biztos van, aki bele is tenne ennyit a tésztába.

Marcus Aurelius i. sz. 121 és 180 között élt, nem előtte. Ha fordítva lett volna, a nagyobb évszám jelölné a születési, a kisebb pedig a halála évét.

A Roberto Begninitől vett idézet szintén rosszul lett magyarra fordítva: "Ridi sempre, ridi, fatti credere pazzo, ma mai triste. Ridi anche se ti sta crollando il mondo addosso, continua a sorridere." Nevess, nevess, higgyenek csak őrültnek, semhogy szomorúnak lássanak. Nevess, még ha megrendül is a föld a talpad alatt, te csak mosolyogj tovább. Én így fordítanám, amely sokkal közelebb áll az eredetihez: Nevess mindig, nevess, hitesd magad őrültnek, de sosem szomorúnak. Nevess akkor is, ha a világ dől benned is össze, mosolyogj tovább. A könyvben kimaradt a sempre (mindig), a farti credere pedig egy műveltető szerkezet, amit illik visszaadni a fordításban - legalábbis szerintem, nekem így tanították.

A fare una bella figura nem azt jelenti, hogy mindig a jobbik lábaddal lépj előre, hanem hogy jó benyomást tenni. Ez pedig nemcsak a külsőségekre igaz, hanem arra is, hogy megfelelően viselkednek. Ahogyan ebből a cikkből is kiderül, nem ülnek le pizsamában az asztalhoz, nem esznek séta közben és nem részegednek le nyilvánosan. Ez az, amit a franciák bon-tonnak neveznek, amikor valaki nemcsak elegánsan jelenik meg (nem drága és márkás ruhákra kell gondolni), de ezt tükrözi a viselkedése is. A YouTube-on én is követek egy olasz donnát, aki ilyen témájú videókat készít, de ő is a bon-tont szokta használni, ill. a galateot (illemszabályok, illemkódex) szokta említeni.

Giacomo Leopardi verse, melynek eredeti címe: Il passero solitario (kék) kövirigót jelent, a passero önmagában a veréb. Csendben megjegyzem, hogy az említett Sík Sándor A remete rigó fordítása mellett Árvamadár címmel Rába György is lefordította. (Előbbi megtalálható Szerb Antal Száz versében, míg utóbbi a Sziget Kiadónál megjelent Olasz költők antológiában.) Gondoltam, hogy ezt a verset hozom ezen a hétfőn, de annyira depresszív, hogy inkább meggondoltam magam miután elolvastam.

"De ehetünk egy teljes kiőrlésű paninit..." - a panini többes szám, az egyes száma panino, ha egyet ehetünk belőle.

"Il processo di trasformazione dovrebbe avvenire sempre in noi. Quottidiamente." - A változás folyamata mindig bensőkben születik meg. Naponta. A Valerio Albisettitől származó idézetbe is belekötök. A naponta valóban quotidiamente, csakhogy egy t-vel. Az első mondat pedig valahogy úgy hangzana magyarul közelebb hozva az eredeti olaszt, amelyben ráadásul egy feltételes segédige (dovrebbe) található, hogy: Az átalakulás folyamatának mindig bennünk kellene bekövetkeznie/megtörténnie. Nem mindegy, hogy kijelentem, hogy így történik, vagy hogy így kellene valaminek történnie.

Alessandra Belloni idézete: "Io credo infinitamente nel potere del ballo e ritmo come cura, e mi sono curata da sola anche da una malattia... proprio con la danza." - Mindennél jobban hiszek a tánc gyógyító erejében, magamat is sikerült a tánccal meggyógyítanom. Ez a fordítás is sántít: Én határtalanul/Végtelenül hiszek a tánc és a ritmus hatalmában, hogy gyógyít, és magamat is sikerült meggyógyítanom/kigyógyítanom egy betegségből...teljesen/épp/pontosan a tánccal.

Végül pedig: a sagra nem vásárt, hanem (vallási értelemben) búcsút jelent. Lehet, sőt valószínű, hogy vásárt is rendeznek a templomok környékén, de gondolom, az olasz rokonok inkább a vallási eseményre járnak.

Nem ártott volna a könyvet egy olaszul (is) tudóval is átnézetni a kiadás előtt. Vagy egy ilyen fordítónak adni. Egyébként a fordítással nincs gond, nagyon gördülékeny és magyaros néhány kivételtől eltekintve.

Észrevételek:

Nagyon nyitott gondolkodású embernek tartom magam, teljesen elfogadom, ha valaki másként vélekedik a világ dolgairól, vagy csak ugyanarról a könyvről, más az érdeklődési köre stb. Csupán annyit kérek tőle, hogy mivel én sem kényszerítem, sőt erőszakolom rá a saját véleményem, ő se tegye ezt.

Valerio Albisetti igen nagy szaktekintély - legalábbis a szerző szerint, de nincs olasz nyelvű szócikk róla a Wikipedián, van viszont néhány sor róla a horváton. És van Facebook-oldala.

A Bevezetésben egyik veszteségként szerepel, ha elveszítjük az állásunkat, le kell mondanunk - többek között - arról, hogy ruhákat vásároljunk magunknak, amiben megjelenhetnénk egy állásinterjún. Ha már volt egy állásunk, akkor valószínűleg úgy kerültünk oda, hogy részt vettünk egy sikeres állásinterjún. Persze vannak kivételek, de általában így jutnak a legtöbben a munkájukhoz, mindegy, hogy irodában dolgozik valaki, vagy futárként, vagy szerelőként. Ráadásul úgy gondolom, hogy nem véletlenül neveznek bizonyos ruhákat alapdarabnak (fekete nadrág, fehér ing), amik a legtöbb ember szekrényében megtalálhatóak. Az új ruhára pedig használtan is szert lehet tenni kedvező áron (míg van munkahelyünk, ennyit rászánhatunk vagy apránként félretehetünk rá), ha pedig valakinek mégis hiányzanak a ruhatárából, talán az egyik rokona vagy barátja kölcsön tudja adni neki az interjú erejéig.

"Amikor nehéz megpróbáltatások időszakát éljük, nem számít, hogy az ember milyen vallást követ, a fontos az, engedjük, hogy a hitünk megtartson bennünket, reményt és segítséget nyújtson ahhoz, hogy kilábaljunk a válsághelyzetből, s hogy újra képesek legyünk megtalálni az örömöt az életben. A szívünk mélyén higgyük, hogy létezik egy isten, aki kivezet bennünket a pillanatnyi sötét alagútból."
"A mindenben vagy semmiben hivés nem segít bennünket úgy átvészelni a nehézségeket, mintha mélyen hívők lennénk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy olvasóimnak el kellene fogadniuk az én istenképemet, épp ellenkezőleg, mindenkinek a saját magáét kell követnie."
"Olvassunk naponta öt percig vallásos szövegeket, tanulmányozzuk a szentek életét." Vegyünk kegytárgyat, válasszunk magunknak egy szentet.

Valahogy az az érzésem, hogy a fenti idézetek ellentmondanak egymásnak. A hite mindenkinek a magánügye, amit illik tiszteletben tartani, főleg azoknak, akik nyíltan vállalják a sajátjukat és ennek jóságáról és hatékonyságáról másokat is meg akarnak győzni, sokszor kéretlenül és/vagy erőszakosan.

A szerző az első idézetben teljesen elfogadja, hogy vannak, akik más vallást követnek és más az istenképük, mint az övé. Majd ezt követően a katolikusok gyakorlatait részletezi, hogy ezek miért jók és hogyan segítik a talpra állásunkat egy-egy krízishelyzetben. Mi van akkor, ha valaki másban hisz, és miért ér többet egy katolikus kegytárgy, mint egy szerencsekavics, kristály vagy bármi? Ha valaki utóbbiakban hisz, szíve joga, ő azt választotta. Úgy gondolom, jobb lett volna, ha ezeket a részeket is úgy írja meg, mint ahogy másokban azt részletezi, hogy az olaszok ezt vagy azt csinálnak ebben a helyzetben, és én (vagyis a szerző) ezt meg ezt tettem.

És hol van a foci??? Az még fontosabb az olaszoknak, mint a vallás! Ráadásul sok nő is jár meccsekre az olaszoknál is, nem csak a férfiak kiváltsága! És egy meccsnézés is, pláne ha a stadionba mennek együtt, közös esemény. A d'Agostino családnak nincs kedvenc csapata? Az azonos csapatnak szurkolók pedig valóban igazi közösségé kovácsolódnak, és ott nem számít, honnan jöttünk, mi történt velünk, csak a csapat iránti életre szóló elköteleződöttség.

Tavaly így ünnepelték Rómában az Európa-bajnok válogatottat (Tudom, idén a VB-t az olaszok is csak a tévében nézik.):

A receptekben előforduló olasz petrezselyem és x márkájú paradicsomkonzerv bizonyára finomabbá teszi az ételt, de szerintem hasonlóan jó lehet a kertből, a konyhaablakban lévő cserépből vagy a zöldségesnél/egyéb üzletben vett petrezselyem és paradicsom vagy konzerv is.

Bizonyos tanácsai is nagyon elrugaszkodottak: sétáljunk a tengerparton. Elvégre a Föld minden országának minden településének van legalább egy tengerpartja.

Menjünk a parkba. - Mi van, ha valaki olyan helyen él, ahol nincs park? Vagy az ő környékén pont nincs park?

Az ebédszünetünket töltsük a szabadban, ha tudjuk. - És hova tesszük az ebédünket? Nem mindenki szendvicset vagy péksüteményt eszik ebédre.

Szundítsunk az íróasztalunknál. - Egy újabb nagyszerű tanács, főleg, ha másokkal egy irodában dolgozunk, akikhez jönnek-mennek az ügyfelek vagy mikor ki, esetleg mi is egész nap fogadunk ügyfeleket, vagy éppen az egész iroda nyitott.

Valaki magyarázza már meg nekem, legyen olyan kedves, hogy mit jelent a fülszövegben szereplő mondat utolsó része: Nem szükséges Itália szülöttének lenni ahhoz, hogy értékes tanácsokat kapjunk ebből a könyvből, de hatni fog bárkire, aki első kézből szerzett már tapasztalatokat az olasz kultúrából. Ki sorolható ide? Aki tanult/beszél olaszul? Aki járt már Olaszországban? Aki olvasott már olasz szerzőtől könyvet, látott már olasz filmet, hallgatott olasz zenét (mindegy, hogy operát vagy popzenét)? Esetleg olasz autója/ruhája/cipője van vagy volt már? Mert szerintem bárkire hatni fog a könyv, aki a kezébe veszi.

Kár ezekért, mert számomra zavaróak voltak olvasás közben, és gondolom, hogy más olaszul tudó olvasók is felhúzzák a szemöldöküket, amikor ilyeneket látnak, és az olaszul nem tudókat is valószínűleg zavarják a nyomdahibák, ill. a gyakorlatban kevésbé alkalmazható tanácsok.

Ha nem linkeltem az olasz szó jelentését, akkor azt nem találtam a netes szótárban, ezért a saját szótáromban néztem utána: Herczeg Gyula - Juhász Zsuzsanna: Olasz-magyar szótár; Akadémiai Kiadó, 2006

A bejegyzés linkjét - jó szokásomhoz híven - ezúttal is elküldtem a kiadónak, akiktől azóta sem kaptam visszajelzést.

***

Raeleen d'Agostino Mautner PhD: Citromból limoncellót

A veszteség feldolgozásától a lélek újjászületéséig olasz módra

Eredeti cím: Lemons into Limoncello

Fordította: Sinka Erika

336 oldal

I.P.C. Könyvek, 2014

3199 Ft

Képek: tvblog, BubinoBlog, PIZZACAPPUCCINO, BubinoBlog (újra), il club delle ricette - a limoncello receptje olaszul, Roma Today

Borisz Paszternakot 2013-ban fedeztem fel. Annak az évnek az őszén szereztem be a Lyra Mundi sorozatból ezt a kötetet, és decemberben az egyik verse is bekerült egy hétfői napra. Azóta két újabb alkalommal választottam még költeményt tőle, és egészen mostanáig várakozott a polcomon. Még szerencse, hogy kitaláltam az idei évre a Shop Your Bookshelf! elnevezésű kihívásom, mert múlt hónap közepén éppen azon gondolkodtam, hogy ideje keresni valamit, amikor is eszembe jutott. És milyen jól választottam! Mert ez a vékony kis kötet igazi kincseket rejt.

Mint minden verseskötetben, ebben is találtam néhányat, amik nem nyerték el annyira a tetszésem, ellentétben a többivel, amelyek közül többet is elolvastam még egyszer, amikor az utolsó sorok végére értem.

Ahogy megszokhattuk, a költők a mindennapi életből, a természetből, a saját korukból, a történelemből, ill. a magánéletükből választanak témát a verseikhez, és ez Paszternaknál sincs másként.

Azon költők egyike, akik olyan szépen írnak a hétköznapi dolgokról (legyen az egy fufajka vagy gombaszedés), hogy azok is valami csodának tűnnek a versei alapján.

Ráadásul a költeményei könnyen olvashatóak, nem cikornyásak, nem elvontak, nem kell azon agyalnunk közben: Mire gondolhatott a költő?, nincs szükség hozzájuk irodalomtörténeti ismeretekre, egyszerűen csak hagyni kell, hogy magával ragadjanak, hogy elvarázsoljanak. Aki eddig idegenkedett a versektől, nyugodtan olvasson Paszternakot, mert nagy valószínűséggel meggyőzi arról, hogy verseket olvasni milyen jó.

Dragomán György mondta egyszer - ha jól emlékszem, Szabados Ági podcastjében -, hogy olvassunk el mindennap egy verset, mert ennyire mindenkinek jut ideje. Mert egy vers - általában - rövid, és máris viszünk magunkkal valamit arra a napra. Ezzel tökéletesen egyetértek.

Naponta több verset is olvastam a kötetből, mert függőséget okoztak, és miközben rajongtam értük, egyre fogytak az oldaljelölők, és gyűlt az alapanyag a Vers hétfőn rovatomba. De addig is - bár nehéz volt a választás - hoztam egy kis ízelítőt:

Borisz Paszternak: Nem mint mások

Fordította: Kerék Imre

Nem mint mások, nem hetente mondtam,

talán ha kétszer száz év alatt

kértelek: ismételd meg tagoltan

ama csodatévő szavakat!

S neked tűrhetetlen zagyvaságnak

tetszik gyötrelem s őszinte hang.

Látni hogy akarhattál vidámnak,

s hogyan lettél sóbálvány, hogyan?

És nem feledkezhetem meg a fordítókról sem, akik ilyen nagyszerű munkát végeztek, és adták vissza Paszternak verseinek hangulatát, varázsát magyarul.

Az egyetlen bajom a kötettel, hogy ilyen rövid. De ez az apró szépségek közé tartozik, amikre olyan nagy szükségünk van a mindennapokban. Mindenesetre jövőre biztosan több alkalommal élek vele itt a blogban (idén már minden hétfő foglalt).

Csukd be szemed. Bensőd legmélyén láthatod

harminc versztányi távol, elfeledt

tartományában, hogy horkol, hogy párolog

a nevetés, sírás, önkívület.

A változás elől senki sem szökhetik.

Folyvást öregszem, mégis új e gond,

de lassan elcsitul a sűrűben, amíg

gőzmozdony jő, s egy bögre füstöt ont.

(Tavasz - Öt költemény - részlet, Fordította: Fodor András)

Borisz Paszternak versei

147 oldal

Fordította: Bede Anna, Eörsi István, Fodor András, Garai Gábor, Gömöri György, Grigássy Éva, Illyés Gyula, Jobbágy Károly, Kerék Imre, Lator, László, Lothár László, Molnár Imre, Pór Judit, Rab Zsuzsa, Rába György, Somlyó György, Tellér Gyula, Weöres Sándor

Európa Kiadó, 1979

Antikváriumokban beszerezhető

1990-ben az Európa ismét kiadta, a borítóján Paszternak fotója látható. Ez már 350 oldalas, tehát még több verset tartalmaz (fel is került a kívánságlistámra).

Kazuo Ishiguro regényének címébe azonnal beleszerettem, amikor annak idején beválogattam a Mustrába. Az még a Cartaphilus kiadása volt, majd később átkerült az Európa Kiadóhoz, és ilyen gyönyörű borítót kapott, így nem volt kérdés, hogy az új kiadást választom, amikor annak idején megrendeltem.

Pedig Ishiguróval nem indult felhőtlenül a kapcsolatom. Arra már nem emlékszem, hogy előbb láttam-e a Napok romjait és utána olvastam a Ne engedj el...-t, vagy fordítva, de egyik sem nyerte el akkor a tetszésem. Ez persze nem volt kizáró ok, hogy a későbbiekben mást is elolvassak a japán származású, Nobel-díjas írótól. És nemrég eljött a pillanat.

Ha egy verőfényes nap elindulnak a kis fahídtól, amelyet a környéken még mindig a "Tétovázás hídja" néven emlegetnek, a meredek ösvényen felkapaszkodva rövidesen megpillantják a házam tetejét két ginkófa csúcsa között.

Ezzel a mondattal kezdődik 1948 októberében a regény, melyben egy elismert, ma már nyugdíjas festő a mindennapjait tárja elénk, ill. az élete visszaemlékezése is egyben, számvetése a múlttal. Ez az az időszak, amikor - ahogy minden ország esetében is, mely részt vett a II. világháborúban - Japán az újjáépítésen munkálkodik, és ez a folyamat szorosan együtt jár a változással. A régi épületek, eszmék, meggyőződések helyére fokozatosan újak kerülnek.

Ono, a festő, elmeséli a háza megvásárlásának körülményeit, megismerjük a lányait és az unokáját, megtudjuk, hogy a felesége egy bomba miatt vesztette életét, amely a házát is súlyosan megrongálta, amelyet most igyekszik rendbe hozatni. Megismerjük a törzshelyét, a kocsmát, amelyet rendszeresen felkeres egy régi tanítványával együtt, ill. a japán házasodási szokásokat is.
Ahogyan a fiatalkorát, a mesterét, a korábbi törzshelyét, munkahelyeit és festőtársait, az ismerőseit, és kiderül, mit neveztek akkoriban a lebegő világnak.

De szóba kerül a felelősségvállalás, a művészi értékek és a művészi hitvallás is.

A látogatás nyomán - el kell ismernem - valamiképpen az az érzésem támadt, hogy elértem valamit. Mozgalmas pályafutásom során ritkán nyílt alkalmam megállni és leltárt készíteni, ám ez egyike volt azon pillanatoknak, amelyek hirtelen rávilágítanak, milyen nagy utat tettünk meg. Mert tény és való, szinte bele sem gondoltam, mi történik, pedig hát elindítottam egy fiatalembert a karrier útján. Pár évvel korábban ez még elképzelhetetlen lett volna, időközben mégis, majdhogynem észrevétlenül, ilyen magasra küzdöttem fel magam.

Már az elején megszerettem a regény lassúságát, ahogy a jelenről áttér a múlt egy-egy emlékére, és ezek az elkalandozások Virginia Woolfot és Javier Maríast juttatták eszembe. És azt, hogy ilyenek vagyunk mi, emberek is. Épp beszélünk valamiről, és hirtelen eszünkbe jut róla egy emlék, vagy ahogy Ono is, visszagondol az aznapi sétájára a nagyobbik lányával, és most eszmél rá, mit is mondott neki Szecuko, amin csak most gondolkodik el és juttat eszébe valamit a múltból.

Nagyon megkedveltem Onót, aki - ahogy a fentebbi idézetből is kiderül - sok mindent elért az életében, mégis szerény maradt, a helyén tudta és tudja a mai napig is kezelni mindezt. Emellett számos olyan tulajdonsággal bír, amiket nagyon értékelek.

A hűséget ki kell érdemelni. Túl sok itt a hűség. Túl sokat beszélnek az emberek a hűségről, arról, hogy vakon kell követni valakit. Én a magam részéről nem így akarom leélni az életemet.

Hadd tegyem azonban hozzá, nehezen tudom felfogni, miként lehetséges, hogy valaki, akinek fontos az önbecsülés, hosszú időn át ne legyen hajlandó felelősséget vállalni múltbéli tetteiért; tény, hogy olykor nem könnyű, de ha szembenézünk a hibáinkkal, amelyeket életünk során elkövettünk, kétségkívül bizonyosfajta elégedettségre és méltóságra tehetünk szert. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy nincs okunk szégyenre, ha tökéletes jóhiszeműséggel hibáztunk. Kétségkívül szégyenletesebb az, ha valaki nem képes vagy nem hajlandó elismerni a hibáit.

Ha valaki érdeklődik más kultúrák iránt, hogy miként látják mások a világot, szeretné kicsit közelebbről megismerni a művészek világát, vagy egyszerűen csak egy színvonalas olvasmányra vágyik, nem fog csalódni A lebegő világ művészében.

Örülök, hogy adtam még egy esélyt Ishigurónak, aki ezúttal nagyon is meggyőzött a stílusával és a történettel egyaránt, továbbá a számos fontos gondolat mellett a japán kultúrát is közelebb hozta hozzám. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb sorra kerítem A dombok halvány képét is, amely már régóta felkerült a várólistámra.

Mert az olyan ember, aki arra törekszik, hogy kiemelkedjen a középszerűségből, hogy több legyen, mint az átlagos, kétségkívül csodálatot érdemel, még akkor is, ha a végén elbukik, és nagyravágyása következtében egy egész vagyont veszít el (…) Hiszen az ő kudarca nem mérhető össze a hétköznapi életek méltatlan kudarcaival, és egy olyan ember, mint Szugimura, nyilván tudta ezt. Ha valaki ott bukott el, ahol mások elegendő bátorság vagy akarat híján nem is próbálkoztak, vigasztalást meríthet ennek tudatából, sőt mélységes elégtétellel szolgálhat számára, amikor visszatekint az életére.

Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Eredeti cím: An Artist of the Floating

Fordította: Todero Anna

215 oldal

Európa Kiadó, 2018

3499 Ft

Elizabeth Gilbertnek ezt a könyvét is már többször olvastam, az elmúlt néhány napban pedig, míg a Big Magicet újra elővettem, megfigyeltem, mennyire e körül járnak a gondolataim és mennyi minden kapcsolódik hozzá.

Borisz Paszternak verseit olvastam, és a könyvben is van egy idézet tőle. Megtaláltam a blog fejlécében szereplő fotót, számos gondolat jutott eszembe a könyvről, amiket gondosan fel is jegyeztem magamnak. Kiválasztottam, melyik szerzőtől fogok biztosan olvasni novemberben, pillanatokon belül azt is, melyik könyvét. Találtam egy nagyon jó verset a Vers hétfőn-be, amely miatt egy másikat át is ütemeztem.

Miután pedig befejeztem a könyvet, és nem akartam este egy másikba kezdeni, kerestem egy filmet. És mit találtam? Hogyan írjunk szerelmet. Tudom, hogy elég csöpögős a magyar címe, de ez is a kreativitásról szól! Ma pedig az aktuális nyelvkönyvemben a szópanelekhez értem.

Ahogy Liz írja a könyvében, az ötletek ott keringenek közöttünk, és mindegyik társat keres a megvalósuláshoz:

A feladat azt akarja, hogy elvégezzék, méghozzá azt, hogy te végezd el.

Ezt pedig úgy fordítottam le magamnak, hogy ez a könyv azt szeretné, hogy újra elolvassam, és írjak róla bejegyzést. Most ezért ülök itt.

A könyv hat fejezetre oszlik: Bátorság, Varázslat, Engedély, Állhatatosság, Bizalom és Felsőbb hatalom, melyek a Big Magic alkotóelemei, és ezek kisebb alfejezeteket tartalmaznak.

Sokan azt gondolják, hogy a kreativitás nem nekik való, minek foglalkozzanak ilyesmivel, és mindig - mint minden másra az életben - akad egy kifogás, miért kell rá nemet mondaniuk. Nincs hozzá megfelelő végzettségem/tehetségem/időm/pénzem/energiám, túl öreg/túl fiatal vagyok stb. Ismerős? Pedig a kreativitás mindannyiunkban ott van, legfeljebb más-más formában, és ha teret adunk neki, sokkal izgalmasabbá tehetjük vele az életünket.

Liz többféle változatát említi a kreativitásnak, és olvasás közben nekem is számos formája eszembe jutott, amikre talán nem is gondolunk, hogy ezek is azok. Pl. hogyan rendezzük el a virágokat a vázában vagy az ágyásokban, hogyan terítjük meg az asztalt. Vagy ma épp máshogy készítünk el egy ételt, kicserélünk egy hozzávalót a receptben, vagy a maradékból dobjuk össze a vacsorát. Vagy lefesthetjük a gyerekeink biciklijét. Vagy az ökrünk szarvát. Vagy elkezdhetünk tanulmányozni egy ókori civilizációt. Vagy - akár negyvenévesen - ismét műkorcsolyázhatunk. Egy szó, mint száz: nem kell Michelangelónak lennünk ahhoz, hogy kiéljük a kreatív hajlamainkat. És mindezt akárhány évesen megtehetjük! Bármikor belevághatunk valamibe, ha kedvünk szottyan hozzá, ha érdekel az a dolog. Tényleg, Leonardo is negyvenéves koráig semmi fontosat nem alkotott! José Saramago pedig hatvanéves kora után kezdett komolyan foglalkozni az írással. Rendben, ők később befutottak, de valószínűleg amúgy is ezekkel ütötték volna el az időt..

Azért hozunk létre dolgokat, mert szeretünk dolgokat létrehozni.
Az ihlet pedig láthatólag azért működik velünk együtt a dolgok létrehozásában, mert szeret velünk együttműködni - mert az emberi lények valami olyan különleges plusszal, extravagáns gazdagsággal rendelkeznek, amit Marilyanne Robinson regényíró "mágikus bőség"-nek nevez.
Mit jelent a mágikus bőség?
Nem más, mint a benned lakozó kreativitás, amely csendesen zümmög és örvénylik a mély rejtekében.

Ha pedig nincs hozzá szakirányú végzettségünk, kit érdekel? Nem orvosi munkát végzünk, ahol ez elengedhetetlen. A kreativitásunk titka: a gyakorlás. Eszembe is jutott, hogy annak idején Lodovico Il Moro sem azzal fogadta Milánóban Leonardót, hogy: Messer, mutassa a kitüntetéses festő és szobrász szakon szerzett mesterdiplomáját. Ha belegondolunk, igen, Leonardo is tanult Verrochio műhelyében, ahogyan évszázadok óta nagyon sokan, és ma is népszerűek a különféle kurzusok és iskolák, amik segíthetnek is, meg nem is.

Azt már csak én fűzném hozzá, hogy az internet világában nagyon sok mindent online is megtanulhatunk, ráadásul akár ingyen is. Vagy összefoghatunk a környezetünkben lévő hasonlóan kreatív emberekkel is, esetleg online is kereshetünk ilyen embereket (persze tevékenységtől függően).

Gilbert példaként természetesen legtöbbször a saját tapasztalataiból merít, mert nem diplomázott sem angol irodalom, sem kreatív írás szakon, mégis írásra adta a fejét. És ha valaki jól akar írni, akkor olvasnia kell. Ezt én is csak megerősíthetem, mert egy-egy más által írott szövegből (legyen az irodalmi, tudományos vagy egy újságcikk) nagyon sokat tanulhatunk.

Az egyik legfontosabb dolog az ötletekkel kapcsolatban, hogy teret kell nekik adnunk. Ahogyan minden másnak is. Pl. ha írni akarunk, le kell pakolni a felesleges kacatokat az íróasztalunkról. (Ezért vagyok nagyon hálás, hogy ezen már túl vagyok, és egy ideje elég minimalista az asztalom.) És a kreativitásunk is időt kér magának. Nagyon tetszik az a javaslata, hogy kezdjünk vele viszonyt. Szakítsunk rá időt, amikor úgy adódik, és várjuk izgalommal ezeket a találkozásokat. És ekkor szól közbe Tristram Shandy úr, aki Laurence Sterne 18. századi regényében, ha írni készült, mindig a legjobb ruháját és a legújabb rizsporos parókáját vette fel:

"Az ember nem képes úgy felöltözni, hogy egyidejűleg ne változtatná meg a gondolatait is; és ha úgy öltözködik, mint egy úriember, akkor az ötletei is úriemberhez méltók lesznek. "

Nyilván egy festő, egy szobrász vagy egy kertész nem a legjobb ruhájában lát munkához, de egy-egy ruha, ha szépen felöltözünk (ahogy az angolok is használják a dress up-ot), valóban nagy segítség. Az elmúlt időszakban több ilyen témájú (Always look presentable - Mindig légy szalonképes, öltözz fel rendesen/kifogástalanul) videót is láttam, és az egyik kedvenc tanácsom belőlük, hogy: Sosem tudhatod, kivel találkozol. Ez valóban így igaz, a ki tetszés szerint behelyettesíthető, és azt is tudjuk, hogy nem más, hanem magunk miatt kell szalonképesnek lennünk. Mert sokat dob a közérzetünkön. De mostantól nyugodtan - és természetesen kedvesen - mondhatjuk annak, aki (gúnyosan) megjegyzi, hogy kiöltöztünk aznap, hogy a Big Magic az oka.

Mert az egész lényege a Big Magic. Az a felvillanyozó érzés, amit közben érzünk. Hogy van egy ötlet, amely velünk szeretne társulni. Amelyre igent és nemet is mondhatunk. És ha igent mondunk, lesznek pillanatok, amikor görcsösen megy az együttműködés, de lesz olyan is, hogy flow-ba kerülünk, és minden másról megfeledkezünk magunk körül.

De mi van akkor, ha a kutya se kíváncsi a munkánkra? Akkor jön a mártírkodás. Igen, én is ezt éltem át annak idején, amikor úgy éreztem, hogy itt ez a blog, mennyi munkám van egy-egy könyves bejegyzés megírásában (órákat szánok a megírására, a javítására; ha olyan a téma, még a neten is utánanézek), és alig olvassa valaki. Ennek a mélypontja volt a négy évvel ezelőtti végleges törlés. Szerencsére volt annyi eszem, hogy letöltsem, így egy fájlban megmaradt minden. Néhány hónapja pedig két különböző ember videójában is elhangzott az a mondat, hogy: ne csak fogyaszd, te is készíts tartalmat. De még vártam. Végül úgy döntöttem, vágjunk bele újra. Kit érdekel, hogy hányan olvassák? Gyerünk, kapd össze magad!

Hagyd abba a siránkozást! Nem a világ hibája, hogy művész akartál lenni. Nem a világ feladata, hogy élvezze a filmeket, amiket készítesz, és semmiképp sem a világ felelőssége, hogy fizessen az álmaidért. Senki sem kíváncsi a sirámaidra. Ha kell, lopj egy kamerát, de fejezd be a nyafogást és takarodj vissza dolgozni!
Werner Herzog

Természetesen nem tartom magam művésznek, és ma már túltettem magam a nyavalygáson is. Mert rájöttem, hogy azért írom ezt a blogot, mert szeretem. Mert szeretek vele szöszmötölni, pepecselni. Mert összeszedem a gondolataim egy-egy olvasmány után, és azt könnyen visszakereshetem hetekkel, hónapokkal vagy évekkel később is. A Bloglovinra visszaregisztráltam, de más oldalakra nem tervezem. Úgy vagyok vele, hogy itt van, aki ilyen jellegű tartalmat keres, megtalálhatja. Mert nincs értelme görcsölni. Ezért nem fejeztem be Fiorella Nicosia Gaugainről szóló könyvét, mert az agyamra ment, amikor minden fejezetben a pénz miatt siránkozott. Ilyenkor érdemes eldönteni: szeretem-e annyira, érdekel-e annyira a dolog, hogy ezt is vállalom vele? Hogy nem olvasnak, nem veszik meg a képeim, az akármijeim? Ha a válasz nem, akkor tényleg hagyjuk inkább abba. De ha a válasz igen, akkor takarodjunk vissza és folytassuk!

Rádöbbentem, hogy a produktum, amit előállít az ember, nem feltétlenül szent csak azért, mert mi annak tartjuk. Az idő szent, amit a feladattal töltünk. A képzeletünk kitágulása szent, amit az idő okoz. És az a változás, amely az életünkben zajlik, és amit ennek a kitágult képzeletnek köszönhetünk.

Ha pedig elkészültünk, bátran engedjük útjára a végeredményt, ne ragaszkodjunk hozzá eszeveszetten. Igen, lesz, akinek esetleg tetszik. Lesz, akinek közömbös. És olyan is, akinek nem tetszik. Majd csinál akkor sokkal jobbat.

Liz Gilbert elmondja, hogy ezt a könyvét is csak a maga szórakoztatására írta, és amennyiben nekünk, olvasóknak segít vele, az nagyszerű. De nem görcsöl rajta, ő nagyon jól szórakozott, míg megírta. És éppen ez a jó és a lényeg az egészben.

Az egyik legfontosabb, amit most magammal viszek: nem kell negatívan nyilatkoznom egy-egy bejegyzésemről. Nincs olyan, hogy borzalmasan sikerült valami. Pedig hányszor éreztem... Akkor és ott az az ötlet és én ezt hoztuk össze. Ennyire futotta. És ugyanez vonatkozik arra is, amikor valaki más munkáját kezdeném el kritizálni: az övé ilyenre sikerült. Ha nem tetszik, akkor csinálj egy sokkal jobbat Te! Ugye, hogy nem is akarsz azzal foglalkozni!

Röviden összefoglalva:

Ha valami érdekel, szívesen foglalkozol vele, mert örömet okoz, bátran vágj bele!
Nincs szükséged senkinek, de senkinek az engedélyére, hogy belevágj bármibe is!
Szakíts időt a kreatív tevékenységre!
Ne akarj belőle (azonnal) megélni! Lehet, hogy előbb-utóbb hozz valamit a konyhára, de az is lehet, hogy nem. Legyen mellette egy rendes állásod/bevételi forrásod.
Lesznek nehezebb és csodálatos időszakok, tarts ki! Jobban éreznéd magad, ha végleg felhagynál vele? Ugye, hogy nem?
Vedd komolyan a munkád, de lazán is (ne görcsölj, nyugodtan tudd elengedni, ha elkészültél és javíts bele, vágj ki belőle, ha úgy adódik).
Ha most nem megy, csinálj valami mást (sétálj egyet, mozogj).
A mások véleménye nem a te dolgod! (Imádom ezt a tanácsot.)
És a legfontosabb: csináld!

Két dolog volt, amely kicsit negatívumként marad meg bennem. Az egyik egy Jézusnak tulajdonított idézet, amely a Tamás, 70.-et jelöli meg forrásként. Erre mondom én azt, amely az egyik alfejezet címe is: WTF? (Elnézést, szóval: Tessék?) Az idézet egyébként találó, mely röviden arról szól, hogy hozzuk ki magunkból, ami bennünk van, mert ha nem, akkor az fog elpusztítani minket. Két keresőbe is beírtam, de egyik sem dobott ki ilyet találatként, az idézetet ellenben igen.

A másik a számos helyesírási, elírás és nyomdahiba, ill. a következetlenség. Az angolban a you te, Ön, ti és Önök jelentésű, Balázs Laura pedig a te jelentést használja a magyar fordításban, amely teljesen helyénvaló. Azonban itt-ott a te helyett becsúszik egy ti is az igék esetében.

A Big Magic mindenki számára remek választás, aki szívesen használja ki a kreatív energiáit vagy csak szeretné kiélni azokat. Tartalmas, számos példát hoz fel és történelmi vonatkozást, miközben őszinte, szókimondó és humoros is. Olvasás közben vagy után pedig garantáltan mindenki kedvet kap valamilyen kreatív tevékenységhez, legyen az bármilyen apróság vagy régóta halogatott dolog is.

Miután az utolsó idézetet is begépeltem a megfelelő helyre, és sokadjára átolvastam a bejegyzést, útjára engedem, hogy hamarosan egy újabb kalandba vágjak bele a Big Magic társaságában.

Minden józan tanács ellenére mi, emberek makacsul igyekszünk továbbra is tetszetős dolgokat alkotni, minden különösebb észszerű ok nélkül, ahogy azt mindig is tettük.
Ez egy rögös út? Hát persze.
Érdekes életet eredményez? A lehető legérdekesebbet.
Fogsz-e szenvedni a kreativitással elkerülhetetlenül együtt járó nehézségek és akadályok miatt? Ez - cserkészbecsületszavamra - csakis rajtad áll.

Elizabeth Gilbert: Big Magic - Kreatív élet félelem nélkül

Eredeti cím: Big Magic: Creative Living Beyond Fear

Fordította: Balázs Laura

255 oldal

Partvonal Kiadó, 2016

3490 Ft

Kép: Medium.com