 |
Az író feleségével, Verával, egy szállodává alakított kastélyban készül eltölteni néhány napot, ahol az ódon falak elgondolkodtatják.
Vera már az autójukban ülve méltatlankodik az úton körülöttük száguldozó őrülteken. A szerzőnek közben az jut eszébe, hogy a technika vívmánya a sebesség, mely közben a motoros megfeledkezhet mindenről, hiszen csak a jelen létezik a számára, teljesen átadhatja magát a száguldásnak, nem gondol a problémáira, nem figyel a testére, míg egy futó ezt nem teheti meg, neki folyamatosan kapcsolatban kell lennie önmagával és a testével.
Valószínűleg a helyszín kapcsán jut eszébe két XVIII. századi irodalmi mű és Epikurosz filozófiája. Utóbbi szerint az a boldog, aki nem szenved és a boldogság nem jár harccal.
Ennek ellenpéldáját figyelhetjük meg Choderlos de Laclos levélformában írt regényében, a Veszedelmes viszonyokban, melyben nem az élvezet, hanem a szerzés iránti vágy hajtja a szereplőket, mely tökéletesen jellemzi a kort.
Kundera a novella cselekményét és szereplőit állítja párhuzamba saját kisregénye szereplőivel.
Megismerjük a táncos fogalmát, aki mindenáron a középpontba szeretne kerülni, ehhez minden módszert bevet, akár erkölcsi dzsúdóhoz is folyamodik, hogy másokat letaszítson és a közönség (akik vele vannak, a társaság) rá figyeljen. Ismerős?
A szó nagyon tág értelmében - s e tekintetben valóban igazad van -, kétségtelenül valamennyiünkben ott van a táncos, s még azt is elismerem, hogy ha feltűnik egy nő, akkor tízszer inkább táncos vagyok, mint mások. Mit csináljak? Nem tudok mit tenni ellene.
Természetesen, mindannyiunkban ott rejtőzik a táncos, csak nem mindegy, hogyan használjuk.
A kastélyban eközben rendezik az entomológusok (rovartudósok) konferenciáját, melyen számos ország tudósai részt vesznek, köztük egy kimondhatatlan nevű cseh, aki az elmúlt évtizedekben a szovjet megszállás miatt építőmunkásként kereste a kenyerét, és nemrég tért vissza a tudomány berkeibe. Így ő teljesen más szemmel nézi mind önmagát, mind a társaságot, hiszen évtizedeken át egy másik, szigorúan korlátozó világban élt.
A konferencia a résztvevők számára (beleértve a nem tudósokat is) meglepetéseket tartogat, és felszínre kerülnek az eddig elfojtott vágyaik és érzéseik.
Hajnalban pedig különös dolog történik: Vivent Denon lovagja összetalálkozik a konferencia egyik résztvevőjével, mondhatni XX. századi alteregójával. Csakhogy adódik egy kis eltérés közöttük, melyet én is jó néhányszor megtapasztaltam, és napjainkban is - sajnos - elég gyakori.
Milan Kundera kisregénye csak egy bizonyos réteg számára lesz érthető és élvezhető. Aki szeret elgondolkodni az olvasmányain, közben párhuzamokat vonni másokkal (egyéb olvasmányok, események, megfigyelések), egy igazán szórakoztató művet kap ehhez, és nem is kell feltétlenül ismernie mindent és mindenkit, akit a szerző megemlít közben. Aki viszont a könnyed műfaj híve, messziről kerülje.
A lassúság a XXI. századi ember életéből még inkább hiányzik, mint a múlt század végiéből. A szerző is nagyon jól észreveszi az összefüggést már 1995-ben a száguldás és a felejtés között, hogy minél előbb töröljünk ki, lépjünk túl pl. egy számunkra kedvezőtlen eseményen. Ahogy a fájdalomcsillapító reklámok is hirdetik: Nincs idő a fájdalomra, azonnal ható gyógyszer kell.
A számos trauma summit kapcsán én is megtanultam, hogy épp ez az őrült tempó okozza a legtöbb bajt az életünkben. Sokan nem képesek megállni és szembenézni azzal, ami fáj, ami probléma, megkeresni az okát, leásni a mélybe, mely elkerülhetetlen, ha valódi gyógyulást szeretnénk elérni, nem csak a tüneteket elnyomni felszínesen (gyógyszerekkel, élvezeti szerekkel, egyéb módokon).
Csakhogy én inkább megfordítanám ezt az állítást: korunk megszállottan feledésre vágyik, s azért adja át magát a sebesség démonának, hogy kielégítse ezt a vágyát; léptei gyorsításával azt akarja tudtunkra adni, hogy nem akar emléket hagyni magáról; hogy belefáradt; megcsömörlött magától; el akarja fújni az emlékezet reszkető piciny lángját.
És miközben rohanunk, nem vesszük észre, hány és hány dolog nem tűnik fel, mert nincs idő rá, ugye. Pedig érdemes mindennap legalább néhány percre lelassítani és szétnézni a környezetünkben, hiszen ki tudja, mi mindent nem vettünk észre eddig, pedig lehet, hogy mindig is ott voltak. Ha pedig sikerül visszatalálnunk önmagunkhoz, könnyebben visszatalálunk másokhoz is. Mert van idő - mindenre, ami igazán fontos, és ki tudja, ma épp mit pillantunk meg a Jóisten ablakaiban.
Jó hír azonban, hogy az elmúlt években egyre többen jöttek erre jár, és nekik köszönhetjük - többek között - a Slow Life/Living, Slow Food és a Slow Fashion mozgalmakat.
Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és a csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg az édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi.
Milan Kundera: Lassúság
Eredeti cím: La Lenteur
Fordította: Vargyas Zoltán
116 oldal
Európa Kiadó, 2008
Képek: Unsplash - Eugene Chystiakov, Bernd 📷 Dittrich
Bejegyzések
0 hozzászólás