Amit szuperérzékenyként megtanultam 5.

Idén még nem született bejegyzés a témában, úgyhogy ideje egy újabb összegzésnek. 
Hogy mennyit és mit találsz hasznosnak a bejegyzésből, azt Rád bízom, hiszen mindannyian mások vagyunk. 😊 Ha épp semmit, az is teljesen rendben van. 




Mindannyian mások vagyunk, ahogy említettem, és mindannyiunknak más a helyzete, mást hozott a puttonyában és más az idegrendszere. Utóbbi azért is fontos, mivel csak szomatikusan gyógyulhatunk. Ha csak nyaktól felfelé, kognitívan foglalkozunk a dolgainkkal, nem nagyon fogunk egyről a kettőre haladni (igen, ezt már máskor is említettem). Ha pl. egy segítő szakember ismer két relaxációs gyakorlatot és ezeket alkalmazza mindenkinél, rossz úton jár.
 
A legegyszerűbben pedig úgy kerülhetünk ki a fejünkből, ha használjuk a testünket. Pl. van, aki nem relaxációs technikával kezd, hanem több kavics van az asztalán, és ebből a kliense választhat magának, amit alaposan tanulmányozhat. Ez egy nagyon jó gyakorlat és tipp, amit otthon is gyakorolhatunk. Akinek vannak kristályai, azokkal is eljátszadozhat, azonban az utcán is találhatunk egy-egy szimpatikus kavicsot, vagy otthon valamit, amit eddig eszünkbe sem jutott alaposabban megnézni. Ez lehet pl. a toll, amivel írni szoktunk, vagy az, amelyiket ritkábban használjuk.






Ez azért is rendkívül fontos, mert hiába tudjuk fejben, hogy mit szeretnénk, mit kellene tennünk, ha az idegrendszerünk mást akar. Az idegrendszerünket is fokozatosan hozzá kell szoktatni egy-egy új helyzethez. Ezért van az, hogy nehezen megy, amikor valami újba kezdünk, valami változást szeretnénk elérni vagy egy olyan helyzetbe kerülünk, ahol másként bánnak velünk, mint amihez szoktunk. 
Ahhoz hasonlít, mint amikor egy új nyelvet kezdünk tanulni. Ha megnézünk egy kezdőknek való nyelvkönyvet, látjuk, hogy az első leckékben rövid olvasmányok, csak mondatok vannak és fokozatosan adagolja(ák) a szerző(k) az új tudnivalókat. Ha pl. azonnal egy A/4 oldalnyi szöveggel indítana a környezetvédelemről vagy speciális szokásokról, nagyot néznénk. 😱


Az AVAIYA UNIVERSITY áprilisi Somatic Healing sorozatában az egyik téma a binge eating volt (Stephanie Mara Fox beszélt erről), amikor sorozatban magunkba tömünk bizonyos ételeket. Ez is egy traumareakció, amit kiterjeszthetünk a sorozat- vagy videónézésre, a vásárlásra is. Maradjunk azonban egy kicsit az evésnél. Emiatt ne haragudjunk magunkra, hanem ismerjük fel, hogy annak idején (valószínűleg gyerekkorunkban) milyen okosak voltunk, hogy rájöttünk, hogy ez megnyugtat. Pl. megnyugtatott egy bizonyos édesség, és azóta az mindig van otthon és ahhoz nyúlunk, ha valami megpiszkál. Egyébként is minden traumareakció teljesen normális, hiszen akkor és ott, működött.





Sokan különböző diétákba kezdenek, mert azok is szabályozások, hiszen megmondják, mit ehetünk, mikor, mennyit és mit nem. Ilyenkor érdemes a következő kérdéseket feltenni: Kire/mire emlékeztet? Ha ezt eszem, mit érzek? Milyen érzete(ke)t, érzés(eke)t kelt bennem? Szükségem van-e még erre? 
Egy időben nekem is volt egy kedvenc (édes) kekszem, amiből képes voltam egy egész csomaggal (180 g, ha jól emlékszem) megenni, és már jó ideje nem hiányzik. Nálam az volt az oka, hogy szuperérzékenyként többször kell ennem, csak nem mindegy, mit. 
Stephanie mesélte, hogy vannak energiát adó ételek, és ha épp a szimpatikus idegrendszerünk a domináns, erre van szükségünk. 
Az ételek mellett pedig sok minden más is van, ami képes megnyugtatni az idegrendszerünket, a paraszimpatikust aktiválni: emberek, állatok, természet, dolgok, érzetek. Korábban már írtam arról, hogy az illatok és a különböző pihepuha dolgok, vagy akár a háziállatunk is segíthetnek ebben. 






Azért is választottam erre a hétre Tóth Krisztinától a Lusták dalát, mert múlt héten láttam egy nagyon jó beszélgetést a Rewiring Fear and Anxiety World Summiton Melody Wildinggal, akit a LinkedInről ismerek. Elmondta, hogy sokan csak akkor pihennek, ha már odatették magukat, holott a pihenés is ugyanúgy az életünk része, mint a munka, hogy valamit csinálunk. Azt mondom, nyugodtan vegyük ide a házimunkát is. 

Tegnap olvastam Scott Mautz heti hírlevelében, hogy egy idegtudós rendkívül kreatív emberek életét tanulmányozta (pl. Mozart, Einsten és Leonardo da Vinci), és arra a meglepő megállapításra jutott, hogy mindannyian szakítottak időt a pihenésre, azaz nem csináltak olyankor semmit. Ezen én nem lepődtem meg, mivel tudtam, hogy ők is mindannyian szuperérzékenyek voltak. Ettől függetlenül is tudom, hogy a legjobb ötletek nem akkor jönnek, amikor erőltetjük őket (pl. egy meetingen és olyanok vagyunk, mint Micimackó: Gondolj! Gondolj!), hanem amikor egyáltalán nem stresszelünk. Akár pihenés, akár egyéb tevékenység közben (séta, fogmosás, zuhanyzás, mosogatás, takarítás, rendrakás vagy éppen semmittevés közben.)

Léteznek mikrolehetőségek a pihenésre is, olyan tevékenységek, amiket esetleg nem tartunk annak. Ilyen pl. az olvasás, a zenehallgatás (közben nem csinálunk mást), a színezés (sokáig én is hülyeségnek és dedósnak tartottam).

Melody megosztott egy nagyon jó módszert, ha valamilyen kellemetlen érzésünk, gondolatunk támad:
T - Is it true? Igaz ez?
H - Is it helpful? Segít ez?
I - Is it inspiring? Inspiráló?
N - Is it necessary? Szükséges?
K - Is it kind? Kedves?

Ez akkor is jól jön, ha elkezdjük magunkat valakihez hasonlítgatni, aki épp most osztotta meg valami sikerét valamelyik közösségi oldalon. Van, hogy már az is siker, ha reggel felkeltünk. Mert tényleg van olyan helyzet is.


Dr. Mary Catherine McDonaldtól tanultam egy nagyon jó módszert, amikor mindent csak sötét szemüvegen át látunk. Ez a Compost Pile, azaz a Komposztkupac. A komposzt hulladék, amiből valami hasznos lesz. 
Egyszerűen már mindenből elegünk van, és nyugodtan gyűjtsük össze ezeket: már három hete hideg van/esik az eső, ma nem köszönt a szomszéd, három adag ruha vár mosásra, stb., stb. Nyugodtan mindent vegyünk fel a listára (írjuk le nyugodtan, mondjuk ki hangosan), ami idegesít, zavar, bosszant. 👿😔😖Megvan? Most keressünk valamit, ami jó. Éppen kisütött a nap. Megszáradt az előző nap kimosott ruha. Volt a boltban a kedvenc valaminkből. Ide is bármilyen apróságot felvehetünk, és folytathatjuk a sort. Így már nem is olyan pocsék minden, ugye? 😊


Fentebb említettem, hogy mások is segíthetnek megnyugtatni az idegrendszerünket, azonban nemrég egy pinterestes e-mailben olvastam, hogy ez nem mások felelőssége, mindannyian a saját idegrendszerünkért vagyunk felelősek. Igen, többek között, ezt én is tanulom. Tudom magamról, hogy fontos ventilálnom, csak nem mindegy, hogyan teszem meg. 
Sokan pedig csak szimpátiára vágynak. Pl. amikor valaki bosszankodik valami miatt, legyen szó bármiről. Nemrég én is kerültem ilyen helyzetekbe, hogy két teljesen különböző személy, két különböző napon valami miatt bosszankodott. Csakhogy azzal nem oldódott meg a probléma. Teljesen megértettem őket, mert a munkájukban zavarta őket a dolog, de csendben maradtam és nem adtam a lovat jobban alájuk. 
Ha olyan a probléma, hogy tehetek valamit, elkezdem mondogatni az egyik kedvenc idézetem:
Mindenre van megoldás, csak meg kell találni.
Ha pedig rajtam kívülálló személy okozza a problémát, őt nem tudom megváltoztatni. 






Ez pedig egy legalább ennyire fontos felismerés volt a számomra: ha mindig segítünk valakinek, ő nem fog fejlődni. Ha állandóan mi végzünk el valamit helyette, akkor teljesen ránk kaphat az illető, mert minek tanulja meg megoldani, elvégezni, ha mi úgyis megtesszük helyette?


Végül pedig az egyik kedvenc témám, a mindenféle kacatok. Nagyon jót tett, hogy újraolvastam a Szerelem a kolera idejént, mert néhány éve én is majdnem olyan kacatkirálynő voltam, mint Fermina Daza. Már képes vagyok otthagyni egy x. dolgot, mert másnak nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Nemrég egy csészét nézegettem az egyik üzletben, eszembe is jutott, hogy jól lehetne vele teázni, aztán eszembe jutott egy szuper kérdés: Hova teszed?





Amikor elkezdtem mindenféle rámolós-rendrakós-rendszerezős videókat nézni, beszereztem két bögreakasztót az AliExpressről, és azóta ezeken tartom őket. Ha vettem volna két új csészét, már nem fértek volna rá az akasztóra (még egy sem), így, vagy a szekrényben kellett volna helyet teremteni nekik vagy a bögréim selejtezni. Rájöttem, hogy jók azok, amik most vannak, úgyhogy nyugodt szívvel hagytam ott őket, és nem is hiányoznak. 😊

0 hozzászólás