Tavaly néhány nappal A Költészet Napja után jártam Debrecenben, ahol a Piac utca üzleteinek kirakatain számos verset és versrészletet olvastam. Mondanom sem kell, mennyire tetszett, az meg különösen, hogy a Gittegylet idén is versposztolásra buzdít:

1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a Magyar Költészet napját.

 Tavalyelőtt csatlakoztunk először a Posztolj verset az utcára! elnevezésű kezdeményezéshez, 2014-ben már aktívan szerveztük, terjesztettük és biztattuk olvasóinkat a rendhagyó ünneplésre, versposztolásra. Veletek együtt teleraktunk jó pár hirdetőtáblát, munkahelyi tükröt, irodaablakot, lámpaoszlopot kedves magyar verseinkkel.
Igazán aktívak és kreatívak voltatok az ország minden táján, sőt határon túl, a tavalyi képgalériánkból sok ötletet meríthet idén is, aki velünk ünnepel.
Április 11-én ismét várjuk a fényképeiteket magatok posztolta, vagy valahol megtalált kiposztolt versekről a Facebook-üzenőfalunkra, vagy Twitteren #gittversposzt-taggel ellátva. UPDATE: Instagramon is várjuk a #gittversposzt-os képeket.
A kép lehet mobilos, fényképezőgépes, ti is szerepelhettek rajta – szelfizz a kedvenc verseddel! :) -, bármilyen minőségű, a lényeg, hogy a kiposztolt vers látható legyen és írjátok oda, hogy hol készült. Fontos, hogy tartsátok szem előtt a hatályos törvényeket, csak ott posztoljatok, ahol nem tilos a kiragasztás.
Az eseményhez itt tudtok csatlakozni, ismerősöknek ajánlani: Posztolj verset az utcára! – 2015 


Én majd itt a blogban készülök két magyar költő egy-egy versével a jeles napra, de Minden Kedves Olvasómat és Erre Járót biztatok, hogy csatlakozzon a kezdeményezéshez kedvenc magyar versével, akár Magyarországon él, akár külföldön. És természetesen, akinek van kedve, hozzászólásban ossza meg itt is, hogy melyik verset és hol (elég az országot vagy régiót megneveznie, ha nem szeretné elárulni a pontos helyszínt) ragasztotta ki.


Kép és szöveg: innen

Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető  verőfény,
s a langyos őszi ég merő fény,
kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül,
e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne ha versedbe hagynád,
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen...
A többi csak irodalom.

   Egyértelmű volt, hogy Kosztolányi Dezső születésének 130. évfordulóját meg kell ünnepelni a blogban, de hogy melyik művével, az nemrég még kérdéses volt számomra. Mert hála az égnek, Kosztolányi életműve gazdag, így végül az Aranysárkány mellett döntöttem, mivel megláttam, hogy a jeles esemény alkalmából a filmváltozatot megnézhetem tegnap délután. (Ami kicsit meglepő, hiszen a születésnap ma van, 29-én és nem 28-án, de nem is ez a legfontosabb. Ám egy érdekesség: Kosztolányi Virágvasárnap született, ami ma is március 29-re esik.)

    Az Aranysárkányban Kosztolányi ismét visszatért Sárszegre, és azon belül is a gimnázium falai közé. Május elsején, egy gyönyörű tavaszi napon, amikor az időjárás már a nyári arcát mutatja, a diákok egy aranyszínű sárkányt reptetnek. A nyolcadik osztály az osztályozó vizsgára és az érettségire készül. Osztályfőnökük, Novák Antal, számtan és fizika szakos tanár,az elmúlt évek alatt igyekezett megnyerni diákjai szimpátiáját, de mindezt csak a jó tanulóknál, Ebeczky Dezsőnél (az osztály strébere) és Glück Lacinál érte el. A többiek csak nevetnek rajta, ahogy az öreg Tálas Bélán is, aki a történelemtanár.

   De nem csak az osztályával nem boldogul Novák. Tizenhat éves lánya, Hilda nevelése sem egyszerű az özvegyember számára. Hilda és Novák egyik tanítványa, Csajkás Tibor jó ideje találkozgat. Mostanában főleg titokban, mégis a nyílt utcán, mintha csak összefutottak volna. Egyetlen segítőjük akad, Flóri néni, aki Hilda anyjának volt barátnője, ám a szigorú apa nem szíveli az asszonyt.

Többnyire nem élt semmi fogással. A ravaszság egyik legjobb módja az, hogy nem ravaszkodunk, csak azt közöljük, amit akarunk, hogy megtörténjék, könnyedén, félvállról, hogy ne lássék a szándékunk.

  
  Ahogy közeledik az érettségi, egyre inkább összecsapnak a hullámok az osztály kiváló atlétája, Liszner Vili feje fölött is. Vilinek sehogy sem megy a fejébe a tananyag, hiába fogadott mellé megértő édesapja házitanítót Glück Laci személyében, és hiába küld ajándékokat a tanároknak, erőfeszítései nem mindig járnak sikerrel.

  Mindez bőven bonyodalom forrása lehet, de van még a regényben asztaltáncoltatás is, és Liszner Vili két bukott diák, az adóhivatalban dolgozó Próféta és a patikussegéd, Bélus segítségével bosszút forral.

Gyűlölték az iskolát. Szívesen fölgyújtották volna, lerombolták volna, a földdel egyenlővé téve, mint Marius Carthagót, sóval hintve talaját, hogy többé ne nőjenek ki falai. Mi mindent nem kívántak ők a gimnáziumnak, melyről tanárjaik oly édeskedő szeretettel beszéltek, a tanintézetnek s a tanintézet kebelének is, melyből az embert ki szokás zárni. Szavakba nem tudták foglalni azt a dühöt, félelmet, türelmetlenséget, mely lüktetett bennük.
(...)
Végre az utolsó huszonnégy órában teljes erővel jelentkezett a szurkolás, az az érzés, mely lámpalázból, szédülésből, fejfájásból, oldalnyilallásból, émelygésből, hascsikarásból tevődik össze. Ismerték már régebbről. Latin-, görög-, számtan-, fizikaórák előtt kaptak belőle kis adagokat. Akkor hamar elmúlt. Most állandóvá vált, percről percre növekedett, a végtelenig és lehetetlenig. Jaj, semmit se tudok. Jaj, beteget jelentek. Jaj, el se megyek. Közben pedig mormolták magukban a tananyag valami jelentéktelen részét.
Amint ilyen állapotban szédelegtek a városban, csodálkoztak azon, hogy künn az utcán semmi se változott. Liszner bácsi kinyitotta, becsukta boltját, emberek fölkeltek, lefeküdtek. Tanárok tűntek föl a vendéglő előtt, s bementek villásreggelizni. Nekik minden évben van érettségijük, semmi okuk, hogy ne mulassanak. Mit is tudtak ők az ifjúság gyötrelméről. Azt mondogatták nekik, hogy a fiatalság az egyetlen kincs, az öregkorral jönnek a szenvedések, betegségek. A diákok azonban irigyelték őket. Mennyire utálták már a szép ifjúságot, mely sehol se kap tiszteletet, becsülést, mindenütt lenézik, kisemmizik, mindig előre köszön és vár: megvetik akkor, ha szegény, nem kell a pénze akkor, ha gazdag. Még a pincérek is kiküldik őket a kávéházból, bármily borravalót adnak, s később följelentik a tanároknak. Inkább csúzos vénséget, kopasz fejet, epekövet, mint ezt a boldogságot. Tiszteletet, becsülést, elég a szép fiatalságból, mely csupa kín és megaláztatás. Azért várták oly türelmetlenül, hogy végre-valahára elmúljon.

  
    Jó volt olvasni a nyolcadikosok mindennapjairól, a tanáraik ellen elkövetett csínyekről (hiszen, melyik osztály nem követett el valamit egyik-másik tanára ellen?), az érettségi előtti izgalmakról. Ugyanakkor ott lengett valami baljós, szomorú hangulat is, melynek árnya lassanként lepte be a fejezeteket.

   Novák Antal bár szaktekintélynek számít a maga területén, mégis rendkívül magányos. A munkáját feladatnak tekinti: a tananyagot bele kell tömnie a tanulók fejébe, akikre nem is emberekként, hanem szinte kísérleti nyulakként tekint. Akkor végzi jól a munkáját, ha mindenki jól tanul, ha egy rossz tanulóval hozza össze a sor - amilyen Liszner Vili -, kudarcként éli meg és ezt ki is vetíti rá: megszégyeníti. A lányával is csak látszólag boldogul, a latintanár Fóris ki nem állhatja, a szertárba, a kísérletei közé menekül. Egyedül az unokatestvére, a pártában maradt, csendes Pepikével boldogul, aki szükség esetén nélkülözhetetlen a sárszegiek számára, egyébként pedig szinte teljesen észrevétlen.

   A regény másik kulcspontját a szereplők közti félreértések alkotják, és ahol félreértés van, ott a bonyodalom sem marad el.

A szavak ostobák, semmit se fejeznek ki. Bármily becsületes szándékkal mondjuk, gyakran akaratlan gúny, kaján sértés lappang bennük.

  
   Az egyszerű gimnáziumi hétköznapokról szóló regény fokozatosan válik lélektanivá. Egyre fontosabb szerepet kap a szereplők vívódása, gondolatai. Kosztolányi most is zseniális: nagyszerű emberismeretről tesz bizonyságot, és az emberek máig sem változtak. Ahogyan a média sem: nyugodt szívvel sárba tipornak bárkit. (Most örülök, hogy nem lettem tanár.)

   Bizonyos kiadásokról csak óvatosan gyűjtsünk információt, mert nem egyszer tapasztaltam, hogy valamelyik webáruház a könyv ismertetőjében lelőtte a poént, ahogy nem egyszer egy-két olvasó is, aki megosztotta mellette a véleményét.

   A filmről: egyideje már én is azok közé tartozom, akik nem esnek  neki egy-egy adaptációnak, ha a kockáin nem oldalról oldalról az eredeti változatát látom. Így vagyok Ranódy László filmjével is, ami a regény zanzásított változata. Nem rossz, de mindenképpen érdemes elolvasni az eredeti művet, mert Kosztolányi sok mindent másképp látott (és gondolt), mint Ranódy László.
A teljes film megnézhető a Youtube-on.


Kosztolányi Dezső: Aranysárkány
In: Kosztolányi Dezső összes regényei
624 oldal (281 - 464. o.)
Szukits Kiadó, 2003
3700 Ft
A regény a MEK-ban

Ismét Csehov, ezúttal a Színházi világnap alkalmából. És igen, ez már az utolsó dráma a nagy orosz szerzőtől, amit ráadásul a feleségének írt, aki elsőként játszotta Ranyevszkaja grófnőt.

Bár az alcím komédiát ígér, aki egy kicsit is ismeri Csehovot, tudja, hogy ezt inkább tragédiaként kell értelmezni.
Olvasás előtt most is érdemes egy cetlire felírni a szereplők nevét, hogy pontosan tudjuk, ki kicsoda (nálam bevált).

Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja grófnő most érkezett haza Párizsból lányával, a tizenhét esztendős Ányával és annak nevelőnőjével. Otthon, a cseresznyéskerttel övezett házban fivére, Gajev, fogadott lánya, Varja, Lopahin kereskedő, Szimeonov-Piscsik földbirtokos és a személyzet várja.

 Mint minden Csehov-drámában, itt sem rágjuk le a körmünket izgalmunkban, ismét csak a szereplők párbeszédéből bontakozik ki az életük. De leginkább annak tragédiája.

L. Andrejevna      (belenéz az erszényébe) Tegnap még mennyi pénzem volt, mára alig maradt. És az én szegény jó Várjám nem győz takarékoskodni, mindenkit tejlevesen tart, az öregeknek mindennap üres borsót adnak a konyhán, én pedig értelmetlenül költekezem...

Gajevnek banki állást ajánlottak fel, de nem fogadta el, Ranyevszkaja két kézzel szórja pénzt, holott hamarosan a cseresznyéskert, a családi birtok kalapács alá kerül, ha nem fizetik ki időben a tartozást, és erre minden esélyük megvan.
Lopahin felajánlja, hogy parcellázzák fel a birtokot a cseresznyéskerttel együtt és adják ki a nyaralóknak. Ezt a ház úrnője és testvére azonnal elveti.

Nemrég a Privát boltban, míg alaposan szemügyre vettem a kínálatot, felfedeztem ezt a könyvet. Keménytáblás, védőborítós, besuvasztva a többi közé, hátulján a 499 Ft-os árcímkével. Valamiért megtetszett, és már éreztem, hogy ez bizony velem jön. Elolvastam a fülszöveget, amely egy idézet a regényből, majd a belső fülek tartalmát, végül pedig az első néhány sorát, és már tettem is a kosaramba.

A Meteorológiai Világnapon csakis tavaszi versekkel kezdhetjük a hetet:

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

1924 tavasza




A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...

1918


Versek:
József Attila
Tóth Árpád
Pierre-August Cot festményei:
Tavasz
Dionysia

   A Blythe család tagjai néhány hétre elváltak egymástól, Anne és Gilbert Angliába utazott, így nem csoda, hogy örömmel fogadja Miss Corneliát, aki a legújabb pletykákkal a tarsolyában érkezik.

   A legnagyobb változást Glenben egyértelműen az új lelkész érkezése jelenti, aki négy gyermekével és a ház körüli teendőket ellátó Martha nénivel költözött a paplakba. A gyerekek - Jerry, Faith, Carl és Una - hamarosan barátságot kötnek a nagyobb Blythe gyerekekkel (Jemmel, Walterrel és az ikrekkel) és szívesen játszanak velük a Zugoly melletti Szivárvány-völgyben.

Az arany és ametisztlila alkonyati fényben, az ezüstfenyő és a tavaszi burjánzásuk-virágzásuk teljében levő növények illatában fürödni a vadszamóca halvány virágcsillagai között, hallgatni a szél sóhajait és a faágon csilingelő csengőket, s közben sült pisztrángot falatozni meg száraz kenyeret - nos, ez olyasmi volt, amit még a világ hatalmasságai is megirigyelhettek volna.

  
   Csakhogy nincs mindenki ennyire elragadtatva a paplak apróságaitól, akik legszívesebben a házuk melletti metodista temetőben játszanak és apjuk nem tesz ez ellen semmit. Bár a tiszteletes ékesszóló prédikációi ellen senkinek sincs kifogása, a nevelési módszerei ellen annál inkább: Mr. Meredith ugyanis semmit sem vesz észre, állandóan ábrándozik, otthon pedig a teológiai könyveibe temetkezik. Így nem csoda, ha az sem tűnik fel neki, amikor csemetéi egy talált lelencgyerekkel, Mary Vance-szel állítanak haza, aki néhány napig egy fedél alatt marad velük.

- Beszélnünk kell a hopetowni árvaház igazgatójával - tűnődött Miss Cornelia fennhangon. - A paplakban mindenesetre nem maradhat. Isten a megmondhatója, mit tanulnak tőle azok a drága gyerekek! Állítólag káromkodik is! Csak gondolja el, azok a kicsik két teljes héten át együtt éltek vele, és Mr. Meredithnek még csak fel sem tűnt! Ugyan hogy lehet egy ilyen embernek családja, Anne kedves? Szerintem inkább szerzetesnek kellett volna mennie.

 
   Mindezt nem nézhetik ölbe tett kézzel a falu pletykafészkei sem, így rögtön megindul a találgatás, hogy a még pártában lévők közül ki lenne a legalkalmasabb feleség Mr. Meredith számára.
   Minderről a mindig jól értesült Mary tájékoztatja újdonsült barátait, ám felvilágosítja őket a tényről, hogy a mostohák házsártosak és gonoszak és az apát gyermekeik ellen fordítják. Így nem csoda, ha Una nem örülne egy új asszonynak a házban, még akkor sem, ha akkor nem dettó és égett kása kerülne az asztalra.


   Hogy végül Mr. Meredith újra megnősül-e, azt nem árulom el, de addig is a gyerekeinek, Marynek és a Blythe csemetéknek számos kalandban lesz részük. Például a költészetért rajongó, csendes Walter-ről kiderül, ha kell, nagyon is a sarkára tud állni, a Meredith gyerekeknek hátborzongató élményben lesz részük és még a glenieket is sikerül megbotránkoztatniuk,de megtudjuk, mi is az a Jó Magaviseletűek Klubja és miért jött létre, és kihez kerül Mary Vance.

  Anne-nek bár csak mellékszerep jut ebben a kötetben is, de a gyerekek mindenért kárpótolnak. Imádtam ezt a részt, egyik oldalon sem unatkoztam, mindig történt valami. Főleg a Meredith gyerekekkel, akik közül a két lányt szerettem meg a legjobban, míg Carl-ról rögtön Gerry Durrell jutott eszembe, ugyanis ő is előszeretettel gyűjt mindenféle állatot.

   Azért nem feledkezhetem meg Norman Douglas-ről sem, aki szintén nem mindennapi ember, és előszeretettel állítja megválaszolhatatlan kérdések elé a lelkészeket. Ez azért is meglepő, hiszen ebben az időben (a XIX. század végén járunk) az volt a megszokott, hogy mindenki jó keresztényként megjelenjen a közös imaórákon és istentiszteleteken, és nem bolygatták, ami a lelkész szájából elhangzott. Nekem mindenesetre roppant tetszett Norman Douglas alakja, akit ráadásul egy lelkészfeleség alkotott meg.
   De kiemelném még a West nővéreket is, Ellent és Rosemaryt, akik macskájukkal élnek egy dombon lévő házban. A csendesebb Rosemaryt nagyon megkedveltem, Ellennel pedig teljes mértékben egyetértek, mert én ismerem azt az érzést, amikor alig akad értelmes ember az ember lányának környezetében, akivel szót tudna váltani.

  Ez a kötet sem idilli és cukormázas, nem csak csodás és vidám események történnek Glenben. Anne gyerekei - még mindig - ugyanolyan szeretni valóak, mint az édesanyjuk volt, és a történet elején egy kicsit Shirley is felbukkan végre.

   A könyv végén egy pillanatra megérint a háború szele, ami az utolsó részben főszereplővé lép elő, de most úgy vagyok vele, mint Scarlet O' Hara: majd ráérek ezzel holnap foglalkozni, pontosabban akkor, amikor a kezembe veszem, és addig is a Szivárvány-völgyben töltött boldog percekre gondolok.

Nem vezet jóra, ha abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy már végeztünk az élettel. Valahányszor úgy érezzük, hogy a történetünk már befejeződött, a sors rögtön készen áll, hogy megtréfáljon: új lapra fordítja életünk könyvét, és egy egészen más fejezetet mutat meg nekünk.

Lucy Maud Montgomery: Anne és a Szivárvány-völgy
Eredeti cím: Rainbow Valley
Anne-sorozat 7. 
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
290 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2008
2499 Ft

Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?

Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szivig-láthatsz?

Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.

S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.

Az idén duplán évfordulós (90 éve született és 20 éve hunyt el) Gerald Durrell-olvasás természetesen nem maradhat el, bár már mindkét évforduló elmúlt. Mindenesetre Durrellt olvasni és/vagy hallgatni mindig jó, főleg, ha az ember lánya filcállatokat varr közben. Ezért is esett a választásom erre a hangoskönyvre, ami Durrell gyerekeknek írt egyik mesekönyve Pokorny Lia előadásában.

A Dollybutt család kertjében egy nap leszáll a Belladonna nevű léghajó, fedélzetén a három gyerek (a tizenöt éves Emma és a tizenkét éves ikrek, Iván és Konrád) nagybácsikájával, Gerryvel. Gerry Larry bátyját igyekszik felkutatni és ehhez kéri unokahúga és -öccsei segítségét. A gyerekeket persze nem kell győzködni, és az anyukájukat is gyorsan ráveszi Gerry, hogy engedje el őket a hosszú útra, hiszen a következő hónapok alatt sokat fognak tanulni.
   Emma és az ikrek boldogan vágnak neki a nem mindennapi léghajóval a világnak - amelyen ház, de még konyhakert is található -, hogy Larry nyomába eredjenek.

Az út során eljutnak Afrikába, Ausztráliába, az amerikai kontinensre, de még az Északi-sarkra is. Hála a Gerry bácsi által rájuk szórt pornak, a gyerekek megértik az állatok beszédét és maguk is szóba elegyednek velük. A nyomozás alatt pedig számos állattal megismerkednek és rengeteget tanulnak mind róluk, mind azok környezetéről.

– A világ tele van válaszra váró csodálatos talányokkal.
– Például, hogy mitől repül a léghajó? – kérdezte nevetve Iván.
– Például – bólintott Gerry. – Meg hogy hogyan nő egy szilvamag nagyságú makk húszméteres fává, amelyen ráadásul ötven különböző állatfaj él. Vagy hogy hová repülnek télen a madarak. Hogyan úsznak a halak. Milliónyi hasonló kérdés van, és utazás közben választ kapunk jó néhányra. Szóval hegyezzétek a fületeket, tartsátok nyitva a szemeteket, használjátok az orrotokat, nyelveteket, ujjatokat, hogy minden érdekeset és újat meglássatok, megszimatoljatok, megízleljetek és meg is fogjatok.

Kell is ennél több, hogy egy gyerek még inkább elkezdjen érdeklődni az állatok után? Hogy kicsit jobban megismerjen néhányat a világban élő faunából? És találnánk-e Gerrald Durrellnél alkalmasabb személyt, aki szívesebben és nagyobb szeretettel hívná fel a figyelmet az őket fenyegető veszélyekre, vagy mesélne róluk? A válasz egyértelműen: nem.

De Pokorny Liát is dicséret illeti, akinek előadása egyszerűen remek: bárkit és bármilyen állatot (pl. prérikutyát, boát, bőgőmajmot) nagyszerűen megszemélyesít, így aki már olvasta a könyvváltozatát, annak is mindenképpen érdemes megismerkednie a hangoskönyvvel is. A mesekönyvet 9-12 éveseknek ajánlják, bár szerintem Durrellnek ez a műve sincs korhatárhoz kötve, így én is hamarosan előveszem a sajátomat, hogy az írott változatával is megismerkedjem.

Bár az utazás egy év múlva véget ér és a gyerekek visszatérnek Angliába, de később még egy utat tesznek Gerry bácsival és léghajójával, méghozzá nem is akárhová: a dinoszauruszok földjére, amit szintén Pokorny Lia előadásában tervezek meghallgatni.
 

Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül
Eredeti cím: The Fantastic Flying Journey
Előadja: Pokorny Lia
Fordította: Barabás András
Kossuth Kiadó, 2011
MP3 CD - 204 perc
2990 Ft
Részlet a hangoskönyvből

Decemberben figyeltem fel a Rossz Cica-sorozatra, és bár ez a kötet a sorozat második része, mégis ezzel kezdtem az ismerkedést a fekete macska kalandjaival.

Rossz Cica tipikus macska, aki legtöbb idejét alvással tölti, ám amikor eljön a születésnapja, a gazdája igyekszik felébreszteni. Cica minderre az ajándék szó hallatán hajlandó, hiszen leghőbb vágya, hogy egy szuper kaparófa lapuljon az egyik dobozban, amit a macskáknak készült katalógusban fedezett fel.

Csakhogy már az előkészületek sem mennek olyan könnyen, majd megérkezik a népes vendégsereg is: Locska Cicó, az ikrek, Büdi Kandúr, Hatalmacs, Csini Cica és Furamacsek. Már a nevük is sokat elárul, de hogy Cica megkapja-e álmai ajándékát és hogyan alakul tovább a szülinapi zsúr, nem árulom el. De elég csak a borítóra pillantani, máris sejthető, hogy nem éppen úgy, ahogy egy átlagos szülinapi zsúr szokott.

Már decemberben azt mondtam erre a macskára, amint megláttam, majd beleolvastam a könyvbe, hogy annyira jó (= cuki). És tényleg az. Igazi macska: sunyi, lusta, játékos, de ha akar, nagyon tud hízelegni. Úgyhogy tényleg csak szeretni lehet.

A fejezetek között hasznos információkat is kapunk arról, hogy miért alszanak olyan sokat a cicusok, mennyi idősen választhatjuk el a mamájuktól őket és miért ne adjunk csokit kedvenceinknek. Ezekhez kapcsolódóan bukkan fel Béni bá is, aki egy-két észrevételt is fűz hozzájuk. A könyv végén Rossz Cica vendégeiről olvashatunk ismertetőt és egy interjút a szerzővel.

Ez a mesekönyv egyszerűen imádni való, a sok-sok illusztráció (ami fekete-fehér és ez kicsit meg is lepett, de gyorsan hozzászoktam) és a történet is zseniális, nem lehet nem szeretni. A borító hátoldalán a kiadó azt javasolja, hogy felolvasásra 4 éves kortól, önálló olvasásra 6 éves kortól ajánlott. Nos, talán már a kisebbek is szeretni fogják a rajzokat, a nagyobbak pedig biztosan szívesen veszik a kezükbe a könyvet, ahogyan a még nagyobbak is. Akár magunknak olvassuk, akár felolvassuk, garantáltan jól fogunk szórakozni - kortól függetlenül.
Macskabarátoknak kötelező, de legalábbis erősen ajánlott. 

  A könyvek honlapján több kötettel is találkoztam, magyarul most jelenik meg a harmadik rész, és remélem, hamarosan jön a többi is.



Nick Bruel: Boldog szülinapot, Rossz Cica!
Eredeti cím: Happy Birthday, Bad Kitty
Sorozat: Rossz Cica 2.
A szerző illusztrációival
Fordította: Goitein Veronika
167 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2014
1799 Ft

    Mostanában megtalálnak azok a könyvek, amiket már szinte mindenki olvasott, csak én nem. Amikor két éve megjelent a Néma üvöltés, bevallom, nekem fel sem tűnt, egyszerűen elmentem mellette, ahogy a legtöbb ember is a szerzője, Martin Pistorius mellett is nem is olyan régen.

   Martin ugyanúgy élt, mint minden gyerek egészen tizenkét éves koráig, amikor egy torokfájás következtében már többet nem ment vissza az iskolába. Titokzatos betegsége fokozatosan vette át a hatalmat a fiú szervezete felett, míg mind szellemileg, mind fizikailag le nem gyengítette. Az orvosok értetlenül álltak az eset előtt és két évet adtak Martinnak, aki semmit sem tudott a környezetéről. Ám négy évvel később tisztulni kezdett addigi tudata, és tizenkilenc éves korára újra teljesen öntudatára ébredt, ám környezete minderről nem vett tudomást és Martin sem tudta jelét adni.

A kívülállók körülbelül úgy kezeltek, mint egy cserép virágot: néha meg kell locsolni, egyéb törődést azonban nem igényel. Mivel megszokták, hogy nem vagyok jelen, nem tűnt fel nekik, hogy visszatértem. Még annak idején beraktak a megfelelő skatulyába.

 
    A hétköznapok nagy részét egy nappali otthonban töltötte, ahol az egyik ápolónő kezelte emberként, ő kezdett el beszélni hozzá és fedezte fel, hogy a fiú nem csak egy néma és mozgásképtelen kupac, és neki köszönhetően megkezdődött egy hosszú út. Egyik vizsgálat a másikat követte, majd Martin megtanult kommunikálni, dolgozni kezdett, előadásokat tartott sorstársai számára, egyetemen tanult és megtalálta élete párját is.

   De mindez nem ment könnyen. Martin őszintén és tabuk nélkül mesél mindarról, amit az elmúlt években átélt: hogy nem vettek róla tudomást, gondolatairól, vágyairól, hogy az egyik otthonban - ahol évente töltött néhány napot, amikor a családja elutazott - szexuálisan zaklatták, megalázták, nem tekintették embernek, csak szemétnek.
   Ezeket a részéket olvasva különösen felháborodtam, és nem értem, hogy az ilyen intézményekben dolgozókat nem vetik alá pszichológiai vizsgálatnak? Egy mindenféle szempontból kiszolgáltatott ember is ember, akire még inkább oda kell figyelni és nem úgy bánni vele, mintha a kapcájuk lenne. Nem is szólva a mindennapi kommunikációról, ami szintén nem egyszerű egy hétköznapi ember és egy sérült között, aki csak a megfelelő eszközök segítségével tudja kifejezni magát:

Az interakciók során megfigyeltem, hogy az emberek hangja folytonos körökben kapcsolódik egymáshoz, én azonban állandóan megtöröm a ritmust, és szétzilálom a kommunikációt. Az embereknek tudatosan oda kellene figyelniük rám, és ki kellene várniuk, amíg megszólalok, de sajnos, általában nem bírják csendben kivárni. Megértem, mert a mai világban nehezen veszünk tudomást a csendről. Az űrt mindig kitölti a tévé, a rádió, esetleg egy autóduda hangja, vagy egy üres, semmitmondó társalgás. A velem folytatott beszélgetés nemcsak a szavakból áll, hanem a köztes csendek is hozzátartoznak. Sajnos gyakran előfordul, hogy gondosan kiválasztott szavaim nem érnek célba.

 
   Martin időrendben és rövid fejezetekben mesél a múltjáról, az új élete felé vezető rögös útról, saját és a családja által átélt szenvedésekről és mindarról a jóról is, amivel az élet megajándékozta.

   Nem hiszem, hogy bárkit is érzéketlenül hagyna mindaz, ami elénk tárul ebben a vallomásban, melynek egyik legfontosabb üzenete, hogy mindig van remény, minden pokol, szenvedés után történnek jó dolgok, és bár sokszor fel akarja adni az ember, mert úgy érzi, nem bírja tovább, valami mindig erőt ad. Szívbe markoló és elgondolkodtató könyv, amit olvasva, majd utána is akaratlanul is átgondolja az ember a saját életét. Minden piszlicsáré dolgokon nyafogó kezébe adnám, hogy ez után panaszkodjon. Egyre inkább biztosabb vagyok abban, hogy egy sérült embertől sokat lehet tanulni, és bármelyikük méltó példaképpé válhat, ha hajlandóak vagyunk észrevenni, meglátni őket.

Graham mozgás- és beszédkorlátozott, mégis hihetetlenül életvidám, és mindenkivel harcol, aki nem hisz benne. Bár fizikailag teljesen kiszolgáltatott állapotban van, a várakozással ellentétben nem költözött vissza ápolásra az édesanyjához, mert édesanyja az ország másik végében lakott, Graham pedig Fokvárosban akart maradni; ezért él itt, egy ápolási otthonban. Mindennek ellenére hallatlanul derűs, életöröme magával ragadó.

Martin Pistorius: Néma üvöltés
Eredeti cím: Ghost Boy
Fordította: Mente Éva
288 oldal (képmelléklettel)
Athenaeum Kiadó, 2013
2990 Ft
Martin honlapja

Baranyi Ferenc: Butterfly magánya/
Csocsoszán ezerkilencvenöt napja

Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.

Csak azt tudom,
hogy nem csupán körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihúnyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.
Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak halaványra lehel,
de a lelket is kiveheti belőlem
egy napon.

Ám, hogy a tenger miért kék mindig?
Azt már nem tudom.

(1979)

 A huszonnyolc éves, kétgyermekes Edna Pontellier családjával nyaral a tengerparton, az élete pedig egyszerűen tökéletes: férje gazdag üzletember, gyönyörű kisfiai vannak, mindent megkapott az élettől, amire egy nő akkoriban csak vágyhatott. De ezen a nyáron Edna ráébred arra, hogy az élete egyszeri és megismételhetetlen, ő már nem akarja ezt a tökéletességet, saját vágyai is vannak.

Mielőtt leültem megírni ezt a bejegyzést, azon gondolkodtam, mit is mondtak el annak idején Szendrey Júlia és Petőfi szerelméről? Egy bálon ismerkedtek meg, egy év múlva házasodtak össze, a mézesheteiket Koltón töltötték, ahol Petőfi megírta a Felhők-ciklust, eljött március 15-e, Petőfi elbukott a képviselőválasztáson és megírta Az apostolt, megszületett a kisfiuk, majd Petőfi meghalt a segesvári csatában és Júlia feleségül ment máshoz. Ennyi.
Tudom, hogy az irodalomórákon semmire sincs idő, de azért néha lehetne egy kicsit többet is mesélni az adott szerző életéről, főleg egy olyan költő esetében, mint Petőfi. Mert szép és jó, amit összefoglaltam, de azt valószínűleg kevesebben tudják, hogy Petőfi és Júlia házassága nem ment olyan könnyen, ahogy azt sejtenénk. De ne szaladjunk ennyire előre.


A tizenhat éves Júliát az egyik intézeti társa, Csapó Mariska bálján ismerjük meg, aki csak ámul és bámul Csapóék házában. Tényleg minden csodás, és a kor neves irodalmárai  (Bajza, Fáy András, Vörösmarty) és Laborfalvi Róza valóban otthonosan mozognak a társaságban. Júlia is ilyen otthonra vágyik: csakhogy őt Erdődön beteges édesanyja és a gazdasággal törődő édesapja, öccse, Gyula és kishúga, Marika várja. Vajon hogyan telnek majd otthon a napjai, miután hazakerül Tänzer Lilla pesti intézetéből?

Szerencsére Térey Mari barátnőjére mindig számíthat, akivel együtt ábrándozhat, bálozhat és vigasztalhatja a szerelmétől elválasztott Marit. Júlia is vágyik valamire, de még maga sem tudja, pontosan mire. Abban azonban biztos, ha férfinak született volna, most sokkal könnyebb lenne az élete.

– Minden reggel valami nyugtalanság fog el, valamit várok a naptól, de nem tudom megmondani, hogy mit! És elmúlik a nap anélkül, hogy beteljesedett volna az, amire vártam!

 Júliát elkényeztették, mindent megkapott, bátran bármelyik kérőjelöltjét kikosarazhatta, de ő is arról álmodozott, amiben Marinak már része volt: szerelmes akart lenni. De hiába jelentkeztek a jelöltek, a lányt egyik sem érdekelte, mígnem 1846. szeptember 8-án a nagykárolyi bálon személyesen is megismerte Petőfit. És ahogy mondani szokás: Júlia élete egy csapásra megváltozott. Csakhogy Szendrey Ignác nem nézte jó szemmel, hogy imádott leánya egy nincstelen poéta felesége legyen, így az esküvőt megelőző egy évben számos viszontagságon ment keresztül a pár.


Többet nem árulok el, de miután befejeztem a könyvet az jutott eszembe, ha angol anyanyelvűnek születtem volna, most az lenne a bejegyzésem címe, hogy: Becoming Mrs. Petőfi, azaz Petőfinévé válni, ugyanis Kertész Erzsébet 1849-ben pontot tesz a történet végére, a későbbi eseményekről csak röviden ír, holott az ezt követő tizenkilenc évben Júliával még történt egy s más. És az utolsó kb. harminc oldalon csak kapkodtam a fejem, mert az időben - ha nem is túl sokat, de heteket - ugrottunk. Mintha az írónő szerette volna már befejezni, ellenben én még szívesen olvastam volna tovább a könyvet.
 
Mindenesetre jó volt megismerni az igazi Szendrey Júliát, aki egy akaratos kislányból lett egyszerre kora legnagyobb költőjének felesége, forradalmár, majd a vesztes szabadságharc után megvetett nő. Olvasmányos és szép megemlékezés a feleségek feleségéről, amit érdemes lenne megemlíteni az irodalomórákon is, hiszen Petőfi régies nyelvezete a mai diákoknak már nehézkesnek tűnik, ám ha megismerik a versekhez kapcsolódó eseményeket, talán másképp tekintenek rájuk. De kortól függetlenül érdemes elolvasni ezt a regényt, mely szintén nyújt egy kis ízelítőt egyik legnagyobb költőnk verseiből is.

- Azt akarja kérdezni, hogy tetszettek a verseim? (...)
- Mondhatnám azt, hogy éppen úgy elbűvölt minden sora, mint Sass Karcsit, aki betéve tudja minden költeményét. De megmondom az igazat, mert sohasem szoktam hazudni. Eleinte... illetlennek találtam a verseket, furcsa volt a hangjuk. Gondolkoztam is később, amikor már minden sora nagyon tetszett, miért is voltam első időben úgy megbotránkozva. Rájöttem. A maga versei olyanok, amikor egy jól fűtött szobában hirtelen kinyitják az ablakot. Az ablakon friss levegő tódul be, olyan erővel, hogy a szobában ülők kicsit összeborzonganak, az asztalon levő papírlapok a földre hullanak, még a terítő csipkéje is meglebben. Aki nem szereti a friss levegőt, sietve bezárja az ablakot, felszedi a leesett papírokat, és visszaigazítja a terítőt. De aki szereti a friss levegőt, az... nem törődik a lehullott papírokkal, s kinyitja a másik ablakot is!

Kertész Erzsébet: Szendrey Júlia
Illusztrálta: Békés Rozi
382 oldal
Móra Kiadó, 2008
1990 Ft

1817. március 2-án született Arany János, akitől egy kevésbé ismert verset választottam mára:


Szeretem a reggelt,
Mikor a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderűl a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Enyim a nap, enyém az élet...

Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny... félek, félek.
Mit hozál ma, vándor szellem,
Hogy holnapra fölemeljen?...
Boldog, ha visszanéz a mára
Öntudatod nyájas sugára! -

(1854)



Vers