Mivel a szerző fontosnak tartja (és igaza van), hogy megfogalmazzunk egy szándékot, hogy mit miért teszünk, az enyém a poszttal kapcsolatban: hogy összeszedjem a gondolataim a könyvről, és közös gondolkodásra hívjalak Téged, aki ezt most olvasod.
A nyugodt elmét kb. két és fél éve olvastam, amikor már egy hónapja elkezdtem szeretni és elfogadni magam. A bejegyzésből kiderül, miért is lett ez olyan fontos számomra.
Azért is szeretem ezt a könyvet, mert elindított egy úton, és sokkal nyitottabb lettem (rájöttem, hogy igazából mindig is az voltam, csak korábban többször is hagytam, hogy bizonyos minták és személyek befolyásoljanak), és kíváncsi vagyok mások nézőpontjára is, jelen esetben a buddhistákéra.
De milyen is a nyugodt elme? Hiszen a napi 60.000 gondolatunkban olyanok cikáznak, mint: ezt is meg kell csinálnom, meg azt is, még ma be kell fejeznem, el kell intéznem még ezt is, vennem kell még azt, oda kell érnem időben stb.
A nyugodt elme játékos, kreatív és éber. Könnyen örömét leli az élet eseményeiben. Néha szomorú ugyan, de a bánat már nem bénítja meg. A nyugodt elme megértő. Ha elménk, nyugodt, békén hagyjuk magunkat, nem piszkálunk másokat, és meglátjuk a jót. A nyugodt elme higgadt és magabiztos, nincs szüksége arroganciára. Van ideje törődni másokkal, inspirálni, inspirációt találni, és sok mindent elvégezni. Figyeljük csak meg a gyermeket, akinek elméje még teljesen természetes, nyugodt! A gyermek kíváncsi, mindenre figyel, ugyanakkor képes mozdulatlanul állni, amikor rabul ejti a pillanat. Mindig a jelenben él.
Mindez nagyon jól hangzik, de amikor annyi a dolgom mindennap! - mondhatja bármelyikünk. Igaza is van, és a fentiek eléréséhez ad a könyv a mindennapjainkba beilleszthető, egyszerű gyakorlatokat és tanácsokat. Az ehhez vezető legfontosabb elem pedig mi magunk vagyunk.
Segítő kezet leghamarabb saját kezünk végén találunk.Svéd közmondás
Ahogy az egyik kedvenc pszichológusomtól tanultam: amikor Te (meg)változol, minden (meg)változik.
Mert valljuk be, a legtöbbször másokra mutogatunk, azt várjuk, hogy a másik legyen megértőbb/kedvesebb/türelmesebb, és akkor majd mi is megértőbbek/kedvesebbek/türelmesebbek és nyugodtabbak leszünk.
A könyv három részből épül fel: az elsőben megismerjük elménk természetét, az egónk működését. Ő az, aki szereti biztonságban érezni magát és minket és a külvilágot is felcímkézni és kritizálni.
A következő részben a szellemi elvonulásról olvashatunk, amikor különböző légzőgyakorlatok, meditáció és elmélkedések segítségével megtanuljuk lecsendesíteni a gondolatainkat, megnyugtatni az elménket.
A harmadik rész a Hétköznapi tudatosság címet kapta, melyben a mindennapokban alkalmazható tippeket kapunk.
Mindannyiunk számára mást és mást jelent a boldogság. Ahányan vagyunk, annyi dologhoz kötjük. Mindenesetre jó szem előtt tartani azt a három dolgot, amely segít elindítani a változást az életünkben, mely a saját boldogságunkhoz vezet:
1. Boldogságunk vagy szenvedésünk belülről fakad.2. Nem tudjuk irányítani a rajtunk kívül álló dolgokat és embereket, nincs hatásunk arra, ami megesik velünk, tudjuk azonban alakítani saját reakciónkat és világlátásunkat, ezért sosem vagyunk teljesen tehetetlenek.3. Semmi sincs kőbe vésve, különösen az elménkben.
Nézzük is meg ezt a három pontot!
1. Bár erre példaként azt a helyzetet említi, amikor két ember elveszti a vagyonát, és az egyiket nagyon megviseli a dolog, míg a másik belátta, hogy a dolgok változnak, és könnyebben elfogadja a helyzetet. Vagy vegyük csak az időjárást: lehet, hogy reggel hideg van/esik az eső, amikor felkelünk, de amikor elindulunk otthonról már elállhat. Délután pedig melegebb lesz. Dönthetünk úgy, hogy nyafogunk az időjárás miatt, vagy ha még esik, elővesszük az esernyőnket; ha hideg van, felveszünk egy vastagabb pulóvert.
2. Szerintem bizonyos dolgokra azért van hatásunk, pl. hogy melyik útvonalon indulunk el reggel, az első lámpánál megyünk-e át az út másik oldalára vagy a következőnél. Elmegyünk-e valahova, ahova meghívtak, vagy otthon maradunk. De valóban vannak olyan dolgok, amiken nem tudunk változtatni. Pl. ha felmegyünk egy hírportálra vagy megnézzük/meghallgatjuk a híreket, és kiderül, hogy valaminek másnap változik az ára, van, aki azonnal felhúzza magát, talán neki is esik a billentyűzetnek, hogy az online cikk alatt jól megírja a véleményét. Ettől vajon jobban érzi magát? Szerintem nem. Tud változtatni azon, hogy x nap múlva többet kell fizetnie valamiért? Nem.
Vagy eszembe jutott Pat apja a Napos oldalból, amikor hétvégén kikap a csapata, a következő hét végéig ezen mérgelődik és nem lehet hozzá szólni. Van ennek értelme? Nem tudja befolyásolni, hogy a csapata aznap jobban játsszon, hogy az edző melyik játékost cseréli le és kire. De megéri emiatt napokig pufogni és a környezetére is rossz hatással lenni?
Azt azonban én sem tudom befolyásolni, ha befejezem ezt a bejegyzést, hányan fogják elolvasni és mit fognak róla gondolni.
3. Az egónk előszeretettel címkéz minket és másokat egyaránt, és mások is szívesen címkéznek és kritizálnak bennünket. Az elmélkedés során érdemes ezeket a címkéket megvizsgálni, hogy tényleg igazak-e? Ilyenek a mindig és a soha típusú mondatok. Mondok egy példát: Van olyan pulóverem, ami nagyon lassan szárad, és korábban a soha meg nem száradó pulóvernek hívtam. Ami persze nem igaz, mert egyszer megszárad, de nem pár óra alatt, hanem van, hogy két nap is kell neki. Tényleg igaz az a címke, amit az iskolában tett rám a tanár? Pl. Sose lesz belőled matematikus/Sose tanulsz meg rendesen angolul stb. Lehet, hogy időközben már meg is feledkeztünk róla, hogy annak idején valaki (akár a családból, az iskolából, akárhol) ránk nyomott egy címkét, de nagyon sok embert egy-egy ilyen olyan szinten megbélyegez, hogy önszabotázsba kezd, újabb címkéket aggat magára, és közben nem érti, miért nem jut egyről a kettőre. Lehet, csak egy-két címkét kellene letépnie magáról és kidobnia.
 |
| Inkább ilyen címkéket ragasszunk magunkra és másokra |
Ha belegondolunk, ugyanazt a dolgot különbözőképpen látjuk. Pl. egy egzotikus sziget milyen fantasztikus választás utazási szempontból, de az ottélők már nem engedhetnek meg maguknak egy hasonló nyaralást. De elmesélek egy történetet a saját életemből:
Egy szemináriumom annak idején késő délután vagy este volt, és a tanárunkat mindenki az egyik legjobb fejnek tartotta. Kb. 20-25-en lehettünk, én a szobatársammal ültem, tőlünk balra pedig az egyik lány, aki ugyanazon az emeleten lakott a kollégiumban, jóban is voltunk, és tudtuk róla, hogy inzulinos cukorbeteg. Kb. az óra közepén a csoporttársunk elővett egy szendvicset, és elkezdte enni. A tanár észrevette és nem durván, de rászólt, hogy tegye el, nem igaz, hogy nem bírja ki az óra végéig. A szobatársammal csak néztünk, nem gondoltuk volna, hogy a tanár így fog reagálni. Senki nem szólt semmit, a csoporttársunk eltette az ennivalóját és látszott rajta, milyen rosszul érzi magát. Nem tudom, a csoportból ki tudott még a betegségéről, a tanár biztosan nem, de amikor eszembe jutott ez az eset, megfogadtam, ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülök, akkor nem maradok csendben. Szerintem a tanár sem harapta volna le se az én, se a csoporttársam fejét, sőt, az is lehet, hogy a következő órán megkérdezte volna tőle, hogy jól érzi-e magát.
Ez egy nagyon jó lecke arra, hogy nem tudom, valaki mit miért csinál, úgyhogy ne ítélkezzem rajta, hanem ismerjem meg a körülményeket.
A második részben nagyon tetszett, hogy kitér a test és az elme kapcsolatára, és milyen fontos, hogy felismerjük az érzéseinket és meg is tudjuk őket nevezni, ám közben tudjuk, hogy ezek is illékonyak. Ha valami feldühít bennünket, akkor annak testi tünetei is vannak, és olyankor nem érezzük jól magunkat, szó szerint feszültek vagyunk. Ha viszont nagyon örülünk, akkor ellazulunk, mosolygunk és jól érezzük magunkat. Ha valami mégis kizökkent minket a nyugalmunkból, jó tudni, hogy ez csak most van, lehet, hogy néhány perc múlva elmúlik. És vajon érdemes belemenni egy szópárbajba?
Ha valaki izzó széndarabot vagy ürüléket vesz a kezébe, hogy megdobjon vele másokat, először az ő keze ég meg, először ő mocskolja össze saját magát.
BUDDHAGHÓSZA: Viszuddhimagga IX, 23.
…miközben sok külső körülményen nem tudunk változtatni, arról mi döntünk, hogyan reagálunk ezekre a körülményekre, és különösen az múlik rajtunk, hogyan gondolkodunk.
A gondolat szóként jelenik meg. A szó tetté változik. A tett szokássá erősödik. A szokás pedig jellemmé. Ügyeljünk hát a gondolatainkra és azok kanyarulataira. Fakadjanak gondolataink mindig szeretetből.
BUDDHA TANÍTÁSAI ALAPJÁN
Azért szeretem ezeket az idézeteket, mert milyen igazak! Gondolj csak a fentebb említett kommentelőre, aki felhúzta magát egy cikken, és vadul püföli a billentyűzetet vagy nyomkodja a telefonját, hogy elküldjön valakit melegebb éghajlatra. Vagy aki a tévé előtt ülve ontja magából a megjegyzéseit az ott látottakra. És ez az ilyen emberek esetében teljesen a szokásukká vált.
Igen, nekem is voltak régen ilyen gondolataim, és előfordult, hogy ki is mondtam valami csúnyát. Aztán megnyugodtam. Ma már elkerülöm a hírportálokat és tévét sem nézek (tévém sincs már majdnem egy éve, az interneten úgyis minden elérhető). Ha mégis valami vagy valaki megpiszkál bennem valamit, akkor van egy mantrám, de általában, ha valaki elkezdi, hogy: milyen dolog már, hogy ez vagy az történt, akkor csak megvonom a vállam. Ha pedig már kimondtam annyit, hogy: Ó, hogy az..., akkor azzal fejezem be, hogy: ég áldjon meg! És ezzel semmi olyat nem kívántam az adott személynek vagy tárgynak, amit magamnak nem tennék. Ezt is meg lehet tanulni.
Ha folyamatosan csak „magunkat” és „másokat” látunk, és mindig csak a rosszat vesszük észre másokban, akkor hosszú út áll előttünk, mert akkor nem utaztunk még eleget saját, belső, göröngyös utunkon.
ŐSZENTSÉGE, A GYALWANG DRUKPA
Amíg a könyvet olvastam, megnéztem A boldogság nyomában c. filmet, és azt mondja benne a Christ játszó Will Smith, hogy Thomas Jefferson a Függetlenségi Nyilatkozatban az angolokat a béke meglopóinak nevezi. A mi életünkben nyilván mások ezek, de milyen jó név rájuk! Ugye, Te sem hagyod, hogy egy (celeb)hír, egy leesett toll vagy kulcs (mert van, aki ezen is képes felhúzni magát), egy pletyka vagy valaki meglopja a békéd?
Úgy gondolom, hogy hiába a legjobb egy hegy tetején meditálni, és fontos a sok fény hozzá, ugyanezt otthon is megtehetjük egy borús napon is. Elég csak egy kicsit nyugton maradni és a légzésünkre figyelni, akkor is, ha közben ugyanúgy cikáznak a gondolataink. Ez pedig sokat segít abban, hogy jobban tudjunk koncentrálni, odafigyelni másokra is és hogy aktív hallgatóvá váljunk.
Nagyon sok helyen szóba kerül, már-már azt is mondhatnánk, hogy divat lett hálásnak lenni, hálanaplót írni, de nézd meg ezt a képet, a tízből hányra tudsz rábólintani?
Ha az 1., 2., 5., 8. és a 10. pontokra igennel feleltél, már akkor is hálás lehetsz. Valóban nem árt ezekre és még sok apróságra emlékeztetni magunkat naponta. Mert sokszor azt lessük, a másiknak mije van, ami nekünk nincs, miközben nem vesszük észre, amink viszont van.
Másik fontos része a szellemi elvonulásnak a változáson való elmélkedés. Gondolj csak az évszakok változására. De ha az esős nap fenti példája jut is eszedbe, vagy éppen az, hogy egy korábbi épületet lebontanak vagy felújítanak, máris újabb példát találtál rá. Nem is beszélve a saját életünkről, amelyben szintén mindig jelen van a változás. Ebben segít az elengedés. Megtanulhatjuk elengedni a negatív gondolatainkat, a dolgainkat, sőt, akinek a pénzt is nehezére esik kiadni a kezéből, azt a szerző adakozásra buzdítja. Nem kell milliós nagyságrendekre gondolni, hanem pl. az üzletekben, bankokban vannak kihelyezett perselyek, amikbe némi aprót bedobhat. Lehet, hogy éppen az a pár forint hiányzik egy konkrét összeghez. De ugyanígy elvihetjük azokat a ruháinkat, írószereinket, egyéb feleslegessé vált cuccainkat pl. egy alapítványhoz, akik eljuttatják olyanokhoz, akiknek szükségük van rá. Ezzel nemcsak egy jótettet pipálhatunk ki, de az otthonunkban is több lesz a hely.
Ahogy a sziklabércet a szélvihar nem rendíti meg, a bölcset sem ingatja meg dicséret vagy gyalázkodás.
BUDDHA
Ez az, amit ma rendíthetetlen önbizalomnak szoktak nevezni. Amikor valaki rendben van önmagával, a képességeivel, és az önbizalmát nem kívülről, hanem önmagából meríti. Persze mindannyiunknak jól esik, ha valaki megdicséri a munkánkat, pozitív visszajelzést ad, de ha mégsem mond semmit, azon sem problémázunk.
És az sem baj, ha valami ma nem sikerült. Ha megtettem minden tőlem telhetőt, kihoztam a legjobbat magamból, és így sikerült, akkor ez most így sikerült. Ami nekem csak 85%, lehet, hogy másnak 105%. Vagy fordítva.
A könyv harmadik részében több olyan tanácsot kapunk, amikkel a limoncellós könyvben is találkoztam már.
Annak nagyon örültem, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy egyszerre csak egy dolgot csináljunk, mert úgy hamarabb a tennivalóink végére érünk és hatékonyabbak is vagyunk. Annyira divat lett a multitasking, hogy aki ezt elvárja pl. a dolgozóitól, megfeledkezett arról a mondásról, hogy: egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Amikor egyszerre belekezdünk három dologba, persze hogy nem haladunk. És nagyon tetszett, hogy séta közben ne a telefonunkat görgessük, hanem a jelenre figyeljünk. Tényleg, miről maradhat le az, aki még az utcán is a telefonját lesi?
Szóba kerül még az unalom is, amivel sokan nem tudnak mit kezdeni, ezért folyamatos külső ingerekre van szükségük, mert nem tudnak nyugton és főleg csendben lenni.
Amikor az öröm elvész a tevékenységünkből, akkor könnyen elunjuk az egészet. Nem vagyunk már jelen az adott feladat elvégzésénél, a gondolataink máshol járnak, nem tudunk összpontosítani, és máris a következő dolgot keresi szemünk. Szerintem unalom azért alakul ki, mert képtelenek vagyunk lazítani az elme természetes állapotában, és folyamatos szórakozástatásra van szükségünk. Amint érezzük, hogy ránk tör az unalom, gyakran zaklatottak leszünk, testben és lélekben egyaránt. Amikor úgy érzékeljük, hogy örömünk és fájdalmunk külső forrásokból származik, akkor mindig kutatunk valami után anélkül, hogy pontosan tudnánk, mi is az a valami.
Fontos a környezetünk, az otthonunk rendben tartása, de a nagytakarítás ne legyen már tavaszi. Ha már úgyis mindent ma kezdjünk el, akkor kezdjük egy fiókkal, ahogy nagyon sokan ajánlják, vagy a konyhapulttal, az íróasztalunkkal és utána jön majd a többi is.
Tényleg szükségünk van arra, amit (éppen) meg akarunk venni? Nemrég egy turkálóban hallottam a következőket:
Vásárló (idősebb hölgy, aki végül nem vett most semmit): - Talán nem is kellene új ruhát venni, mindenkinek van elég ruhája.
Eladó: Igen, de olyan jó egy új ruha.
Ezen jót mosolyogtam magamban, mert régen én is úgy gondoltam, mint az eladó. Így gyűlt össze nekem is legalább harminc szoknyám, mert mindig sikerült valami jóra bukkanni. (Tudtad, hogy a használt ruhák eredeti tulajdonosai átlag öt-hat alkalommal vették fel azt, amit mi ott találunk? Ők valószínűleg nem gyakorolják a hálameditációt naponta.) Azóta a nagy részét ki is selejteztem, és még mindig van mit felvennem. Megtanultam vásárlás előtt feltenni magamnak a Miért? kérdést. Ha nem tudom megindokolni, miért akarom azt a dolgot, akkor otthagyom. Az utóbbi években a könyvhörcsögöt is megszelídítettem, tavaly négy könyvet vettem és egyet kaptam. Megy ez.
A könyv ezen gondolatával azonban nem egészen értek egyet:
Mert amikor szeretünk valakit, kevesebbet gondolunk magunkra, kicsit önzetlenebbek vagyunk, hiszen szeretnénk boldoggá tenni azt a bizonyos másikat. Amíg ez a gondolat kitart, addig kitart a boldogságunk is.Ezt követően felsorolja, hogy ezt terjesszük ki a családunkra, a barátainkra, a munkatársainkra, a szomszédainkra és fokozatosan mindenkire.
Ez nagyon szépen hangzik, csakhogy először saját magunkat kell megtanulnunk szeretni és elfogadni, és csak utána jöhetnek a többiek. Mert lehetek én nagyon szerelmes, imádhatom a családom, a szomszédaim, a kollégáim, az egész világot, de közben ugyanúgy aggathatom magamra a negatív címkéket és ostorozhatom magam. Lehet, hogy most meglepődsz, esetleg felhördülsz, de így van. Tapasztalatból mondom, hogy miután megtanultam feltétel nélkül szeretni és elfogadni magam (minden hibámmal és egyébbel együtt), sokkal elfogadóbb lettem másokkal is. Ha nem hiszel nekem, olvasd el ezt a bejegyzést, de erről szól pl. Csernus Imre legutóbbi könyve is (ezt a fodrászom olvasta, amikor nála voltam), és több külföldi pszichológus és coach videóját láttam ebben a témában, akik ugyanezt mondják.
A szerző a könyv vége felé már azt mondja, hogy akkor leszünk kedvesek másokhoz, ha magunkkal kezdjük. Látod, végül ő is ide lyukad ki.
Ezt leszámítva azért is örülök, hogy ismét elolvastam ezt a könyvet, mert bár a szerző buddhista szerzetes, nem a világtól elrugaszkodott. Járja a világot, nagyon sok emberrel találkozik és beszél, és a tanácsai valóban beépíthetőek és alkalmazhatóak bármelyikünk életébe, legyen szó a magánéletünkről vagy a munkahelyünkről. Ráadásul működnek is. Napi néhány perccel nagyon sokat tehetünk magunkért, és ha magunkért teszünk valamit, akkor másokért is teszünk. Ilyen egyszerű. Pl. megfigyeltem, hogy a világ tele van kedves emberekkel. A YouTube-on is sok pozitív és kedves hozzászólást szoktam olvasni. Lehet, csak én vagyok szelektív, és kerülök bizonyos videókat.
Ha nem hagyjuk, hogy megzavarják a békénket, sokkal jobban fogjuk érezni magunkat, ezt tapasztalatból mondom. Álljunk meg néha pár percre - ahogy az angolok mondják -, rózsákat szagolni. Vagy csak igyuk meg nyugodtan a teánkat vagy a kávénkat. Esetleg sétáljunk egyet. Vagy olvasás közben merüljünk el a könyvünkben. Örüljünk, ha kisütött a nap vagy elállt az eső. És legyünk hálásak mindezért. Ugye, hogy nem is kell olyan sok a boldogsághoz?
Remélem, hogy az olvasó még a legnehezebb helyzetekben is hasznosnak találja e könyv útmutatásait, hogyan tudja átalakítani elménket. Aki megfigyeli, hogyan működik az elméje, hogyan hömpölyögnek az érzelmei a nap folyamán, az máris éberebben él, és talán elkezd kissé kevésbé ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, amik nem mennek valami jól, kicsit kevesebbet aggódni a jövő miatt, és a legtöbbet kihozni a jelenből. Esetleg kevésbé gyorsan mond véleményt másokról, ritkábban lesz frusztrált, hiszen kezdi értékelni az életet, megérteni, hogy mindannyian mások, mégis hasonlók vagyunk, és kezdi megbecsülni , hogy a saját életünket élhetjük.
Gyalwa Dokhampa, Őeminenciája Khamtrul Rinpocse: A nyugodt elme
Út a boldogsághoz
Eredeti cím: The Restful Mind
Fordította: Dudik Annamária Éva
293 oldal
Noran Kiadó, 2014
3490 Ft
Képek: Unsplash - Melissa Askew, Innovación y emprendimiento, Pinterest, Cosmopolitan, Unsplash - Jonathan Borba
Bejegyzések
0 hozzászólás