Már az Isadora Duncanről szóló regény első fejezeteiben nagyon megkedveltem a táncosnőt, és eszembe is jutott, hogy ő a tipikus megtestesítője a Zabolátlan Asszonynak, akiről a Farkasokkal futó asszonyokban is olvastam. Igen, ezt a regényről írt bejegyzésemben is említettem, bár volt az életének néhány olyan momentuma, amikor ellent mondott mindennek. Mindenesetre eszembe jutott, hogy összegyűjtöm egy bejegyzésben Isadora zabolátlanságának bizonyítékait emlékeztetőül, ha egy kis inspirációra van szükségem. És ki tudja, talán másnak is jól jönnek majd Isadora gondolatai.
Az iskolában délután három órakor csengettek ki - azaz ekkor jött el a perc, amelyben - Isadora elhagyhatta a börtönt - legalább másnapig. Alig tette ki a lábát az épületből, máris lélekszakadva futott a tengerpart felé, ahol aztán az est leszálltáig magányosan kóborolt. Egész életében szerette a tengert. "A táncról alkotott elképzelésem - írja majd később - akkor fogant meg bennem, amikor egészen kislánykoromban a hullámokat néztem. Megpróbáltam követni mozgásukat, és ritmusukra táncolni."Ekként, magányosan szembenézve az óceánnal, lassan átadja magát a tagjaiban keringő, ellenállhatatlan lüktetésnek. Feje hátravetve, keblét a nyílt tenger felől kerekedő szél duzzasztja: így mezítláb indul futásnak, mintha valamilyen külső erő űzné egy álom nyomába. Szökdel a partvonal mentén, ösztönösen engedelmeskedve a tenger háborgó szimfóniájának. Lába és karja himbálózásában, csípője ívelésében, medencéje lágy ringásában a hullámok mozgásával egybecsendülő, láthatatlan harmóniákat fedez fel. Az óceán erőtől duzzadó életét és a lányka törékeny táncát egyaránt a világegyetem nagyszabású ritmusa vezérli, s Isadora egyfajta szilaj örömmel adja át magát ennek az érzésnek. Két kezéből kelyhet formázva gyűjti be a nap utolsó sugarait, és széles, egyszerre szemérmetlen és szűzies mozdulattal tárulkozik ki előttük, Dionüszosz oltárán áldozó ifjú bakkhánsnőként. (...)A tánc révén Isadora lankadatlanul éleszti újjá a világ hajnalát.
Isadora kezdő táncosként, bár akkoriban még inkább színészként, is megküzdött a maga démonaival. Ahogy Jung is mondta: Az vagy, aminek gondolod magad.
Isadora ebben az időszakban a kétségbeesés poklait járta. Attól félt, hogy eszményei lassanként belevesznek ebbe a lélektipró bolyongásba. Ő, aki egy szabadabb világról álmodott, íme, arra ítéltetett, hogy egész életét a statiszták szánalmas nyájában morzsolja le, e szerencsétlen lányok között, akik agyonmosott trikójuk alatt aszott bájaikat árulták. Ha kezdetben részvétet érzett is irántuk, végül meggyűlölte ezt a kisszerű, beteges faunát, és émelygés fogta el a jelmeztervező cafrangjai között kiállított hús - izzadsággal és kencével porhanyított vértelen domborulatok és hajlatok - láttán. Minden erejével küzdött a teljes vereségtől való szorongás ellen, amely alattomosan belé férkőzött. "Az a fő, hogy ne hagyjam sodortatni magam. Tiltakoznom kell. Én nem hasonlítok rájuk. Semmi közöm ezekhez a teremtésekhez. Sem a szajha Jane Mayhez, sem Dalyhez, ehhez a disznóhoz. Először is nem vagyok színésznő. Én táncosnő vagyok, és mindössze tizenkilenc éves. Helyre fogom állítani a táncnak a régi görögöktől örökölt nemességét. A Művészet és csakis a Művészet számára születtem." Művészet! Ez a varázsszó elűzte a kétségbeesés démonait. És hogy a társulaton belül élesebben elhatárolódjék, a kulisszák között is gondosan őrizte magányát; Platónba, Aiszkhüloszba vagy Euripidészbe merült. Legtöbbször még csak nem is olvasott; ha ölében kinyitva pihent a könyv, máris sikerült elhárítania a színház roncsoló miazmáit - a könyv egyszerre volt talizmán és védőbástya a rossz erői ellen.
 |
| 1899-ben New Yorkban |
Amikor Stephen Daly, a társulat igazgatója és Isadora összetűzésbe került a táncról vallott nézeteik miatt:
- Ez esetben jobban tenné, ha el is sajátítaná. Iskolába iratkozna, beállna a rúd mellé...- Azt aztán soha! A tánc nem gépies gyakorlatokból áll. Sok embert látott már, aki lábujjhegyen közlekedik vagy a lábát a feje fölé emeli? Akkor hát mit akar? Miért ragaszkodik az ilyen táncosi pozíciókhoz? Én nem vagyok csuklóra váró bábu!- Én, Isadora, semmihez nem ragaszkodom, pusztán csak az e véleményem, hogy a táncot is, mint minden művészetet, tanulással kell elsajátítani, és amíg maga nem...- Művészet? De hát egyáltalán tudja magam, miről beszél? A művészet mindenekelőtt a természet ritmusa - a hullámok, a szél, a felhők, a virágok mozgása, amelyben a bennünket körülvevő világ minden megnyilatkozása egyesül, az anyag legapróbb részecskééig... Itt kell megkeresnünk a legszebb formákat, hogy utána kideríthessük, mi fejezi ki a leghívebben e formák lelkét... Rá kell ismernünk vihar és szenvedély, fuvallat és és szelídség, test és világegyetem viszonyára. Tökéletes összhang, öntudatlan mámor - ebben rejlik a tánc szelleme! Ezt nem lehet kitalálni, ezt igenis csak felfedezni és megalkotni lehet, az ihlet és a világegyetemből merített energia révén. Utána pedig dolgozni kell rajta. A maga díszleteivel és firlefancaival soha nem fog eljutni az igazi szépséghez! Hogy mi a tánc, Daly? A tánc Dionüszosz. a tánc Apollón. A tánc pán és Bacchus és Aphrodité! Hallotta, Daly? A-phro-di-té!
 |
| Isadora 1904-ben az athéni Parthenon Színházban |
Miben is volt más Isadora táncról alkotott elképzelése:
"A táncban keresem majd azokat az örömöket, melyeket a szerelem megtagad tőlem" - írja Isadora a Beaugnies-féle kaland másnapján. Az elkövetkező hónapok során tovább csiszolja a maga elméletét: egész napokat tölt állva, mozdulatlanul, kezét mellei között, a szolár plexus magasságában összekulcsolva - így keresi a mozdulatok központi hajtóerejét, a "kifejezőképesség kráterét." A balett iskolája ezt a központot a hát közepére, a gerincoszlophoz, mint függőleges tengelyhez helyezi; ez adja meg a klasszikus táncos jellegzetes, bábszerűen artikulált mozgását. Isadora, épp ellenkezőleg, a törzs középpontjára vagyis a szolár plexusra összpontosítja a maga elmélkedéseit, és úgy véli, hogy ide futnak be hullámokban a zene rezdülései.
Amikor (Ted) Gordon Craig be akarta szennyezni Isadora folyóját:
Hogy lehet Craiggel együtt élni? De hogyan éljen nélküle? Feloldhatatlan dilemma. Isadora tudja: ezt a férfit csak akkor kötheti magához, ha lemond a táncról, a munkájáról, a gondolatairól - ha megcsonkítja önmagát. Dobja el magától a táncot? Érje be vele, hogy Ted ceruzáit hegyezi? Soha. Örökre nyomorék maradna, hurcolná magával törpévé zsugorított lelkét. De még ha vállalná is ezt az áldozatot: az eredményre semmi biztosíték.
És amikor Paris Singer kérte tőle ugyanezt:
- Dora, sürgönyözzön azonnal az impresszáriójának, és közölje, hogy lemondja a turnét. A bánatpénzt én állom.- Ez szóba sem jöhet. Próbáljon megérteni, Lohengrin. Ez az ügy nagyon fontos számomra. Ha ennek a szerződésnek nem teszek eleget, soha többé nem táncolhatok. Érti? Soha többé.- Majd amikor Singer továbbra is tartóztatni próbálja, így folytatja:- A tánc énem felét tölti ki. Önálló szerveztként él bennem, akaratomtól függetlenül. Ne próbálja kitépni belőlem, mert azt ölné meg, ami bennem a legszebb, a legtisztább, a legmagasztosabb.
- Köszönöm... Köszönöm... És most hadd mondjak el még valamit. Megsúgom, hogy én egyáltalán nem tudok táncolni, pontosabban magam sem tudom, hogy tudok-e. Ha a kezeteket... úgy mint én... a szívetekre teszitek, ha figyeltek a lelketek rezdüléseire, akkor ti is éppúgy tudtok majd táncolni, mint a növendékeim és mint jómagam.
Képek: BBC, Fortvny, The New York Times, ResearchGate, The New York Public Library - Digital Collections, The legend of Isadora Duncan
Bejegyzések
0 hozzászólás