Virginia Woolf - Jacob szobája

Volt könyv is jócskán; igen kevés francia; de hát aki csak valamit is ér, azt olvas, amihez kedve, hangulata van, méghozzá bolond lelkesedéssel.

Valahogy én is így kezdtem neki Virginia Woolf 1922-ben megjelent regényéhez, a Jacob szobájához. Tavaly ősszel már kb. ötven oldalt olvastam belőle, aztán félretettem, most viszont úgy döntöttem, tökéletes választás lesz a saját kihívásom teljesítéséhez, elvégre február közepe volt.

Aki olvasott már az írónőtől, tudja, hogy a regényeihez szükség van egy bizonyos hangulatra, egyfajta lelassulásra és figyelemre. Mert nála nem mindig a cselekményen van a hangsúly, hanem a szereplők érzésein és gondolatain. A Jacob szobájára pedig különösen igaz ez.

Jacob Flatcherrel kisfiúként találkozunk először, amikor édesanyjával és két fivérével (a bátyjával, Archerrel és öccsével, Johnnal) és Rebeccával (ő Betty Flatcher cselédje kb., hogy pontosan kicsoda, nem derül ki a regényből) nyaral. Betty özvegy, de nem megy újra férjhez a későbbiekben sem, amikor hazatér gyermekeivel Scarborough-ba.

Újabb pillanatképben megismerjük Jacob otthoni életét, ki tanítja őket, kikkel állnak kapcsolatban, majd Betty eldönti, hogy fiát Cambridge-be küldi tanulni, és Jacobot a vonaton látjuk újra.

Bepillantunk az egyetemi szobájába, megtudjuk, kik a barátai, a tanárai és mi érdekli. A későbbiekben megtudjuk, milyen nőkkel kerül kapcsolatba, hogyan éli az életét, kikkel találkozik, hová utazik és újra felbukkan a lapokon Betty Flatcher és néhány régi ismerős is.

A könyv fülszövege Jacob impresszionisztikus portréjának nevezi a regényt, amely tökéletesen jellemzi. Mert a teljes regény, és azon belül is a fejezetek részei is impressziókból állnak össze. Ezek vagy Jacobéi, vagy a vele kapcsolatban állókéi. Ahogyan a szereplők látják a fiút, majd a fiatalembert. Mert másként látja az édesanyja, másként a barátai és a különböző nők, akik keresztezik az útját.

Fölösleges próbálkozás megítélni az embereket. Utalásokra kell hagyatkozunk, nem éppen arra, ami elhangzik, nem is egészen arra, ami történik. Igaz, vannak, akik kitörölhetetlen hatást tesznek ránk tüstént. Mások bizonytalankodnak, lebzselnek, s erre meg arra fújja őket a szél. Kedves öreg hölgyek állítják, hogy a karakter legjobb megítélői a macskák. A macska a jó emberhez mindig odamegy, mondják; ám Mrs. Whitehorn, Jacob szállásadónője utálta a macskákat.

Bár a regény lineárisan halad az időben, csupán kiragadott pillanatokból ismerjük meg a szereplőket, gondolataikat, érzéseiket és véleményeiket - nem csak Jacobról. Vajon mindebből mi áll össze? Vajon mindebből kialakulhat-e egy reális kép róluk? Vagy akár Jacobról a véleményeik alapján? Szerintem nagyon izgalmas ezen elgondolkodni.

Erről szól ez a regény: hogy a főszereplőt, a környezete, az ismerősei, a barátai hogyan látják. Mert milyen igaz is Virginia Woolf megállapítása: vajon mennyire ismerhetünk meg valakit egy másik személy benyomásai, elmondása alapján? Mert ugyanazt a személyt sem ugyanúgy látja két ember, hiszen nem biztos, hogy ugyanazt az oldalát ismerik mindketten. És az is kérdés, hogy az adott személy, ahogy a regényben Jacob, mennyit mutat meg saját magából? Mennyire meri felvállalni önmagát, esetleg felvesz egy szerepet, egy álarcot, hogy beilleszkedjen, hogy megfeleljen?

A regény címe is gondolkodóba ejtett, ugyanis néhányszor valóban felbukkan Jacob szobája, a helyiség, amelyben él, de míg olvastam, láttam egy, a saját személyiségtípusomról szóló videót, amelyben megütötte a fülem a room szó. Mert nem egy épület helyiségeként szerepelt, hanem azt a teret jelentette, amelyben élünk, amely csak a miénk. Mindenkinek megvan a saját szobája, ahogy a világot látja.

Amikor a keresőben később felfedeztem az egyik angol nyelvű kiadás borítóján Gustave Caillebotte Fiatal férfi az ablakban (1875) c. festményét, rájöttem, hogy ez a regény is ilyen. Mintha mi is az ablakból látnánk a szereplők életének egy-egy momentumát.

A Jacob szobája egyaránt szól Jacobról és a környezetéről, legyen szó az őt körülvevő emberekről vagy a körülöttük lévő világról. Pillanatképek, gondolatok és érzések különleges hangulatú gyűjteménye, amelyben - a megfelelő lelkiállapotban olvasva - nagyon jó elmerülni, akár egy-egy mondatot vagy bekezdést akár újra elolvasni. Mert Virginia Woolf egyszerűen gyönyörűen ír. Csak hagyni kell, hogy a szavaival újra és újra elvarázsoljon.

Szidjuk vagy dicsérjük, le nem tagadhatjuk a vadlovat magunkban. Vágtázni zabolátlanul; elterülni fáradtan a homokon; érezni, hogy forog a föld; egyszeriben igaz barátságot érezni kövek és fűszálak iránt, mintha az emberiségnek vége volna, s a férfiak és a nők mind felköthetik magukat - tagadhatatlan, hogy gyakran elragad bennünket efféle vágy.

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a Molyon előttem a statisztika szerint kereken százan olvasták a regényt, de senkinek sem tűnt fel egy szarvashiba: Jacob Görögországban megismerkedik egy Sandra nevű nővel és a férjével. A 187. oldalon egy újabb bekezdésben Sara kezdi a párbeszédet Jacobbal, aztán újra Sandra lesz. És a regényben bár számos nő felbukkan, de egyiküket sem hívják Sarának.

"Tele vagyok szeretettel mindenki iránt", gondolta Mrs. Wentworth Williams, "- főleg a szegények iránt - a parasztok iránt, akik térnek haza terhükkel estére kelve. És minden lágy és bizonytalan és nagyon szomorú. De mindennek van jelentése", gondolta Sandra Wentworth Williams, megemelve kissé fejét, s nagyon szépnek, tragikusnak és túlfűtöttnek látszott. "Mindent, mindent szeretnünk kell."