Mindannyiunk életében vannak krízisek, történnek olyan események, amikre akkor és ott nem vagyunk felkészülve. Mégis hogyan birkózhatunk meg velük, ha szembe találjuk velük magunkat? - erre a kérdésre keresi a választ a kötet négy szerzője, négy különböző megközelítésből, ezért úgy gondolhatjuk, valamelyikük már biztosan segítségünkre lesz.
A Molyon egy kérdés kapcsán jutott eszembe ez a kis könyvecske, és ahogy belelapoztam, rögtön egy helytelen megállapításba botlottam, így rögtön tudtam, hogy ezt sem hagyhatom szó, pontosabban bejegyzés nélkül és rászánok négy napot, hogy újraolvassam.
Mivel senkitől sem várom el, hogy minden bejegyzésem olvassa, ezért elmondom, hogy az elmúlt két és fél évet önismerettel töltöttem, hogyan juthatok ki az önszabotázs és a különböző traumák okozta gödrömből. Közben elvégeztem egy 80 órás trénerképzést, melyet úgy hirdettek meg, hogy minden, amit nekik kezdőként jó lett volna tudni.
Főiskolásként kötelezően részt vettem egy egynapos kommunikációs tréningen, ahol nagyon jól éreztem magam, és amikor felbukkant a képzés hirdetése, az addigi ismereteim (könyvek, ingyenes online tréningek, videók, a LinkedIn Learning Leading With Love kurzusa) után úgy éreztem: ez az, ami nekem való. Az utolsó napon beláttam, hogy számomra ez édeskevés volt, ezért beleástam magam azokba a dolgokba, amiket csak - számomra - felületesen vettünk vagy éppen szóba sem kerültek, nekem mégis alapvetőek és szükségem volt további önismeretre is.
Ezek egyike a történetmesélés, melyet egyébként én is a kezdet kezdete óta gyakorlok a blogban, és egyik fontos eleme, hogy ismerjük a közönségünket, kiknek (milyen korúak, mennyire vannak otthon a témában) mondjuk el a mondókánkat, ha pedig ezek nem ismertek, akkor - amennyiben szakmai témáról van szó - inkább a laikusok nézőpontját tartsuk szem előtt. A blogban is mindig abból indulok ki, hogy aki elolvassa a bejegyzésem, nem biztos, hogy olvasta az adott művet.
Amit érdemes még tudni rólam: úgy vagyok összerakva, hogy képes vagyok objektív véleményt alkotni bárkiről és bármiről; mielőtt pedig véleményt mondok, gondolkodom; ha nem vagyok jártas a témában, akkor pedig utánajárok.
Elengedhetetlen számomra a kritikai gondolkodás, azaz nem hiszek el mindent, amit hallok, látok, olvasok, hanem elgondolkodom rajta, és ha ellentmondást fedezek fel, akkor megyek tovább. Az ilyen embernek nincs meg az integritása, és manapság már utánanézhetünk az interneten, hogy valóban bort iszik és vizet prédikál-e?
Általános iskolában hat évig jártam református hittanra, konfirmáltam is, később a nagy ünnepeken elmentem a templomba. Aztán - főiskolásként - úgy adódott, hogy hét évig jóban voltunk a pappal (aki egyébként nő, és nem használom a lelkész szót, mert a legtöbben semmilyen pszichológiai ismerettel nem rendelkeznek), akinél konfirmáltam, többször segítettem is neki ebben-abban, és templomba is jártam. Ezt több csoporttársam is tudta és nem okozott konfliktust, mivel egyszer sem akartam egyiküket sem megtéríteni és nem idézgettem állandóan a Bibliából sem. Ennek nyomai a blog első két évében is felfedezhetőek. Az utolsó években már megkérdőjeleztem magamban néhány dolgot, később rájöttem, hogynekema kereszténység nem ad választ a kérdéseimre, úgyhogy vasárnap délelőttönként mással foglalkoztam. Aztán kiderült, hogy a spiritualitásnak más formái is vannak, nem csak az, ha valaki egy vallás követője. Ettől függetlenül tiszteletben tartom és elfogadom, hogy valaki hogyan gyakorolja a hitét, hogy mást (pl. sportcsapatot, zenét, könyvet stb.) szeret, másként gondolkodik, mint én, és eszem ágában sincs ráerőszakolni a saját nézeteim.
Ezért is volt számomra meglepő néhány részt olvasni, ahol érezhető volt, hogy a szerző szerint az a tuti, amiről ő beszél. Ráadásul néhány téves információra is bukkantam, ahogy már a bevezetőben említettem, ill. más tapasztalataim vannak, mint az adott szerzőnek.
Almási Kitti a Kiút a zsákutcábólcímet adta az előadásának, mely nagyon találó. Amikor krízishelyzetbe kerülünk, hajlamosak vagyunk rá, hogy beleragadjunk. Ő maga egyetemistaként tapasztalta ezt meg, miután az addigi kényelmes életét alaposan felbolygatta, hogy a szülei vállalkozása csődbe jutott, így a tanulmányai mellett dolgoznia kellett, hogy eltartsa magát. Ez az időszak alaposan próbára tette, azonban sokat is tanult belőle.
A fejezet legfontosabb üzenetei a számomra: minden veszteség feldolgozása időbe telik. Hogy mennyibe, ez egyénenként változik, azonban meg kell gyászolni. Ezt követően kezdhetünk el elindulni kifelé a zsákutcából, mert ha folyamatosan csak a problémánkra koncentrálunk, megrekedünk és csak egy helyben topogunk.
Azonban, ha elkezdjük más szemmel nézni a helyzetünket, és feltesszük a kérdést: Mit teszek azért, hogy a probléma fennálljon?, máris tettünk egy lépést kifelé.
Bizony megtörténik, hogy olyan célt tűztünk ki magunk elé, ami nem volt reális (pl. még nem voltunk eléggé felkészülve rá, ilyen lehet egy sikertelen vizsga), vagy nem is a saját célunk volt, valaki más elvárásainak akartunk megfelelni. Ez egy nagyon fontos megállapítás, amit a saját életemben is megtapasztaltam. Sok-sok éve nekem is azt tanácsolta több ismerősöm, hogy mivel beszélek angolul, jelentkezzem az egyik nagy céghez ügyfélszolgálatosnak. Ők azok, akik műszakokban dolgoznak, telefonon, chaten, e-mailben tartják a kapcsolatot az ügyfelekkel, akik informatikai vagy utazási ügyben (pl. máskor szeretne repülni) keresik meg.
Jelentkeztem az egyik ilyen céghez, fel is hívott egy hölgy, akivel pár mondatot váltottunk angolul és olaszul, majd megbeszéltünk néhány nap múlva egy személyes interjút. El is mentem, csakhogy a helyszínen derült ki, hogy a cég a belvárosból kiköltözött a város szélére, amiről nem tudtam, és a hölgy is magánszámról hívott.
Egy hasonló cég költözött ugyanoda, akiknél később jártam, és az olasz interjún teljesen lefagytam a második mondat után. Utólag már okos az ember, és tudom, hogy ez egy traumareakció volt (a lefagyás), amely egyben meg is védett egy olyan munkától, ami nem nekem való.
Néhány dolog azonban meglepett: a pszichodrámában alkalmazott antiszerepet szívesen osztja ki a többiekkel a csoportjaiban. Pl. a szorongó nőknek mindig a kurvát (ő is ezt a szót használja) kell előadniuk a következő alkalommal. Megértem, hogy Almási Kitti számára, aki extrovertált, ez rendkívül izgalmas és szórakoztató, és elmondja, hogy bár előtte mindenki napokig fizikai tünetekkel küszködik, le is akarja mondani, aztán a szereplés után megkönnyebbül. Azonban ez bármennyire tűnik is viccesnek ő és a többiek számára, egy Georgiana Darcytól azt kérni, hogy a jövő héten Samantha Jonesként lépjen fel, nagyon nagy kilépés a komfortzónából. Mindannyiunknak van egy ún. biztonsági zónája, amikor egy-két pici lépéssel kilép a komfortzónájából, ami még rendben is van a számára, és van a veszélyzóna, amikor már túlságosan messze került a biztonságos résztől és nagyon nem érzi jól magát. Itt jelentkeznek a különböző testi tünetek (izzadás, szorongás, hasmenés, gyomorgörcsök és társaik). Egy ilyen feladat egy szorongó és/vagy nagyon introvertált számára már túl sok. Akkor is, ha megkönnyebbülnek utána. Ezért nem értem, egy pszichológus miért nem a köztes megoldást választja, a pici lépéseket már a kezdettől? Mindenki másként csinálja.
A kurva pedig egy archetípus (ezt egy pszichológus hogy nem ismeri?), és Jean Shinoda Bolen nagyon szépen leírja a Bennünk élő istennőkben, hogy ez Aphrodité, aki nem kurva, és mellette számos más, nagyon fontos tulajdonsága is van.
A pszichológus azzal kezdte az előadását (mert ez annak átirata), hogy amikor először találkozik egy páciensével, elkezdi keresni vele a közös pontot. Amikor pedig elmeséli, hogy az egyik csoportjába járó gazdag férfi milyen hitelesen adta elő az utcán a koldust, miközben a többiekkel együtt ő is röhögött rajta, ez bizony erősen az empátia hiányára utal, és mintha már elfelejtette volna, hogy korábban egyetemistaként csak vágyakozhatott a gyümölcsjoghurt után a boltban. Mert amikor az a férfi is ott ült szakadt ruhában, büdösen a koldus szerepében az utcán, nem volt különb az egyetemista Almási Kittinél.
A másik meglepetést az okozta, amikor elmesélte, hogy ő mindig is úgy képzelte, hogy szellemi munkából fog élni, és egyetemistaként másra kényszerült. Azért éreztem picit furcsának ezt a megjegyzését, mivel úgy tűnt, mint ha számára a nem szellemi munka megalázó lenne. Pl. mozdulatlanul kellett ülnie huzamosabb ideig, mert az arcát rajzolták, ill. egy tengerparti nyaralásra gyűjtött, hogy a barátaival elutazhasson és ezért hostesskedett. Úgy gondolom, egyik sem megalázóbb a másiknál, pl. az egyik csoporttársam is hostesskedett diákmunkásként hétvégén, míg más pénztáros volt vagy árufeltöltő az egyik üzletben. Eredetileg kereskedelem és marketing szakon kezdtem tanulni és a második félévben mindenkinek kötelező volt egyhetes bolti gyakorlaton részt vennie, amiért egyetlen fillért sem kaptunk, és nyitástól zárásig (reggel hattól este hétig, volt, hogy kicsit korábban eljöhettünk) ott kellett lennünk. Az egyik csoporttársammal a süteményes pultba osztottak be, mi sütöttük a fornettit (meg is utáltam 😁) és a kiflit és a zsemlét kellett rendszeresen pótolnunk.
Nagyon sokan vannak, akik fizikai munkából élnek, és akadnak köztük diplomások is.
Azt gondolom, hogy attól, mert a terapeuta értetlenül áll egy dolog előtt, woo woo-nak tartja (ahogy angolul mondják a humbugot), az nagyon is működhet. Ahogyan egy anyuka is arra emlékezett az álmából, hogy orrmandula, és miután kivették a gyereke orrmanduláját, kiderült, mi volt az oka a kicsi állandó sírásának és szenvedésének. Mivel Almási Kitti érzékelő típus, így tudom, hogy ők (kivéve a szuperérzékeny érzékelőket) nem igazán értik az intuitívakat.
A fejezete utolsó története pedig sokunk számára hordoz üzenetet, mert attól, hogy valaki(k)től nem kaptuk meg azt a szeretetet, amit minden gyerek megérdemel, mi mégis szeretettel és empátiával fordulunk mindenkihez (és válunk kodependentté) és az általunk nyújtott szeretetcunamiért cserébe csupán morzsákat kapunk, amit természetesnek vélünk, hiszen azt tanultuk, hogy nem vagyunk szerethetőek, ez is felülírható.
Örülök, hogy egy másik fontos dologra is felhívja a figyelmünket, amit érdemes szem előtt tartanunk az egész könyv olvasása során is:
Ugyanakkor az is legalább ilyen fontos, hogy a befogadóból ne váljon függő, ezért jómagam például úgy dolgozom, hogy ezt a terápiákban teljesen elkerüljem. Az építőnek induló folyamat is rombolóvá válik, ha az ember csüngeni kezd valakin vagy valamin, ami magába szippantja, elbutítja vagy irányíthatóvá teszi. A terapeuta szavait nyitottan, bizalommal, de józan kritikai érzékkel érdemes fogadni. A lélektani szakemberek sem mindentudók, arra célszerű őket "használni", hogy áteresszük magunkon a tőlük hallottakat, és amit a sajátunknak érzünk, aminek hallatán megmozdul bennünk valami, azt megtartsuk és tovább vigyük. Ez lehet, hogy csak tíz százalék - de már azzal is előbbre lehet lépni! Lehet, hogy ebből az előadásból csak egy fél mondat. Az is lehet, hogy semmi - akkor vagy nem olyasmiről beszéltem, ami Önt érinti, vagy e pillanatban nincs befogadásra kész állapotban. Akkor ez nem volt az Öné. Attól azonban óva intek mindenkit, hogy valakitől mindenekfelett, minden állítást elfogadjon, mert abban elveszíti saját magát - és a krízisben ez nagyon könnyen megtörténik. A krízisben regresszióba esünk, a gyermeki énünk kerül előtérbe, és mohón keressük a kapaszkodókat. Ha ilyenkor megjelenik egy domináns valaki, aki kész utat mutat, abba bele fogunk kapaszkodni, de ez bizonyos mértéken felül nagyon veszélyes.
***
PROFESSZOR DOKTOR Bagdy Emőkeelőadása már sokkal szakmaibb, ezért is írtam csupa nagybetűvel a titulusait, mert az volt az érzésem, mindenáron be akarja bizonyítani, hogy nem véletlenül írja őket oda mindig a neve elé.
Megtudjuk, hogy egy trauma esetén az énünkben szakadás következik be: az ép részünk a túlélésre törekszik, míg a sérült leszakad (ez nem jelenti azt, hogy valaki skizofrénné válik!) és elszigetelődik. Ott van bennünk, csak eltemetve. Elgondolkodtam azon, hogy ez a részünk az, ami észrevétlenül munkálkodik a tudatalattinkban és tart vissza számos dologtól bennünket, amit - sajnos - a Professzor Asszony nem említ.
Beszél azonban arról, hogy egy-egy trauma után nincsenek szavak, amikkel az azt átéltek ki tudnák fejezni őket. Gondoljunk pl. egy szexuális abúzust átélt gyerekre vagy egy holokauszt-túlélőre.
Nagyon örültem, hogy szóba került a szomatizáció, hogy a fel nem dolgozott érzelmek testi tüneteket, betegségeket okoznak, és ezekkel az egészségügyben nem foglalkoznak, ott csupán az adott területre (szervre, testrészre) koncentrálnak, holott nagyon sokszor a válasz a lélekben rejtőzik. Erről beszél Dr. Máté Gábor és sokan mások is.
Nem nevezi nevén, de ő is említi, hogy a trauma hat az idegrendszerünkre és az immunrendszerünkre, ez az a bizonyos polivagális teória, amelyről Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sorsban is csak nagyon felületesen írt, holott ez a traumák gyógyulásának kulcsa, hogy figyeljünk oda, hogyan reagél bizonyos helyzetekben, bizonyos dolgokra az idegrendszerünk.
Köszönöm, hogy beszél a szimpátia és az empátia közötti különbségről, mert nem mindegy, hogyan fordulunk valakihez. A Fel a fejjel! Más is járt már így. Majd lesz másik háziállatod/állásod/házad/akármid/akárkid, Ne vedd úgy magadra! hozzáállással egyáltalán nem segítünk a másiknak, ez a szimpátia. És az első időszakban nemcsak az empátia fontos, hogy bele tudjuk képzelni magunkat a másik helyébe, hanem hogy csak hagyjuk, hogy gyászoljon vagy beszéljen az őt ért dologról, vagy egyszerűen csak tudjunk csendben mellette ülni. Utóbbi sokaknak nem megy.
A felülemelkedés copingját abban az értelemben használja, ha pl. 30 éves korunkban ért minket egy trauma, most, x évvel később már másként és sokkal bölcsebben látjuk a helyzetet, ezért a mostani énünk kapcsolódjon a 30 éves kori énünkhöz. Ez igaz a gyerekkori traumákra is. Azonban idetartozik a humor is, amit ezt követően említ, és az a véleményem, hogy ezzel bánjunk óvatosan. Nem biztos, hogy ismerjük az érintett fél érzékenységi fokát, és az, ami nekünk vicces, nem biztos, hogy számára is az, esetleg még rosszabbul érezheti magát.
Elmeséli egy kolléganője gyerekkori történetét, aki utólag belátta, hogy az édesanyja gyerekként a legjobbat tette vele abban a helyzetben, amire képes volt. Dolgoznia kellett, ezért két szoptatás közt odakötözte a kislány kezét a kiságyhoz. Ezt már én is hallottam, hogy a szüleink a tőlünk telhető legtöbbet és legjobbat adták nekünk. És épp a múlt héten hallottam egy beszélgetésben Irene Lyontól: csakhogy ez nem volt elég. Sok pszichológus védi a szülőt a Bagdy Emőke által is elmondottakkal, és vannak olyan segítő szakemberek, akik állandóan ostorozzák a szülőket. A saját helyzetemre visszagondolva, van egy időszak, amikor valóban jó, ha kidühöngjük magunkat (Hogy tehette velem ezt? - pl. leírjuk egy naplóba vagy elmondjuk a terapeutánknak, egy segítő csoportban, egy ilyen videó alatti hozzászólásban vagy bármilyen online/offline csoportban, esetleg az ominózus családtagot szembesítjük a dolgokkal, vagy csak magunknak mondjuk ki hangosan), és fokozatosan tovább lépünk. Ha állandóan csak az illetőt szidjuk, megint csak zsákutcába jutunk, míg, ha a szőnyeg alá söpörjük, jön az önszabotázs és a testi tünetek. Nyugodtan lehet mostantól másként hozzáállni az illetőhöz, kevesebb időt tölteni vele vagy meg is lehet vele szakítani a kapcsolatot egy időre, és kiderül, jobban érezzük-e magunkat nélküle?
Felhívja a figyelmünket az általánosítás veszélyeire is. Hogy egy filmes példát hozzak, az Amerikai kedvenceiben Gwen, az ünnepelt színésznő ezt mondja: Engem mindenki utál, a pszichiáterem is elutazott és idén még a Golden Globe-ra sem jelöltek. A filmben ez nagyon vicces, azonban, ha állandóan a mindig, soha, mindenki, senki szavakat használjuk, ezzel is csak a problémát erősítjük és a zsákutcában maradunk. Mert tényleg mindenki utál? Tényleg senki sem szeretett bennünket? Senkinek nem volt egy kedves szava hozzánk? Ha megfordítjuk, kiderül, hogy csak akadt legalább egy ilyen személy az életünkben és máris megbukott az állításunk.
Kiemeli a spiritualitás fontosságát, mégis az volt az érzésem, hogy rejtett hittérítő szándékkal teszi, holott ő is így fogalmazza meg a lényegét:
Tudomásul kell venned valamit, ami ellen érzelmileg kétségbeesetten tiltakozol, amit egyszerűen nem akarsz elfogadni. A spiritualitás megváltó fordulatának köszönhetően azonban az ember képessé válik arra, hogy egy nála nagyobb erőnek adja át a kontrollt (ami egyébként sincs már a birtokában). Elfogadod, hogy az irányítás már nem a te kezedben van, rábízod azt valami nálad hatalmasabbra. Hogy kire, mire bízod, az a te egyéni hitrendszerednek a specifikuma, amit nagy, egymás iránti tisztelettel kell elfogadnunk.
Szándékosan emeltem ki az utolsó mondatot, ugyanis ezt követően Bagdy Emőke folyamatosan a keresztény vallás gyakorlásának pozitívumait ecseteli. Számomra pedig a nagy, egymás iránti tiszteletben az is benne van, hogy azért, mert én abban hiszek, amiben/akiben, még véletlenül sem áll szándékomban, hogy azt a másikra tukmáljam.
Hogy a keresztény értelemben vett megbocsátásnál maradjunk, nem emlékszem, hogy valaki megmagyarázta volna, mit is jelent a megbocsátás. Bagdy Emőke is a papokhoz hasonlóan csak magát a szót szajkózza és a Miatyánkot idézi. Mivel szeretek mindent több szemszögből megvizsgálni, így a YouTube-on is nagyon sok segítő szakembert követek, és két éve Dr. Paul Jenkins videójában kaptam meg a választ, mit is jelent valójában megbocsátani:
SPOILER: Hamupipőke, mielőtt elmegy a herceggel, annyit mond a mostohaanyjának: Megbocsátok. Ez az egy szó pedig nem azt jelenti, hogy validálja, hogy évekig mostohán bánt vele, hogy kigúnyolta a lányaival és kihasználta, hanem, ahová megy, már nem viszi ezt magával! A megbocsátással magunkról tesszük le a terhet, nem rágódunk, nyafogunk, agyalunk többet valamin, amit nem tudunk megváltoztatni, hanem a jelenünkre és a jövőnkre koncentrálunk, arra fordítjuk a figyelmünket és az energiánkat! Ezt nem mondja el Bagdy Emőke sem az előadásában.
Cate Blanchett és Lily James a Hamupipőkében (2015)
Nagyon jót nevettem továbbá azon, hogy a hit gyakorlása, a templomba járás bizonyítottan jót tesz az egészségünknek is! Csakhogyegyetlen forrást sem jelöl meg, ahol elérhetőek az ezeket bizonyító kutatások, és az én tapasztalataim is mások. Jellemzően az idősebb korosztály alkotta a templomba járók zömét, és ők vasárnap a templomba mentek, hétfőn meg a gyógyszertárba vagy valamilyen orvoshoz. Ha nem hétfőn, akkor a hét másik napján. Vagy éppen közölték a pappal, hogy jövő héten nem tudnak jönni, mert feltöltésre (infúziós kezelésre) mennek, vagy épp egyéb miatt fekszenek be a kórházba. A legtöbben mindig valamilyen egészségügyi ok miatt panaszkodtak, pedig mindig imádkoztunk a betegekért...
Vannak ám jobb agyfélte-domináns emberek is, kedves Bagdy Emőke, aki szerint az ima annyira csodálatos, hogy összehangolja a két agyféltekénket. Kezdjük ott, hogy a szuperérzékenyek jobb agyfélteke-dominánsak, elvégre idekapcsolódnak az érzelmek, az intuíció és a kreativitás is többek között. A domináns Ni-használóknak pedig imádkozniuk sem kell ahhoz, hogy a két agyféltekéjük zenbe kerüljön, azaz szinte teljesen azonos arányban használják őket, ha egy szokatlan problémával találják szembe magukat vagy a jövőt vizualizálják. Dario Nardi kutatása szerint az INFJ-k 49%-51%-ban használják ilyenkor a bal és a jobb agyféltekéjüket, míg az INTJ-k 48-52%-ban. Ráadásul nem lineárisan gondolkodunk. Mi, szuperérzékenyek, INFJ-k és INTJ-k ufók 👽👽👽👽 vagyunk. 😂😁😍
***
Örülök, hogy Bagdy Emőke kiemelte a humor és az átkeretezés fontosságát, mert a Böjte Csaba szavait olvasva nagy szükségem volt mindkettőre.
Már az első mondatokat olvasva az volt az érzésem, mint ha Paulát hallanám a Mézga családból:Mért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?, mely a továbbiakban kiegészült Mr. Collinsszal és Lady Catherine du Bourgh-gel a Büszkeség és balítéletből.
A szerzetes elsőként azon merengését osztja meg velünk, hogy Isten annyiszor felajánlotta a békejobbot, az emberek mégsem éltek vele, pedig ha Ádám és Éva a Paradicsomban maradt volna, ha Jézussal inkább elbeszélgettek volna a főpapok, akkor nem lett volna sem Mohács, sem Trianon és még mennyi minden! Amennyibe pedig a II. világháború került, abból minden családnak építhettek volna egy négyszobás lakást és minden 1500 méternél magasabb hegyre egy templomot vagy kápolnát.
Öt éve a Celebrity Masterchef España egyik adásában egy rehabilitációs központba utaztak, ha jól emlékszem, Barcelonába. Ebben az intézményben súlyos mozgásszervi problémákkal élőket (akár baleset miatt, akár más okból) kezelnek, és a két csapat nekik főzött. Amikor az ebéd végén a betegek megköszönték a hírességeknek a finomságokat, az egyébként nagyon extrovertált, szeretek-a-középpontban-lenni Anabel Alonso azt mondta nekik: Ti vagytok a hősök, és még ő is meghatódott. Úgy gondolom, egy-egy ilyen és hasonló intézménnyel, ill. iskolákkal többre mennénk, mint egy rakás templommal, ahova kevesebben járnak, mint orvoshoz. Ugyanezt mondtam volna annak idején is, amikor még én is jártam istentiszteletre.
És vajon Isten hányszor nem ajánlotta fel azt a bizonyos békejobbot, hanem elpusztította a neki nem tetszőket? Elég csak átnéznünk az Ószövetséget: ott volt az egyiptomi tíz csapás, az özönvíz, Szodoma és Gomorra, Ábrahámot arra kérte, hogy bebizonyítsa az iránta való hitét azzal, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot; aztán a szemet szemért, fogat fogért törvénye és Jób családjának és egyebeinek elpusztítása. Mindezt szeretetből, hiszen a fejezet címe is A szeretet útja.
És ha Jézus ma köztünk lenne, minden csupa Hawaii, sunshine és happiness lenne.
Miután államvallás lett a kereszténység, a keresztények kezdték ugyanúgy, tűzzel-vassal irtani azokat, akik korábban velük tették ugyanezt. Vajon mennyibe kerülhettek a keresztes hadjáratok és hány nem keresztényt öltek meg? Az inkvizíció? Vajon a kolonizálók, az inkvizítorok és a hittérítők hány pogányt öltek meg? Mindezt természetesen Isten és a szeretet nevében, hiszen csupán a lelki üdvükért aggódtak. Jean d'Arcot az az egyház avatta szentté, amely pár évszázaddal korábban máglyára küldte.
Dosztojevszkij pedig A Karamazov testvérekben megválaszolja, milyen lenne, ha Jézus ma visszatérne, melyet a két ferences szerzetes is idéz az enneagramról írt könyvükben a 6-nál: azok feszítenék meg, akik neki köszönhetik a hatalmukat, magyarán a katolikus egyház. Itt máris hiteltelenné vált számomra az egész fejezet, és a java csak ezután jött.
Böjte Csaba számára alapvető a szeretet, a jóság és a bizalom, majd elmeséli, hogy az egyik 16 éves fiú miatt nagyobb összegű büntetést kellett fizetniük, mivel a fiú belecsípett az egyik lány fenekébe, mire ő ezt mondta neki: Alex, mondj nekem egy jó okot arra, hogy én most ne hasítsalak ketté! Itt elbukott az integritása is, és rögtön Buda László története jutott eszembe a számos önismereti tréningen átesett coachokról, akik saját magukat hülyézik le. Magyarán Böjte Csaba sem tudatos, számos esetben észre sem veszi, mit beszél... Erre pedig sovány vigasz, hogy fényből és sárból vagyunk gyúrva. A tudatosság tanulható, nekem is már elég jól megy. Erre való az árnyékmunka, amikor a tudatalattinkban rejlő, elutasított, elnyomott részeinket felfedezzük (akár a negatív tulajdonságainkat) és ezeket a részeinket is integráljuk. Bocsánat, ezt Carl Jungnak köszönhetjük, és a pszichológia nem fér bele Böjte Csaba beszűkült gondolkodásmódjába.
Nem mindenki akar ám a szülőföldjén maradni, és nem mindenki akar gyereket sem.
Szinte divat az, hogy mondjunk valami rosszat a főnökünkről, beosztottunkról, diákunkról, kollégánkról, anyósunkról, gyerekünkről, az egyházról, az egészségügyről - mindenről. Menő siránkozni, azt mondani, hogy ezt nem lehet kibírni. Azt gondolom, ha az ember ilyenkor bátran azt tudja mondani a beszélgetőpartnerének, hogy ne haragudj, de engem ez nem érdekel, akkor a másik előveszi az igazi arcát.
Kedves Csaba testvér, engem sem érdekelnek a nyavalygásaid (ha már tegeződve mondta az előbb), úgyhogy nem is értem, miért nyafogsz a következő oldalakon? És van különbség a jogos nyafogás és a feltűnési vágyból eredő önsajnálat között. Mrs. Bennet is azt mondja (lehet, nem szó szerint idézem): Aki nem panaszkodik, azt nem is sajnálják. Aki római katolikus papnak áll, tudja, hogy ez a cölibátussal jár, úgyhogy térjen át a görög katolikus hitre, azok nősülhetnek, és ugyanúgy nem kell fizetniük a lakbért meg a rezsit, ahogy a többi papnak, lehet kérni adományt mindenre. Csakhogy a tanárnak meg az orvosnak (és más világi foglalkozásúnak) a fizetéséből kell kigazdálkodnia a lakhatását, adományt pedig a banktól kérhetnek, amit vissza kell fizetniük, ráadásul egy icipicit többet is, mint amennyivel a pénzintézet korábban megajándékozta őket. Egyébként meg az a véleményem, hogy mindenki megérdemli, hogy tisztességes fizetést kapjon a munkájáért.
Példaként pedig álljon itt a spanyol pszichológus Isabel Rojas Estapé (a pszichiáter Marian testvére) húgának esete:
Isabel ebben a videóban a 20. perctől elmeséli, hogy négyen vannak lánytestvérek, és a kishúguk egyszer csak bejelentette, hogy mezítlábas karmelita akar lenni. A családot sokként érte a döntése, mert korábban nem mutatott különösebb érdeklődést a spiritualitás iránt. Elvitték az összes hamburgereshez, mivel ezek az apácák nem esznek húst. Semmi hatás. Elvitték Sevillába a búcsúba (a spanyolok számára itt ismerkedni is lehet), hogy egy fiú majd megoldja a problémát, aztán Jerezbe és Córdobába is, és semmi. Azt mondta neki a húga, minél inkább próbálja lebeszélni, ő annál biztosabb a dolgában, hogy jól döntött. Azt nem mondta, ez hány éve történt, azonban még mindig apácaként él a húguk.
Tudom, hogy a különböző területeken élő magyaroknál más-más kifejezések használatosak, ám az, hogy: negyven fokban folyt belőlem a víz? - ez elég érdekes. Oda igencsak el kellett volna egy orvos.
Az utcanőt pedig nem így hívják, hanem szexmunkásnak, ez a hivatalos és nem sértő szó az ilyen munkából élőkre.
A könyv arról szól, hogyan másszunk ki bármilyen gödörből, amibe beleestünk, erre hoz egy ilyen esetet: egy nőhöz járt, aki ágyban fekvő beteg volt, azóta pedig elhunyt. Le voltak bénulva a végtagjai, az anyja az asztalon hagyott neki egy pohár vizet egy hosszú szívószállal, hogy igyon, mivel délelőttönként dolgozott. Egyik nap ezt mondta a beteg: "Odajutottam, hogy csak egy kicsit kellene megemelnem a fejemet, hogy a szívószál a számba kerüljön, de nem vagyok rá képes. Tegnap közel negyvenfokos meleg volt, tűzött a nap, mellettem meg ott gyöngyözött a finom, citromos víz, és nem tudtam megemelni a fejemet, hogy igyak belőle. A szám kicserepesedett, úgy éreztem, hogy meghalok, és csak sírtam, sírtam, sírtam." Mit is mondott Almási Kitti? Mit teszek azért, hogy ez az állapot fennálljon? Egyáltalán nem vagyok érzéketlen, de ez a nő saját magát ítélte halálra a hozzáállásával. Kimondta az ilyenkor mondható legrosszabbat: neeeem tuuuudoooooooooooooooooooooom! Nem vagyok rá képes. Ha elkezdett volna arra koncentrálni, hogy millimétereként feljebb emelje a fejét, képes lett volna rá. Szendi Gábor ennél súlyosabb példát hoz a saját részében, és én is emlékszem, milyen volt, amikor mindennap észrevettem, hogy egy picivel beljebb és beljebb tudom hajlítani a lábam egy műtét után. Csupán ennyin múlik. Ehhez csak önmagunkra van szükség, egy elhatározásra. Ez a nő a hozzáállásával ítélte halálra saját magát. Mellette pedig nyugodtan hihet mindenki Istenben vagy akiben, amiben akar, azonban elsősorban önmagunkban kell hinnünk.
Érdekes módon, Bagdy Emőke is egy lebénult nőt hozott fel példaként, aki az őt ért sokkhatás miatt nem tudott mozogni, az orvosok alaposan megvizsgálták, nem találtak szervi okot, csak arra nem gondoltak, hogy máshol keressenek, ahogyan fentebb is írtam.
Azt írja, hogy Szent József sem kérte, hogy apa legyen, ő sem így tervezte, de mindenki lehet a maga módján apa. Kedves Csaba testvér, én hogyan lehetek apa?
Emlékeim szerint József ács volt, és az ácsok tetőszerkezeteket meg gerendákat készítenek, téglát nem vetnek, ahogy arról Böjte Csaba szokott fantáziálni.
A legérdekesebb történetei: egyszer felvett egy atyafit, aki stoppolt, és miután beült mellé az autóba, büdös ...nak nevezte a feleségét, mire ő kiszállította, hogy ő katolikus pap, aki előtt nem lehet így beszélni. Nos, én nem vagyok katolikus pap, mégsem szeretem, ha valaki így beszél. Pláne nem élete párjáról, gendertől függetlenül. Ilyenkor mindig elgondolkodom, ha valaki pl. idiótának nevezi a párját, vajon önmagáról mi lehet a véleménye? Ha nekem jó volt valamikor egy idióta is, magamat sem tarthatom valami sokra, tehát nincs egészéges önértékelésem, sem önbecsülésem. Az pedig egyáltalán nem idealista, valószerűtlen és romantikus elvárás, hogy egy pár tagjai kölcsönösen tiszteljék egymást. Bízom benne, hogy az atyafi is önmagát egy büdös stricinél nem tartja többnek.
Ugyanez a helyzet egy másik családnál, ahol a feleség a három gyerekével szökött meg az őt bántalmazó férj elöl. Miután az atya befogadta, a nő elkezdte szidni a férjét. A férj pár hét múlva megtalálta őket, és kezdetét vette a szitkozódás. Böjte Csaba igazságos Salamonként azt mondta az atyafinak, hogy vegyen virágot az asszonynak és a kezébe nyomott kétezer forintot rá. Később vissza is ment három szál kókadt szegfűvel, amitől az asszony annyira ellágyult, hogy rögtön szent lett a béke. Az ilyen emberek meg is érdemlik egymást. Csaba testvér szerint: A kereszténységnél jobb, praktikusabb megoldás nincsen. Hm, az atyafi mégis pénzzel, és nem azzal fizetett a virágért, hogy: Isten fizesse meg!
Amikor pedig egy házaspárnak vitte haza a nyári szünetben a négy gyerekét, akiket beadtak hozzájuk, és azok is veszekedtek, elkezdett a gyerekekkel imádkozni, mert: milyen jó, hogy katolikusok vagyunk, mert sok betanult imát tudunk. Eszembe jutott Viktor Frankl története a Szuperérzékeny vagyok?-ból, amikor a koncentrációs táborban olyan mélyponton volt a hangulat, hogy hozzá fordultak a sötétben a többiek, akik közül néhányan az öngyilkosságon törték a fejüket, hogy mondjon nekik valamit. És Frankl nem imádkozni kezdett (igaz, ők zsidók voltak, nyilván nem tudhatnak annyi betanult imát, mint a katolikusok...), hanem elkezdett beszélni hozzájuk, és úgy meg tudta őket szólítani, hogy többen sírva fakadtak. Nem mindent old meg a kereszténység sem. Bár természetesen Böjte Csaba ezen története is happy endinggel végződik.
Talán a legkedvencebb fantáziám az lett ebben a fejezetben, amikor azt fejtegeti: Milyen isten az, aki nekifutás nélkül nem tud megváltani egy világot, és harminc évig kell készülnie?...
Nekem pedig ez jutott eszembe: Ha valóban Isten fia vagy, szállj le a keresztről! Ezek szerint Böjte Csaba gondolkodása is van, amiben megegyezik a Jézust gúnyolókéval. Ám ha már filozofálunk, szerintem Jézus ez idő alatt küzdött a felsőbbrendűségi és a kisebbrendűségi komplexusával, fejlesztette a Ti-át és az ácsmunkával az inferior Se-jét, amik rendkívül fontosak, hogy jól használja őket az Ni-jal és az Fe-vel.
Számomra ez a fejezet a lebénult nő antipéldájával adott valamit, mert emlékeztetett arra, hogy a saját erőforrásainkra támaszkodjunk és nyafogás helyett a megoldást keressük pici lépésekben. Már korábban is megállapítottam, hogy a papok sajátos, mágikus gondolkodásmóddal rendelkeznek (ez mindannyiunkban megvan, bennük mégis erősebb) és ez beszűkült gondolkodáshoz vezet. A dalai láma nagyon jól leírta a Túl a vallásonban, hogy egy kutató barátjától tanulta meg, hogy ne korlátozza magát a saját területére (legyen szó kutatásról vagy vallásról), hanem nyitottan álljon mások nézőpontjához is. Ráadásul ő nem szajkózta azt, hogy csak az az egyetlen út, amiben ő hisz. Nagyon jó lenne, ha ezt a vallási fanatikusok is megfogadnák. Ajánlom is minden olaszul tudó figyelmébe az Io c'è c. filmet, mely egy vígjáték, azonban felhívja a figyelmet arra, amit Almási Kittitől idéztem, mit okoz, ha túlságosan egy vallás (vagy bárki, bármi) irányítja az életünket. Sőt, az is kidrül belőle, hogy a kereszténység sem eredeti vallás, hiszen bizonyos elemeket másoktól kölcsönzött (pl. a pápa pásztorbotját az egyiptomi fáraóktól).
Megértem, hogy Böjte Csaba a mindennapi élet apró örömeire szerette volna felhívni a figyelmünket, azonban az egész rész átment egy öntömjénező, a saját területébe beragadt gondolkodású, gyermeki fantáziáival teletűzdelt és a témához olykor nem is kapcsolódó sztorizgatásba, így az egész előadásnak/fejezetnek nem volt se füle, se farka.
Ha már csak bibliai példákat tud hozni, ott van a: Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem (János 2:19.). Ebbe az egy mondatba aztán bele lehet magyarázni a krízisekből valló felállást is.
Ellenben - az elmúlt években felszínre került zaklatási ügyek után - kicsit sem gyanús a szerzetes cölibátussal való folyamatos harca. Ezért hoztam én is egy bibliai idézetet, hiszen a kereszténység mindenre megoldást nyújt: a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyakozik. De te uralkodjál rajta! (Mózes I. 4. 7.). Amikor a cölibátussal hadakozik, ill. amikor a gyerekeket zaklatják, nem jelenik meg mellettük Jézus és fogja le a kezüket?
Továbbá ajánlom Melinda Gates A nő helye c. könyvét is, hogy kicsit szélesítse a nézőpontját a Biblián kívül is, ráadásul Melinda is gyakorló katolikus.
Mielőtt pedig valaki rám sütné, hogy nyilván azért írtam le ezeket, mert gyűlölöm a katolikusokat, a papokat és minden keresztény vallást követőt, elmondom, hogy az egyik kedvenc filmem az Ég velünk!, amelyben Edward Norton katolikus papot, Ben Stiller pedig rabbit játszik, és csak szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy a beszűkült gondolkodás nemcsak egy krízishelyzetben okozhat problémákat, hanem bármikor, ha fanatikusan ragaszkodunk a saját véleményünkhöz és elutasítunk mindent és mindenkit, aki másként vélekedik, mint mi.
***
Szendi Gábor címadó fejezetében elmondja, milyen fontos az önismeret, hogy ismerjük a minket hajtó erőket, és különböző típusú embereket említ is (akikről valószínűleg nem tudja, de különböző enneagram típusok). Hogy a mondandóját megértsük, felismertem, hogy ő 8, aki számára fontos az igazság, a függetlenség és a tudás, továbbá, hogy az énképe: Erős vagyok, nem foglalkozom az érzésekkel, hanem cselekszem. Közben elkezdtem A nő élete c. könyvét olvasni, és így tökéletesen megállapítottam róla, hogy ENTJ, domináns Te-vel (Cselekedj! A következő lépésre koncentrálj! Te-Se, ill. adatokat, statisztikákat hoz) és inferior Fi-jal (tehát nehezen igazodik el a saját érzésein, nem olyan könnyen fejezi ki őket), ezért mondja azt, hogy nem kell sokáig nyavalyogni, gyászolni, ha veszteség ér bennünket. Valószínűleg egy 8 találmánya az Almási Kitti által preferált Antiszerep nevű gyakorlat is.
Mindennap veszteséget szenvedünk, hiszen egy nappal megrövidül az életünk, és mindannyiunkat érnek életünk során veszteségek, kudarcok, a kérdés csupán az, hogyan reagálunk rájuk? Ismét a 8-okra jellemző fekete-fehér gondolkodást fedeztem fel (aki nem ilyen, az csak olyan lehet), amikor két részre osztotta az embereket: akik az isteni közreműködésben hisznek, hogy minden Isten akarata szerint történik, és a szenvedésüknek is van értelme. A modern embert azonban ateistának tartja, aki nem hisz Istenben, ők pedig kénytelenek tudomásul venni a Végzetet, a Sorsot. Így megfeledkezett a másban hívőkről és az agnosztikusokról.
Azonban ismét az ő fejezete volt, melyben a legtöbb, a gyakorlatban használható eszközt találtam. Hibáztathatjuk a körülményeket vagy elhihetjük, hogy van beleszólásunk a dolgokba és a kezünkbe vehetjük az irányítást, hiszen ahhoz is, hogy beleestünk a gödörbe (nyilván egy halálesetre ez nem feltétlenül igaz), a korábbi döntéseink vezettek. Ezzel hívja fel a figyelmet arra, hogy mindig van választásunk.
Bagdy Emőke is említette a rezilienciát, azonban Szendi Gábor jobban fogalmazza meg: a reziliens ember olyan, mint az acél, ha meghajlítják (valami váratlan éri), könnyen visszalendül az eredeti állapotába anélkül, hogy megsérülne.
Történelmi, irodalmi és filmes példákat egyaránt hoz, melyek segítségével felismerhetjük, hogy egy-egy apró lépés naponta elvezet a megoldáshoz. A humor, a reziliencia és a tanult optimizmus (utóbbit Bagdy Emőke is említi) pedig csodákra képes.
A fejezetben találtam egy bakit: Steve Jobst és Bill Gates-et említi példaként, hiszen mindketten az informatikában alkottak nagyot, azonban más-más döntéseket hoztak, amik más-más megoldásokhoz vezettek. Szendi szerint a különbség egyik oka, hogy Jobs balkezes és intuitív volt, így jobb agyfélteke-domináns, míg Gates racionális, jobbkezes és bal agyfélteke-domináns. Ahogy a múltkor már írtam, Steve Jobs személyiségtípusát rendszeresen félrediagnosztizálják, és a két számítástechnika zseni közt sem ez okozza a különbséget. Az említett bejegyzésemben megállapítottam Steve Jobsról, hogy INFJ és 4 volt, ezen belül is a szexuális altípusa dominált, ahogy nálam is. És most jön a meglepetés, én ugyanis jobbkezes vagyok (eredendően jobbkezes, nem neveltek át), tehát Szendi szerint a bal agyféltekémnek kellene a dominánsnak lennie, ellenben:
Az eredményt a PersonalityMax ingyenes online tesztjén kaptam. Ha emlékszel még, Bagdy Emőkénél említettem Dario Nardi kutatását, és ezek szerint valójában INTJ agyam van. 😁 Bill Gates pedig INTJ, hiába vitatkoznak más típusokon. Mit is jelent a négy betű az INTJ-ben? Introvertált, Intuitív, Gondolkodó (valóban, racionális a Te miatt) és Megítélő (Introverted, Intuitive, Thinking, Judging). Steve Jobs nemcsak abba halt bele, hogy sajátos étrendet alakított ki (és ezt sem a buddhizmus iránti érdeklődése okozta), hanem a feldolgozatlan gyerekkori traumájába is. Bill Gates a vér szerinti szüleivel nőtt fel, míg Jobsot tudjuk, hogy már a születése előtt elutasították és örökbe adták.
Melinda Gates pedig a könyvében (még házasok voltak, amikor írta) elmeséli, hogy az egyik útjára Bill is elkísérte, ahol szexmunkásokkal találkoztak. Az egyik nő elmesélte a történetét (most nem részletezem, nagyon szomorú), és Bill elsírta magát. Nos, ez tipikus szuperérzékeny reakció, így nem kizárt, hogy Gates is jobb agyfélteke-domináns a racionalitása ellenére. Láttuk, hogy csupán néhány %-nyi a két agyfélteke használata közt az eltérés. Míg az INFJ elsősorban az emberekre és az érzésekre fókuszál, az INTJ a rendszerekre. Jobs önmaga mellett a cégeket is építette, ahol dolgozott.
Egyedül Szendi Gábor fejezetének végén találunk hivatkozásokat, Almási Kitti Paul Watzlawick Változás c. könyvét említi, a többiek semmilyen forrásra nem hivatkoznak.
A kötet végén mindegyik szerzőről olvashatunk több-kevesebb információt, és Szendi Gáborról megtudjuk, hogy semmilyen szakmai szervezetnek nem tagja, úgy gondolja, be sem fogadnák. Ez nem egy kudarckerülő magatartás, kedves Szendi Gábor? 😉
Az életben tehát nincs kudarc, nincs vereség, csak tanulság és tapasztalat. Ha valami nem sikerül, az csak arról szól, hogy másként vagy mást kell próbálnunk. Le kell hát cserélnünk az eddig használt fogalmainkat, ha másként akarjuk élni az életünket.
Mindannyiunkat érnek megpróbáltatások, melyekre különbözőképpen reagálunk. Gyászoljuk meg őket, aztán kezdjünk szépen azon munkálkodni, hogyan juthatunk ki a gödörből, milyen pici lépéseket tehetünk ennek érdekében? Nézzük felülről, más szemszögből is a dolgot, ne csak a saját perspektívánkból, így újabb megoldási lehetőségekre bukkanunk. Használjuk a humorérzékünket, kérjünk segítséget akár szakembertől, akár olvassunk könyveket, nézzünk videókat a témában, a lényeg, hogy ne ragadjunk bele. A kapott információkat pedig vizsgáljuk meg, ne vegyünk mindent készpénznek csak azért, mert valaki azt bőszen hirdeti/mert annyi embernek bevált/mert egy titulosokkal megrakott embertől kaptuk. A legfontosabb, hogy higgyünk magunkban, higgyük el, hogy képesek vagyunk ezen is túljutni, mert így olyan tulajdonságokat fedezhetünk fel magunkban, melyekről nem is tudtunk vagy már meg is feledkeztünk. Amikor pedig immáron győztesen vettük ezt az akadályt is, legyünk büszkék magunkra, a poszttraumatikus fejlődésre, melyet megtapasztaltunk.
Azt azonban így együtt, egyik szerző sem említi, hogy egyszerre van mentális, érzelmi és fizikai testünk. Ahhoz pedig, hogy tökéletesen meggyógyulhassunk egy-egy trauma után, mind a hármat figyelembe kell venni. Az elmúlt időszakban nekem is ez segített, hiszen nem elég csak nyaktól felfelé foglalkozni a dolgokkal, az érzéseink mindig valamit jeleznek és nem mindegy, hogy a testünk melyik pontján. Valóban nagyon fontos szerepe van a gyógyulásban a szeretetnek is, főleg, hogy tanuljuk meg szeretni magunkat (elfogadni az összes hibánkat, dilinket is és egészséges határokat húzni), azonban egy-két ima és/vagy bibliai idézet ehhez kevés.
Bár nagyon sokszor felhúztam a szemöldököm a könyvet olvasva, mégis örülök, hogy újra elővettem, mert számos olyan eseményt felidézett bennem, amik elvezettek ahhoz az Andreához, aki ma vagyok, és visszanézve hálás vagyok értük, mert valóban csak erősebbé tettek.
Ennél pedig vannak jobb könyvek is, ha valaki szeretné magát komolyan beleásni a témába.
Minden évben izgalmas számomra A magyar dráma napjára olvasmányt választani a blogba. Ilyenkor, lehetőségként, előkerülnek a korábban olvasottak és a még felfedezésre váró színművek egyaránt.
Idén Heltai Jenőtől A Tündérlaki lányokra esett a választásom, melyet sok-sok évvel ezelőtt színházban is láttam, majd később vadásztam a drámára is, melyet ebben a gyönyörű kiadásban sikerült is beszereznem és elolvasnom végül.
Néhány napja ismét tudtam, hogy megérdemel ez a darab egy bejegyzést, és már az első oldalakon éreztem, hogy jól döntöttem.
Budapesten járunk, a boldog békeidőkben, nyáron. Özvegy Bergné négy lányával él egy lakásban, és mióta - öt éve - megözvegyült, a most 24 éves Boriska lett a családfenntartó. A fiatal lány színésznőként keresi a kenyerét, mellette az 50 éves és nemrégiben bárói rangra emelkedett bankár szeretője.
Olgát így sikerült taníttatni, aki mindennap várja a kinevezését, hogy végre ő is hozzájárulhasson a családi kasszához.
Mancinak a fővárosi tornatanár, Petrencey Gáspár udvarol, aki meg is kéri a lányt, aki örömmel igent mond neki. Csakhogy van egy kis bökkenő: a vőlegénynek úgy is mint tornatanárnak és úgy is mint magánembernek, bizony adósságai vannak, ráadásul az új párnak bútorra is szüksége lenne, amit csekély 30.000 koronából megoldhatnának - Boriska segítségével.
A legkisebb lánnyal, a 16 éves Sárival nem is törődnek, zongorázni küldik, holott ő már nem az a kislány, aki egykoron volt, amikor a család a jelenlegi életkörülményeit választotta. Felfigyel erre a báró is, aki felfedezi a hasonlóságot Sári és legidősebb nővére között.
A BÁRÓ: Most vettem észre, hogy már nem is olyan kicsi. Ezt mondtam meg neki...
BORISKA: Rosszul tette. Nekünk kislány marad, amíg... amíg lehet. Sok a hiba bennünk... a mama kicsit könnyelmű, Olga egy kicsit rideg, Manci egy kicsit önző, én pedig... magamról nem is beszélek. De mihelyt Sáriról van szó, mindannyian becsületesek vagyunk. Őrá pazaroljuk minden gyöngédségünket, minden féltésünkkel őt őrizzük, hogy az élet sok szennyéből, szomorúságából és nyomorából semmi se jusson neki. Egyszer úgyis meg fogja tudni mindazt, amit eltitkolunk előtte, mennél később tudja meg, annál jobb neki is, nekünk is.
A családhoz tartozik, az őket rendszeresen látogató Malvin néni is, a lányok nagynénje, aki manikűrözésből él, ebből fizeti a házbért, a kiadásait és a férje különböző adósságait, aki kártyázik és lóversenyre jár.
És ha mindez nem lenne még elég, Boriskába szerelmes a szegény lírai költő, Pázmán Sándor, aki szeretné elvenni a lányt, hogy új életet kezdhessen vele. Boriska elgondolkodik Pázmán ajánlatán, és rájön, hogy a családja eddig csak kihasználta. Teljesen természetes volt számukra, hogy ő feláldozza magát, hogy a többieknek ne kelljen, élhessenek tovább úgy, ahogy eddig. Ha pedig némi protekcióra, segítségre van szükségük, akkor Boriskán keresztül a báróhoz fordulhatnak. Így gondolja ezt az immáron vőlegénnyé avanzsált Petrencey is, akinek szintén lenne egy kérése hozzá.
PÁZMÁN: Nem titok, hogy szerelmes vagyok, de...
BERGNÉ: Miattam lehet olyan szerelmes, amilyen akar. Nem az a baj, hanem az, hogy Boriska is szereti magát! Ez ellen pedig, mint gondos anyának, tiltakoznom kell...
PÁZMÁN: Tiltakozni? Lányának boldogsága ellen?
BERGNÉ: Az én lányom boldogsága az, hogy nyugodtan és elégedetten él, nincs semmi gondja, ötszobás, kényelmes lakása van, finom ruhában jár, és tud gondoskodni azokról, akiket mindennél jobban szeret...
PÁZMÁN: És Boriska? Mindig csak az önök boldogságával törődjék, a magáéval soha?
Heltai Jenő a számos humoros párbeszéd közé fontos kérdéseket, mondanivalót rejtett el. Míg az átlagnéző/olvasó jól szórakozik a szellemes replikákon, ill. az érzelmesebb részeken, a szemfüles olvasó/néző felfedezi ezeket és együtt gondolkodik Boriskával és bízik benne, hogy a lány a talpára áll. De mi lesz a többiekkel? Élhetnek-e ilyen áron tovább Tündérlaki lányokként (ahogy magukat színháziasan nevezik) a Tündérlaki lányok?
PÁZMÁN: Álmodoznia és szenvednie csak a költőnek szabad, neki is csak azért, mert ez a kenyere. Nekem például a boldogtalan szerelem évenkint három-négyezer koronát jövedelmez. Az idén szerencsém van, olyan boldogtalan vagyok, hogy legalább tízezret fogok keresni. Ha ez a szerelem sokáig tart, milliomos leszek...
Természetesen minden kérdésre választ kapunk, miközben együtt örülhetünk vagy szomorkodhatunk
a szereplőkkel. Heltai Jenő ebben a meseszerű, háromfelvonásos történetben mesél a nőiönfeláldozásról és elgondolkodtat arról, ki is az igazán erkölcstelen a Berg családban?
A darab mai szemmel olvasva/nézve is szórakoztató és ugyanolyan fontos mondanivalóval bír, mint 110 éve, az első bemutató alkalmával.
Nagyon szép az Unikornis kiadása, és egyetlen negatívumként csupán azt jegyzem meg, hogy a kötet végén a Hegyi Katalin utószavát jóval kisebb betűmérettel nyomtatták. Egyébként a könyv lapjai ugyanolyan szépek (látszik, hogy minőségi papírra nyomtatták, nem mint sok kiadó a későbbiekben és manapság is teszi - tisztelet most is a kivételnek), mint 1994-ben lehettek. Minden dráma címlapját Sárkány Győző grafikája díszíti.
BORISKA Nem azért fáj a bilincs, mert vasból van, hanem azért, mert szorít.
A színjátéknak novellaváltozata is van, melyben a lányok hárman vannak és a keresztneveik is mások, és elolvasható az Archive-on.
Heltai Jenő: A Tündérlaki lányok
In. Nagy színházi siker volt
385 oldal (75 - 157. o.)
Unikornis Kiadó, 1994
Sorozat: A magyar dráma gyöngyszemei 1.
Képzelj el egy várost, amely olyan szomorú, hogy még a saját nevét is elfelejtette! Ráadásul bánatos tenger partján épült, mely tele van mordhallal és olyan gyárai vannak, amik szomorúsággal látják el az egész világot. És egyre csak ontják és ontják, mert a világnak még nem lett elege belőle.
Ebben a városban élt a mesemondó Rasíd Kalifa egyetlen gyermeke, Hárún, aki igencsak vidám volt. Anyja, Szoraja, mindig csak énekelt, míg apja sosem fogyott ki a mesékből, ezért Legenda-medenceként és Babla-sahként is emlegették.
A házban, melyben éltek, fölöttük lakott a pálcavékony, nyafka hivatalnok, Széngupta úr a feleségével, a termetes Oníta asszonnyal.
Egy nap pedig bekövetkezett a katasztrófa: bár beköszöntött az esős időszak, amikor a város lakói is vidámabbak lettek, és Hárún is bőrig ázva, mégis vidáman érkezik haza az iskolából, ahol szörnyű hír fogadja: anyja megszökött a képzeletszegény Széngupta úrral!
Rasíd Kalifa érthetően teljesen maga alatt van, ami bosszantja a fiát, aki mérgében felteszi apjának azt a kérdést, melyet Széngupta úrtól hallott:
Mi hasznuk a történeteinek, ha még csak nem is igazak?
Hárún rögtön meg is bánja, hogy kimondta, mivel borzalmas dolog történik apjával. Közelednek a választások, és ilyenkor a politikusok előszeretettel hívják meg Rasíd Kalifát egy-egy gyűlésükre, hogy köztudottan kitalált történeteivel szórakoztattassa a hallgatóságot. A híres Babla-sah pedig csődöt mond: kifogyott a történetekből!
Hárún pedig, ha már tudja, hogy ő okozta a katasztrófát, rájön, hogy neki is kell megoldania, így kezdetét veszik a nem mindennapi kalandjai.
Hogy apja helyre hozza a dolgot, egy újabb helyszínre utazik Hárúnnal, ahol egy újabb gyűlésen lép majd fel. Útközben az időjárás is az emberek érzelmeihez igazodik: a szomorúság nyomorúságpárát, míg a forrongó indulatok haragos szelet gerjesztenek.
A gyűlés előtti éjjel Hárún nem tud aludni, ezért szobát cserél az apjával, majd furcsa zajt hall a fürdőszobából, ahol egy apró, kékszakállú lényt pillant meg, aki a csapok körül babrál egy franciakulccsal. A lény nem más, mint Haha, a vízidzsinn, aki azért jött, hogy kikapcsolja Rasíd Kalifa mesecsatorna-előfizetését. Ugyanis ahhoz, hogy Babla-sah mindig újabb és újabb, akár szomorú, akár vidám, akár meghökkentő történettel varázsolja el a közönségét, mesecsatorna-előfizetés szükséges:
- Ohó, mesélni, azt akárki tud - felelte Haha. - A csalók, a hazudozók, a gazfickók, mindenki. De amely mesében az a bizonyos extra többlet van, ahhoz bizony a legjobb mesemondónak is mesevízre van szüksége. A mesemondáshoz, mint az autózáshoz, üzemanyag kell, s akinek nincs vize, nem lesz annak gőze sem.
Hárún Hahától megtudja, hol és kinél tehet panaszt a kikapcsolás ügyében, és egy bűvös búbos bankának köszönhetően követi Hahát annak otthonába, Gapvárosba, ahol újabb megoldandó üggyel találja szembe magát.
Salman Rushdie eredetileg a fiának írta ezt a meseregényt, azonban a felnőtt olvasók számára is igencsak elgondolkodtató lehet. A történet - a mesékhez hasonlóan - a jó és rossz örökös párharcát állítja a középpontba, mely miatt felborult az egyensúly, valami nem a megszokott módon működik, mely kihat másokra is. Ahhoz pedig, hogy helyre álljon a rend, szükség van egy bátor szereplőre, aki vállalja a próbatételeket a megoldáshoz vezető úton.
A történet számos szereplője egy-egy archetípust testesít meg, az olvasók - a saját élethelyzetüknek, gondolkodásuknak megfelelően - ismerősöket fedezhetnek fel bennük. Nagyon fontosnak tartom, hogy feltegyünk magunknak néhány fontos kérdést: Mi milyen mesemondókra hallgatunk? A mi mesevíz-előfizetésünk megfelelően működik-e? Hogyan mesélünk? Bemesélünk másoknak dolgokat, vagy szórakoztatóan és úgy, hogy a hallgatóságunk is tisztában legyen a szándékunkkal, hogy pl. nem az átverésük a célunk? Mennyire figyelünk oda másokra is, mennyire hallgatjuk meg őket, vagy csak a saját érdekeinket tartjuk szem előtt?
Salman Rushdie mágikus elemekkel átszőtt meséje Falvay Mihály zseniális fordításában nemcsak egy izgalmas és kalandos történet, hanem mindannyiunk számára elgondolkodtató olvasmány jó és rossz örök párharcáról, ill. arról, hogy csak akkor derül ki, mennyi minden van bennünk, ha olyan helyzetbe csöppenünk, ahol az eddig ismeretlen erőforrásainkra van szükségünk a megoldáshoz.
- Benned is jóval több van, fiatal barátom, mint amennyi látszik. (...)
- Bizony ám, több van benned, mint amennyit gondolnál.
A meseregényből 2019-ben operaváltozat is készült.
Boston Modern Orchestra Project bemutatója 2019-ben
Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere Eredeti cím: Haroun and the Sea of Stories
Robert Capa neve összefonódott a háborúkkal, hiszen ő maga ötben is részt vett haditudósítóként. Régóta terveztem, hogy végre megismerjem a magyar fotóriportert, aki 1936-ban, a spanyol polgárháborúban készített, A milicista halála címen elhíresült fotójával beírta nevét a nagyok közé.
A könyv előszavában, a szerző öccse, Cornell Capa mesél bátyjáról, majd Richard Whelan kultúrtörténész osztja meg gondolatait, akiktől megtudjuk, hogyan lett a Budapesten született Friedmann Endréből később Robert Capa.
A Kissé elmosódvaegyszerre memoár és háborús kordokumentum, mely a romantikát és a humort sem nélkülözi, és amelyben 1942 nyarától 1945 tavaszáig követjük Capa életét, kalandjait és a II. világháború eseményeit Európában és Afrikában egyaránt.
Robert Capa 1942 nyarán unalmasan és pénz nélkül tengette életét New York-i lakásában, melyet a Collier'stől érkező levél pezsdít fel: jegyet foglaltak neki a 48 óra múlva Angliába induló hajóra, mellékeltek hozzá egy 1500 dolláros csekket is, miután végre meggyőződtek róla, hogy ő a legkiválóbb haditudósító ekkoriban.
Mondhatnánk, milyen nagyszerű alkalom, természetes, hogy egy fotóriporter kapva kap rajta. Azonban Capa esetében nem ilyen egyszerű a helyzet. Ő ugyanis magyar állampolgár, így a vízum és az útlevél megszerzése kalandosabb, mint egy amerikai állampolgár számára. De minden jó, ha a vége jó, és így Capa hamarosan egy hajón találja magát Anglia felé.
A feladat olyan pofonegyszerűnek látszott - épp csak az innenső felén a lehetetlennek, hogy úgy véltem, megér egy próbálkozást.
Talán nem voltam egyedül azzal az elképzelésemmel, hogy egy haditudósító - nevéhez illően - a harcokról tudósít. Nos, Capa ezt alaposan megcáfolja a könyvében, ugyanis - ahogyan már említettem - a harcok csak egy részét teszik ki az eseményeknek.
Mivel Capa nemzetközi helyzete bonyolult, úgy tűnik, nem utazhat Észak-Afrikába a szövetséges csapatokkal, ezért felkeresi az egyik ismerős házaspárt, akiknek vidéki otthonában cégre kipihenheti magát. Csakhogy nem ő az egyetlen vendég náluk, hanem egy piros hajú lány is, akit ettől kezdve csak Pircsiként emleget, így a Semmi csaj fogadalma is elbukik. Pircsi a továbbiakban ugyanolyan fontos szerepet kap Capa életében, mint a háború.
A kötetben elkísérjük a szerzőt a II. világháború számos fontos fordulópontjához: Tunéziába, az olasz frontra, tanúi leszünk a normandiai partraszállásnak, ahogyan Párizs és Berlin visszafoglalásának is. Hidegben, melegben, földön, vízen és szó szerint a levegőben egyaránt. Robert Capa volt az egyetlen fotóriporter, aki ejtőernyős ugrást is végrehajtott, ill. aki a Normandiában partra szálló katonák között érkezett francia földre. Az itt készült képei pedig nemcsak a világot járták be, hanem Steven Spielberg ezeket használta inspirációként a Ryan közlegény megmentése c. filmjének nyitójelentéhez.
A derekam köré egy gázálarcot, egy felfújható mentőövet, egy rohamásót meg egy csomó egyéb szerkentyűt szereltek, én pedig a karomra vetettem méregdrága Burberry esőköpenyemet. Nem akadt nálam elegánsabb partra szálló sehol az egész halpiacon.
A haditudósító hol mulatságos, hol félelmetes, ám semmiképpen sem hétköznapi kalandjai mellett felbukkannak régi barátai is, köztük John Steinbeck és Ernest Hemingway is.
Amerikai katonák első csapata a normandiai partra szállás során Omaha Beachen (1944. június 6.)
Olvasás közben azon gondolkodtam - mivel hamar felismertem, hogy rokon lélekre, sőt duplán rokon lélekre bukkantam Capa személyében -, hogyan képes elviselni azt a rengeteg borzalmat, amit testközelben átélt? Ráadásul már nem először és önszántából?
A London felé zakatoló vonaton, táskámban a remekbe sikerült filmtekercsekkel már utáltam magam, amiért képtelen vagyok összeegyeztetni tudósítói mivoltomat azzal a javíthatatlanul érzékeny lelkületemmel. Ez a fajta fotózás a temetkezési vállalkozóknak való, márpedig nekem semmi kedvem ahhoz a szakmához, morfondíroztam. Ha egyszer kénytelen vagyok részt venni a temetésen, részt fogok venni a hozzá vezető folyamatban is, esküdtem meg magamnak.
Robert Capa valóban nemcsak a háború eseményeit mutatta meg a képein, hanem az odavezető út mellett a másik oldalt is: az otthonmaradottakat, az emberi érzéseket is: haragot, indulatokat, örömöt, bánatot, csodálkozást egyaránt. Bár memoárjában néhány szereplő nevét megváltoztatta, és az eseményeket is itt-ott kiszínezte, mindezt olvasás közben nyugodtan megbocsájthatjuk neki. Talán azért is, mert erről csak a könyv utószavában értesülünk, és ha előbb megtudom, akkor is kárpótolt volna az oldalakról áradó, humor, a katonák és minden élő iránti empátiája, öniróniája és egészséges optimizmusa, mindez olyan szórakoztatóan megírva, mintha most csak nekem mesélne, ráadásul több, mint száz, ekkor készült fotójával illusztrálva.
Az utolsó fegyverrel tüzelő katona nemigen különbözik a legelsőtől. Mire a róla készült felvétel eljut New Yorkba, már egyik újság sem kíváncsi egy közönséges fegyverrel lövöldöző közönséges baka képére. (...)
A kép, amelyet készítettem, az utolsó katonát ábrázolta, akinek meg kellett halnia. Az utolsó napon sokszor a legderekabbak halnak meg. De az életben maradtak gyorsan felejtenek.
Henrik Ibsen 1879-ben keletkezett, talán legismertebb drámája egészen mostanáig a hiányosságaim közé tartozott. Régóta terveztem, hogy végre elolvasom, míg nemrég ezzel a drámával álmodtam, és tudtam, itt az ideje végre megismerkedni vele.
A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!!!
Karácsony napján Nóra, Torvald Helmer ügyvéd felesége és három kisgyerek édesanyja, boldogan és csomagokkal megrakodva érkezik haza. Titokban mandulás csókot nassol, mivel a férje ellenzi. Helmert nemrég nevezték ki a Részvénybank igazgatójának, így az új évet már ebben a pozícióban kezdi, és végre a házaspár anyagi gondjai is megoldódni látszanak.
Ekkor vendég érkezik hozzájuk, Nóra egy régi ismerőse, Krisztina, aki három éve megözvegyült, és most munkát keresni jött a városba. Nóra boldogan meséli neki, hogy annak idején sikerült egy nagyobb összeget előteremtenie, hogy a férjével délre utazhassanak, aki akkoriban csak így nyerhette vissza az egészségét, míg az apja ekkoriban hunyt el.
Csak annyit tudunk meg, hogy Nóra kölcsön kapta az összeget, amit azóta is folyamatosan törleszt, és titokban, a saját kiadásaiból csippent le, ill. másolást vállalt.
Nóra a férje figyelmébe ajánlja Krisztinát, aki kiváló munkaerő lenne a számára, azonban később ez okozza a bonyodalmat. A nő ugyanis Krogstad ügyvéd állását kapná meg, aki annak idején a pénzt adta Nórának. Ez még nem is lenne akkora baj, azonban Nóra az ügyvéd által írt szerződésre aláhamisította az apja aláírását, és a dátum is az apja halála utáni harmadik napként szerepel az iraton.
Nóra mindezt jóhiszeműen tette, hogy ne kelljen az apjának elküldeni, és a férjével mielőbb útnak indulhassanak. Azonban bogarat tesznek a fülébe, miszerint - általában - az anya az, aki megmérgezi a gyerekei személyiségét, ő kezdi el már gyerekkorukban rossz útra terelni őket.
Nóra kétségbe esik, de bízik a csodában, hogy Krogstad mégsem fogja megzsarolni, de legalábbis a férje nem olvassa el az ügyvéd levelét, miután mégis felmond neki. Segítséget régi barátjuktól, Rank doktortól remélt, de rá sem számíthat.
NÓRA Most már semmit sem tehet értem. Különben sincs szükségem semmi segítségre. Puszta képzelődés az egész, majd meglátja. Bizonyosan az.
Nóra élete a dráma néhány napja előtt alaposan a feje tetejére áll, és az utolsó jelenetekben döntésre jut. Valójában öntudatra ébred.
Babaház az 1700-as évekből
Már az Első felvonásban meglepett, hogy a férje ennyire tiltja az édességtől, aztán kiderül, hogy azért, mert elromlik a foga. Úgy bánik vele, mint egy gyerekkel. Helmer az a típusú férfi, aki egy kirakatnak állítja be az életét (ma biztosan mindennap posztolna valamit arról, hogy milyen sikeres és boldog egyszerre), és ehhez a különböző tételeket előteremti. Legyen pozíciója: előbb ügyvéd volt, most végre igazgató lesz, amely az anyagi helyzetüket is rendezi. Csakhogy Krogstad az útjában áll, mivel ő az egyetlen, aki tegezi, és ez Helmert kínosan érinti, így Krogstadnak mennie kell. A tökéletes képhez szükség van egy feleségre is, aki bájos, kedves, szép és könnyen befolyásolható: Nóra tökéletes erre a szerepre, hiszen mindent úgy tesz, ahogy a férje kívánja.
Csakhogy Nóra, miután a férje tudomást szerez a bűnéről, rájön, hogy a férfi nem az, akinek nyolc évig hitte. Az asszony rádöbben, hogy ő csak egy bábu a férje szemében, egy kismadár a kalitkában, akinek eddig mindig valaki megmondta, hogy mit tegyen, mert az a javát szolgálta. Csak a legfontosabbat nem kérdezte meg tőle soha senki: hogy őmit akar. A házassága előtt az apja bánt így vele, nyolc éve pedig Helmer. Ahogyan ma is rengeteg nővel teszik ugyanezt, legyen szó a családjáról, a férjéről vagy épp a társadalomról, ahogy Melinda Gates A nő helye c. könyvében is megírta.
HELMER Elhagyni az otthonod, férjed, gyermekeidet! Nem gondolsz rá, az emberek mit mondanak.
NÓRA Erre nem lehetek tekintettel. Én csak azt tudom, hogy erre van szükségem.
HELMER Ez vérlázító! Meg tudnád tagadni legszentebb kötelességeidet?
NÓRA Mit tartasz te az én legszentebb kötelességeimnek?
HELMER S ezt én mondjam meg! Nincsenek kötelességeid a férjeddel, gyermekeiddel szemben?
NÓRA Más ugyanilyen szent kötelességeim is vannak.
NÓRA Nem hiszem többé. Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppúgy, mint te - vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek. Jól tudom, hogy a legtöbben neked adnak igazat, Torvald; valami olyasmi van a könyvekben is. De én nem törődhetek vele tovább, hogy a többség mit mond, s mi van a könyvekben. Magamnak kell a dolgokat átgondolnom s tisztába jönnöm velük.
De ha egy kicsit szélesítjük a perspektívát, nemcsak a nőkre vonatkoztathatjuk a dráma mondanivalóját, hanem gendertől függetlenül bármelyikünkre. Mert valószínűleg mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, amikor valaki (családtag, rokon, barát, ismerős, megmondó ember, bárki) biztosan tudta, mi a jó nekünk, mit válasszunk, mi való nekünk, csak éppen a véleményünket nem kérdezte meg róla. Vagy elég szétnéznünk a közösségi oldalakon, tele vannak megmondó emberekkel, akik megmondják a tutit.
Velem is többször megtörtént, hogy ismerős és ismeretlen önjelölt tanácsadók rám projektálták a saját vágyaikat, elképzeléseiket, hogy mit kellene tennem, milyennek kellene lennem, és volt, hogy egynek bedőltem (bár az intuícióm többször is tiltakozott), de még időben rájöttem, hogy rosszul tettem és eljöttem. Ez egy rosszul megválasztott munkahely volt, tehát egy kicsit más, mint a Nóra helyzete.
Vannak, akik elítélik az asszonyt, amiért a gyerekeit is otthagyja. Abban a néhány percben, míg a gyerekek is jelen vannak, megállapíthatjuk, hogy Nóra jó anya, odafigyel rájuk, szereti őket. Abból a szempontból viszont tökéletesen megértem, hogy egy ilyen helyzetben, amikor valaki szeretné megérteni önmagát, szeretne rájönni, ki is ő valójában és mi teszi őt boldoggá, lehetőleg egyedül kell lennie.
Henrik Ibsen drámájának mondanivalója ma is aktuális.Mi is a babaházunkban élünk tovább babaként, vagy ki merünk lépni belőle, és szembe merünk-e nézni azzal, kik is vagyunk valójában, mit is akarunk igazán? Természetesen, tisztában vagyok vele, hogy ezt nem minden olvasó/néző érti meg, mivel ehhez szükség van bizonyos szintű tudatosságra. Mindenesetre, a saját példámból tudom, hogy bármennyire elítél(het)ik mások egy-egy ilyen választásunkat, az egyik legjobb dolog lehet az életünkben, ha meg merjük tenni.
"És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!"
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
.jpg)
.jpg)
Bejegyzések
