Buda Lászlót Pauer Krisztina podcastjében, a Lélek Koffeinben ismertem meg, és már akkor kíváncsi lettem a könyveire.
2021 őszén egy rövidebb betegség után határoztam el, hogy megveszem a könyveit és el is olvasom őket. Mind a Mit üzen a tested?, mind a később megjelent testvére, a Mit üzen a lelked? nagy hatással voltak rám, és ekkor kezdtem meg azt az önismereti munkát, mely a mai nap is tart.
Mindenképpen szerettem volna újraolvasni a könyvet és írni is róla, úgyhogy vágjunk is bele. 😊
Biztos vagyok benne, hogy sokak számára meglepő az első fejezetben Buda László mestereiről olvasni, hiszen azzal a három emberrel, akiket kiemel, nem a tanulmányai során találkozott, hanem kezdő orvosként, és egyikük sem orvos.
Az első megtanította, hogy nem minden az, aminek látszik; a második, hogy a betegei szenvedésében lássa meg a saját szenvedését is, ne különítse el magát tőlük; míg a harmadikuk segítségével megértette, hogy nem ugyanúgy látjuk a világot. Ezért is nagyon fontos, hogy ezt a könyvet is nyitott gondolkodással olvassuk, legyünk rugalmasak akkor is, ha számunkra humbugnak tűnő dologgal találkozunk egy-egy fejezetében.
Nagyon örültem, amikor megemlítette a Jung által felfedezett négy kognitív funkciót, melyeken keresztül a világot érzékeljük. Ezek az intuíció, a gondolkodás, az érzés (az érzelmek) és az érzékelés (az öt érzékszervünkön keresztül).
Mivel én intuitív vagyok, így megértem, hogy mivel a legtöbben érzékelők (akik az öt érzékszerveiken keresztül kapcsolódnak a világhoz), nehezebb számukra bizonyos dolgok (a humbug) elfogadása.
Ill. fontosnak tartom megemlíteni, hogy olyan világban élünk, ahol a többség a bal agyféltekéhez (logika, stratégia, kritikai gondolkodás, (reál) tudományok) kapcsolódó dolgokat értékeli, míg a jobbhoz kapcsolódókat (kreativitás, spiritualitás, művészetek, érzelmek kifejezése, zene, intuíció) lenézi, értéktelennek tartja.
Buda László a tanulmányai, majd a kórházi évei alatt azzal szembesült, hogy a hagyományos orvoslás igyekszik egy címkét találni a beteg panaszára, amit éppen górcső alá vesz, és a többivel nem foglalkozik. Ha belegondolunk, a különböző problémáinkkal különböző szakorvosokhoz fordulunk, akik az ominózus szervünket, testrészünket vizsgálják meg alaposan, mondanak valamit, esetleg kapunk egy-két receptet, javaslatot, tovább küldenek egy másik orvoshoz. Az azonban ritkán fordul elő, hogy az orvos az életkörülményeinkről is érdeklődjön.
Pedig a gyógyuláshoz vezető úton nagyon fontos, hogy holisztikusan nézzük: a testet és a lelket is. Tudom, erre nincs idő és az orvosok egy része sem készült fel erre. Pedig már az ókorban tudták ezt, és erről beszél többek között Dr. Máté Gábor is.
Elsőként az vágott mellbe, hogy már Platón is mennyivel tisztábban látott, mint a legtöbb egyetemi oktatóm, amikor ezt írta: "Mert az a legnagyobb hiba a betegségek kezelésénél, hogy vannak orvosok csak a test, és vannak orvosok csak a lélek számára, noha ezeket senki sem tudja szétválasztani... nevezetesen soha nem veszik figyelembe az egészet. Az egészre kellene fordítani a gondoskodásunkat, mivel ott, ahol az egész gyengélkedik, lehetetlen, hogy a rész egészséges legyen."
Emlékszem, volt olyan orvos, aki a testi nyavalyám mellett megkérdezte, hogy egyébként mit tanulok vagy csinálok éppen, míg más az elefántcsonttornyából nézett le rám és olyan hűvösen bánt velem, hogy volt képem megzavarni a nagy FŐORVOSt. Utóbbiakról (két ilyennel is találkoztam) az a véleményem, hogy aki gyógyító vagy bármilyen segítő szakmát választ, fejlessze az empátiáját. Ha erre képtelen, lehet bármilyen nagyágyú a saját szakterületén, e nélkül nem képes tökéletesen ellátni azt, amire felesküdött.
Tudom, hogy megvannak a rendszernek a problémái, nem is erről szól sem a könyv, sem a bejegyzés.
Te milyen kapcsolatban vagy a testeddel? Hogyan tekintesz rá?Hogyan kommunikálsz vele?Megérted-e, amikor üzen? A legtöbben ilyenkor értetlenül állunk egy-egy tünet, betegség vagy diagnózis előtt, esetleg bosszankodunk, hogy éppen most és éppen velünk történt a dolog, esetleg kétségbe esünk. Ha pedig fájdalmunk van, azonnal bevesszük a legszuperebbnek mondott tablettát vagy megvesszük a legújabban reklámozott csodakenőcsöt és várjuk a csodát. Ha mégsem működnek a dolgok, akkor elmegyünk egy, esetleg több orvoshoz, hogy oldja meg a problémánkat, vagy újabb látogatást teszünk a patikában.
Azonban számos esetben erre nincs is szükség. A félreértések elkerülése végett, mind Buda László, mind én is azt mondom, igen, vannak olyan esetek (ezekről szó is esik a könyvben), amikor külső segítséget kell igénybe vennünk. Ám sok esetben megfeledkezünk egy nagyon fontos dologról: képesek vagyunk meggyógyítani magunkat. Ez nem humbug. Gondolj csak pl. a vérfolyásos asszonyra a bibliai történetből (Lukács evangéliuma 8. rész). Vajon miért zarándokolnak olyan sokan Lourdes-ba, Fátimába vagy más szent helyekre a gyógyulás reményében? Miért gyújtanak gyertyát szent X.-nek, Szűz Máriának és imádkoznak hozzájuk, vagy Jézushoz vagy Istenhez gyógyulásért? Mert Jézus is kimondta a kulcsszót: hisznek, hogy így lesz, Ne félj, csak higgy, ill. a hited meggyógyított.
És világnézettől függetlenül, megfeledkeztünk a hitről (nem a vallási értelemben vettre gondolok), hogy amit gondolunk, milyen erővel bír. Mert miközben cseperedünk, folyamatosan kapjuk a negatív visszajelzéseket mind a testünkkel, mind a személyiségünkkel kapcsolatban (meg is utáljuk a testünk bizonyos részeit és bizonyos tulajdonságainkat, és azt szeretnénk, hogy utóbbiak tűnjenek el), hogy nem vagyunk jók, ez undorító, az gusztustalan, amaz erkölcstelen, fúj.
Napjainkban a téma sok szakértője egyetért abban, hogy az egészség természetes hozzátartozója lehetne életünknek. A felcseperedés ösvényein azonban számtalan negatív visszajelzés és másoktól átvett hiedelem torzíthatja testünkhöz való viszonyunkat, egészséges önbecsülésünket és általános életszeretetünket. Így aztán felnőttkorunkra elfojtott érzelmek, elkeserítő gondolatok, ijesztő képek tömegei raktározódhatnak el bennünk testszerte. Ahhoz, hogy mindettől elkezdjünk megszabadulni, az első lépés, hogy a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat feltérképezzük, és módszeresen megtisztogassuk lelkivilágunkat az önutálat, a kisebbrendűségi érzés, az érdemtelenségtudat, a tökéletességre törekvés bénító mintáitól, és mindattól a meggyőződéstől, mely negatív színben tüntet fel minket belső tükrünkben. A gyógyulás önmagunk elfogadásával és szeretetével kezdődik. Ez tényleg ilyen egyszerű, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy egyszersmind könnyű is lenne...
Hogy hogyan találhatunk vissza a testünkhöz? Ebben segít a szerző a következő fejezetekben és vezet el az öndiagnózishoz, majd az öngyógyításhoz. Megismerjük az általa kifejlesztett módszert, a SzomatoDrámát, mely a pszichodráma és a szomatika elmeit ötvözi. Mindazt, amiről a rendelőkben nem esik szó.
Hogyan zajlik? Összegyűlik egy kis csoport, akik nyitott gondolkodásúak. Egyikük elmondja a problémáját, pl. évek óta fáj a háta, járt már orvosoknál, kipróbálta, amit csak lehetett, de a fájdalom ugyanúgy a mindennapjai része maradt. Kiválaszt néhány embert a csoportból, akik megjelenítik a különböző testrészeit, szerveit, egyebeit. Pl. az egyik ember lesz a háta, a másik a gerince és így tovább, akiket elrendez (pl. közel, esetleg távol vannak egymástól). Ő (a beteg) külső szemlélő marad, míg a kiválasztott testrészek, szervek életre kelnek, elkezdenek mozogni. Míg megfigyeli őket, lassan összeáll a kép, hogy kik viselkednek/viselkedtek így az életében, a többiek kiket jelenítenek meg (szülő, testvér, társ, főnök, barát stb.). Ő is beáll közéjük, hogy tisztázza a dolgokat, és bármilyen meglepő, a foglalkozást követően (akár másnap) elmúlik a fájdalom, de legalábbis sokkal elviselhetőbb lesz. Ez függ a háttérben álló problémától, hogy mennyire sikerült tisztáznia magában a játék alatt.
Olvastam néhány véleményt a könyvről, melyben kifejtették, hogy jó a könyv, csak nagyon átmegy önmarketingbe néhány fejezet után. Ezzel kapcsolatban is az jutott eszembe, hogy érdemes ezt is más szemszögből is megnézni.
Az elmúlt években számos ingyenes webinaron vettem részt (magyar, angol és spanyol nyelvűn), ahol a szervező a programjához akart új embereket toborozni, és ilyenkor tart egy egyórásnak induló online eseményt, ami jóval hosszabb lesz, kilencven-száz perc is. Az első órában mindig megtudtam, miért szuper az ő módszere, milyen felismerésekre jutott általa, ez vagy interaktív volt, tehát a chaten lehetett a feltett kérdésekre válaszolni, vagy a szervezőt valaki kérdezte és ő válaszolgatott, miközben egyszer-kétszer beszúrta, hogy: Gyere/Jöjjön a kurzusomra!.
Ezt követően lehetett kérdezni, ill. huzamosabb ideig (kb. harminc percen át) a programjáról beszélt még, milyen bónuszokat és ajándékokat kaphatok, ha most vagy a következő néhány napban jelentkezem.
Érthető, hogy Buda László is a saját módszerét reklámozza, azonban elmondja, hogy vannak más módszerek is, az azokat követőket sem ítéli el,neki ez vált be. Több esetet is részletesen elmesél, melyekben én is találtam fontos felismeréseket, pedig nincs vagy nem volt olyan betegségem, mint az adott szereplőnek. Így nem tartom kizártnak, hogy más is találhat valami közöst egy-egy történet szereplőjének helyzete és a sajátja között.
Azt a saját tapasztalatomból megerősíthetem, hogy a ki nem fejezett harag viszketést okoz a testünkben. Velem is megtörtént, hogy egyik nap nagyon elkezdett viszketni mindkét alkarom és combom. Arra gyanakodtam, hogy a tusfürdőmben lehet valami, elmentem mosdókrémet venni a gyógyszertárba, és az sem használt. Ekkoriban egy bizonyos környezetben voltam, ahonnan hamarosan kikerültem és elmúlt a viszketés is. Évekkel később ebből a könyvből jöttem rá, milyen helyzet váltotta ki a tünetet.
Nyilván nem mindenki számára megfelelő ez a módszer, mert nem mindenki nyitott arra, hogy egy kis csoportban feltárja az egészségügyi és egyéb problémáit. Buda László egyszer sem mondja azt, hogy: Gyere a csoportomba! Tisztában van vele, és el is mondja, hogy a SzomatoDráma a gyógyulás egyik állomása lehet.
Számomra az a legszimpatikusabb benne, hogy sem a csoportjaiban, sem a könyvében nem DR. BUDA LÁSZLÓként van jelen, hanem segítőként. Amióta én is tanultam csoportvezetést, egyébként pedig szuperérzékenyként nagyon jól tudom, hogy egy (bármilyen) csoportban a résztvevőknek biztonságra van szükségük, hogy bátran meg merjék mutatni magukat, el merjék mondani a véleményüket, ne kelljen a többiek negatív véleményétől tartaniuk, hogy a szájukat húzzák közben vagy utána jól kibeszélik őket egymás között. És Buda Lászlóban minden megvan, amivel egy tökéletes csoportvezetőnek rendelkeznie kell: intuitívan közelíti meg a dolgokat, nincs előregyártott forgatókönyv (csak egy séma), amit szó szerint be kell tartani, és ami a számomra a legfontosabb: ő is együtt él a szereplőkkel, bátorítja, segíti, ha kell megöleli őket, együtt sír és nevet velük. Tényleg egyenrangú velük.
Tisztában van azzal, hogy az önismeret, az önmagunk elfogadása és szeretete, a testünkkel és az önmagunkkal való bánásmód és kommunikáció folyamatos munka. Mesél önmagáról, elismeri, ha hibázik, tudja, min kell még javítania és hol ért már el szemmel látható javulást.
Közben pedig olyan, otthon és mindannyiunk számára is használható eszközöket ad, melyek segítségével már ma elkezdhetünk javítani az önmagunkkal való kapcsolatunkon. Nem ítélkezik, végig empatikusan szól hozzánk, végig éreztem, hogy valóban segíteni szeretne.
Ez a könyv nem regény, amit reggel elkezdek és estére befejezhetek. Ezt a könyvet emészteni kell, el kell gondolkodni azon, amit olvasunk és fokozatosan, a saját tempónkban haladni vele és közben elkezdeni gyakorolni az olvasottakat. Ami megérint, ami megszólít belőle.
Két dologgal nem értek egyet. Az elmúlt időszakban több online summiton vettem részt, ill. rengeteg videót láttam a trauma feldolgozásával kapcsolatban. Úgy érzem, Buda László nem tett különbséget a stressz és a PTSD tünetei között. Dr. Aimie Apigian elmondta, hogy nagyon hasonlóak, azonban mégsem tehetünk egyenlőségjelet közéjük.
A másik pedig a belső gyermek. Buda László úgy magyarázza meg két SzomatoDráma történeten keresztül, hogy a főszereplők a játék során kapcsolódtak egy bizonyos életkori önmagukhoz, amikor a két kislány nem kapott meg valamit (gondoskodást, odafigyelést), és ezt most rendezték az x éves énjükkel.
Én inkább Dr. Máté Gáborral és azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a belső gyermek folyamatosan ott van bennünk. Valóban kapcsolódhatunk hozzá pl. egy játék során, de akár otthon is. És ő az, aki mindig résen van:
Mire tanított meg ez a könyv? Hogy ismerjem fel és legyek hálás mindazért a folyamatos munkáért, amit a testem minden egyes másodpercben végez azért, hogy pl. megírhassam ezt a bejegyzést. Hogy jusson eszembe, testem is van, ne csak állandóan a fejemben legyek, mert sokan hajlamosak vagyunk mindenre a fejünkben választ keresni. Hogy jobban figyeljek oda, mit eszem és iszom, hogy mozogjak, és ha egy-egy tünettel vagy betegséggel üzen, azon gondolkodjam el és tegyem fel a kérdést: Mi a baj? Már egész jól megértem az üzeneteit, és intézkedem, hogy mielőbb megoldódjon a probléma.
A záró idézet kapcsán pedig eszembe jutott, amit Bruce Lipton egyik videójából tanultam tavaly: Az emberek folyton arról beszélnek, mit nem akarnak. Erre én is egyre jobban odafigyelek, már sok mindent kiirtottam a mondókáimból, és igyekszem folyamatosan résen lenni.
Egyetemi oktatóként eltöltött éveim során sok egészségszociológiai vizsgálatot, felmérést végeztünk. Számos dolgot kérdeztünk rengeteg embertől, sok éven át. Az egyik meglepő eredmény az volt, hogy ha meg akarjuk jósolni az adatainkból, hogy egy ember tíz év múlva is életben lesz-e, a legerősebb prediktor (előrejelző erejű adat) az lesz, hogy a válaszadó szerint milyen az egészségi állapota most, és mire számít a jövőben. Semmilyen más adat, életkor, betegség, szociális helyzet nem tudott ilyen pontos tippet eredményezni, mint az öndiagnózis. Ez az eredmény is arra intett, hogy nagy tiszteletben tartsam, amit valaki önmagáról gondol.
Agatha Christie egyik legismertebb krimijében ismét HerculePoirot segít fényt deríteni a gyilkos kilétére. A Tragédia három felvonásbant újraolvasni is ugyanolyan izgalmas volt, mint először. A gyilkos személyére már nem emlékeztem, csupán egy bizonyos dologra, úgyhogy ezúttal is a szereplőkkel együtt találgattam, ki és miért lehet a tettes.
Az ötvenes éveiben járó színész, Sir Charles Cartwright visszavonult a világot jelentő deszkákról és az isten háta mögötti Loomouth-ban telepedett le. Bár a háza egy hegytetőn áll, összeismerkedett a helyiekkel, az idejét pedig vitorlázással és vendégfogadásokkal tölti.
Ezúttal is ő a házigazda, és régi barátaival, Mr. Satterthwaite-tel és Sir Bartolomew Strange-dzsel beszélget, miközben a vendégek gyülekeznek.
Sir Charlesa színészetet nem akasztotta végleg szögre, ugyanis minden helyzetben a megfelelő szerepet ölti fel. Lehet ez a vén tengerész vagy éppen a nyomozó valamelyik korábbi darabjából.
Mr. Satterthwaite a művészetek patrónusa, rendkívül empatikus és a társasági események elmaradhatatlan szereplője, pontosabban meghívottja.
Sir Bartolomew Strange (becenevén Tollie) pedig ismert pszichiáter, aki saját klinikát rendezett be, ahol számos bentlakó páciensét kezeli.
A vendégek között természetesen Sir Charles híres ismerősei (drámaíró, színésznő, divattervező) mellett a helyiek is képviseltetik magukat. Meghívást kapott Lady Mary és fiatal és modern gondolkodású lánya, Hermione Lytton Gore, akit sokan a gyerekkori becenevén Eggnek (Tojás) szólítanak; egy fiatalember: Oliver Manders és a helyi lelkész, Mr. Babbington és a felesége. És egy régi ismerősünk is felbukkan: Hercule Poirot.
A három férfi épp arról beszélget, hogy Poirot az a típus, aki vonzza a gyilkosságokat, és eljátszanak a gondolattal, hátha történik valami. Ekkor állapítják meg, hogy összesen tizenhárman lesznek, ezért jobb, ha Sir Charles rendkívül hatékony titkárnője, Miss Milray is helyet kap a vacsoraasztalnál.
- (...) Hasonlóképp áll a helyzet a maga Hercule Poirot-jával is: nem kell keresnie a bűntényt, jön az magától is.
- Ez esetben - mondta Mr. Satterthwaite - mégiscsak helyes lenne, ha Miss Milray csatlakozna hozzánk, és nem tizenhárman ülnénk az asztalnál.
- Rendben van, Tollie! - felelte Sir Charles nagylelkűen. - Ha már annyira akarod, legyen neked igazad: jöhet a gyilkosság! Csak egy kikötésem van: ne én legyek a hulla!
Csakhogy még a vacsoráig sem jutnak, amikor a koktéljába belekortyoló Mr. Babbington hirtelen rosszul lesz és meghal.
Vajon mi történt? Öngyilkosság? Vagy gyilkosság? De miért ölne meg valaki egy egyszerű falusi papot? Méreg volt a koktélban? Hogy került bele?
Sir Charles gyilkosságra gyanakszik, míg a barátai nem hisznek neki, sőt, még maga Poirot sem. Bezzeg Egg Lytton Gore más véleményen van most is.
- Ej, hát ki lát bele az emberi lélek titkaiba?
A színész elhagyja a tengerpartot, ám egy újsághír és egy levél ismét felkavarja az életét: újabb haláleset történik. Egg Lytton Gore már korábban is gyanakodott, ezért Sir Charles, Egg és Mr. Satterthwaite nyomozni kezd. És ismét felbukkan Poirot is, aki végül mindent megmagyaráz.
- M. Poirot, ahogy mondani szokták, maga felettébb gyorsan kapcsol!
Agatha Christie igazán színes társaságot hozott össze, hiszen - ahogy már fentebb is említettem - nagyon is más társadalmi és élethelyzetben vannak a szereplői, azonban kiderül, hogy akár többüknek is lehetett indítéka a gyilkosságra. De miért? És miért épp Mr. Babbington volt az első áldozat?
A regény címében szereplő felvonások három nagy részt takarnak, melyekben a krimi királynője fokozatosan adagolja az információkat és kezdhetjük mi is a gyanúsítást. Volt egy gyanúsítottam, az indítéka is megvolt, ugyanis elhangzik valami, ami ezt alátámaszthatná, és most jön a meglepetés, a későbbiekben erre nem tér vissza az írónő. Így a saját kis szürke agysejteim segítségével találtam megoldást a dologra.
Poirot ezúttal átadja a főszerepet Sir Charlesnak, aki szívesen és teljes átéléssel játssza a nyomozót is. A gyilkos nagyon agyafúrt, azonban Poirot-n és a kis szürke agysejteken most sem foghat ki egyetlen elkövető sem. A Tragédia három felvonásban remek kikapcsolódást nyújt, miközben találgathatunk, ki és miért gyilkolta meg az áldozatokat? Ha nem is sikerül kitalálnunk a gyilkos személyét, mégsem kell csalódottan becsuknunk a könyvet, ugyanis a szereplők sokszínűsége és az apró információmorzsák kombinálgatása is garantálja, hogy a mi kis szürke agysejtjeink se unatkozzanak.
- Mondja csak, most mit csináljunk?
A kis ember rámosolygott.
- Csak egyet lehet tenni... gondolkodni!
- Gondolkodni?! - kiáltott fel Egg, nyilvánvaló viszolygással a hangjában.
Poirot sugárzó arccal nézett rá.
- Azt bizony, pontosan azt. Gondolkodni! Gondolkodással minden probléma megoldható.
Agatha Christie: Tragédia három felvonásban
Eredeti cím: Three Act Tragedy
Fordította: Siklós Márta
Európa Kiadó, 2011
Sorozat: A krimi királynője 24.
Kép: Freepik
Fordította: Radnóti Miklós
Mint fészek meleg karokban, úgy fekszik e völgy.
Az idő álldogál. Hűvös kamrákban érik a gyümölcs.
A lila Persephone sápadt fejével
Elbúcsúzik, álomba hull.
És hallgatag erdő int aranyos ködön át.
Vers: Radnóti Miklós összegyűjtött versei és versfordításai
Szendi Gábor 2012-ben megjelent könyvében, A nő életében evolúciós szempontból elemzi, hogyan változott meg a nő (és a férfi is) az elmúlt évszázadok folyamán. Mert akárhogy is nézzük, más egy mai nő, mint pl. annak idején a nagyanyja volt. Másként él, más lehetőségei vannak és más döntéseket hoz(hat), mint az előző generációk.
A szerző nem ítélkezik, pusztán tényeket, adatokat közöl, melyek idáig vezettek. Hogy ő mit nevez így?
Mik a tények? Mielőtt erről is vitát nyitnánk, mert lehetne, én ténynek azt tekintem, ami közvetlenül, empirikusan megtapasztalható, műszeresen mérhető, reprodukálható, és ami a spekulációnál kézenfekvőbben magyarázza meg a dolgokat.
Azt gondolom, hogy az éremnek mindig két oldala van (sőt, olykor vannak más nézőpontok is), és ezt olvasás közben is szem előtt tartottam, úgyhogy erről majd a későbbiekben lesz szó. Ahogyan a szerző, én sem ítélkezem, csupán a saját tapasztalataimra és megfigyeléseimre hivatkozom.
A bejegyzésben a spanyol Fulanita (akárkit jelent) nevet használom majd, mert véletlenül sem áll szándékomban bárkit is megsérteni.
Szendi Gábor könyvében a Lolita-jelenségre hívja fel elsőként a figyelmünket. Vladimir Nabokov regénye annak idején hatalmas botrányt kavart, hiszen a főszereplője és narrátora, a negyvenes éveiben járó Humbert Humbert kamaszkora óta vonzódik a nimfácskákhoz, azaz a 9-12 éves, esetleg picit idősebb kamaszlányokhoz. A szerző elmeséli a regény teljes cselekményét, én csak annyit emelnék ki, hogy Humbert megismer egy özvegyasszonyt, és amikor megpillantja a nő 12 éves lányát, Lolitát (ahogy ő nevezi), mindent megtesz, hogy a kislány közelébe kerüljön.
Teljesen egyetértek Szendi Gáborral abban, hogy Nabokov nem botránykönyvet írt, csupán felismert egy jelenséget, amelyről addig senki sem vett tudomást: a felnőttek gyermekek iránti szexuális vonzalmát. Ez is egy ősi ösztön, amit a legtöbben megtanulnak kontroll alatt tartani, azonban vannak szakmák és helyzetek, amikor túl nagy a kísértés, gondoljunk csak a gyermekekkel foglalkozókra és a családon belüli erőszakra.
A fejezetből megtudjuk, hogy az általunk ismert gyermekkor sokáig nem is létezett, hiszen, amint lehetett, a szülők munkára fogták a gyerekeiket, a szexualitás pedig - mivel mindenki egy helyiségben élt - nem volt ismeretlen a gyerekek számára, sajnos, a molesztálás és a prostitúció sem.
A gyermekek szexualizálása pedig a film térhódítása óta az életünk része. Ma már nemcsak a filmvásznon, hanem a médiának és a reklámiparnak (sőt, a közösségi oldalaknak is) köszönhetően. Mert mindig az a trendi, amire van igény.
A következő fejezetben a fogamzásgátlás hatásairól olvashatunk, és ismét felbukkan a Claudia Hammond Érzelmi hullámzások c. könyvében megismert kutatás, ha nők vagyunk, ne ismerkedjünk náthásan, ill. a fogamzásgátló szedése is negatívan hat a párválasztásra. Mindkét esetben ugyanis a sajátunkhoz hasonló génállományú, immunrendszerű férfit választunk, ami problémákat okoz, ha később gyereket szeretnénk. A számos vetélésen átesett, ill. a lombikprogramban részt vevő párok nagy valószínűséggel nem gondolnak arra, hogy a problémát a köztük lévő gének hasonlósága okozza. Szendi példaként említi Nicole Kidmant és Tom Cruise-t, ill. Jennifer Anistont és Brad Pittet. Mint tudjuk, Nicole Kidmannek és Tom Cruise-nak is született gyereke az új kapcsolatából, míg Brad Pittnek három is Angelina Jolie-tól, Jennifer Anistonnak viszont egy sem.
A gyermektelen nő és a magányos nő c. fejezetekben megismerjük a szingli nőket, választ kapunk arra, miért egyre népszerűbb a gyermektelenség, hogyan változott az anyaság, megtudjuk, hogy a szaporodási siker nem egyenlő azzal, van-e gyerekünk vagy nincs, mi az a féregérzés és hogyan működnek a különböző kötődési stílusok.
Megtudjuk, miért maszkulinizálódtak az elmúlt években a nők és váltak egyes férfiak femininné, a különböző hormonhatások mellett milyen más bizonyítékai vannak és mivel járhat, ha egy nő maszkulin(abb).
Fény derül arra is, miért lelkesebbek az anyai nagymamák, mint az apaiak, milyen a szép nő és hogyan változott a szépségideál, melynek már egyáltalán nincs köze a termékenységhez, mint volt sok-sok évvel korábban. Olvashatunk a férfi-nő barátságról, végül pedig a változó apa kerül terítékre, hogyan változott az apaság az evolúció és az évek folyamán, milyen egy mai, modern apa és milyen egy, aki a természeti népek között él. Mindez pedig milyen hatással van a lányára, hiszen a könyv témája a nő.
Ez a téma pedig nagyon érdekes és számos meglátása ma is aktuális. Azonban Szendi Gábor sokszor a saját csapdájába esett, ugyanis a nagy adathalmazban megfeledkezett az érem másik oldaláról. Most olvasom Buda László Mit üzen a tested? c. könyvét, melyben igazságérzetnek hívja azt a szemléletmódot, amikor valaki csak a tudományos magyarázatokat fogadja el, és minden mást, ami pl. spirituális vagy nem mérhető, elutasítja. És megvannak ennek az ellentétei is, akik a tudományos szemléletet utasítják el. Buda László felhívja a figyelmünket arra, hogy holisztikusan nézzük a dolgokat, legyünk nyitottak. Nos, én is így gondolom, ezért megmutatom, hol csúszott el Szendi Gábor azzal, hogy kizárólag olyan adatokkal, grafikonokkal és különböző statisztikákkal töltötte meg a könyvét, melyek az ő, tudományos nézőpontját támasztják alá.
Hollywood aranykorában a macsó, azaz férfias férfiak voltak a népszerűek, mint Clark Gable, Kirk Douglas, Burt Lancaster, Sean Connery vagy John Wayne, míg manapság egyre több a feminin arcú színész, mint Leonardo DiCaprio, Johnny Depp, Orlando Bloom, Jonathan Rhys-Myers vagy Jude Law. Nos, mindkét típus korábban és ma is létezett, hiszen ott volt James Dean, Paul Newman és Marlon Brando pl. Utóbbi valóban sok macsó szerepet játszott, azonban, ha megnézzük a fiatalkori képeit, kiderül, hogy a valóságban nem ilyen volt. És őket is ugyanúgy bálványozták, mint a fentebb említett marcona külsejű kollégáikat.
James Dean, Marlon Brando, Paul Newman és a felesége, Joan Woodward
Tari Annamária Y generáció c. könyvében is felbukkan ez a téma, és ott hozok egy idézetet Henry Gidel Coco Chanelről írt monográfiájából, melyből kiderül, hogy ez a férfitípus már a bolond években, azaz az 1920-as években átvette a hős típus helyét.
A másik pedig egy sztereotípia, mely szerint a nők az ovulációjuk idején a macsó típusra vágynak, míg az ezt követő időszakban pedig egy házias, feminin típusra, aki biztosan nem hagyja ott őket. Mi van, ha valaki ilyen vagy olyan típust választott? Eszerint akkor minden nőnek két férfira lenne szüksége, hogy a ciklusa különböző időszakához igazíthassa őket? Azért írtam sztereotípiát, ugyanis a macsók ma is jelen vannak Hollywoodban is, és pl. Christian Bale 2000 óta él boldog házasságban a feleségével és a két gyerekükkel, míg a feminin Jude Law magánélete már bonyolultabb, annak ellenére, hogy ő is boldogan él a második feleségével és két közös gyerekükkel. Úgy gondolom, nem jelenthetjük ki senkiről sem a külseje alapján, hogy ő majd biztosan otthagy terhesen, míg a másik nem. Senki sem fekete vagy fehér. Egy pszichológus pedig tudhatná, hogy az emberek változnak, de legalábbis képesek a változásra.
Mivel volt szerencsém a Statisztika I. és II. tantárgyakhoz, így helyesbítsünk: a szórás az átlagtól való átlagos eltérést jelenti. A statisztikatanáraim és a volt csoporttársaim most is nagyon büszkék lennének rám, hogy még emlékszem erre.
Hogy néz ki az a családonkénti 2,1 gyerek, amely biztosítja a népesség fennmaradását? Van két gyerekünk meg egy láb/kar? Miért nem kerekítik legalább ezt fel a statisztikusok?
Szendi Gábor azt írja, hogy a mára kialakult helyzetben, ki fognak halni a macsó típusú férfiak. Erről az jutott eszembe, hogy mi, szuperérzékenyek sem haltunk ki, pedig ma már nincs szükség arra, hogy az őseink észrevették, ha a bokorban neszezett a kardfogú tigris. Mivel a mai világban nekünk is megvan a hasznunk, ahogy a különböző ritka személyiségtípusoknak is, így ezek a ritkább tulajdonsággal rendelkező egyedek valamilyen módon továbbra is fennmaradnak majd.
A szerző mindent tudományos alapon magyaráz, és kijelenti, hogy
csodák nincsenek, csak evolúció van.
Kíváncsi vagyok, mit szólt, amikor George Clooney minden korábbi kijelentése ellenére megnősült, majd ikrei születtek, ill. ahogy az egyik példaként hozott (miért nem éri meg a színésznőknek egy gyerekbe fektetni) Eva Mendes férjhez ment és azóta két kislánya született.
George Clooney, a felesége, Amal az ikreikkel néhány éve
Ryan Gosling és Eva Mendes a két kislányukkal
Hoz egy táblázatot, melyben az önértékelés (szerethető vagyok /nem vagyok szerethető)és az emberek megítélése (az emberek (nem) szerethetőek) szerepel, és hogy ez milyen kötődési formát eredményez. Annak azért örültem, hogy nem jelenti ki, hogy ezek kombinációja nem létezik. Általában azt mondják, hogy a szerető családba született gyerekek fognak biztonságosan kötődni és a diszfunkcionálisba érkezetteknek adódnak a későbbiekben problémái. Akkor most hogy is van ez, ha a szerető családba született Orvos-Tóth Noémi azt írta az Örökölt sorsban, hogy a nagyszülei életében bekövetkezett traumák hatása nála pl. kötődési problémák formájában jelentkezett? Szendi Gábor a másságot (hogy valaki LMBTQ+-ossá válik) nem az egyén neveltetésével, hanem a terhesség alatt a magzatot ért hormonhatásokkal magyarázza. Ezek ott vannak az illető génjeiben, és előbb-utóbb megnyilvánulnak. Hogy valaki ezt nyíltan felvállalja, az függ a környezettől is (elfogadják-e vagy elítélik). Bizonyos esetekben a várandós nőket különböző hormonokkal kezelték korábban, így a magasabb dózis módosította a magzat agyát és hormonszintjét egyaránt.
Orvos-Tóth Noémi ellenben azt írta, ha pl. a nagypapa eltitkolta a homoszexualitását, az az unokában megjelenhet, és ő lesz meleg vagy leszbikus. Tudom, az igazság odaát van.
Arra is vannak bizonyítékaink, hogy a tartósabb párkapcsolatban élés sikeresebb terhességhez vezet. Pl. a preeklampszia, amelynek lényege, hogy az anyai szervezet idegen betolakodóként támadja a magzatot, azoknál nem fordul elő, akik legalább fél-egy éven át óvszer nélkül szeretkeztek. Ez idő alatt ugyanis a női szervezet sajátjaként fogadja el a férfi genetikai anyagát, és így az utódot is sajátjaként fogja felismerni.
Van egy gyanúm, hogy Szendi Gábor nem nézett utána a preeklampsziának, az ugyanis csak a terhesség 20. hete után jelentkezik, ez a terhességi toxémia, amelynek magas vérnyomás, vizenyő és veseműködési zavarok a tünetei. Tehát, a magzat ekkor már öt hónapja az anyában él, a szerző viszont szerintem arra a problémára gondolt, amit úgy szoktak hívni: bántja a kicsi a nagyot, azaz a terhesség észlelése/gyanúja során okoz egészségügyi problémákat az anyánál. Nem vagyok sem orvos, sem pszichológus, ám van egy olyan sejtésem, hogy ez azért lehet, mert az anya valójában nem áll készen a (egy újabb) terhességre és a tudatalattija így jelzi a testén keresztül. Persze, mondhatja azt, hogy mennyire szeretne (még egy) gyereket, azonban a teste és a lelke nincs összhangban. Nem kell velem egyetérteni, csak felmerült bennem ez a lehetőség.
A Terápiás tapasztalatok c. fejezetét olvasva csak nagyokat néztem. Ehhez kapcsolódik a féregérzés, melyről bővebben ír az ezt követő fejezetben. Utóbbi Franz Kafka Az átváltozás c. elbeszélésének főszereplője után kapta a nevét. Talán emlékszel rá, hogy Samsa egy nap felébred és észreveszi, hogy féreggé változott, ezért elfordul tőle a családja, majd mindenki. És miközben a családja utálja, ő is megutálja önmagát és magát okolja, amiért a többiek utálják. Ezért nem értettem, hogy egy pszichológus nincs tisztában azzal, hogy egy gyerek szemében a szülei/gondozói istenek, így, ha kijelentik róla, hogy őt nem lehet szeretni, egy ronda kis vakarcs stb., a gyerek nem kérdőjelezi meg ezt, hanem kinyilatkoztatásnak, igazságnak veszi, hiszen a felnőttek tévedhetetlenek, a baj csak és kizárólag vele lehet! És az ilyen hiedelmek vezetnek az olyan esetekhez, amikről ő is ír.
Pl. elment hozzá egy nő, aki vastag keretes szemüveget hordott, és felvetette neki, hogy vegyen egy színesebbet, divatosabbat. Erre a nő kijelentette, hogy ő ilyet érdemel. Később visszament hozzá, már megvette az új, divatosabb szemüveget, ám hordani még nem merte. Ebben az esetben kedvesen megjegyeztem volna neki, hogy hadd nézzem meg, hogy áll rajta. Ha gondolja, nyugodtan vegye fel, míg itt van. Egy pszichológusnak nem az a dolga, hogy segítsen ez ilyen helyzeteket leküzdeni?
Vagy, amikor a magukat csúnyának látó nőknek azt mondja: Szerintem nincs semmi baj a külsejével. Kedves Szendi Gábor, ezt úgy hívják, hogy szimpátia, és ezeknek a nőknek nem szimpátiára, hanem empátiára van szükségük. És akinél feltételhez kötötték a szeretetet (ami talán csak figyelem volt valójában, esetleg szeretetmorzsák), mint az öt nyelven beszélő nőnél, aki szerint csak fenék kell ahhoz, hogy ezt más is meg tudja csinálni, annak időbe telik, míg ezt leküzdi és felismeri, hogy ez valóban nagy dolog, és ő akkor is szerethető, ha nem beszél öt nyelven, ha nem teljesít állandóan.
Azoknál a nőknél, akiknek stylistra van szükségük, hogy nőiese(bbe)n öltözködjenek, hogy sminkeljék magukat, hogy kipróbáljanak egy új frizurát, a családban sérültek a női energiák. Azért nem tudják ezt egyedül kihozni magukból, mert senki nem tanítottak meg rá őket! Pl. azt látta, hogy a családja nőtagjai nem foglalkoztak az öltözködéssel, felkaptak valamit és ennyi. Ha pedig egy nőiesen öltözött nőt láttak, (aki talán még ki is volt sminkelve és/vagy fodrásznál is járt) azt kigúnyolták. Vannak, akik egyszerűen lek...zzák az ilyen nőket. Árulja már el, akkor hogyan legyen nőiesebb egy ilyen környezetben nevelkedett nő? Ott viaskodik benne, hogy milyen jól néz ki Fulanita, csakhogy én nem lehetek olyan, mert nem érdemlem meg, egy ronda kis vakarcs vagyok.
Azt írja, hogy egy nő akár húsz gyereket is képes szülni, azonban csak arról esik szó, hogyan befolyásolja a gyerek érkezése a szülei kapcsolatát, arról már nem, hogy egy terhesség hogyan hat az anya szervezetére. Pl. Marlene Dietrich, amikor megtudta, hogy terhes, az orvosai figyelmeztették, hogy vigyázzon magára és ne vállaljon még egy gyereket, mert az az életébe kerülhet. Ebben sem vagyunk egyformák.
Lehet, hogy a Haydn családban nem adták tovább a muzsikus géneket, ám ott volt Johann Sebastian Bach, akinek két házasságából húsz gyereke született, akik közül bár nem mindenki érte meg a nagykorúságot, öt fiának mégis van magyar nyelvű szócikke a Wikipedián.
Az agyféltekei vizsgálatok azt mutatják, hogy például depressziós, gyermekükkel nem foglalkozó anyák gyermekeinél vagy más, stresszkeltő hatások közt felnövőknél gyakran alakul ki jobb féltekei dominancia, ami később szorongóvá, a veszélyekre fokozottan érzékennyé teszi az embereket. Ennek megint az az előnye, hogy megnöveli a veszélyes környezetben felnövekvő emberek túlélési esélyét. A magányos ember nem egyszerűen boldogtalan, hanem fokozottan érzékeny a fenyegetésekre és a támadásokra is, többet fog tenni kapcsolatai megtartásáért.
Hoppá! Ez bizony a szuperérzékenység leírása, ugyanis ez a tulajdonság nem csak örökölhető. Ha pl. nincs a családban szuperérzékeny, a gyerek mégis az lesz, az a környezeti hatásoknak tudható be. És most ugrik a majom a vízbe, mert itt igazolja, hogy a szuperérzékenyek jobbfélteke-dominánsok, és a Veszteségből nyereség, vereségből győzelem c. kötetben egy évvel később Steve Jobs jobbfélteke-dominanciáját a balkezességének tudja be, holott Jobs is szuperérzékeny volt. Ez az állandó készenléti helyzet (az üss vagy fuss!) valóban segíti a gyereket abban a környezetben, ahol felnő, csakhogy olyan szintű diszregulációt gyakorol az idegrendszerére, hogy ez felnőttként is megmarad és számos problémához vezet. A magánytól való félelem pedig kodependenciához vezet és olyan kapcsolatokhoz, ahol csak kihasználják. Ez később már kevésbé előnyös ebből a szempontból. Szendi is ír azokról a nőkről, akiknek alacsony az önbecsülésük, és az ezt megérző férfiak ki is használják ezt. Mindannyian az ismerős helyzeteket keressük a kapcsolatainkban, ha nem a párunk, akkor a főnökük vagy a barátunk, ismerősünk, rokonunk, családunk használ ki, amíg nem ismerjük fel a mintát.
A rossz szülő is traumatizált, és amiért nem dolgozta fel az otthonról hozottakat, így átadja a gyerekének is, és amíg valaki nem hajlandó szembenézni ezzel és gyógyulni, folytatódik az ördögi kör.
Ha szétnézünk az utcán, akkor megállapíthatjuk, hogy vannak szingli elkényelmesedett (túlsúlyos, elhízott, magukra nem adó) férfiak is, tehát nem feltétlenül a házasságban kényelmesednek el a férfiak - most is tisztelet a kivételnek.
A szülés utáni depresszió egyik oka a réz szintjének megemelkedése is, amivel nem szoktak foglalkozni, pedig egy egyszerű laborvizsgálat során megállapítható. Ezt Dr. Aimie Apigian mondta.
Ha a munkahelyeken a nőt mint munkaerőt nézik, akkor miért kell mégis jól kinéznie? A szerző szerint egy szép nő hamarabb jut álláshoz, mint egy csúnya. Akkor én kifejezetten ronda vagyok, mert rengetegszer nemhogy interjúra sem hívtak, de még a szokásos Sajnos, nem Önt választottuk e-mailre sem méltattak.
Látszik, hogy Szendi Gábor nem ismeri eléggé a nőket (és nem magamra gondolok), ugyanis megtörténik, ha egy vagy több nő dönt arról, hogy kit vesz fel, nagy valószínűséggel a náluk előnytelenebb külsejű nő mellett teszik le a voksukat, amennyiben nincs jóképű férfi is a pályázók közt.
Lehet, hogy valóban változott a nők agya és a képességeik is, azonban meglehet, hogy csupán azért vannak többen a természettudományos szakokon a lányok, mert ma már bármelyik intézménybe jelentkezhetnek. Emlékszem egy beszélgetésre a sok traumás sorozatból, amiket láttam, ahol Misa Hopkins mesélte, hogy a '70-es évek Amerikájában az apja azért nem akarta, hogy egyetemre menjen, mert a férfiak elöl veszi majd el a munkát.
Hogy Jeanne d'Arc vagy George Sand mennyire volt férfi, arról nem vitázom, azonban mint tudjuk, minden energia, és mindannyian (nemtől, gendertől függetlenül) feminin és maszkulin energiákkal rendelkezünk. Hogy milyen arányban használjuk, az sok mindentől függ.
Pl. ha én csak a fejemben vitázom erről a könyvről, a feminin energiám használom, ám, ha leülök ide és megírom a véleményem, már a maszkulint. Jeanne d'Arc és George Sand - szerintem - csak tudta, mikor kell cselekedni és cselekedtek is.
Érdekes, hogy egy szót sem ír arról a matriachális berendezkedésű társadalomról, amelyről a Bennünk élő istennőkben olvastam. A tavalyi bejegyzésemből idézek: Marija Gimbutas, a Los Angeles-i Kalifornia egyetem régészprofesszora leírta, hogy a Mediterráneumban huszonötezer évvel ezelőtt létezett egy civilizáció, amelyben a Nagy Istennőt imádták és matriarchális berendezkedésű volt. Ebben az államban egyenjogúság és béke uralkodott. A Nagy Istennőnek bár voltak gyermekei, önálló, független nőként élt, és ekkoriban férfi istenek sem voltak, sőt, az apaság fogalma sem volt a vallásos gondolkodás része.
Ők olyanok lehettek, mint a Wonder Womanben látott női berendezkedésű társadalom.
Nagyon meglepődtem, amikor azt olvastam, hogy a barátunkért önzetlenül bármit megtennénk. Azt gondolom, hogy jogosan várhatjuk el a barátunktól (nemtől függetlenül) a reciprocitást.
A Lolitákról szóló fejezet sokak számára ijesztő lehet, azonban a szerző is felvázolja, hogy a felnőtt férfiak kislányok iránti vonzalma nem új keletű. Eszembe is jutott, hogy az irodalmi művekben is hány példa van az idősebb férfi fiatalabb nő párosára. Ott van Marianne Dashwood, aki 17 éves, amikor az akkor 35 éves Brandon ezredes beleszeret. Mr. Knightley (aki 16 évvel idősebb) Emmába a lány 13 éves kora óta szerelmes, tehát ő is egy Humbert Humbert. Vagy Levin és Kitty az Anna Kareninában. Vagy a magyar irodalomból Az üvegcipő 19 éves Irmája és 48 éves Siposa.
Bár a szerző számos kockázati tényezőt felsorol, mi minden esetén válhat egy tinilányból Lolita, ez sem minden esetben következik be. Az apai nagyszüleim tipikus Lolita és Humbert Humbert voltak a kritériumokat olvasva. A családi legendárium szerint, nagyapám nem talált a lakóhelyén feleséget magának, így az akkori szokások szerint elindult a barátjával/barátaival a környező (esetleg távolabbi) településekre, és az egyiken megismerte a későbbi nagyanyámat. Amikor összeházasodtak, nagyanyám 17 éves volt, nagyapám abban az évben töltötte be a 32-t. A listából én is számos kockázati tényezőt kipipálhattam, és nem lett belőlem Lolita. 15 éves koromban néhány napra kórházba kerültem, ahol a kórteremben az egyik nyugdíjas néni megkérdezte, hogy férjnél vagyok-e? Nagyon megdöbbentem a kérdésén, ő nem akart megbántani és elmondta, hogy csak ennyi idősen férjnél is lehetnék. Gondoltam, előbb szeretnék leérettségizni és utána tovább tanulni, és eszem ágában sem volt, hogy pl. a főorvossal közelebbi kapcsolatba kerüljek.
Egyébként meg bármennyire is elszörnyednek az anyukák, hogy a kamaszlányukra egyes férfiak más szemmel néznek, a szexualizálásukat a szülők kezdik. Természetesen most is tisztelet a kivételnek, azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a közösségi oldalak fénykorát éljük, ahol mindent meg kell osztani egy kis instant dopaminadag reményében. És egyesek csak épp azt nem teszik fel, hogy kb. öt perce megfogant a babánk! Jönnek az ultrahangképek, majd, amint megszületett a baba, már töltik is fel róla a fotót a Facebookra. Aztán pedig jönnek a napi beszámolók a kicsi életéről. Tudom, hogy a meztelenséget már tiltják, de annak idején büszkén osztottak meg a szülők képeket a meztelen gyerekeikről. Arra nem gondoltak, mit szól majd pár év múlva a gyerek... A lényeg, hogy jöjjenek a like-ok. Nem kell feltétlenül a közösségi oldalakat felkeresni, már kb. minden bölcsődének, óvodának, iskolának van honlapja, ahol megosztják a csoportok/osztályok névsorát, büszkén hirdetik a tanulóik sikereit fényképekkel dokumentálva. Aztán ott vannak a mindenféle egyéb szervezetek (egyházak, klubok) közösségi oldalai, ahol szintén eldicsekednek a hittanosokkal vagy a táncosokkal.
Ha korábban minden család egymás hegyén-hátán élt, és így mindenki mindennel tisztában volt, hogy lehet az, hogy Thomas Hardy Egy tiszta nő c. regényében Tessnek fogalma sincs a dolgokról? Amikor Alec d'Urberville sétálni hívja, hogy nem kapcsol, hogy nem csak a csillagokat szeretné megnézni vele?
A nők maszkulinázóládásának bizonyítékaként is számos tényezőt ismertet a szerző, amik szintén csak kockázati tényezőkként szerepelnek, ha valaki teherbe szeretne esni. Magyarán, ha ezek egyike-másika megfigyelhető, nehezebben esik teherbe egy nő, de lehet, hogy semmilyen problémát nem okoz. Pl. a szerző szerint zörgő csontú Natalie Portmannek és Keira Knightleynak is két-két gyereke van. Kimaradt pl. Heidi Klum, aki nemcsak magas, hanem négy gyerek anyja is. Kate Winsletnek is három gyereke van, sőt Kate Middletonnak is azóta három. Nem kell minden statisztikának és állítólagos ténynek hinni. Semmi sincs kőbe vésve.
Sharon Stone-t pedig nem volt szép felhozni mint gyermektelen nőt, ugyanis 2001-ben (43 évesen) stroke-ot kapott, és bizonyára nem az volt az első dolga, hogy ezt követően gyorsan szüljön még vagy öt gyereket.
Jennifer Aniston pedig 2012-ben nem 41, hanem 43 éves volt, mivel 1969-ben született (ez is egy tény, amelynek könnyen utána nézhetünk az interneten).
Nagyon tetszett ellenben az a praxisából hozott eset, amikor egy hozzáforduló nővel más szemszögből is megvizsgálta a nő apját. Az anya hamar teherbe esett, majd különvált a férfitól, akiről csak rosszakat mondott a lányának, aki emiatt rossz embernek tartotta az apját. Szendi Gábor azonban felhívta a figyelmét arra, hogy ezzel az anyja csupán a saját rossz választását akarta elkendőzni, ezért érdemes objektív szemmel is megvizsgálni a családi legendáriumot. Azonban egy fontos dolog itt is kimaradt, vagy lehet, ennél a nőnél nem jelentkezett. Ha a szülők elválnak, és az egyikük rosszat mond a másikról a gyereknek, fogalma sincs róla, mennyit árt vele. A gyerek ugyanis tudja, hogy ő ennek a két embernek a gyereke, és ha anyám azt mondja, hogy apám rossz, akkor nyilván én is az vagyok, és kezdetét veszi a nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető, én vagyok a hibás stb. hiedelmek bebetonozódása. És ne feledkezzünk meg a nagymamákról sem, hiszen nem egy családban fordul elő, hogy az anyós és a meny vagy vő között ellenszenv alakul ki, akár már a kezdetektől. Ha pedig válásra kerül sor, és a szülő nem is mond rosszat a másikról, majd megteszi a nagymama, és ugyanott vagyunk, ahol az előbb már említettem.
Hogy hozzak valami vicces dolgot is: nagyon jót nevettem, amikor elmesélte, hogy gyerekkorában egy ideig a nagyszüleinél élt, akiknek volt egy tehenük, aki minden este hazacammogott, és beállt a jászolba. 😁 Bibibí, az én (anyai) nagyszüleimnek két, sőt három tehenük is volt, és ők csak akkor álltak be a jászolba, ha valamitől megijedtek. A tehenek az ólba, a jászol elé szoktak beállni, amihez odakötik őket. Valahogy nem jól sikerült összerakni ezt a mondatot.
Szolid becslés szerint a gyerekek 10%-a nem az apától származott, bár ez az arány azért népenként erősen változott.
Micsoda? Hogy egy gyereknek nem az apja az apja? Isteni beavatkozás történt? Arra járt Zeusz? Értem, hogy arra akar kilyukadni, hogy nem az a biológiai apa, akit annak hisznek/mondanak, csak ez a mondat is kicsit félresikerült. Ezért van a szerkesztő, hogy az ilyeneket kiküszöbölje.
Nem tudom, ki volt az a vicces kedvű (a szerkesztő, a korrektor vagy a tördelő), aki minden androginitásszintet jelölő grafikonnál andorginitást írt.
Mindannyian egyediek vagyunk és mindannyian mást hoz(t)unk a puttonyunkban. Valóban sokat változott a világ az elmúlt évszázadokban, új lehetőségek nyíltak meg a nők előtt, amikhez alkalmazkodniuk kellett, hiszen ez az evolúció lényege. Nem a legerősebb marad fenn, hanem az, aki a legjobban képes alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Hogy ez az életünk minden területére rányomta a bélyegét, az is egyértelmű. Hogy vannak, akik ezeken a változásokon fennakadnak, kritizálják őket - az ő dolguk. Minden csoport, legyen szó a szinglikről, a tudatosan gyermektelenekről, a házasságban élőkről, az egy- vagy sokgyermekesekről, ha megkérdezzük őket, mindannyian számos érvet fel tudnak hozni amellett, miért jó ez nekik. Ezt pedig illik tiszteletben tartani, akkor is, ha nekünk más a véleményünk. Ahogy hirdethetjük - ahogy Szendi Gábor is teszi - a paleolit táplálkozás előnyeit, vagy bármilyen más meggyőződésünket, ezt tegyük úgy, hogy a másik fél szabadon választhasson, akarja-e ezt vagy sem.
Szendi Gábor könyve a megjelenése után 12 évvel is elgondolkodtató olvasmány, azonban érdemes most is kritikus szemmel olvasni. Valóban kapunk hasznos információkat, azonban nem kell azonnal kétségbe esnünk, ha a kislányunk Lolita-gyanús, vagy éppen nőként felismertük magunkon a maszkulinitás jegyeit.
Egy nő (ahogyan mindenki gendertől függetlenül) pedig sokkal több, mint egy bájos arc, vonzó test vagy akármi, ami megfelel vagy sem az aktuális trendnek. És a nőt is meg kell tudni tartani.
Nem kell minden információt tényként kezelnünk, főleg, hogy egy olyan pszichológustól kapjuk, akinek nem erőssége az empátia és csak fekete-fehéren gondolkodik. Hiába a rengeteg statisztikai adat és a könyv végén felsorolt 265 tételnyi felhasznált irodalom, az éremnek mindig van egy másik oldala.
Kíváncsi vagyok, Szendi Gábor mit szól Teal Swan véleményéhez a szép nők privilégiumáról:
Továbbra is nagyon érdekelnek a különböző személyiségtípusok, és ha olvastad (természetesen nem várom el) az Anne Shirleyről és/vagy a Steve Jobsról írt bejegyzéseim, ott már találkoztál az enneagramban használt három altípussal: a létfenntartóval (sp), a szociálissal (so) és a szexuálissal (sx). Ezek valójában ösztönök, melyek mindannyiunkban ott vannak, és nagyon fontos szerepük van, hiszen tudattalanul-tudatosan ők irányítják az életünket. Mindegyik velünk született, a gyerekkori környezetünk hatására válik dominánssá egyikük, és mellé még egy másikat használunk szívesen, amely segíti az elsőt, a harmadik pedig vak, azaz nem ez a legfontosabb a számunkra, azonban ezt is képesek vagyunk fejleszteni, bizonyos esetekben használni, és ha nem egészséges, az különböző formában jelenik meg.
Közben jobban beleástam magam a témába, és újabb izgalmas dolgokra bukkantam. Miért jó, ha ismerjük a saját domináns ösztönünket? Mert érdekes felfedezéseket tehetünk, sok mindent megértünk saját magunk és mások viselkedésével és preferenciáival kapcsolatban is. Ígérem, minden világos lesz. 😊
A bejegyzés végén hozom a forrásaim, amiket kiegészítek a saját gondolataimmal és Jane Austen regényeinek szereplőin keresztül megmutatom, hogyan működnek a gyakorlatban.
A három ösztön a következő hatféleképpen van jelen az emberekben, ebben a gyakoriságban (a leggyakoribbal kezdem a sort): sp/so, so/sp, sp/sx/, so/sx, sx/sp, sx/so. A listából rögtön látható, mely típusnak melyik a vak ösztöne.
Az, hogy valaki introvertált vagy extrovertált, szuperérzékeny, egyéb módon neurodiverz, nem zárja ki egyik páros lehetőségét sem, tehát bárki bármelyik lehet a listából. A bejegyzést nem a párosokra, hanem a három ösztön domináns szerepére építem. Ha kíváncsi vagy a párosok működésére, a bejegyzés végén találsz hozzá egy angol nyelvű videót.
Kezdjük is a leggyakoribb ösztönnel!😊
Első a biztonság
Alétfenntartó(sp - self-preservation): idetartozik minden, ami az egyén életben maradásához, a túléléshez szükséges: étel, otthon, ruha, pénz, egészség, biztonság. Akinek ez a domináns ösztöne, számára az a legfontosabb, hogy az ő és a hozzá közelállók (pl. család) szükségletei ki legyenek elégítve és az élete kiszámítható legyen. Fontos számára a biztonság és a rutin, ő az, aki követi a mainstreamet, az aktuális trendeket. Ők azok, akik általában az akciós alapvető dolgokból (élelmiszer, tisztító- és tisztálkodó szerek) bespájzolnak.
Az influenszerek közt ez a típus az, aki azt gondolja, hogy ami neki bevált, az másnak is garantáltan be fog. Pl. idetartoznak azok, akik elmesélik, hogy mindennap reggel 5-kor kelnek, 30 percig madárcsicsergésre meditálnak, majd hideg vízzel lezuhanyoznak, megeszik a zabkásájukat stb. (Ezt a példát Susana említette a listán szereplő videójában.)
Nagyon jó példa erre Charlotte Lucas a Büszkeség és balítéletből, aki Elizabeth Bennet legnagyobb megdöbbenésére eljegyezte magát Mr. Collinsszal:
- Megértem érzéseidet - mondta Charlotte -, s nem csodálom, hogy a dolog ennyire meglepett, hiszen Collins pár nappal ezelőtt még téged akart elvenni. De ha időd lesz átgondolni az egészet, remélem, igazat fogsz adni nekem. Tudod jól, hogy nem vagyok romantikus lélek - sohasem voltam az. Én csak kényelmes otthonra vágyom, s ha tekintetbe vesszük Collins jellemét, összeköttetéseit és társadalmi helyzetét, meg vagyok róla győződve, hogy éppannyi kilátásom van vele a boldogságra, mint amennyivel a legtöbb leány dicsekedhetik házassága küszöbén.
A Értelem és érzelemben pedig Elinor Dashwood és Edward Ferrars. Egyértelműen jellemző rájuk a visszafogottság, nem intenzív személyiségek.
Edwardot azonban nem vonzották sem a nagy emberek, sem a hintók. Vágyai netovábbja a házi kényelem s a magánélet nyugalma volt.
Amikor Willoughby egy lovat ajándékoz Marianne-nek, Elinor finoman lebeszéli az elfogadásáról, megtartva magának az ezzel járó pluszkiadások okozta gondokat, mert tudja, hogy a húgát ezzel nem győzheti meg.
Ha baj van ezzel az ösztönnel, az pl. testképzavarokban (az anorexiások, akik kövérnek, a testépítők, akik az izmaik dacára nyüzügének látják magukat) jelentkezik és a különböző anyagi problémák mellett úgy gondolom, a hipochondereket is idesorolhatjuk.
Aszociális (so - social) ösztönhöz sorolható minden, ami egy csoporthoz, közösséghez való tartozás része. Hol az én helyem ebben a csoportban (osztályban, munkahelyen, klubban stb.)? Általában ezt nevezik politikus ösztönnek, azon személyek domináns ösztöne, akik tenni akarnak valamit egy közösség érdekében. Nyilván nem feltétlenül kell ehhez a politikusi pályát választani.
Pl. egy introvertált is jól érezheti magát egy olyan csoportban, mely megfelel az érdeklődési körének (pl. egy könyvklub, szakkör, önkénteskedés). Intenzívebb személyiség, mint a létfenntartó, ám ez lehet, csak az adott csoportban mutatkozik meg a viselkedésében.
Kapcsolódó szavak: hierarchia, státusz, kommunikáció, lojalitás, bizalom, együttműködés.
Tökéletes példa erre Mr. Collins (idézet a Mr. Bennetnek írt leveléből):
Most azonban döntésre jutottam ebben a kérdésben, mivel húsvétkor lelkésszé szenteltek, és az a kitüntető szerencse ért, hogy elnyerhettem Lady Catherine de Bourgh őméltóságának, Sir Lewis de Bourgh özvegyének magas pártfogását. Az ő kegyes bőkezűsége emelt engem a fenti parókia lelkészi tisztére, amely értékes hivatásban minden törekvésem arra fog irányulni, hogy hálás hódolattal adózzam őladységének, s egyben mindig készen álljak azoknak a rítusoknak és szertartásoknak az elvégzésére, amelyeket az angol államegyház előír. Lelkész lévén, ezenfelül kötelességemnek érzem megalapozni és előmozdítani a béke áldásait mindazon családokban, amelyekre befolyásom kiterjed.
A másik példa pedig Lydia Bennet, aki szeret bálozni, társaságban lenni. Mindkettőjükben közös, hogy amikor párválasztásra kerül a sor, ha nem sikerül a kiszemelt kegyeit elnyerni, akkor sem dől össze a világ, találnak helyette mást. Ez főleg Collinsnál figyelhető meg, aki a Bennet lányok közül szeretne élettársat választani, és amikor megtudja, hogy Jane - anyja reményei szerint - hamarosan férjhez megy, átpártol Lizzyhez. Miután Lizzy kikosarazza, szerelemre lobban Charlotte Lucas iránt.
Lydia Bennet pedig hol az egyik tisztért rajong, hol a másikért:
Lydia ábrándjaiban a brightoni látogatás jelentette a földi boldogság tökélyét. A képzelet teremtő erejével idézte maga elé a vidám fürdőhely utcáit, tömve katonatisztekkel. Látta önmagát, amint tízen, húszan udvarolnak neki, ma még ismeretlen férfiak. Látta a tábort teljes pompájában: a szép, egyenes sorokban tovahúzódó sátrakat, telve fiatal, jókedvű férfiakkal, kápráztatóan piros egyenruhában; s hogy teljes legyen a kép, látta önmagát egy sátor tövében, gyöngéden kacérkodva egyszerre legalább fél tucat tiszttel.
Ha ez az ösztön vak, akkor az illető nem boldogul jól a társaskapcsolatokban, elzárkózik, túlságosan visszahúzódó lesz, nem foglalkozik azzal, milyen hatással lesz másokra a döntése, a viselkedése (pl. aki az utcán eldobja a szemetet). Nem érdekli a csapatmunka, csak a saját érdekei vezérlik. Hagyjál békén! Kit érdekel?
Idetartozik a kirekesztés, a bullying és mindenegyéb diszkrimináció is.
A szexuális (sx - sexual) ösztön pedig több, mint gondolnád. A nevével ellentétben nem egyenlő azzal, hogy valaki szexmániás és csak a promiszkuitás vezérli. A három ösztön közül ez a legintenzívebb, akinél ez a domináns, karizmatikus, intenzív személyiség, aki a kapcsolódást keresi a másikkal és az intenzitást. Míg a létfenntartó azt keresi, amire szüksége van, a szexuális azt, amire vágyik, és pontosan tudja, mit akar. Előbbi a biztonságot keresi, utóbbi az újdonságot, a kockázatot is akár.
Tökéletes példa erre Marianne Dashwood:
- Edward nagyon kedves, és én szívemből szeretem. Csakhogy... talán nem az a fajta fiatalember... valami hiányzik belőle... a megjelenése nem feltűnő; híjával van ama kellemnek, mit joggal elvárnék a férfitól, akihez komoly vonzalom fűzhetné nővéremet. Szemében nem szikrázik a szellem, az a tűz, amely erénynek és értelemnek egyaránt jele. És mindezeken felül, sajnos, mama, azt hiszem, nincs elég jó ízlése. A zene szinte alig hat rá, és akármennyire csodálja Elinor rajzait, ez nem annak a személynek csodálata, aki méltányolja is becsüket. Nyilvánvaló, bármily lankadatlan figyelemmel kíséri Elinort rajzolás közben, valójában nem is konyít a dologhoz. Csodálja, mint szerelmes, de nem mint műértő. Én csak azzal érem be, ha ez a két tulajdonság egyesül. Sosem lennék boldog olyan emberrel, akinek az ízlése nem egyezik pontról pontra az enyémmel. Érezze át minden érzésemet; mindkettőnket ugyanaz a könyv, ugyanaz a zene bájoljon el. Ó, mama, milyen szellemtelen, mily jámbor volt Edward felolvasása tegnap este!
Aztán felbukkan Willoughby:
- S miféle fiatalember ez a Willoughby úr?
- Szavamra, derekabb fickó nem is élt még ezen a földön! Kitűnő vadász, s nálánál különb lovas nem akad Angliában.
- S ez minden, ami a javára szól? - kiáltott fel méltatlankodva Marianne. - És milyen a modora a közelebbi ismeretség után? Milyen az érdeklődése, tehetsége, miben áll géniusza?
(...)
- Nálánál derekabb fickó még nemigen tapodta a földet - ismételte Sir John. - Emlékszem, múlt karácsonykor, egy kis táncmulatságunkon, nyolctól négyig járta, s le nem ült közben egyszer sem.
- Csakugyan? - kiáltott fel csillogó szemmel Marianne. - S előkelően, délcegen járta?
- De úgy ám! S reggel nyolckor már talpon volt megint, és kilovagolt hajtóvadászatra.
- Ezt szeretem én! Ilyen legyen egy fiatalember. Akármi is a kedvtelése, benne lelt buzgalma ne ismerjen mérsékletet, s ne ismerjen fáradtságot.
Marianne Willoughbyban megtalálja a számára tökéletes férfit, azonban mivel Willoughby sx/sp, végül ez vezet ahhoz, hogy elhagyja a lányt. A szükségletei (a pénz) felülkerekednek a vágyain.
Míg a szociálisnál láttuk, ha nincs ló, jó a szamár is Mr. Collins esetében, ha nem Bennet lányt, hát Miss Lucast választja, addig a szexuális ezt nem érti. Ezért áll értetlenül Elizabeth a barátnője, Charlotte eljegyzése előtt. Ezt a netherfieldi bálon nagyon jól láthatjuk, amikor Lizzy még Wickhamet készül meghódítani:
Elizabeth egy pillanatig sem gondolt arra, hogy Wickham nem lesz jelen a bálon - ez csak akkor jutott eszébe, amikor belépett a netherfieldi szalonba, s hiába kereste őt a piros zubbonyok csoportjában. Bizonyosra vette, hogy itt találkozni fognak, pedig ha emlékezetébe idézi a fiatalember egyes szavait, joggal nyugtalankodhatott volna. A szokottnál nagyobb gondot fordított öltözetére, s a legjobb hangulatban készült, hogy Wickham szívét most már végleg meghódítsa, bízva abban, hogy az este folyamán eléri célját. De most felvillant benne az a szörnyű gyanú, hogy Bingley, barátja kedvéért, szándékosan kihagyta Wickham nevét a tiszteknek küldött meghívásból. S bár a dolog nem egészen így történt, Lydia kíváncsi kérdezősködésére Mr. Denny határozottan kijelentette, hogy barátja azért nem jelent meg a bálon, mert ügyei előző nap Londonba szólították, s még nem tért vissza;
Ha nincs ott a megfelelő személy, akkor no Martini, no party. Ahogy Marianne is említette, ha nincs meg a szikra, akkor bárki legyen is még a társaságban, egy sx dominánst már nem érdekel.
Most valószínűleg azt gondolod, ezek azok, akik nem tudnak egyedül meglenni, állandóan szükségük van egy társra. Meg fogsz lepődni, ugyanis nem így van. Az sx domináns egyedül is nagyon jól el van, sőt, a nők közül sokan lesznek apácák, ugyanis ők azt a fajta kapcsolódást, amiről Marianne beszél, Istennel találják meg. Mint pl. Ávilai Szent Teréz.
Idetartozik a főnixhatás is, amikor valaki egy-egy trauma után teljesen újjászületik vagy éppen más okból megújul, az újdonságok folyamatos keresése (a nagy újítók sx/so típusok, amely a legritkább a hat páros közül).
Megtörtént már Veled, hogy egy új helyen (pl. amikor középiskolás lettél, új munkahelyre kerültél vagy bármilyen új közösségbe) szinte azonnal - nem romantikus értelemben - valakivel egymásra találtatok, megtaláltátok a közös hangot? Vagy egy új ruhát akartál venni, bementél az üzletbe, szétnéztél és megtaláltad a Te inged, cipőd, bármid? Vagy beleolvastál egy könyvbe és azonnal tudtad, hogy el kell olvasnod az egészet? Ez mind, mind a szexuális ösztön megnyilvánulása.
Mivel a szexuális energia a teremtő (kreatív) energia, így a művészeknek is általában ez a domináns vagy a másodlagos ösztöne. Ehhez az ösztönhöz tartozik minden, ami valaki szenvedélye, hobbija, és a szoros kapcsolatok kialakítása másokkal - nem csak romantikus értelemben. Pl. Charlotte férjhez meneteléig ő volt Lizzy legjobb barátnője. Ha nem is vonul kolostorba egy sx domináns, akkor valamilyen hobbiban tapasztalja meg a szenvedélyét. Lehet, ezért vannak olyan apácarendek, akik süteményt sütnek vagy csipkét vernek, esetleg más kreatív tevékenységgel foglalkoznak. Ezt nők esetében (és azokhoz hasonló példákban, amiket említettem) nagyon jól leírja Jean Shinoda Bolen Aphroditénál a Bennünk élő istennőkben. Az istenek közt a férfi megfelelője Árész. Érdemes a két isten energiáit nézni, és feminin, ill. maszkulin energiaként tekinteni, hiszen ezek nincsenek nemhez kötve, mindannyiunkban mindkét energia megvan, csak más-más arányban.
Ezért is gyakori, hogy a művészek sokszor szenvedélybetegekké válnak, mert ideig-óráig abban találják meg az intenzitást. Ha valakinek ez a vak ösztöne, akkor nehezen alakít ki szoros kapcsolatokat, nincs semmilyen hobbija, impulzívvá válik.
Egy nagyon vicces példát mesélt el Susana a saját életéből (a listában megtalálod a spanyol videót): beteg volt, és egy köhögés elleni szirup 10 euróba került, ami horribilis ár! Ellenben egy új rúzs 13 euró, ami már nem drága, így ezt megvette. 😁 Ha valaki sx domináns, főleg sx/so, akkor olyan dolgokra költ szívesen, amitől jól néz ki, amitől jól érzi magát, ami számára vonzó. Pl. Marianne Dashwood előbb vett volna egy új kottát, mint elhívassa az orvost vagy a patikáriust, ha ma él.
A Redditen találtam egy nagyon jó leírást erről az ösztönről, így ezzel még kiegészítem a nejegyzést. Maradjunk Marianne-nél: ő azért és akkor ilyen intenzív, ha azokról a dolgokról, személy(ek)ről beszél, amikért/akikért lelkesedik, amikhez/aki(k)hez vonzódik. Ha zenéről és könyvekről van szó, Marianne szeme azonnal felcsillan, nagy lelkesedéssel beszél róluk, azonban, ha mondjuk az a téma, miről prédikált vasárnap a pap a templomban, az már kevésbé érdekli. Egy sx domináns személy nem azért öltözik ki, sminkeli magát, mert annyira tetszeni akar valakinek, hanem mert így érzi jól magát, és ez nagy különbség.
Bízom benne, hogy sikerült egy kicsit megismertetnem a három ösztönt, mert valóban jobban megérted önmagad és a választásaid, ha tudod, mi hajt és amire eddig kevésbé figyeltél, most már emlékeztetheted magad, így talán kevesebbet túlórázol, picit jobban nyitsz egy csoportban vagy éppen képes leszel otthagyni az üzletben egy sokadik kozmetikumot/ruhát. 😉
Olykor becsaphatnak bennünket, mert egyes enneagram típusok esetében nem úgy működnek, mint az általános leírásokban:
Videók a YouTube-on, ha többre vagy kíváncsi (és amik alapján a bejegyzés született):
"És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!"
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
