Olyan régóta várt már a sorára ez a bejegyzés, hogy megérdemli végre, hogy kikerüljön. Elég vegyesek még az érzéseim a regényekkel kapcsolatban, de a Molière úr életére egyre szívesebben gondolok vissza.

Amikor először belelapoztam a könyvbe, meglepődtem: a borító ugyanis csalóka, Bulgakov két regényének címét felcserélték. Nem tudom, hogy csupán a jobb hangzás az oka-e, de tény, hogy a kötet kb. első felében a Molière úr élete olvasható. Mindenesetre nekem mindegy volt, melyik művel kezdem.

   Molière úr élete

Már a Prológus nagyon tetszett, melyben Bulgakov azzal a bábával beszélget, aki segédkezett a nagy drámaíró születésénél, és az író arra kéri a derék asszonyt, hogy nagyon figyeljen oda a gyermekre.

Jean-Baptiste Poquelin édesapja kárpitos és udvari komornyik volt, míg édesanyja és annak apja imádta a színházat. A kis Jean-Baptiste Poquelinék elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot, így az apa természetesnek vette, hogy fia követi majd a pályán. És egy darabig nem is volt kétsége efelől.

Csakhogy az édesanya, amikor fia csak tízéves volt, elhunyt, és az apa később új asszonyt hozott a házhoz. A kis Jean-Baptiste pedig sok időt töltött a már említett anyai nagyapjával, akivel szívesen látogatták a párizsi komédiások előadásait, amelyek a kisfiút is azonnal elvarázsolták. Így egy szép napon a fiú közölte apjával az elhatározását: nem kíván apja nyomdokaiba lépni, ő bizony tanulni szeretne. Az apja nem szívesen, de rábólintott, így fia előbb a jezsuita kollégiumban tanult, majd jogászként végzett. Ám csak a színház világa érdekelte, így színésznek állt.

Nos, valóban csodálatos pályafutás az udvari kárpitosmester idősebb fia számára, hiszen a mestert, hála Istennek, egész Párizs ismeri! Hogy örvendeznének a szomszédok, ha az ifjabb Baptiste Poquelin úr, akinek számára biztosítva van a királyi komornyik címe, egyszer csak a mutatványos bódék színpadán bukkanna fel! A kárpitosok céhében halálra kacagnák magukat!

(...) Fiatal férfi áll előttem. Hajfürtjei nem igaziak, pompás parókát visel.
Mohón fürkészem ezt az embert.
Középtermetű, kissé hajlott hátú, beesett mellű férfi. Napbarnított, csontos arcában egymástól távol ül a két szem, álla hegyes, az orra viszont széles és lapos. Egyszóval, végtelenül csúnya. A szeme azonban érdekes. Különös, állandóan epés gunyorosságot olvasok ki belőle, és ugyanakkor valami örökös csodálkozással szemléli a környező világot. Van ebben a szemben valami szenvedélyes, valami nőies, és a mélyén - titkos búbánat, betegség rejtőzik. Higgyék el nekem, hogy valami már most rágja és gyötri ennek a húszéves fiatalembernek a lelkét.

 Bulgakov alaposan utánajárt Molière életének, aki rá is nagy hatással volt.
 A regény lapjain azonban nemcsak Molière úr rögös élete, hanem a korabeli színjátszás, társasági élet és történelmi események is kibontakoznak. Richelieu, majd Mazarin és XIV. Lajos korában járunk, így biztosak lehetünk benne, hogy nem egy csendes korszakba csöppenünk.

A politikai események mellett természetesen Molière műveinek keletkezéséről, bemutatásukról és fogadtatásukról is olvashatunk. Azonban, aki a fülszövegben megígért Molière Madeleine Béjart-ral folytatott szerelmi életének intimitásaira kíváncsi, bizony csalódni fog. Ugyanis Bulgakov semmilyen szaftos részlettel nem szolgál a kettejük közötti kapcsolatról, bár tény, hogy évekig éltek házasság nélkül együtt, ami akkoriban igen botrányos cselekedetnek minősült.

Molière élete cseppet sem volt unalmas és egyszerű. Anyagi gondok, majd később az irigyei mindig megkeserítették az életét, de egy kis hízelgésért neki sem kellett a szomszédba mennie.
Azon viszont meglepődtem, hogy az utolsó óráiban az egyház lett a legfőbb ellensége, és éppen az egyháznak "köszönhető" Molière végső nyughelyének kijelölése is.

Remek korrajz, ami nemcsak elmeséli a nagy francia drámaíró életét, de garantáltan kedvet csinál a művei elolvasásához is, és egyetérthetünk XIV. Lajossal is:

"Ami azt illeti ez a Molière úr meglehetősen érdekes jelenség!"

Színházi regény

Főszereplőnk, Szergej Leontyevics Makszudov, a Hajózási Híradó szerény munkatársa és mellette ír is. Bár nem túl sok sikerrel. Makszudov már az öngyilkosságot tervezgeti, amikor egyszer csak megtörténik a csoda: a Független Színház érdeklődni kezd a darabja iránt, és Makszudovot magával ragadja a színház világa.

    Eltűnődtem: "Most látom csak, hogy milyen sokan akarnak Moszkvában ingyen színházba menni. Milyen érdekes: senkinek sem jutna eszébe, hogy ingyen utazzék a villamoson. Senki se megy be a boltba és kéri, hogy adjanak neki ingyen egy doboz szardíniát. Miért képzelik, hogy épp a színházban nem kell fizetni?"

  
Az elején kíváncsian vártam, mi történik Makszudovval, aki maga meséli el történetét, de a későbbiekben lankadt a lelkesedésem. Nem tudom miért, de volt egy pont, ahol félretettem és hetekig elő sem vettem. Ez persze nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, és nem szeretnék senkit sem eltántorítani a regénytől, hiszen ez csak az én véleményem. Aztán, amikor újra elővettem, ismét elkezdett érdekelni és még aznap a végére is értem a maradék 100 oldalnak, de bevallom, volt, hogy hirtelen elveszettnek éreztem magam a nevek tengerében.

Egyértelműen a  Molière úr élete jobban tetszett, de nem tartom kizártnak, hogy egyszer újraolvasom a könyvet, ami egy-egy remek életrajzi regény és időutazás a XVII. századi francia és a XX. századi orosz színjátszás világába.
Bár a fülszöveg is megemlíti, hogy a Színházi regény befejezetlen maradt, mivel Bulgakov akkoriban már A Mester és Margaritán dolgozott, nekem nem tűnt annak. Talán csak örültem, hogy vége lett? Meglehet, de láttunk már olyan irodalmi művet, ami nem a klasszikus (= elvárható) befejezéssel ért véget.

A kötet végén Szőke Katalin írása olvasható Bulgakovról és a színház világáról, amelyet még nem olvastam, hogy ne befolyásoljon a bejegyzés megírása előtt.


Mihail Bulgakov: Színházi regény - Molière úr élete
Eredeti cím: Жизнь господина де Мольера - Театральный роман
Fordította: Karig Sára, Szöllősy Klára
454 oldal
Európa Kiadó, 2008
2900 Ft

Még a regény elején tartottam, amikor elkezdtek gyűlni a gondolataim és néhányat be is pötyögtem. Aztán be kellett látnom, hogy bizony lesz itt átírnivaló. Mire az utolsó fejezethez értem, újra azt éreztem, mint a Búcsú a fegyvereknél után. Amikor végül becsuktam a Germinalt, csak néztem magam elé, és nem találtam szavakat.

 Étienne, a fiatal gépész egy éjszaka érkezik a Voreux nevű bányához, ahol végül munkát kap.
Először az öreg Maheut ismeri meg, aki - elődeihez hasonlóan - már ötven éve áll a bánya szolgálatában, annak minden zegzugát ismeri, és ma már a felszínen dolgozik. De az elmúlt évtizedekben a tüdeje annyira megtelt szénporral, hogy mára már feketét köp.

Majd az öreg családjával találkozik: a fiát, annak két nagyobb fiát és egyik lányát, akik naponta ugyanúgy kiveszik a részüket a munkából. A bányásztelep papírvékony és hagymaszaggal átitatott falai között Maheuné marad csak otthon négy kisebb gyermekükkel, akik még túl kicsik ahhoz, hogy a bányába menjenek.

   A Blythe család tagjai néhány hétre elváltak egymástól, Anne és Gilbert Angliába utazott, így nem csoda, hogy örömmel fogadja Miss Corneliát, aki a legújabb pletykákkal a tarsolyában érkezik.

   A legnagyobb változást Glenben egyértelműen az új lelkész érkezése jelenti, aki négy gyermekével és a ház körüli teendőket ellátó Martha nénivel költözött a paplakba. A gyerekek - Jerry, Faith, Carl és Una - hamarosan barátságot kötnek a nagyobb Blythe gyerekekkel (Jemmel, Walterrel és az ikrekkel) és szívesen játszanak velük a Zugoly melletti Szivárvány-völgyben.

Az arany és ametisztlila alkonyati fényben, az ezüstfenyő és a tavaszi burjánzásuk-virágzásuk teljében levő növények illatában fürödni a vadszamóca halvány virágcsillagai között, hallgatni a szél sóhajait és a faágon csilingelő csengőket, s közben sült pisztrángot falatozni meg száraz kenyeret - nos, ez olyasmi volt, amit még a világ hatalmasságai is megirigyelhettek volna.

  
   Csakhogy nincs mindenki ennyire elragadtatva a paplak apróságaitól, akik legszívesebben a házuk melletti metodista temetőben játszanak és apjuk nem tesz ez ellen semmit. Bár a tiszteletes ékesszóló prédikációi ellen senkinek sincs kifogása, a nevelési módszerei ellen annál inkább: Mr. Meredith ugyanis semmit sem vesz észre, állandóan ábrándozik, otthon pedig a teológiai könyveibe temetkezik. Így nem csoda, ha az sem tűnik fel neki, amikor csemetéi egy talált lelencgyerekkel, Mary Vance-szel állítanak haza, aki néhány napig egy fedél alatt marad velük.

- Beszélnünk kell a hopetowni árvaház igazgatójával - tűnődött Miss Cornelia fennhangon. - A paplakban mindenesetre nem maradhat. Isten a megmondhatója, mit tanulnak tőle azok a drága gyerekek! Állítólag káromkodik is! Csak gondolja el, azok a kicsik két teljes héten át együtt éltek vele, és Mr. Meredithnek még csak fel sem tűnt! Ugyan hogy lehet egy ilyen embernek családja, Anne kedves? Szerintem inkább szerzetesnek kellett volna mennie.

 
   Mindezt nem nézhetik ölbe tett kézzel a falu pletykafészkei sem, így rögtön megindul a találgatás, hogy a még pártában lévők közül ki lenne a legalkalmasabb feleség Mr. Meredith számára.
   Minderről a mindig jól értesült Mary tájékoztatja újdonsült barátait, ám felvilágosítja őket a tényről, hogy a mostohák házsártosak és gonoszak és az apát gyermekeik ellen fordítják. Így nem csoda, ha Una nem örülne egy új asszonynak a házban, még akkor sem, ha akkor nem dettó és égett kása kerülne az asztalra.


   Hogy végül Mr. Meredith újra megnősül-e, azt nem árulom el, de addig is a gyerekeinek, Marynek és a Blythe csemetéknek számos kalandban lesz részük. Például a költészetért rajongó, csendes Walter-ről kiderül, ha kell, nagyon is a sarkára tud állni, a Meredith gyerekeknek hátborzongató élményben lesz részük és még a glenieket is sikerül megbotránkoztatniuk,de megtudjuk, mi is az a Jó Magaviseletűek Klubja és miért jött létre, és kihez kerül Mary Vance.

  Anne-nek bár csak mellékszerep jut ebben a kötetben is, de a gyerekek mindenért kárpótolnak. Imádtam ezt a részt, egyik oldalon sem unatkoztam, mindig történt valami. Főleg a Meredith gyerekekkel, akik közül a két lányt szerettem meg a legjobban, míg Carl-ról rögtön Gerry Durrell jutott eszembe, ugyanis ő is előszeretettel gyűjt mindenféle állatot.

   Azért nem feledkezhetem meg Norman Douglas-ről sem, aki szintén nem mindennapi ember, és előszeretettel állítja megválaszolhatatlan kérdések elé a lelkészeket. Ez azért is meglepő, hiszen ebben az időben (a XIX. század végén járunk) az volt a megszokott, hogy mindenki jó keresztényként megjelenjen a közös imaórákon és istentiszteleteken, és nem bolygatták, ami a lelkész szájából elhangzott. Nekem mindenesetre roppant tetszett Norman Douglas alakja, akit ráadásul egy lelkészfeleség alkotott meg.
   De kiemelném még a West nővéreket is, Ellent és Rosemaryt, akik macskájukkal élnek egy dombon lévő házban. A csendesebb Rosemaryt nagyon megkedveltem, Ellennel pedig teljes mértékben egyetértek, mert én ismerem azt az érzést, amikor alig akad értelmes ember az ember lányának környezetében, akivel szót tudna váltani.

  Ez a kötet sem idilli és cukormázas, nem csak csodás és vidám események történnek Glenben. Anne gyerekei - még mindig - ugyanolyan szeretni valóak, mint az édesanyjuk volt, és a történet elején egy kicsit Shirley is felbukkan végre.

   A könyv végén egy pillanatra megérint a háború szele, ami az utolsó részben főszereplővé lép elő, de most úgy vagyok vele, mint Scarlet O' Hara: majd ráérek ezzel holnap foglalkozni, pontosabban akkor, amikor a kezembe veszem, és addig is a Szivárvány-völgyben töltött boldog percekre gondolok.

Nem vezet jóra, ha abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy már végeztünk az élettel. Valahányszor úgy érezzük, hogy a történetünk már befejeződött, a sors rögtön készen áll, hogy megtréfáljon: új lapra fordítja életünk könyvét, és egy egészen más fejezetet mutat meg nekünk.

Lucy Maud Montgomery: Anne és a Szivárvány-völgy
Eredeti cím: Rainbow Valley
Anne-sorozat 7. 
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
290 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2008
2499 Ft

Mielőtt leültem megírni ezt a bejegyzést, azon gondolkodtam, mit is mondtak el annak idején Szendrey Júlia és Petőfi szerelméről? Egy bálon ismerkedtek meg, egy év múlva házasodtak össze, a mézesheteiket Koltón töltötték, ahol Petőfi megírta a Felhők-ciklust, eljött március 15-e, Petőfi elbukott a képviselőválasztáson és megírta Az apostolt, megszületett a kisfiuk, majd Petőfi meghalt a segesvári csatában és Júlia feleségül ment máshoz. Ennyi.
Tudom, hogy az irodalomórákon semmire sincs idő, de azért néha lehetne egy kicsit többet is mesélni az adott szerző életéről, főleg egy olyan költő esetében, mint Petőfi. Mert szép és jó, amit összefoglaltam, de azt valószínűleg kevesebben tudják, hogy Petőfi és Júlia házassága nem ment olyan könnyen, ahogy azt sejtenénk. De ne szaladjunk ennyire előre.


A tizenhat éves Júliát az egyik intézeti társa, Csapó Mariska bálján ismerjük meg, aki csak ámul és bámul Csapóék házában. Tényleg minden csodás, és a kor neves irodalmárai  (Bajza, Fáy András, Vörösmarty) és Laborfalvi Róza valóban otthonosan mozognak a társaságban. Júlia is ilyen otthonra vágyik: csakhogy őt Erdődön beteges édesanyja és a gazdasággal törődő édesapja, öccse, Gyula és kishúga, Marika várja. Vajon hogyan telnek majd otthon a napjai, miután hazakerül Tänzer Lilla pesti intézetéből?

Szerencsére Térey Mari barátnőjére mindig számíthat, akivel együtt ábrándozhat, bálozhat és vigasztalhatja a szerelmétől elválasztott Marit. Júlia is vágyik valamire, de még maga sem tudja, pontosan mire. Abban azonban biztos, ha férfinak született volna, most sokkal könnyebb lenne az élete.

– Minden reggel valami nyugtalanság fog el, valamit várok a naptól, de nem tudom megmondani, hogy mit! És elmúlik a nap anélkül, hogy beteljesedett volna az, amire vártam!

 Júliát elkényeztették, mindent megkapott, bátran bármelyik kérőjelöltjét kikosarazhatta, de ő is arról álmodozott, amiben Marinak már része volt: szerelmes akart lenni. De hiába jelentkeztek a jelöltek, a lányt egyik sem érdekelte, mígnem 1846. szeptember 8-án a nagykárolyi bálon személyesen is megismerte Petőfit. És ahogy mondani szokás: Júlia élete egy csapásra megváltozott. Csakhogy Szendrey Ignác nem nézte jó szemmel, hogy imádott leánya egy nincstelen poéta felesége legyen, így az esküvőt megelőző egy évben számos viszontagságon ment keresztül a pár.


Többet nem árulok el, de miután befejeztem a könyvet az jutott eszembe, ha angol anyanyelvűnek születtem volna, most az lenne a bejegyzésem címe, hogy: Becoming Mrs. Petőfi, azaz Petőfinévé válni, ugyanis Kertész Erzsébet 1849-ben pontot tesz a történet végére, a későbbi eseményekről csak röviden ír, holott az ezt követő tizenkilenc évben Júliával még történt egy s más. És az utolsó kb. harminc oldalon csak kapkodtam a fejem, mert az időben - ha nem is túl sokat, de heteket - ugrottunk. Mintha az írónő szerette volna már befejezni, ellenben én még szívesen olvastam volna tovább a könyvet.
 
Mindenesetre jó volt megismerni az igazi Szendrey Júliát, aki egy akaratos kislányból lett egyszerre kora legnagyobb költőjének felesége, forradalmár, majd a vesztes szabadságharc után megvetett nő. Olvasmányos és szép megemlékezés a feleségek feleségéről, amit érdemes lenne megemlíteni az irodalomórákon is, hiszen Petőfi régies nyelvezete a mai diákoknak már nehézkesnek tűnik, ám ha megismerik a versekhez kapcsolódó eseményeket, talán másképp tekintenek rájuk. De kortól függetlenül érdemes elolvasni ezt a regényt, mely szintén nyújt egy kis ízelítőt egyik legnagyobb költőnk verseiből is.

- Azt akarja kérdezni, hogy tetszettek a verseim? (...)
- Mondhatnám azt, hogy éppen úgy elbűvölt minden sora, mint Sass Karcsit, aki betéve tudja minden költeményét. De megmondom az igazat, mert sohasem szoktam hazudni. Eleinte... illetlennek találtam a verseket, furcsa volt a hangjuk. Gondolkoztam is később, amikor már minden sora nagyon tetszett, miért is voltam első időben úgy megbotránkozva. Rájöttem. A maga versei olyanok, amikor egy jól fűtött szobában hirtelen kinyitják az ablakot. Az ablakon friss levegő tódul be, olyan erővel, hogy a szobában ülők kicsit összeborzonganak, az asztalon levő papírlapok a földre hullanak, még a terítő csipkéje is meglebben. Aki nem szereti a friss levegőt, sietve bezárja az ablakot, felszedi a leesett papírokat, és visszaigazítja a terítőt. De aki szereti a friss levegőt, az... nem törődik a lehullott papírokkal, s kinyitja a másik ablakot is!

Kertész Erzsébet: Szendrey Júlia
Illusztrálta: Békés Rozi
382 oldal
Móra Kiadó, 2008
1990 Ft

Ha a megjelenésekor nem figyeltem volna fel erre a sorozatra (aminek tudomásom szerint azóta sincs neve), biztosan elsiklottam volna egy ilyen című regény felett. Azt gondoltam volna, hogy a szokásos ömlengések egyike, melyek a könyvesboltok Romantikus feliratú polcain sorakoznak. Valljuk be, azért a cím kissé riasztó lehet, főleg a férfiolvasók számára.



Santiago San Roman és az orvosi egyetemre készülő Montse Cambra 1974-ben találkozott a nyári szünetben, és szinte minden idejüket együtt töltötték. Azonban az élet közbeszólt: megérkezett Santiago katonai behívója és más is történt, ami elválasztotta őket.

Több mint húsz év múlva Montse egy fényképen megpillantja egykori szerelmét, és úgy dönt, nekivág a sivatagnak, hogy kiderítse, mi történt Santiagóval.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy jól döntöttem, amikor Anna Gavaldát beválogattam az idei várólistát csökkentő szerzők közé. Tudtam, kicsi az esélye, hogy mellényúljak, és ha mégis így alakul, nem egy több száz oldalas könyvvel toltam ki magammal. Így hát kíváncsian vártam, milyen is lesz ez a Kis kirucannás a testvérekkel.

Narrátorunk - akiről elöljáróban csak annyit tudunk meg, hogy fiatal nő, - egy vidéki esküvőre hivatalos, ahová a bátyja viszi el autóval, ám sógornőjének ez nincs ínyére. Mert Carine (a sógornő) az a fajta, aki a kákán is csomót keres. Gyógyszerész, így előszeretettel tart kiselődást mindenféle kórokozókról, könnyen kihozható a sodrából, ha valaki olcsóbban szerez be egy márkás krémet, mint ő, és ezt csak tetézi, hogy még a férje is ingyen fuvarozza a sógornőjét.
Képzelhetjük, micsoda utazás elé nézünk!

Engem nagyon zavar ez a történet a higikendővel.
Hogy valaki úgy néz egy másik emberre, mint egy mikrobákkal tömött zsákra. Kézfogáskor mindig a másik körmét vizsgálgatja. Mindig gyanakszik. Mindig a sála mögé bújik. Mindig szekálja a gyerekeit.
(...)
Mindig kezet mos. Mindig szájat mos. Mindig úgy pisil, hogy tíz centivel az ülőke fölött egyensúlyozik, és úgy ad puszit, hogy a szája véletlenül se érjen a másik arcához. Mindig a gyerekeik füle alapján ítéli meg az anyukákat. Mindig, mindenki fölött ítélkezik.

Fokozatosan ismerjük meg a szereplőket, a jelenük és a múltjuk felváltva bontakozik ki előttünk. A testvérek négyen vannak: Simon (a sofőr) a legidősebb, őt követi Lola, majd Garance és Vincent. A két idősebb testvért születésük óta szoros, eltéphetetlen szál fűzi össze, pedig teljesen eltérő a személyiségük. Simon a tipikus jófiú, higgadt, nyugodt, míg Lola és húga szókimondó. Lola és Simon az, akikre a "kicsik", főleg Garance mindig felnézett. De mi történik, ha az ő életük sem úgy alakul, ahogy tervezték?

Miért vagyunk mind a négyen ilyenek? Miért vannak ránk ilyen hatással azok, akik hangosabban kiabálnak, mint a többi ember? Miért vagyunk olyan fegyvertelenek az agresszív alakokkal szemben?
Mi velünk a baj? Hol ér véget a jólneveltség, és hol kezdődik az erkölcsi teszetoszaság?

Hosszas huzavona után úgy döntöttem, mégis benevezek Lobo várólista-csökkentő játékára, mert 2015-ben biztosan sikerülni fog, ami 2011-ben nem.


A listámat is úgy állítottam össze, hogy semmi ne álljon a teljesítés útjába, azaz nem a régi hiányosságaimat igyekszem pótolni és nem a legméretesebb kötetek kerültek fel rá. Mindenféle műnem helyet kapott, van közte klasszikus és kortárs, összesen tíz ország szerzői emelik a listám fényét. Van köztük eddig ismeretlen és több ismerős is. Alternatív listát nem állítottam össze, mert az számomra csak zavaró tényező lenne, ezt a tizenkettest úgy szeretem, ahogy van - mondaná Mark Darcy. És a Krampuszoknak is felettébb tetszik: