Archive for június 2024

Veled is előfordult már, hogy egy tetszetősebb, színesebb csomagolású terméket vettél meg? Neked is van olyan ruhád, amiben nagyon jól érzed magad? Esetleg színek szerint tetted fel a polcra a könyveid? Vagy van olyan kedvenc tárgyad (pl. egy toll, kép stb.), amit azért vettél meg, mert megtetszett(ek) a színe(i)?

Vannak, akik bemennek az üzletbe, leveszik az első útjukba eső terméket, ha ruha, felpróbálják, legfeljebb az árát nézik meg, és már mennek is pénztárhoz. Reggel pedig az első, kezükbe kerülő ruhát veszik fel. Ők azok, akik nem törődnek a színekkel, pedig minden szín hatással van ránk, amivel nem árt, ha tisztában vagyunk.

Jól tudják ezt a marketingesek és bizonyos üzletek tulajdonosai is, akik ennek tudatában rendezik be a boltjukat, ill. csomagolják a termékeiket.

Sokszor épp a színek vannak segítségünkre vásárláskor, hiszen a csökkentett zsírtartalmú tej doboza kék, míg a zsírosabbé piros, ahogy az ásványvizek címkéi és kupakjai is más-más színűek, hasonlóan a különböző hajtípusra ajánlott samponok flakonjaihoz.

Billy Mack után szabadon megállapíthatjuk: a színek körül vesznek.

Gondoljunk csak pl. a személyiségtesztekre, ahol a különböző típushoz tartozó embereket egy-egy színnel jelölik (pl. a Myers-Briggs és a DISC), ill. az enneagramban minden típusnak van egy jellemző színe, amely - a rendszer megalkotói szerint - kifejezetten illik hozzá (a 8-asoknak kettő is van: a fekete és a fehér).

Vagy a különböző évszakok típusainak (a bőrszínünk, szemünk és hajunk színéhez kapcsolódó évszak) is különböző színeket ajánlanak a szakértők, és ezen belül is vannak világos és sötét, hideg és meleg típusok.

Elárulom: én is szeretek játszani a blog fejlécével, rendszeresen cserélem a képet és általában az évszakhoz igazítom, vagy éppen a - nekem - legjobban tetszőt és a bloghoz is illőt választom.

De mi is a szín, vajon hányféle létezik és hogyan érzékeljük őket? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kapunk Jean-Gabriel Causse-tól, aki a Francia Színbizottság tagja.

A szín egy olyan hullámhossz, amelyet az emberi szem képes érzékelni. Szemünk bizonyos, a 380-tól a 780 nanométerig terjedő hullámhossz érzékelésére képes. A tudósok optikai színképről beszélnek. Egyszerűbben fogalmazva ez azt a fényt jelenti, melyet a szemünk érzékel. A fény az infravöröshöz, a mikrohullámhoz, rádióhullámhoz (rövidebb hullámhosszúak, mint a fényhullám) hasonlóan hullámjelenség. Az alapvető különbség ezek között az, hogy szemünk a többi hullámhosszt "nem képes látni", míg a szín jól látható.

Megtudjuk, mely színek segítik a kreativitásunkat, melyek nyugtatnak meg vagy éppen jelentenek veszélyt, és melyek segítik a meggyőzést és hogy minél több pénzt hagyjunk az üzletekben, ill. az online áruházakban.

(Megjegyzem: jó ideje nálam inkább az összetevő lista a döntő, hogy pl. milyen kozmetikumot veszek, és sokszor egy-egy könyv esetében sem akadtam fenn a kevésbé szép borítón, főleg, ha olyan mű volt, amit nehezen lehet beszerezni.)

Kiderül, milyen színű tányért vegyünk elő, ha éppen fogyni vagy hízni szeretnénk, ill. milyen színű ruhát válasszunk (akár egy pár zokni is sokat segít), ha fázósak vagyunk, vagy milyen színű nyakörvvel lepjük meg a házikedvencünket, melynek örülni is fog.

Talán nem is gondoltuk volna, hogy a különböző színek befolyásolják a gyógyszerek hatását, ill. egy kávét vagy épp egy narancslevet vagy üdítőt sem mindegy, milyen színbe öltöztetnek (akár a csomagolásáról, akár színezékről van szó), mert másként érzékeljük. Igaz ez a tisztítószerekre is, legyen szó a mosogatószerről vagy a mosóporról.

Nemrég kaptam egy mini fogkrémet, melyen a FRESH MINT szerepel. A fogkrém krémszínű, és egyáltalán nem éreztem mentolosnak, inkább valami enyhe sós ízt fedeztem fel fogmosás közben.

Megismerjük a színek különböző jelentését a világ más-más országaiban, kiderül, miért hordanak a politikusok előszeretettel vörös nyakkendőt, melyek a leggyakrabban vásárolt színű autók és ruhák, mi köze a fengsujnak a színekhez, milyen színeket érdemes választanunk az otthonunk különböző helyiségeibe, ill. a munkahelyünk vagy az üzletünk falaira, és mit árul el rólunk a kedvenc színünk.

Ugye nem meglepő, hogy az iskolákban és a legtöbb munkahelyen fehérek a falak, ami egyáltalán nem segíti elő sem a tanulási, sem a munkakedvet, sem a kreativitást - függetlenül attól, hogy valaki milyen munkát végez (pl. irodában vagy gyárban, esetleg egy üzletben dolgozik). Valljuk be, mindannyian jobban érezzük magunkat egy színesebb környezetben. Aki számítógépen dolgozik, megtudhatja, hogy a különböző típusú tevékenységekhez milyen színű háttérképet érdemes választania.

Eszembe is jutott, hogy már Kosztolányi Dezső is ír arról a Nyelv és lélekben, hogy Hittrich Ödön milyen módszert talált ki, hogy a gyerekek könnyebben elsajátítsák a német főnevek nemeit. A szerző is írja, hogy a színes szövegkiemelők is segítik a tanulást.

Ha pedig úgy érezzük, valamiért most vonz bennünket egy bizonyos szín, azért van, mert szükségünk van az energiájára. Pl. egy ideje szerettem volna egy narancssárga tömb post-itet (a kb. tenyérnyi méretűt), mert hirtelen támadt egy ilyen gondolatom. Vettem is egyet, és nagyon tetszik, hogy vidám és élénk színű.

Jó, ha ismerjük a különböző színek komplementer párjait is, hiszen ezekkel feldobhatjuk az öltözékünket, vagy valamit a környezetünkben. Pl. a tollaim egy vödörben tartom, amit valamilyen kreatív alapanyaggal szoktam feldobni.

Két dolog volt furcsa számomra a könyvben: egy kísérlet szerint, melyben egy nő szőke, barna, majd vörös parókában ment el egy-egy szórakozóhelyre, ahol arra voltak kíváncsiak, mely hajszínnel a legvonzóbb, ill. egy másik kutatás kiderítette, hogy milyen színű ruhában kelti fel leginkább egy nő a férfiak figyelmét, úgy gondolom, nem vettek figyelembe valamit: a kisugárzást. Nyilván fontos a haj és a ruha színe is, ami - érdekes módon - fordított esetben nem volt olyan számottevő, mint a férfiak szemében.

A másik meglepetést a fengsuj azon kijelentése okozta, mely szerint ne tegyünk növényt a hálószobába. Tizenéves korom óta mindig volt legalább egy szobanövényem, és számomra nem okozott problémát.

Ráadásul már kutatások igazolják, hogy jó, ha bizonyos szobanövényeket tartunk a hálószobánkban.

Ahogy a szerző is említette, nagyon sok a fehér, szürke, ill. az egyhangúság az életünkben. Ennek valószínűleg az lehet az oka (ez az én véleményem), hogy egy ideje sokan alakítottak ki maguknak kapszularuhatárat, és vezették be azt a szokást, hogy a különböző tisztító- és tisztálkodószereket nem a saját flakonjaikban, csomagolásaikban tárolják, hanem áttöltik egyforma adagolókba. Ha pedig az interneten rákeresünk a kapszularuhatárra (nemtől függetlenül) vagy megnézünk egy erről szóló videót, azt látjuk, hogy általában ugyanolyan, semleges (fekete, fehér, bézs, kék) színű ruhadarabokat ajánlanak.

Jean-Gabriel Causse könyve alapos kutatómunka eredménye (a könyv végén tizennégy oldalon sorolja fel a forrásokat), mely nemcsak rendkívül hasznos és elgondolkodtató, hanem szórakoztató is egyben.

Merjük bátran használni a színeket az életünk minden területén, mert valóban jó hatással vannak ránk, ha megtaláljuk a nekünk leginkább megfelelőbbeket. Jobban érezzük magunkat a ruhánkban és a bőrünkben, az otthonunkban, az óvodákban, az iskolákban, a munkahelyünkön, elősegítjük a kreativitást, a tanulást, a munkakedvet és a jó hangulatot, de még a gyógyulást is. Már ezért megéri, ugye?

Azt, hogy épp milyen színre van szükségünk, az a hangulatunk, a minket ért stressz mennyiségének, szakmai sikerességünk, valamint szerelmi életünk függvénye, és attól is függ, milyen évszak van. (...)
Ha kísértést érzünk arra, hogy a tudományos tényeket a fegsujszakértők tanácsaival kombináljuk, akkor ezzel nagyjából a szabadságot választjuk.

Jean-Gabriel Causse: A színek hatalma

Eredeti cím: L'étonant pouvoir des couleurs

Fordította: Schnedarek Réka

151 oldal

Partvonal Kiadó, 2016

Képek: CustomHomeGroup, Pinterest, Unsplash - Volodymyr Hryshchenko, Coco Lapine Design, Freepik

Nemrég több idézet is felbukkant A hullámokból a képfolyamomban a Pinteresten, amit jelnek vettem és tudtam, ideje végre elolvasnom Virginia Woolfnak ezt a regényét is.

A hullámok igazán szépen kezdődik: a nap még nem kelt fel, a tenger pedig szinte egybeolvad az éggel. Ez a nyitókép, mely többször is megismétlődik, ahogyan a nap halad az égen, mozognak vagy csendesednek a hullámok, és ahogy a fény is másként jelenik meg a kertben, az ablakban, ill, a tárgyakon, mely az idő változását mutatja, melyet a szereplők életében is nyomon követhetünk.

Hat szereplőnk, Bernard, Susan, Rhoda, Neville, Jinny és Louis a felütésben tizenévesek, éppen vidéken vannak, ahol az impresszióikról számolnak be.

Az idillre azonban árnyékot vet, ahogy Susan szemtanúja lesz Jinny és Louis csókjának, majd két cseledének is.

Véget ér a nyár, a társaság iskolába kerül, melynek a fiúk csak azért örülnek, mert újra találkoznak Percivallal, akire mindannyian felnéznek és olyanok szeretnének lenni, mint ő.

Elvégzik az iskolát, és ki-ki elkezdi élni az életét: van, aki továbbtanul, van, aki munkába áll, van, akit a társaság vonz és van, aki mindig is kívülállónak érzi magát.

De itt én senki vagyok. Nincs arcom. Ez a roppant társaság, e zsávolyegyenruhás, ez megfoszt igazi énemtől. Érzéketlenek mindnyájan, barátságtalanok vagyunk, igen. Kiválasztok egy arcot, nyugodt és jelentős, felruházom a teljes, a végtelen tudás hatalmával, ruhám alatt talizmánként viselem, s aztán (ígérem) lelek egy kis völgyet valami erdős lejtőn, furcsa kincseim gyűjteményét ott szépen kirakhatom. Ezt ígérgetem magamnak. Hogy ne sírjak.

Telnek az évek, melyek eseményeiről ismét értesülünk a hat szereplő egy-egy hosszabb-rövidebb monológjában. Kiderül, mi történt velünk ez idő alatt, milyennek látják magukat és a világot, kivel tartják a kapcsolatot, mit tudnak egymásról.

A monológokban, olykor párbeszédekben elénk táruló mindennapi események mellett a szereplők arra a kérdésre keresik vagy éppen adják meg a választ: Ki vagyok én? Önmagukat keresik az évek, az aktuális körükben, helyükön betöltött szerepük során. Ebből is kiderül, hogy A hullámok nem egy cselekményben gazdag olvasmány.

Ahogyan a hullámok változnak, úgy változnak a szereplők is - ahogyan mi is. Van, hogy csendesen zajlik az élet, és van, hogy vad hullámok törik a partot, ahogyan egy-egy próbatétel bukkan fel.

A hullámok lassú olvasmány, nem az a fajta, amelyet pár nap alatt befalhatunk. Ahogyan Virginia Woolf más műveit is, ezt is csak lassan érdemes olvasni és nem egyszer gyönyörködni a mondataiban, amiket olykor magyarról magyarra kell fordítani, mert Tandori Dezső új szavakkal gyarapította a magyar nyelvet. Hogy néhány példát említsek: kukorít a kakas, kerekül, odatúlra, tenger csiszatolta faág, rejtekezhessen, meghiggyétek, luxuriőzek, gyöngés, lábacskát ad, csábos hússzag, hóhérolóim, ámulatosabb, lakozóhelyünk, különböztethetetlenül, megmocorgó, ráemlékeztem (valakire), összekarolni, vége a nyomasztásnak, valami megvillog, verebek csippannak.

Nem is értem, hogy nem akadtak fenn ezeken (és a többin is) az Európánál? Miért nem magyarosították? Minden tiszteletem Tandori Dezsőé, a blogban is több versfordítása szerepel, amik valóban nagyon szépek, de amit többször is Virginia Woolf prózájával elkövetett...

Lehet, a Mátyás Sándor fordítása sokkal gördülékenyebb ennél, azt nem ismerem.

Ez a regény is - ahogyan Virginia Woolf művei általában - lelassít, miközben odafigyelésre ösztönöz, melyet gyönyörű mondatokkal hálál meg. Hat ember, három lány, majd nő, ill. három fiú, majd férfi élete, melynek részletei hullámokként bukkannak elénk, részletekben, ahogyan a tengert is számtalan hullám alkotja, úgy az ő életük egy-egy, a lapokon elénk táruló szelete is egy nagy egész része.

Van, aki paphoz fordul segítségért, mások a költészetet választják; én a barátaimhoz mentem, önmagam szívét kerestem így, frázisok és töredékek közt valami töretlent - én, akinek se a hold, se egy fa nem elég szép; akinek ember és ember kapcsolata jelent mindent, de még ezt sem tudom megragadni, olyan gyenge vagyok, annyire, de annyira, elmondhatatlanul magányos. Csak ültem.
Ez legyen akkor a történet vége? valami sóhaj? a hullám utolsó törése? Kis csorgó valami csatorna lefolyója felé tartva, még egyszer glugy! aztán eltűnik? (...) De ha nincsenek történetek, miféle vég létezhetik, eleve miféle kezdet?

Virginia Woolf: A hullámok

Eredeti cím: The Waves

Fordította: Tandori Dezső

264 oldal

Európa Kiadó, 2004

Kép: Unsplash - Zuzana Ruttkay

Eljött az ideje, hogy megszülessen a harmadik része is ennek a bejegyzéssorozatnak. Ahogy a másik kettő is, ez is elsősorban egy emlékeztető magamnak, ám sosem tudhatom, ki mit talál benne a maga számára is hasznosnak, esetleg újdonságnak.

Vágjunk is bele! 😊

Kezdjük a durvább részekkel: a Szuperérzékenyek gyakorlati kézikönyvénél már írtam arról, hogy a trauma a testünkben van, és egy olyan esemény okozta, amelyre nem voltunk felkészülve, nem voltak hozzá megküzdési módjaink, eszközeink, akár gyerekkorunkban, akár később történt velünk, és ez kihatott az idegrendszerünkre - függetlenül attól, szuperérzékenyek vagyunk-e vagy sem. Utóbbiakra mélyebb hatást gyakorolt egy-egy ilyen esemény.

Általában a kiváltó eseményeket meg tudjuk nevezni (pl. a szülők válása, halála, verbális és/vagy fizikai bántalmazás, elhanyagolás, valaki megjegyzést tett ránt, egy munkahely elvesztése, háborús események stb.), azonban vannak olyan traumák, amikre nem emlékszünk, ám ezek is ugyanúgy nyomot hagytak bennünk. Pl. egy születéskori dolog, ami konkrétan történhetett a szülés közben vagy épp a szüleink között volt valamilyen konfliktus.

A következő példát Dr. Aimie Apigian mesélte egy nőről, akinek egy bátyja van: A (kislány) születésekor jött rá az apja, hogy nem a megfelelő nőtt vette feleségül, akivel már néhány éve együtt élt. Megszületett a kislány, aki nagyon csendes volt, az anyját is meglepte, hogy alig sír, mert a fia nem ilyen volt. Ki gondolná, hogy már a pici babák ennyire okosak?

Nyilván minden gyerek más, de a kislány érezte a szülei között fennálló konfliktust, és valószínűleg a sírásával nem akart újabb problémákat okozni.

Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sorsban és Mark Wolynn az Örökölt családmintákban is ír hasonló eseményekről.

Aztán ott vannak a későbbi mikrotraumák. Ezeket olyan események okozták, amikor mások nem vették figyelembe a szükségleteinket. Talán Te és az osztálytársaid is szórakoztatok azzal, hogy: Óvó néni, pisilni kell. Amikor egy gyereknek, akár az óvodában, akár az iskolában azt mondják, hogy bírja már ki azt a néhány percet és utána kimehet a mosdóba, nem veszik figyelembe azt, hogy neki éppen most kell kimennie, nem öt vagy tíz perc múlva. És ilyenkor a gyerek csalódottan csendben marad, és nagy valószínűséggel nem szólal meg újra óra közben, ha ismét ilyen problémája van. Megtanulja, hogy ki kell bírnia, senkit nem érdekel, hogy ez neki fontos.

Eszembe is jutott, hogy vannak olyan munkahelyek, ahol meg van határozva, hogy a dolgozók mikor mehetnek ki, hány percet tölthetnek kint és hány perces az ebédidejük. Megint ott tartunk, mint gyerekként, amikor ki kellett bírni az óra vagy a foglalkozás végéig. Csakhogy a munkahelyeken nem 45-90 percekről van szó (nyilván középiskolában és a felsőoktatásban már senki sem jelentkezik, hanem pl. egy előadás közben kimegy és visszajön), hanem órákról.

És ha már munkahelyek: sokat beszélnek a munkahelyi stresszről, és hogy pl. emiatt van, hogy valaki otthon már csak a kanapén punnyad, miközben nassol és valamelyik közösségi oldalt görgeti vagy éppen egy sorozatmaratonba menekül.

Csakhogy arról kevés szó esik, hogy itt is megint a szimpatikus idegrendszerünk aktiválódik, és ilyenkor is a cél, hogy a paraszimpatikust használjuk, azaz biztonságban érezzük magunkat a testünkben, megnyugodjunk. A stressz kiváltó okaként a munkahelyi nyomást nevezik meg, ami persze igaz is, azonban a háttérben itt is ott munkálkodik valamilyen korábbi trauma. Dr. Máté Gábor mesélte, hogy találkozott egy nagyon sikeres nővel, aki elmondta neki, el sem tudja képzelni, mennyi energiájába kerül, hogy ezt a látszatot fenntartsa. Kívülről nagyon sikeres, mindenki irigyli, azt viszont nem látják, hogy belül mi zajlik benne, mi mindent nyom el. Nyilván nem a munkahelyeken fognak segíteni feldolgozni a traumáinkat, de épp ezért jó, ha tisztában vagyunk bizonyos dolgokkal.

Pl. ilyen szokatlan tünetei vannak, ha nincs nyugalomban az idegrendszerünk:

Nem tudom, ki találta ki az open office-okat, azaz a nyitott irodákat, de hogy az empátiája igencsak fejlesztésre szorult volna, abban már igen. Azt gondolta, hogy mindenki másnak is az a jó, ami neki. Nemrég kaptam egy állásajánlatot, hogy x cég hamarosan új irodát nyit, és van egy pozíciójuk, ami érdekelhet. Ha ez nem, akkor vannak más lehetőségeik is, egyeztessünk egy időpontot, amikor telefonon beszélhetünk. Érdekelt a lehetőség, azonban megnéztem a másik irodájukat, és egy ehhez hasonlóval találkoztam a honlapjukon:

A fejemben ez volt a reakcióm: 😬🙀🙈😱😰.

Évekkel ezelőtt dolgoztam egy kis irodában, ahol általában hatan voltunk, ebből kettőnkhöz jöttek ügyfelek, olykor még egyik vagy másik kolléganőmhöz is. Négyünknek (kettesével) ugyanígy össze voltak tolva az asztalaink, mint a képen, és bár jól kijöttünk, most már értem, mi nem volt az igazi számomra. Volt, hogy nem fértünk el, így valakinek költöznie kellett, és sokszor én lettem az a valaki. Először rosszul esett, aztán rájöttem, hogy egyedül kényelmesen kipakolhattam a papírjaim, és az ügyfeleim sem zavarta, ha valaki beszélt (mert nem volt rajtunk kívül más), és mi sem zavartunk másokat.

Megírtam üzenetben a hölgynek, aki megkeresett, hogy ez nem nekem való, mivel szuperérzékeny vagyok. Példaként megemlítettem, hogy nemrég olvasni akartam, amikor észrevettem, hogy valami fekete van a szőnyegen és mozog. Kiderült, hogy egy tücsök. Írta, hogy három nap az irodában töltött idő, a másik kettő pedig home-office. Mondtam, hogy nem, és megköszönte az őszinteségem.

Nagyon hálás lennék, ha ezt is figyelembe vennék a munkáltatók, mert - nem magam miatt - nagyon sok nagyon jó munkaerő esik ki már az első rostán, vagy éppen nem is jelentkezik hozzájuk, mert nem tud ilyen környezetben dolgozni. Ha mégis elvállal egy ilyen munkát, biztos vagyok benne, hogy nem érzi jól magát, nem tud teljesen koncentrálni, mert a mellette/vele szemben ülő mozgása egyszerűen elvonja a figyelmét.

Írtam is nemrég egy posztot magyarul erről a LinkedInen, hogy nagyon örülök, hogy vannak LMBTQ+- és kutyabarát munkahelyek is, de mi a helyzet a szuperérzékenyekkel? Az érzékenységem sem tudom otthon hagyni. Arról már nem is beszélve, hogy az LMBTQ+-os és/vagy a kutyatulajdonos is lehet szuperérzékeny is. Az introvertáltakról már nem is beszélve. Én introvertált és szuperérzékeny is vagyok, akkor is, ha előbbit sokan nem néznék ki belőlem, mert kedves, barátságos és nyitott vagyok, és meg merek szólalni.

Az elmúlt időszakban több időmenedzsment témájú webinaron is részt vettem, ill. láttam egy-két videót a témában, azonban valahogy nem voltam teljesen elégedett velük. Találtam egy-két hasznos tippet bennük, azonban volt olyan is, amelynél igencsak felhúztam a szemöldököm. Pl. valóban igaz, hogy mindannyiunknak naponta 24 óra áll a rendelkezésére és mi választhatjuk ki, mivel töltjük ezt az időt. És ha nagyon fontos számodra valami, azért tenni is fogsz.

De az olyanokkal, hogy: Beyoncénak is 24 órája van egy nap. - Igen, csakhogy neki van személyzete.

Ehhez hasonló: a nem fontos dolgokat delegáld, azaz vegyél fel valakit, aki kitakarítja az otthonod. Mi van, ha valaki bármilyen okból most épp nem tudja ezt megoldani, arról pedig nem is beszélve, hogy én pl. nem szeretném, ha valaki a cuccaimhoz nyúlna. Laktam kollégiumban, és mindegyik szobatársam tudta, hogy nyugodtan kölcsön veheti a tányérom vagy a kanalam, ha úgy adódik. Lehet, nagyon kedves lenne, akit felfogadnék, de jobb szeretem magam intézni ezt is. Lehet, egyszer majd meggondolom magam.

Ráadásul a múlt héten egy nagyon fontos dolgot tanultam meg, amit egy webinaron sem mondott el senki (még a nemzetközileg elismert polihisztor sem): a különböző feladatokhoz különböző mennyiségű energiára van szükségünk. Azt már tudtam magamról, hogy véges az energiaszintem, nem mindegy, hogy mit és mennyi ideig csinálok. Hogy az olvasásnál maradjunk, elvégre ez egy könyves blog, más szintű figyelmet és így energiamennyiséget igényel egy szépirodalmi mű elolvasása, mint egy szórakoztató irodalmi. Az előbbi nálam több időt is vesz igénybe, ahogy valószínűleg Nálad is.

❂❂❂

Claudia Hammond írta az Érzelmi hullámzásokban, hogy nem értette, miért nem működnek bizonyos klienseknél - akik valamilyen traumát éltek át - a megerősítések. Nos, ezért (ill. ahogy már fentebb írtam, nem foglalkozik a kliens testével, hogy megszűnt nála a test és elme kapcsolata):

Ide most kiteszünk egy 18-as karikát 🔞:

A mindenféle megerősítéseket ajánlgatók erről is megfeledkeznek. Vannak, amik működhetnek, azonban hiába hajtogatunk már 45 napja egy másikat, ha még mindig nem hisszük el, mert nem volt mintánk rá.

Egy másik nagyon fontos dolog volt számomra, amikor megtudtam, hogy nem vagyok túl sok - legyen szó bármiről (túl érzelmes, túl okos, túl kedves, túl akármilyen). Aki azt mondja, hogy sok vagyok, az ő számára vagyok csak az, mert valamiért ez őt zavarja. Hogy miért? Azt neki kell(ene) tudnia.

Amikor tavaly először találkoztam ezzel egy mémen, még azt írtam volna rá, hogy: Az nem lesz nehéz.

Vegyük még hozzá ezt is 😎:

Már említettem, hogy nekem sem a kedvencem a csevegés, a small talk, ahogy angolul hívják. Természetesen megértem, hogy nem lehet azonnal a dolgok közepébe vágni, de a sok-sok szakértő itt sem érti meg, hogy vannak emberek, akik tényleg nem szeretnek felszínes dolgokról beszélgetni.

A napokban láttam a LinkedInen egy rövid videót, melyben a - vicces kedvű - szakértő a csevegést a komolyabb beszélgetés előjátékának nevezte. Hogy ezt esetleg más nem találja viccesnek, az a lehetőség nyilván fel sem merült benne. A lényeg, hogy olyan kérdéseket ajánlott, melyek elgondolkodtatják a másikat: pl. Mi a fontos számodra egy barátban? Egy esküvőn: Mi a fontos számodra a házasságban? Ez mind szép és jó, csakhogy sok ember egyáltalán nem szeret gondolkodni, arról már nem is beszélve, hogy inkább mások dolgaiban szeret vájkálni, őket faggatja, ha pedig ő szólal meg, akkor vagy nem hagyja a másikat szóhoz jutni, vagy csak nyavalyog vagy dicsekszik. Őszintén, ki szeret ilyen emberrel társalogni? Meglepő, hogy inkább csendben maradok?

Ezt nemrég Mel Robbins posztolta a YouTube-on, ahol azt is megosztotta, hogy bár ő is nagyon extrovertáltnak tűnik a munkájában és a videóiban, a legjobban otthon szeret ülni a férjével, utálja a csevegést, nem érdekli a nagy társaság, kevés emberrel mély témákról szeret beszélgetni.

Úgyhogy, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülsz, nincs Veled semmi baj.

❂❂❂

Ez egy picit kapcsolódik a korábban említett egyedi szükségleteinkhez. Mostanában bukkantam Anni blogbejegyzésére, aki HSP Coach, és nagyon szépen leírja benne, hogy csak Te tudod, mire van szükséged, mikor érzed azt, hogy inkább hazamennél, felvennél egy kabátot, a napszemüveged, pihennél stb. Megint csak eszembe jutott Julia Roberts - számomra nagyon emlékezetes - mondata az Álljon meg a nászmenetből: Ha ugyanazt a érezné, amit én érzek, akkor tudná, hogy mit érzek.

Ráadásul egy szuperérzékeny egyetlen pillanat alatt többet érez, mint más egész életében, így ezt is összekapcsolhatjuk a túl soksággal.

Tavaly találkoztam először a neurodiverz címkével, és bevallom, nagyon rosszul esett, amikor egyes MBTI-os videók címeiben rám ragasztották. Őszintén, ha ezt halljuk, rögtön valami diszfunkcionalitás, negatív dolog jut eszünkbe. És ha rákeresünk az interneten, ott is általában a diliseknek kikiáltottakra használt eufémizmussal egyenlő. Nem tartok senkit dilisnek, csak vannak emberek, akik másként működnek. Nemrég megtanultam, hogy akár tetszik, akár nem, én is neurodiverz vagyok, ahogy minden szuperérzékeny az, hiszen másként működik az idegrendszerünk, mindent sokkal mélyebben dolgoz fel. Ráadásul mind az empátiának, mind a rezilienciának, a kreativitásnak is köze van hozzá. Sőt, a különböző kognitív funkciók is idesorolhatók.

Mondok egy klasszikus példát: nagyon sokan rajonganak a detektívtörténetekért, köztük Poirot-ért és Sherlock Holmesért, és meglepődve olvassák, amikor egy-egy történetben valamelyik nyomozó egy icipici dolog kapcsán (az előző alkalomhoz képest egy centivel arrébb helyezett porfogó az asztalon vagy a kandallón) derít fényt a bűntényre. Ez pedig a neurodiverzitása miatt van, mert észreveszi azt, amit mások nem. Tehát, ha legközelebb valahol ezt olvasod, és szuperérzékeny vagy, jusson eszedbe a nagy Hercule Poirot vagy Sherlock Holmes 😉.

Egy kicsit visszatérek a Myers-Briggs személyiségtípusokra és az enneagramra. Amióta utóbbi is érdekel, többször találkoztam azzal, hogy bizonyos Myers-Briggs típusúak nem lehetnek ilyen vagy olyan enneagram típusúak, mert ez (egy kognitív funkció) és az (egy tulajdonság) kizárja egymást, ezért inkább egy másik szám a Neked megfelelő.

Az a véleményem, amit már többen is nagyon okosan elmondtak, hogy a különböző személyiségtípusok leírásai térképként szolgálnak, és más a térkép és más a valóság.

Pl. elolvasol két különböző oldalon egy-egy leírást, és ott sem mindig egyezik meg a két jellemzés 100%-ban. Tegyük fel, hogy úgy tudod, Te X típus vagy, elolvasol egy jellemzést, és elbizonytalanodsz, mert felsorol mondjuk 20 dolgot, de Rád csak 17 igaz. Akkor mégsem X típus vagyok, hanem Y? Vagy Z? Ezt a legjobban csak Te tudhatod, és a saját esetemben is eszembe jutott, hogy könnyen utána lehet már nézni az interneten, hogy a különböző Myers-Briggs és enneagram típusok milyenek is általánosságban együtt, és általában néhány ismert (létező vagy fiktív) embert is említenek példaként.

Hogy egy másik hasonló példát hozzak: több olyan cikkel is találkoztam, amelyben azt írják, hogy az enneagram valójában asztrológia, és a kilenc típus a kilenc bolygóhoz köthető, így felsorolják, mely típushoz mely bolygó(k) tartozik/tartoznak. Így - ha ebből indulunk ki - elvileg csak bizonyos csillagjegyűek lehetnének bizonyos típusúak, holott biztos vagyok benne, hogy mióta világ a világ, a másik tíz vagy tizenegy csillagjegyűek közül is kerültek ki azonos enneagram típusú emberek.

Hogy világosabb legyen: e szerint a leírás szerint az enneagram valójában asztrológia (angol nyelvű), és szerepel benne egy táblázat is, melyben megtalálhatóak a különböző típusokhoz kapcsolódó bolygók és csillagjegyek.

Azt írja, hogy a 9-es típushoz a Mérleg és a Bika csillagjegyűek kapcsolódnak. Delacroix egyértelműen 4-es volt, pedig a Bika jegyében született, a táblázat szerint viszont Halaknak kellene lennie. Nyilván az asztrológiában jártasok azt mondanák erre, hogy biztosan volt Halak a születéskori táblázatában.

Azt gondolom, nincs olyan, hogy egyik dolog kizárja a másikat. Lehet, valaki úgy érzi, ő nem tudja ezt magában egyeztetni, nem fér össze egyik típusa a másikkal. Ne ess pánikba, ha kétely merülne fel benned, nézz egy kicsit jobban utána. Nem kell mindenkinek mindent elhinni. Tudom, hogy vannak videók és a különböző fórumokon is felvetik, hogy lehet ezeket összeegyeztetni? Nekem pl. sikerül a mások szerint egymást kizáró két típusom összehangolni, és olyanok is vannak, akik szerint nagyon is jól megfér egymás mellett a kettő, sőt a pozitív tulajdonságaik éppen erősítik egymást.

Az egyik legfontosabb dolog, amit a saját önismereti utam során megtanultam, hogy ne zárj ki semmit. Ha felbukkan egy cikk, egy videó, egy ingyenes webinar, akármi, nézd meg, hallgass bele, és utána el tudod dönteni, van-e benne olyan dolog, amit hasznosíthatsz. Igen? Nagyszerű, akkor érdemes mást is megnézni/-hallgatni tőle. Nem? Akkor sincs baj, nem Neked való, keress bátran tovább. Ezt az ingyenesen elérhető tartalmakra javaslom.

Ezt az emlékeztetőt az enneagram típusomnál találtam, ám csupa olyan dolgot sorol fel, ami minden szuperérzékenyre igaz, és jól jöhet, ha eszébe jut.

Rögtön az elsőt be is karikáztam, mert mit látunk a közösségi oldalakon? Mindenki csak egy icipici szeletét osztja meg az életének, a sikereit, az aktuális boldog pillanatait (új állásom van, előléptettek, ennyire szeretjük egymást, ilyen cuki a gyerekem/a háziállatom, itt nyaralunk, ennyi könyvet vettem és olvastam ebben a hónapban stb.) osztja meg, de azt már nem, hogy az élete egyik vagy másik területén már nem olyan rózsás a helyzet. Természetesen lehet örülni a másik örömének, de vannak, amiket szándékosan kihangsúlyoz, hogy elterelje a figyelmet arról, ahol éppen nem ilyen a helyzet.

Mivel egyetlen pillanatban rengeteg és nagyon intenzív érzéseink vannak, ráadásul képesek vagyunk egyik pillanatról a másikra teljesen az aktuális ellentétét érezni, csak engedd meg magadnak őket. Ha felbukkant egy érzés, lehet, dolgod van vele, valamit jelez.

Vannak dobozok, amikbe nem fogunk beleilleni, de nem is kell azt éreznünk, hogy sehol sem fogadnak el. Tudom magamról, hogy bármennyire tűnök is sokszor extrovertáltnak, sosem tudnék az elvárásoknak megfelelő extrovertáltként viselkedni, aki imád bulizni, imádja a tömeget, a hangos zenét stb.

Az egyik kedvencem: mások mit gondolnak rólam. Őszintén, bármit teszünk vagy nem teszünk, úgyis kritizálni fognak. Mi alapján? Hogy ők miként gondolkodnak, hogyan látják a világot, hogyan éreznek stb. Mit lát belőlem? Csak egy aprócska részletet, a külsőm, elolvassa egy, esetleg több bejegyzésem, látja, hogy dolgozom, hogyan bánok másokkal, és mi minden van még emögött, amiről fogalma sincs.

Ennyi. Ha véleményt mond rólam, valójában önmagáról is ítélkezik.

Elárulom: sem a Harry Pottert, sem A Gyűrűk Urát nem láttam és nem is olvastam.

Annak idején a latintanárnőm ajánlotta a Harry Pottert a csoportnak, mert a varázsigék latinul vannak benne, de engem nem hozott lázba, nem éreztem, hogy azonnal rohanjak boltba és vegyem meg, vagy a zsebpénzem arra gyűjtsem.

A Gyűrűk Uráért annak idején az egyik szobatársam és kollégiumi szomszédunk rajongott, ill. egy angolórán az egyik csoporttársunk hozott hozzá feladatokat, és a csoport egyik része imádta, mi meg (mert nem voltam egyedül) csak ültünk és nem nagyon tudtunk kapcsolódni.

A filmekből pár percet, ha mást nem, az előzetest láttam, és egyszer bepótolom őket.

Ahogy a szintén neurodiverz Elizabeth Bennet mondta: most pedig vessen meg, ha mer.

Ez a ne törődjek a szenvedélyeimmel (azaz hobbijaimmal), hanem azzal, mások mit várnak el tőlem, nagyot ütött, amikor először olvastam. Annak idején így jártam, amikor felhagytam a blogolással. Ma már tudom, hogy lételem számomra, hogy valami kreatív dologgal foglalkozzam, ha csak hobbiként is, és ebből soha többet nem engedek.

Úgy válaszoljak, ahogy mások elvárják tőlem (én így értelmezem): osztozzam a véleményükben, persze, én is ugyanazt szeretem/ugyanazt és ugyanúgy szeretném stb. Köszönöm, nem.

Ez a bejegyzés is szép hosszú lett, és most jólesett összegezni az elmúlt időszak tanulságait. Ha pedig Te is találtál benne valami hasznosat, annak nagyon örülök. És ne feledd:

A másik két kapcsolódó bejegyzésem:

Amit szuperérzékenyként megtanultam

Amit szuperérzékenyként megtanultam 2.

És a folytatások:

Amit szuperérzékenyként megtanultam 4.

Amit szuperérzékenyként 2024-ben megtanultam

Képek: Freepik, Unsplash, LOVETHISPIC, The Mind's Journal, Quizony, The LIVING WELL, Pinterest

Szerb Antal novelláit és elbeszéléseit 2015-ben olvastam, és mivel akkoriban épp az önsajnálatban dagonyáztam, nem született róla bejegyzés. Úgy gondolom, talán jobb is így.

Néhány hete ismét elővettem, elolvastam az első elbeszélést, majd félretettem. Később ismét folytattam, és onnantól nem volt megállás: mindennap kíváncsian vártam az aznapi történetet.

A kötetben tizenhatot olvashatunk belőlük, melyek két részre különülnek: az Indulásban hattal találkozunk, melyek Szerb Antal fiatalkori írásai (1921 és 1927 között, melyeket húsz és huszonhat évesen írt), míg a Madelon, az eb c. részbe tíz, későbbi került.

Az írások között találunk történelmi tárgyúakat, melyek olykor nemcsak egy-egy történelmi időszakhoz (pl. a reneszánsz vagy a kelet-római birodalom időszaka), hanem Artúr (vagy, ahogy Szerb Antal használja: Artus) király mondavilágához kapcsolódnak (A választott lovag az első és a címadó elbeszélés a második részben).

A továbbiak között pedig több, E/1. személyű narrátor mesél a külföldi (angliai és franciaországi) kalandjairól, melyek már könnyedebbek, szórakoztatóbbak, nem egyszer humorosak, kivételek természetesen itt is akadnak.

Ahogy minden hasonló kötetben, nekem is megvoltak a kedvenceim, és volt, amely kevésbé nyerte el a tetszésem, ám éppen ebben rejlik Szerb Antal sokoldalúsága, hogy számos témában kipróbálta magát kisprózaíróként is.

Az első részből két történet gondolkodtatott el: az egyik A fehér mágus. A kelet-római birodalomban járunk Konstantin császár idején, akinek lányát, a szép, kedves és jóságos Zoe hercegnőt mindenki szereti.

Aki ínséges hozzáfordult, mind könyörületre talált nála; a hercegkisasszony keskeny kezét, ha imára emelte, láthatatlan áldás hullott belé, és mondják, betegeket is tudott gyógyítani.

Csakhogy szomorú esemény történik, melyen csak a birodalomtól távol élő fehér mágus tud segíteni, akinek érkezése új fordulatot hoz. Számomra ez a történet nemcsak érdekes és izgalmas volt, hanem spirituális is és elgondolkodtató is egyben.

A másik elbeszélés, melyet kiemelnék ebből a részből: A zsarnok. A reneszánsz Itáliában járunk, Galeazzo herceg uralkodása idején, aki évek óta Milánó ura és sajátosan él. Aki egy kicsit is ismeri a kort, tudja, hogy a korabeli fejedelmek nem éppen visszafogott életet éltek, szerettek szórakozni, feleségük és gyerekeik, ill. szeretőik voltak, egy-egy szerencsés csata után pedig előszeretettel rendeztek felvonulásokat, melyeken maguk is részt vettek. Galeazzo épp az ellentétük: megrögzött cölibátusban él, nem iszik, nincsenek barátai, senkit sem enged közel magához, egyedül a munkájának él.

Mert gyermekkorától fogva, hosszú uralkodása alatt, egyetlenegyszer ki nem mozdult várából, és sosem látta a várost, melyet akkora gonddal és akkora bölcsességgel kormányzott.

De miért él így egy herceg? - tehetjük fel a kérdést. Ahogy tovább olvastam az elbeszélést, egy nemrég látott mém jutott azonnal az eszembe: Miért nincsenek barátaid? Julius Caesarnak voltak, és hogy járt. Úgy gondolom, a mémen is érezni a keserédességet. Galeazzo is éppen ezért nem enged senkit közel magához, mindegy, milyen nemű is az illető, és milyen kapcsolat alakulna ki közöttük.

Egy nap azonban minden megváltozik, amikor a tizenhat éves Ipolytto (becenevén Lytto) születésnapját ünneplik. A fiú házasságon kívül született, így nagy botrányt kavart a világra jötte. A herceg (nem ő az apja) ekkor úgy döntött, maga mellé veszi, hogy távol tartsa a falakon kívül folyamatosan a személye elleni gyűlölettől, így talán Lytto sosem hall erről és eszébe sem jut, hogy ellene forduljon.

Lytto kedves, ragaszkodó, szereti a herceget, aki maga is valami emberi érzést érez iránta.

A herceg nagyon beteg lesz, és miközben Lytto a Galeazzo gyógyulásáért mondott misén ül, a következő gondolatok jutnak eszébe, ha a fejedelem meghal:

Akkor eszébe jutott a herceg nagy karosszéke, melyben ezentúl senki sem ül prémei közt; egész élete céltalanul, értelmetlenül állott előtte, magányosan, mint a tenger, és hangos zokogásra fakadt. Sírván megértette, hogy szeretet nélkül nem volna benne élet, nem érezné a Szeretet Lakomájának csodálatos ízét; mert a végtelen, üres világokban, ha nem volna mit szeretnie, talán Isten lelke sem lebeghetne, hiszen az Isten a szeretet.

Talán nem is annyira különbözik Galeazzo Lyttótól, aki előtt a herceg felfedi, miért éli így az életét, és a szavai nagyon elgondolkodtatóak és választ adnak a világon ma is jelenlévő gyűlölet egyik fajtájára.

Nagyon tetszett, hogy Szerb Antal a milánóiak, a herceg és Lytto nézeteit is megmutatta, így mi, olvasók is megismerhetjük Galeazzo azon oldalát, mely az őt gyűlölők számára ismeretlen.

A második részből mindenképpen kiemelem a címadó novellát, a Szerelem a palackbant.

Ismét visszatérünk Artus király idejébe, ahol Lancelot lovag, aki reménytelenül szerelmes Guinevere királynéba, Klingsor varázslónál vendégeskedik. A lovag a királyné fél pár cipőjét indult visszaszerezni a sárkánytól, és közben felkereste Klingsort, aki nagyon boldognak véli ezért:

A varázsló ábrándosan mondta:
- Hát ilyen nagy a szerelem... akkor te nagyon boldog lehetsz.
Lancelot felháborodott.
- Én boldog? Cipelem magammal a gyötrelmemet, és néha lefekszem a földre, úgy üvöltök. Napjaim kétharmadát aktív boldogtalansággal töltöm, maradék harmadában pedig csodálkozom, hogy hogy is bírom elviselni.

Amikor annak idején amikor (2015-ben és 2018-ban) a blog miatt nyavalyogtam, valahogy én is így éreztem magam, leszámítva azt, hogy nem gondolkodtam el azon, hogy bírom elviselni a szenvedést. Amelyről ma már tudom, hogy magamnak okoztam.

Ezt az idézetet Dr. Buda László is említi a Mit üzen a lelked? c. könyvében az önbántalmazás témájánál (most nem vettem elő a könyvet, hogy ne befolyásoljon), és amikor 2021-ben olvastam, nagyon elgondolkodtam rajta. Természetesen ma már én is másként látom a dolgokat.

Klingsor megsajnálja Lancelot-t, ezért álmában a lovagban a bajokat okozó szerelmet egy palackba zárja, így Lancelot reggeltől másként látja a világot.

Nagyon elgondolkodtatott a novella, ahogy Szerb Antal bemutatja a szenvedő Lancelot-t, majd az újat, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem a királyné az első gondolata reggel, már nem körülötte forog az élete.

A lovag története egy nagyon jó metafora, hiszen szinte mindenki életében van egy Guinevere királyné, aki miatt napi 24 órában szenved, és eszébe sem jut, mint Lancelot-nak, hogy bírja ezt a sok szenvedést elviselni? Ha csak arra gondolsz, amikor találkozol valakivel (tisztelet a kivételnek!), a legtöbbször azonnal rátér a sirámaira (már alig várja, hogy végre elkezdhesse), és nem gondol arra, hogy az állandó panaszkodásával magának is árt. Hogy visszatérjek a saját nyavalygásomra, tavaly márciusban újra felbukkant, kb. három óráig tartott, amikor azt mondtam kedvesen magamnak, hogy fejezzem be, olvassam újra Pirandellótól a IV. Henriket, és írjak róla.

Azóta is, ha valamilyen negatív gondolat jelenik meg, figyelek rá és emlékeztetem magam, hogy megéri-e időt és energiát fordítani rá? Nem megy még 100%-osan, de Lancelot szintjén sem vagyok. Ő azt mondja Klingsornak az idézet folytatásában, hogy nézhetne már rá egy olyan szent asszony, mint a királyné? Ugye, hogy csak önmagának árt nap mint nap? Erről az jut eszembe, hogy megéri-e pl. valamelyik közösségi oldalon megosztani a nyafogásunkat? Vagy épp rázúdítani egy ismerősre?

Joe Dispenzától hallottam egy videóban, hogy van, aki a kényelmes kényelmetlent választja (szembenéz a nyavalygásával, a problémáival és megoldásokat keres), míg más a kényelmetlen kényelmest (a panaszkodást, a szenvedést, mert bármennyire rosszul érzi is magát, ezt legalább már megszokta, ezt ismeri).

A másik kedvencem A menthetetlen lett ebből a részből, mely látszólag egy humoros történet egy íróról, akinek nincs ideje, hogy azt olvassa, amit szeret, mert folyamatosan könyveket küldenek neki, amikről kritikát kell írnia, ill. a saját aktuális témájához kapcsolódó műveket olvassa. Önmagát csak szürke irodalmi kézművesnek nevezi, aki anyagilag is csak tengődik. Ekkor találkozik egy milliomossal, aki felajánlja, hogy folyósít neki egy nagyobb összeget, ha abbahagyja az írást.

Itt már kezd érdekes lenni a dolog, ugye? Kiderül, hogy sokkal több van ebben a novellában is: munka vagy hivatás? Melyik az igazán fontos? (Azért csendben hozzáfűzném, mi van, ha a kettő együtt is megy?)

A fiatal ország (Részletek egy kiadatlan regényből) nagyon izgalmasan indul: az 1820-as évek Itáliájában járunk, amikor az olaszok a saját függetlenségükért indítanak mozgalmat, melyet természetesen az akkor hatalmon lévők is megszimatolnak és igyekeznek felkutatni a lázítókat. A főszereplő egy tízéves kisfiú, Marino, akinek az édesapja szintén a titkos lázadók között van.

Sajnálom, hogy nem lett belőle regény, mert ez a néhány részlet is nagyon ígéretes és izgalmas.

A kötetet záró, A herceg (Képzeletbeli arckép) a fiktív Marcantonio S. Agnese történetét meséli el. Ez a herceg már nem úgy élt, mint milánói kollégája, Galeazzo, és az tetszett a legjobban ebben az elbeszélésben, hogy Szerb Antal mások (későbbi kutatók) szemszögéből is bemutatja Marcantoniót, kiemelve, hogy még a kutató véleménye is lehet szubjektív, és az adott kor eszméi hogyan befolyásolják egy-egy személy, konkrétan a herceg viselkedését, döntéseit.

Az ezeket megelőző, főként bölcsésztörténeteket (a főszereplőjük általában egy bölcsész) olvasva pedig a humorból, a szerelemből és az öniróniából sincs hiány.

Észrevétel: Szerb Antal tudott olaszul, mivel az angol Wikipedia szerint ebből a nyelvből is fordított, ezért nagyon meglepett a sok nobilik és a carbonerik a szövegben. Ezeket szoktam magyarul bestiákoknak hívni, mivel a nobili és a carboneri már eleve többes szám, a nobile van, hogy így, egyes számban is helyesen szerepel. Minden tiszteletem Szerb Antalé, de nagyon hálás lettem volna, ha egy minimális olasztudással rendelkező ezeket kijavítja. ~~Tudom, már megint túlságosan követőző vagyok és magasak az elvárásaim. Ahogy mindig. 😉~~

A kötetet Poszler György utószava zárja, melyet nem olvastam el, hogy véletlenül se befolyásolja a saját véleményem.

Szerb Antal novellái és elbeszélései is a szerző műveltségéről, sokoldalúságáról, humoráról és mély emberismeretéről tesznek bizonyságot, melyek egyszerre szórakoztatóak - bár némelyikük eléggé lehangoló -, és az öniróniától sem mentesek, ugyanakkor nem egyszer nagyon elgondolkodtatóak is, így mindenki megtalálhatja a kedvencét/kedvenceit. Aki most tervezi, hogy megismerkedik a szerző munkásságával, bátran kezdje ezzel a kötettel.

Sosem sikerült kinövekednem abból a kamaszkori állapotból, amikor az ember szinte kísérletezve ölti magára a különböző személyiségeket. Magam is megdöbbenek lelki gardróbom gazdagságán.

Szerb Antal: Szerelem a palackban

402 oldal

Magvető Kiadó, 2008

Kép: Unsplash - freestocks