Az idén száz éve született Gerald Durrell A susogó táj előszavában egy vallomással kezd: évekig járta a világot, hogy különböző állatkertek számára szerezzen példányokat, melybe beleunt, mivel meg kellett válnia az állatoktól. Ezért úgy döntött, most végre a saját állatkertjét gyarapítja, és ehhez az egyik legjobb célpont Dél-Amerika.
A szerzőtől megszokhattuk, hogy a könyvei fejezetei elején egy-egy idézetet választ mottóként, melyek ebben a kötetben Charles Darwintól származnak, aki huszonkét évesen, 1831-től, öt évig utazott a Beagle névre keresztelt hajó fedélzetén, így bejárva a világot.
Durrell mostani útjának első szakaszára elkísérte akkori felesége, Jackie is, a titkárnője, Sophie, ill. egy helyi ismerősük, Marie is.
Ahogyan azt már megszokhattuk, Durrellékkel mindig történik valami, most épp az Aduana (vám) tisztviselőivel gyűlik meg a baja. Az állatgyűjtő lobbanékony természetét látva, a többiek jobbnak látják, ha inkább távol marad a bürokratáktól, főleg, ha Garcíának hívják őket.
- Ide hallgasson - válaszoltam keserűen -, García úrral, hogy az Isten áldja meg a borostás állát és a bekölnizett halántékát, körülbelül annyit értünk, mint egy dongóval egy üvegpohár alatt. És ezt maga is tudja.
- Nem igaz, Gerry, nem igaz. Megígérte, hogy holnap bevisz bennünket a feljebbvalójához.
- És azt hogy hívják? Netán Garcíának?
- Nem, Dante úrnak.
- Milyen találó. A Garcíáknak ebben a poklában csak egy Dante nevű úr képes életben maradni.
Azonban minden jó, ha a vége jó, így a társaság végre elindulhat az argentin tájakon, hogy megismerje az ott élő állatok életét és filmre vegye őket. Ebben segítségükre lesznek a helyiek is, akik kissé értetlenül állnak a dolog előtt:
Elképesztette őket a gondolat, hogy csak azért jöttünk ide Angliából, hogy bichó-kat fogjunk és filmezzünk, és nyilván bolondnak tartottak bennünket, bár jólneveltségük tiltotta, hogy ezt ki is mondják.
Az első részben főként pingvinekkel, oroszlánfókákkal és elefántfókákkal találkozunk, és az is kiderül, ha állat lenne, Gerald Durrell melyiküket választaná és miért.
dél-amerikai oroszlánfókák
A második részben Durrell egyedül indul útnak Argentína Jujuy tartományába, és már az odatartó repülőúton sem unatkozik. A helyiek között gyorsan barátokra talál, és amikor híre meg a környéken, hogy egy gringobichókat gyűjteni jött, az emberek azonnal felkeresik az eladásra kínált állataikkal.
Sokak számára ez egy kiváló lehetőség egy kis pénzszerzésre, azonban ennek is megvan a maga módja. Durrell gyorsan beletanul, hogyan alkudozzon a tulajdonosokkal, akik között olyan is akad, aki számára az állat nem jelent semmit.
Ezekben a fejezetekben tehát az állatgyűjtés áll a középpontban, azonban most is jut idő egy kis szórakozásra, ismerkedésre és Durrell két, számára igencsak fontos emberrel találkozik, akiket én is nagyon megszerettem. Az egyikük egy volt magyar miniszterelnök fia, aki Argentínában kezdett új életet, míg másikuk, egy csodabogár, Coco, akit mindenki locó-nak (bolondnak) tart.
Calilegua felé autózva Luna megkérdezte, mint vélekedem Cocóról, merthogy az egész falu locó-nak tartja. Azt feleltem, hogy véleményem szerint ő a legnormálisabb ember, akivel életemben találkoztam, azonkívül az egyik legkiválóbb is. Remélem, egy nap részem lesz a kitüntetésben, hogy viszontláthatom.
Miután sikerült beszerezni a kívánt állatokat, elérkezik a visszautazás pillanata. Csakhogy több ketrecnyi állattal ez nem is olyan egyszerű a korabeli argentin vasutakon, sőt a tengeren sem, ám - ahogy mondani szoktam - a világ tele van kedves emberekkel, akik szívesen segítenek. Ez az út sem mentes az izgalmaktól és az érdekes emberektől, és éppen ezért olyan szerethető.
Gerald Durrell ismét bizonyságot tesz minden élőlény iránti szeretetéről és humoráról, s - amennyiben mi is egy kicsit nyitottabb szemmel olvassuk - a szórakozás mellett elgondolkodhatunk azoknak az érdekes embereknek a jellemén, akikkel találkozik, és hozzá hasonlóan minket is önreflexióra buzdít.
Ezen a képen valószínűleg az egyik közös kedvencünkkel, a pekarival látható:
Amint a korláttól elfordulva a kabinjainkba indultunk, eszembe jutottak Darwin száz évvel ezelőtti szavai. ezt írja egy helyütt az utazó természetbúvárról: "rá fog ébredni, hány és hány derék, jólelkű ember él a világon, akikkel sohasem találkozott addig és viszont sem fogja látni őket többé, mégis készségesen, önzetlenül sietnek a segítségére."
A bejegyzés ötletét azok az interneten található félreértések adták, melyeken ma már csak jókat nevetek, mivel az azokat írók megfeledkeztek az INFJ-k legtipikusabb tulajdonságáról: mi két lábon járó ellentmondások vagyunk. És ez igaz a 4-re is, hiszen az 5 szárnyunk ezt erősíti. Isabel Salama, aki szintén sx4 (bár nem INFJ), azt mondta a 4 típusról, hogy ő az intelligens érző. Az INFJ-kről pedig köztudott, hogy az egyetlen típus az MBTI-ban, amely egyszerre képes érezni és gondolkodni.
Tavaly Steve Jobs kapcsán a Pinteresten is megjegyeztem, hogy nem ENTJ, hanem INFJ volt. Erre kaptam több hozzászólást, amelyben ecsetelték, miért volt ENTJ (volt közte olyan is, mely a nem egészséges sx4 viselkedése is), ám ez volt a kedvencem.
Mire az oldalra beléptem, a hozzászólást az írója törölte. Talán akkorra ő is rájött, milyen zöldséget írt. A hozzászólását Óscar Ichazo leírására alapozta, aki azt írta az sx4-ről, hogy a Hatred, azaz a Gyűlölet írja le legjobban ezt a típust, és a kommentelő szerint ez egyenlő az Fi-jal. Az INFJ-k fő kognitív funkciói között (Ni-Fe-Ti -Se) pedig ez nem szerepel. Azonban az árnyékfunkciók (Ne-Fi-Te-Si) között ott van, és azt nyilván nem tudta, hogy azokhoz is minden INFJ hozzá tud férni, csak szívesebben használja minden típus az alap négyesét. Azonban az INFJ4-ek jobban tudják használni az Fi-ukat mint a más enneagram típusúak.
Mi, INFJ-k és 4-ek pedig nagyon szeretjük az archetípusokat (gondoljunk csak Carl Jungra, aki ezeket felfedezte, és ő is INFJ 4 volt, nem 9 és nem 5), úgyhogy nézzük, találunk-e közös tulajdonságokat Aphroditéban, az INFJ-kben és a 4-esekben? 🔍
A következőkben külső szemlélőként nézem mind Aphroditét, mind az INFJ-ket, mind az sx4-eket. (Erre való az Ni 😉.)
Mit érdemes tudni a típusokról?
Az INFJ, ahogyan más Ni-használó típusok (az NJ-k: INTJ, ENFJ és ENTJ), szeretik, sőt keresik az intenzitást, és ez kifejezetten igaz a 4-ekre, és minden sx dominánsra egyaránt. Ez pedig nem minden esetben egyenlő azokkal a tevékenységekkel, amikre sokan azonnal gondolnak. Nem feltétlenül sziklát mászni vagy bungee jumpingozni akar valaki, hanem olyan valamit keres, ami izgalmas a számára, ez lehet intellektuális dolog is. Pl. könyvet írni valamiről.
Az INFJ-k a kreatív személyiségtípusok közé tartoznak, a szexuális ösztönhöz pedig egyértelműen a kreativitás, a teremtés, valaminek a létrehozása kapcsolódik. Ha nem egy gyereké, akkor egy dologé (ez lehet egy művészeti alkotás, egy étel, egy ruha, egy asztaldísz, egy eszme, vagy bármi). Az enneagramban minden típusban a szexuális dominánsok a legkreatívabbak, ha pedig a teljes enneagramot nézzük, akkor az sx 4-ek toronymagasan vezetnek.
Ha megnézzük ezt a felsorolást, számos közös alapértéket találunk a két személyiségtípus között.
Önazonosság ✅, a romance-ot ábrándozásnak (Ni!) is fordíthatjuk, nem csak romantikának ✅, nem megalkuvás ✅✅ (ez dupla pipát érdemel), szenvedély (intenzitás) ✅, szépség (minden formában) ✅, (ön)tudatosság ✅, érzelmi őszinteség ✅, eredetiség és kreativitás ✅, önkifejezés ✅, jelentőségteljes (nem felszínes) kapcsolatok ✅
Jean Shinoda Bolen leírása szerint Aphrodité kimondottan extrovertált és kimondottan érzékelő. Tehát, ez egyenlő egy domináns Se-vel, így vagy ESTP vagy ESFP. Utóbbiba tartozik Angelina Jolie, aki sx4 is, így ő tökéletesen megfelel ennek a kritériumnak.
Archetipikus szerepe szerint: Szerető (érzéki) nő, kreatív nő. Máris találtunk egy egyezést a kreativitással. ✅
Erősségei, képességei: Érezni tudja a szépséget és az örömet, érzéki és kreatív. ✅
Az érzéki jelzőt sokan azonnal a szexualitáshoz kapcsolják, azonban idetartozik minden olyan tevékenység, amit az öt érzékszervünk segítségével megtapasztalunk, és ezek örömöt okoznak. Pl. egy finom étel vagy ital, egy szép műtárgy, vers, zene élvezete.
Az erősségei között pedig már meg is találtunk két újabb közöset: mind az INFJ-k, mind a 4-ek számára nagyon fontos a szépség. ✅
TUDATA: "RIVALDAFÉNY"
Az archetipikus "Aphrodité-tudat" egészen sajátos dolog. Ebben is ötvözi mind a szüzek, mind a sérülékenyek képességeit, mert egyetlen gyújtópontba képes fókuszálni a figyelmét, mint az előbbiek, de befogadó is (emlékeztetőül: szórt fény egy jól világított szobában), mint az utóbbiak. Aki ilyen tudattal rendelkezik, az át is látja a terepet, de őrá is hatni tud a környezet.
Az ilyen tudat tehát sem a lézersugár éles és pontszerű jellegéhez, sem a lámpa fényéhez nem hasonlít, hanem leginkább úgy tudjuk elképzelni, mint egy színpadot megvilágító rivalda fényét. Ha ebben a fényben nézünk valamit, annak a ránk gyakorolt hatása jóval nagyobb, drámaibb, sőt - mintha nagyítón át néznénk - még meg is nő. Magunkénak érezzük, amit így látunk és hallunk, reagálunk, rezonálunk is rá. Akik pedig a színpadon vagy a pódiumon vannak, azok ihletet nyernek a közönség reakcióiból, érzékelik a rájuk irányuló figyelem minden rezdülését, és energiát merítenek belőle.
Nos, ez tökéletesen igaz az INFJ-kre, hiszen egyszerre használják az Fe-t (automatikusan észreveszik mások minden gesztusát, átveszik minden érzését, felfigyelnek a hangszínük változására) és az Ni-t (átlátják a terepet). Ha találkoztál már INFJ-vel, tudod, mennyire figyel Rád, miközben vele beszélgetsz. Biztosan nem a telefonját nyomogatja közben, és Te is érzed, hogy ő lát is Téged (nem csak néz), hogy fontos vagy neki, hogy valóban figyel Rád, ráadásul mindezt szeretettel teszi. Ezért is szeretik az energiavámpírok az INFJ-ket (én is nem egyszer megtapasztaltam). Ugyanez igaz az sx4-re is, hiszen maga az ösztön is a közeli kapcsolatokra fókuszál. Bármilyen meglepő, az sx4 sokkal nyitottabb, mint az so4 (szociális).
Ez egy INFJ mém is lehetne
Az Aphrodité-tudat minden alkotómunkában jelen van; ott is, ahol a mester vagy a művész egyedül van. Ilyenkor a "párbeszéd" az anyaggal folyik. (...)
Minden esetben, amikor emberek Aphrodité-tudattal fordulnak egymás felé, energia keletkezik, és ez az energia alkotókészséggel, jó érzéssel tölti el a résztvevőket (...). Az ilyen tevékenység sohasem fárasztó, inkább stimulál. Teljesen elmerülünk abban, amit teszünk, és a másik emberben, akivel együtt vagyunk abban a tevékenységben. Az idő észrevétlenül repül.
Erre az elmerülésre kiválóan alkalmas azNi, hiszen, ha egy INFJ-t valami érdekel, képes órákon át csak azzal a dologgal foglalkozni, miközben megfeledkezik a külvilágról és a saját szükségleteiről is (egyszer csak azon kapja magát, hogy nem evett, nem ivott és a fürdőszobát sem kereste fel már x ideje). Ugyanez igaz az sx4-re is, ugyanis ha egy sx4-t valaki vagy valami érdekel, akkor a megszállottjává válik. Ez lehet jó is és rossz is, attól függ, miről vagy kiről van szó, ill. mennyi időt vesz el más tevékenységektől. Itt vagyok példaként az enneagrammal, az elmúlt egy évben nagyon sok videót, beszélgetést láttam és cikket, fórumot olvastam a témában.
És ha már az alkotásról van szó:
Aphrodité változtató ereje lenyűgöző. Rajta keresztül árad a vonzás, az egyesülés, a megtermékenyülés, az érés és az új élet születése. (...) Alkotómunka szenvedélyes kötődés nélkül alig gondolható el. Kötődhetünk bármilyen tárgyhoz, tudományhoz, nyelvhez vagy művészi kifejezésmódhoz a szerelem vak szenvedélyével. Az új teremtmény, amelyet életre hívunk, egy kézirat, egy festmény, egy zenemű vagy egy koreográfia lesz, esetleg egy új elmélet vagy gyógyszer. Az alkotó számára az alkotás tárgya áll az Aphrodité-tudat rivaldafényében, s az egész úgy fest, mint egy szerelmi történet, szenvedélyekkel, csalódásokkal, szenvedéssel, kihordással, szüléssel és az "újszülött" fölötti extatikus örömmel.
Jean-Baptiste Regnault: Pygmalion (1786)
Bolen példaként említi a Pygmalion-hatást is:
Aphrodité kreatív, alkimista hatására bármilyen közönséges, banális, mindennapi dolog, "kevésbé értékes anyag" felfénylik, és arannyá válik úgy, ahogy Pügmalión elefántcsont szobra Galateiává változott a szerelem erejétől.
Mindkét típusban megvan az, hogy látja a másik emberben azt, akivé/amivé válhat, és képes ezt neki megmutatni és segíteni benne.
Érzéki örömet okozhat a költészet, a zene és mindenféle művészet élvezete is. Az esztétikai öröm is Aphrodité befogadásának egy módja. A művészi képességek is fejleszthetők, s ha valaki nem is jegyzett alkotó, teljesen feloldódhat a vizuális, auditív vagy kinesztetikus élményekben, magyarán: festhet, muzsikálhat, dalolhat és táncolhat a maga kedvére.
Bolen kitér Aphroditéra, földi nőként is, példaként Brigitte Bardot-t és Marilyn Monroe-t említi. Utóbbi is INFJ sx4 volt, akit sokan sokféle típusba soroltak már. A Maf kutya kalandjai...-ból ez egyértelműen kiderült számomra.
Az Aphrodité-nő inkább vonzerejéről, semmint külső tartozékairól ismerszik meg. Ennek az őstípusnak "karizmája", személyes varázsa van, valami magnetikus légkör, amely körül veszi, és a nőies külsőhöz társulva Aphroditévá avatja.
Erre célzott Gonzalo Morán a beszélgetésben, csak ő ezt nem kötötte nemhez.
Végül pedig nézzük meg, milyen munka illik legjobban az istennőhöz:
Jó teljesítményt akkor nyújt, ha a munkához a kreativitására is szükség van. Ezért találunk annyi Aphrodité-nőt a művészetek területén, vagy olyan helyen, ahol rendkívüli emberek dolgoznak. Számos költő- és írónő, festők, muzsikusok, valamint tanárok, terapeuták és szerkesztők dolgoznak sikeresen, akiknek ez a vezető archetípusuk.
Ismét csak vonatkoztassunk el a nemektől és gendertől: Steve Jobs is azt mondta, hogy szeresd, amit csinálsz. Ez az INFJ és a 4-ek, főleg az sx4-ek hitvallása is.
Gondolom, már ebből is látható, hogy nagyon sok a közös az Aphrodité archetípusban, az INFJ-ben és az sx4-ben.
Az enneagram 4 cikkek rengetegében találtam egy nagyon jót (megkeresem a linket), amelyben éppen az szerepelt, hogy a 4-nek meg kell tanulnia, hogy az intuíciója (N - -Ni vagy Ne) által látott dolgot kézzel fogható formába öntse (S - Se vagy Si). Ez az, amit az INFJ-knek is sokszor hangsúlyoznak, mert amíg az a dolog csak a fejünkben létezik, senki sem hisz nekünk.
Hogy miért született ez a bejegyzés? Nemcsak önigazolásból, hanem a későbbiekben bemutatok néhány ismert INFJ sx4-t, hogy megnézzük, milyen is a valóságban és az irodalomban ez a lehetetlennek tűnő kombináció. 😊 Apropó, lehetetlen: az INFJ-k nem ismerik ezt a szót. 😉
A bejegyzés elején látható képet a Mesterséges Intelligencia készítette, szerinte ilyen az Aphrodité INFJ 4w5 (persze w3 is lehet) sx/so típus.
A világ Szabó Magda szemével - akár ezt a címet is kaphatta volna a bejegyzés.
Az írónő az 1950-es évek végén és az 1960-as években egyedül, ill. a férjével, Szobotka Tiborral, tett utazásainak emlékeit örökítette meg a Hullámok kergetésében.
Akkoriban nem volt ennyi lehetősége az embernek, mint manapság, ha külföldre szeretett volna utazni, ráadásul jócskán benne voltunk még a szocializmusban, és Szabó Magdáék köre rendszerellenesnek számított. Azonban, az írónőt számos külföldi ország felfedezte és meghívta, így az írónő valóra váltotta azt, ami az édesapjának csak képzeletben sikerült: eljutott azokba az országokba, amelyeket gyerekkorában együtt nézegettek a részletre vásárolt földgömbön.
Szabó Magda csupán azokat a gondolatokat, élményeket jegyezte fel naponta magának, melyek az adott helyen gazdagították, esetleg felbosszantották, így egy személyes visszaemlékezést, és nem útikönyvet kapunk, ha a kezünkbe vesszük a könyvet.
Szabó Magda összekapcsolja a helyszínen látottakat a saját világával, a korábbi tanulmányaival, olvasmányélményeivel, azzal, milyennek képzelte az adott helyet, így mi is az ő szemével láthatjuk mindazt, amit ő akkor és ott látott.
A Hullámok kergetésében elkísérjük az írót és férjét, mondhatni, a szélrózsa minden irányába. Először északra teszünk egy rövid látogatást Svédországba és Dániába, majd Angliába utazunk, ahol Szabó Magdának eszébe jut az egyik kis tanítványa, és London utcáin ő is úgy jár, mint annak idején az a kislány, aki az Alföldön Petőfi Alföldjét kereste, és most már megérti Zs. Marit. Itt, természetesen, nem maradhat ki Shakespeare háza és sírja sem, hiszen a szerző Szabó Magda egyik nagy kedvence.
Shakespeare szülőháza
A Párizsban töltött napok emlékei között nagyon érdekes és vicces volt számomra, amikor megtudtam, hogy annak idején Szabó Magda franciául tanulta ugyanazt, amit évtizedekkel később én is angolul, olaszul és spanyolul egyaránt: Budapest nevezetességeit - alföldi lányként.
Érettségi után úgy hagytuk el az iskolát, hogy maradt valami zavaros képünk a gallokról, akik, hogy, hogy nem, föld alatti rejtekbe bújtak, onnan több gyerekkel megszaporodva tértek ismét a felvilágra (Sabinus és Éponine), tudtuk könyv nélkül a Maître Corbeau-t, pár sort a Cidből, s olyan kiejtéssel, mint Sobri Jóska, ismertetni tudtuk franciául Párizs nevezetességeit, sőt Budapestét is, mert hátha valaki idegen hozzánk fordul a magyar Alföld kellős közepén, s arra szólít fel, közöljük vele, mi látnivaló van Pesten. Ez utóbbi, kínkeservesen megtanult francia szöveg annál is nagyobb gyakorlati értékű volt számomra, mert érettségiig nemhogy Párizst, de hazán fővárosát sem ismertem.
A továbbiakban német nyelvterületre kísérjük el őket, ahol nem maradhat el Goethe varázsa, ahogyan Oroszországban (tudom, akkor még nem így hívták) Tolsztoj szülőháza sem. Ezt követően a környéken töltünk huzamosabb időt, majd utazásunkat Olaszországban fejezzük be, ahol többek között, az egykori latinszakos álma válik valóra azzal, hogy végre élőben is láthatja mindazt, ami megmaradt abból, amit a tankönyvekből olyan jól ismert.
Most minden rossz olyan messzi van, olyan végtelenül messzi! "Valamikor csak ide vágytál" - mondja az emlék. - Nagyon fiatal voltál és dacos és boldogtalan, mert nem jöhettél, pedig talán hiába is jöttél volna, túl fiatal voltál, minden érdekelt volna, nem a lényeg. Még nem késő. Semmi se késő. Tanuld meg, hogy amíg élsz, addig semmi sem késő.
A látnivalók mellett Szabó Magda hivatalos kötelezettségeinek is eleget tesz (interjúkat ad, vacsorákra járnak), megismeri a külföldi kiadóit, és szerencsére van, ahol bőven jut idő a pihenésre és a más írókkal való barátkozásra is, akkor is, ha - szó szerint - nem beszélnek közös nyelvet.
A vonatkozások útikönyv nélkül is elérik az utazót, küllőik közepén rezeg a szemlélődő, mint egy önmaga emlékeitől megriadt bogár a pókháló szövedékében.
Az adott helyről szóló leírások hossza függ az ott töltött időtől, ill. az ott szerzett élmények számától is. Talán mondanom sem kell, milyen jó ezeket olvasni, melyek egyszerre humorosak, szórakoztatóak és informatívak. Aki olvasta már Szabó Magda egy-két művét, bizonyára benne is kialakult egy kép a szerzőről, ám ezekben a feljegyzésekben megismerjük Szabó Magdát, az embert, akinek mindenről eszébe jut valami, aki képes szembenézni a saját hiányosságaival, és aki tudja, hogyan kell lerázni az olasz hordárokat, akik túlságosan sokba kerülnek. Mellette, természetesen, ott van az író minden élőlény iránti szeretete, és felhívja a figyelmet a világ azon szépségeire, melyek fölött sokan egyszerűen csak elsiklanak a hétköznapokban. Ezek közül mindenki megtalálhatja a számára legszimpatikusabb érvet, hogy akár először, akár újra eltöltsön néhány napot Szabó Magdával, és az ő szemén keresztül lássa a világot. És ki tudja, talán ezt a szemléletet - a maga módján -, ő is tovább viszi a mindennapjaiba.
Leszoktam róla, hogy bárkinek bármit is ajánljak, rájöttem, hogy az élmény átadhatatlan, és az emberek reakcióját, érzékenységét vagy érzéketlenségét nem tudom kiszámítani.
Észrevétel: Nagyon örültem a lábjegyzetekben, melyekben többek között a Szabó Magda által idézett művek szerzőit és címeit is megtudtam, így rögtön alapanyaggal gazdagodott a Vers hétfőn rovatom. Azonban nem mehetek el szó nélkül, amellet, hogy Jane Austen vezetéknevét valaki a texasi város (Austin) nevével azonosan írta. 😱😲 Ez a valaki pedig maga Szabó Magda volt, ugyanis a DIÁ-n is így szerepel. Ez bizony engem is meglepett.
Tudom, hogy Szabó Magda, amikor ezeket a sorokat írta, még nem tudott olaszul, csak időskorában tanult meg, azonban az olaszban Jézus nevét véghangsúllyal írjuk: Gesù. Ezeket a hibákat Szabó Magda is biztosan észrevette volna. 😉
Mindenki röhögött az öltözködési stílusomon, de ebben rejlett a sikerem titka. Más voltam.
Az őrült 4. Követelőző. Dühöngő. Pszichopata. Narcisztikus. Gyűlölködő. Versengő, mindenkit le akar nyomni. A szexuális 4-ektől ments meg, Uram, minket!
Általában ezekhez hasonló jellemzésekkel és hozzászólásokkal találkoztam az interneten a szexuális 4 leírásainál. Eleinte én is csak néztem, mostanra már megszoktam ezt a rengeteg félreértést, ami e körül az altípus körül kering. Ezért is örülök, hogy felfedeztem, hogy Mademoiselle Chanel is sx domináns volt, egészen pontosan ugyanaz az ösztönpárunk: sx/so, amely a legritkább a hat pár közül, Henry Gidel pedig, aki számos forrást használt fel a könyve megírásához, nem is tudott róla, milyen jól bemutatja az sx4 jó és rossz oldalát egyaránt.
Járjunk utána, nézzünk be a színfalak mögé, mivel a leírások a legtöbbször a Miért?-re nem adnak választ. Egy-egy leírásban, ill. videóban azt látjuk, hogy Commodus a Gladiátorból, Frank Slade az Egy asszony illatából (ezek spanyol nyelvűek, és kifejezetten a nem egészséges sx4-t mutatják be) vagy éppen Szörnyella milyen galád módon viselkedik (angol nyelvű). Nem is lennék igazi 4, ha nem lenne hiányérzetem 😁, ugyanis a legtöbbször csupán a negatív viselkedési formákra koncentrálnak ezek a leírások (nyilván az egész enneagram célja az, hogy rámutasson ezekre minden típus és altípusa esetében, hogy fejlődhessen), és közben megfeledkeznek arról, hogy minden poláris, azaz mindennek létezik az ellentéte is, ahogyan nincs nappal éjszaka nélkül. Annak pedig, ha valaki annyira negatívan viselkedik, ahogy a három filmben is látjuk, megvan az oka. A Szörnyellából egyértelműen kiderül, Estella miért lesz egyszer csak Szörnyella.
A bejegyzésben néhány sztereotípiáról is kiderül, hogy szintén nem úgy van, ahogy sokan gondolják.Gabrielle Chanel egyértelműen ENTJ volt, és az ENTJ-k a sztereotípia szerint 8-ok (Charlize Theron, Beth Dutton a Yellowstone c. sorozatból), 3-ok (Miranda Priestley Az ördög Pradát viselből) vagy 1-ek (Margaret Thatcher), és sokan lehetetlennek tartják, hogy bármelyikük is 4 legyen, hiszen hogyan is férhetne össze az ENTJ-k buldózer energiája a romantikus művészlélek 4-ével? Nos, így, ahogy a bejegyzésben is látni fogjuk. Egyes internetes oldalak szerint Adele is 4, ill. Richard Wagner is 4 volt, ahogyan Marlene Dietrich is. (Ezen a kördiagrammon a 7-ek többségben vannak az 1-ekhez képest, ám általában 8,3 és 1 a sorrend.)
Gabrielle Chanelt is több helyen 8-nak, esetleg 3-nak tipizálják, azonban már Steve Jobsnál is szó volt arról, hogy az sx4-t velük szokták összetéveszteni, és ebből is látszik, hogy vagy csak felszínesen ismerik az enneagramot, és/vagy csak felszínesen az adott ismert embert. Felfedeztek a viselkedésében egy-két jellemzőt, és azonnal ráhúzták a sztereotíp típust, holott mindannyian sokkal komplexebbek vagyunk, a 4-ek meg pláne azok.
Az interneten több helyen is találkoztam azzal, hogy ez a legritkább típus, ill. hogy a ritkák közé tartozik, és vannak pl. 6-ok, 7-ek és 9-ek, akiket 4-nek tipizálnak, pedig nem azok. Olyan felméréssel is találkoztam, mely szerint ez a leggyakoribb típus. Valószínűleg azoknak van igazuk, akik a ritkábbak közé sorolják, különben nem lenne ennyi félreértés.
Elöljáróban érdemes tudni a 4-ekről, hogy szuperérzékenyek. Mit is jelent ez? Azt, hogy az idegrendszerük sokkal érzékenyebb, sokkal alaposabban dolgoz fel minden ingert, mint a neurotipikusoké (az emberek 80%-áé). Képzelj el egy autóriasztót, ami nemcsak akkor kapcsol be, amikor hozzáér valaki vagy valami, hanem már akkor is, ha bizonyos távolságon belülre kerül tőle. Éppen ezért a szuperérzékenyek kreatívak, intuitívak, nagyon gazdag a belső világuk, empatikusak, észreveszik azt, ami fölött mások elsiklanak, sokkal jobban magukra veszik a kritikát, jobban megviselik őket a traumák és minden érzelmet sokkal intenzívebben élnek meg. Zavarják a kényelmetlen ruhák és a szúros anyagok többek között. A legtöbb szuperérzékeny 4, azonban a más típusok között is találunk belőlük.
Minden enneagram típus gyerekkorunkban alakul ki, ahogyan a domináns altípusunk (ösztönünk) is. Ezekkel alkalmazkodunk a körülményekhez. A 4 típus 6-18 hónapos korban, amikor a gyerek nem kapta meg azt a szeretetet, törődést, figyelmet, ami járt volna neki. Lehet, elhanyagoló volt az anya (gondozó), vagy nem ment oda minden alkalommal hozzá, amikor sírt (Még elkapatod!), vagy éppen nem tudott mit kezdeni a gyereke sírásával és kitette a kertbe/az erkélyre, hogy majd abbahagyja. Esetleg kistestvére született, akivel többet foglalkoztak, mint vele. Ez pedig azt a tudatalatti mondatot programozta be a gyerekbe, hogy: Nem vagyok (elég) szerethető, engem nem lehet szeretni. Amíg nem ismerjük fel (ahogy más típusok a saját korlátozó hiedelmüket), addig szépen ott működik a tudatalattinkban, és ez irányít bennünket.
Nézzünk meg néhány tipikus jellemzőt a 4 típus, ill. az sx4 leírásaiból, amelyhez Henry Gidel könyvéből hozok egy-egy idézetet. 😊
A 4-ek különbözni akarnak, pusztán azért, hogy ne olyanok legyenek, mint mások.
Nézzük, milyen volt Gabrielle kislányként:
Gabrielle már ebben az időszakban jelét adja különbözőségének és önállóságának. Amikor az édesanyja azt mondja: menj játszani a nővéreddel és az öcséddel!, ötven méteren velük tart, azután elválik tőlük és a maga útját járja. Gyakran a régi, omladozó temetőbe megy, ahol megmaradt még néhány mohalepte sírkő a gyomok között. Ez a kedvenc helye. Koraérett sírásóként eltemeti a régi babáit, de egy kiskanalat is (...), vagy a csontból készült tolltartóját (...). Julia (a nővére), aki egy nap észrevétlenül követte, beárulja, és annál keményebb szidást kap, mert az édesapja ajándékáról van szó! Pedig imádja az apját, bármennyi hibája legyen is. Senki, még maga sem érti azonban tette szimbolikus jelentését: úgy veszi tökéletesen birtokba a legdrágább kincseit, hogy eltemeti őket titkos kertjében, csak a holtakat, választott társait hívva tanúul. Kiszemelt két sírt, és mezei virágokkal kedveskedik föld alatti lakóiknak. Ebben az elhagyatott temetőben teljesen függetlennek érzi magát: megvannak a saját barátai, akiket senki sem vehet el tőle, a saját királysága, mely távol esik mindentől, ami körülveszi őt.
Mindezért hatalmas árat kell fizetnie. A való világban teljes az érzelmi magánya. Élete végéig óhatatlanul így lesz.
Ekkor már az árvaházba kerültek (erről később még lesz szó):
A testvéreinél nem talál igazi vigaszra... Annyira mások, mint ő! Érdektelennek tartja őket, hiányzik belőlük minden képzelőerő.
Gabrielle nem azért különcködött, mert különcködni akart, hanem mert egyszerűen ilyen. Tudom, hogy ezt nagyon nehéz elhinni annak, aki mindenáron meg akar felelni az elvárásoknak, azonban mi mindig csak önmagunkat adjuk, mert öntudatosak vagyunk, tudjuk, mi a jó nekünk, mitől érezzük jól magunkat. Már gyerekként is.
Gabrielle apja vándorkereskedő volt, aki imádott szórakozni, azonban nem akarta elkötelezni magát. A két nagyobbik lánya (Gabrielle a második volt) házasságon kívül született, és csak utána tudták a leendő felesége rokonai rávenni a házasságra, ám ezt követően is sokat volt távol tőlük és a család is költözködött. A fenti idézetben vidéken éltek, a gyerekek játszhattak, kóborolhattak, az iskolában barátaik is voltak, majd Albert Chanel a városba költözött velük, és mindent maguk mögött hagytak. A lányok sírtak és csalódottak voltak. Anyjuk évek óta tüdőbeteg.
1895 februárjának egyik reggelén Gabrielle meglepetten tapasztalja, hogy az édesanyja még nem kelt fel, bemegy a szobájába és iszonyattal kiált fel: meghalt.
Gabrielle ekkor 11 éves (augusztusban lesz 12), négy testvére van. A két öccsét családoknál helyezik el, azonban az apjuk továbbra is szeretne úgy élni, ahogy eddig, a rokonok sem vállalják őket, így alányokat árvaházba adja. Bár a kolostor szép, mihez kezdjen ott három kislány?
A családjukból durván kiszakított gyerekek számára azonban jelenthet-e valamit ez a rideg szépség? A szemükben a falak bizonyára egy börtön falai, különösen Gabrielle számára, akinek az érzékenységét és önálló természetét mindenki ismeri. Micsoda különbözőség Brive-vel, ahol zsenge kora ellenére szabadságot élvezett! Folyton sopánkodó édesanyja igaz, beteg volt, és az édesapjával való veszekedései megmérgezték az otthoni légkört, de szerette őt!Az apja ugyan egyre ritkábban bukkant fel, de milyen nagy esemény volt, amikor meghallotta a lova patáinak zaját, amikor alakja kirajzolódott az ajtóban és a karjába szorította!
Azután ott voltak a testvérei, különösen Julia, a legidősebb, vagy Juju, ahogyan Gabrielle nevezte, és az iskolatársai, akikkel lassanként összebarátkoztak, és akikkel annyit lehetett nevetni.
Most mindezt elvették tőle. Évekkel később, a borzalmas csapásokról beszélve, melyeket az élet tartogat az embereknek, azt mondja majd: "Tudom, mi az, tőlem is mindent elvettek tizenkét éves koromban! És belehaltam."
Személyiségtípustól és mindentől függetlenül azt mondom, könnyű elítélni valakit, akinek nem ismerjük a múltját, nem tudjuk, mi történt vele és főleg azt, mit élt át, mit érzett. Ahogyan már említettem, egy szuperérzékeny sokan mélyebben él meg mindent, és Gabrielle nem túloz azzal, hogy ebbe belehalt, mert élete végéig nem heverte ki. Akkor még nem volt internet, YouTube, Trauma Super Conference meg Summit, Dr. Máté Gábor, Elaine N. Aron, Candace van Dell és sokan mások, akik nemcsak a traumákat értik meg, mert maguk is átéltek hasonló eseményeket, hanem a szuperérzékenységet is.
Amikor egy sx4 leírásnál azzal találkozunk, hogy nagyon sokat szenved, az tényleg így van. És ekkor Gabrielle még nem is sejtette, hogy ez csak ízelítő volt abból, ami a későbbiekben rá várt.
Évekig reménykedett abban, hogy Arthur "Boy" Capel feleségül veszi, majd belátta, hogy ez sosem fog megtörténni.Boy megnősült, bár visszajárt hozzá, aztán egy autóbalesetben meghalt.Gabrielle terhes volt, ám kiderült, hogy egy korábbi abortusz következményeként nem tudja megtartani a babát.
Később, Paul Iribe a szeme előtt, a teniszpályán esik össze, és mire a mentő a kórházba ér vele, a férfi már halott. Erre mondanánk azt, hogy ilyen is csak a szappanoperákban van, pedig ez a valóság.
Azon gondolkodtam el, miközben a könyvet olvastam és utána is, hogy Gidel leírta, mennyire megrázta mindez, és mégis később képes volt újra felállni a padlóról, nem roppant bele.
1920-ban, a Boy halála után magába fordult Gabrielle-t barátnője, Misia Sert magával viszi Olaszországba a nászútjára:
Egy nap Gabrielle azt kéri Páduai Szent Antaltól, hogy ne sírjon többé... ott áll a templomban a szent szobra előtt. Hallgassuk meg, mit mesél arról, ami ekkor történt vele: "Előttem egy férfi a kövezetre hajtotta a homlokát. Az a megtört alak olyan szomorú és szép látványt nyújtott, maga volt a kővé dermedt fájdalom, olyan végtelen kimerültséggel hajtotta fáradt fejét a kőre, hogy megtörtént bennem a csoda. Micsoda rongy ember vagyok, gondoltam magamban. Mekkora szégyen! Hogyan is merészelhetném a bánatomat az elveszett gyermek bánatát ehhez a roppant fájdalomhoz hasonlítani én, akinek még csak most kezdődött az élete? Új energia áradt szét bennem. Visszatért a bátorságom, és elszántam magam, hogy igenis élni fogok."
Ez egy nagyon 4 macska:
Érzékeny és törékeny, de még mindig harcolni fog
Nézzük meg azt a gyűlölködést! 😈
A szexuális 4-ek a haragjukat a környezetükre vetítik ki. Ez a megküzdési módjuk.
Személyiségtípustól függetlenül, amikor valamilyen szokatlan helyzetbe kerültünk gyerekként, alkalmaztunk egy viselkedési módot, ami akkor sikeresnek bizonyult, és ezt a tudat alattink elraktározta, ezért legközelebb is ehhez nyúlt egy újabb hasonló helyzetben. Ez mindannyiunk esetében így lesz, míg felül nem írjuk.
Az itt töltött évek alatt Gabrielle kapcsolata az apácákkal nem mindig a legjobb... ilyen a természete. Miközben a testvérei többé-kevésbé beilleszkedtek, Gabrielle, akinek lázadó természetére a család már régen felfigyelt, nehezen jön ki a tanáraival. (...)
Ráadásul szenved attól a megkülönböztetéstől, melyet a hozzá hasonlóan jótékonyságból befogadott és a "fizetős" lányok között tesznek. [A fizetősök szebb ruhát kapnak, mint a befogadottak.] A kislány nagyon rosszul éli meg ezt a megalázó helyzetet.
Frusztrációját és haragját az apácákra viszi át.Sokáig nehezére esik "anyám"-nak szólítania őket, ahogy az szokás, annyira nincs összhangban ez a megszólítás azzal a közönnyel, sőt ellenségességgel, melyet a legtöbb apáca ébreszt benne. Igaz, sokan közülük, akiket érzelmeik elfojtására kényszerítenek, az évek során a szigor merev álarcát öltötték fel, lehetetlenné téve a szeretet minden megnyilvánulását. És ha néhányuk rokonszenvvel viseltetik is a kislány iránt, Gabrielle a tekintetükből szánalmat vél kiolvasni, melyből nem kér.
Mit mond erről Candace van Dell, aki maga is szuperérzékeny:
Tehát, egy szuperérzékeny gyerek (és később felnőtt) haragja mögött más érzelmek is rejtőznek. Gabrielle-t kiszakították a megszokott környezetéből, imádott apja beadta az árvaházba, a családja többi tagja sem vállalta őket, és senki sem tükrözi vissza az érzéseit, senki sem mondja azt neki: Látom, drágám, hogy nagyon rosszul érzed magad, nagyon csalódott, szomorú, frusztrált és dühös vagy.
Miután az apja, akinek ezernyi mentséget talál, elhagyta, Gabrielle haraggal gondol a családja többi tagjára. Nem tudja felfogni, hogy a nagyszülei és a nagybátyjai, nagynénjei és unokatestvérei mind visszautasították, hogy befogadják őt a nővérével és a húgával. Tizenkét évesen hogyan is érthetné meg magatartásuk nem mindig egyszerű okait?
És gyerekpszichológus sem volt az árvaházban, akivel megbeszélhette volna az érzéseit.
Később, amikor az apja kedvenc nővérénél van nyáron, véletlenül meghallja, hogy apja kapcsolatban van a nagynénivel és sírva elrohan. Az árvaházban mindig az apját várta, hogy visszatérjen, erre őt sosem látogatta meg.
Emlékszel még Catullus epigrammájára, melynek Gyűlölök és szeretek a címe? Ő is sx4 volt.
Minden 4-re igaz, hogy megvannak a saját elképzelései, és a 4 nők nem konvencionálisan gondolkodnak. Gabrielle-nek Boy adta a pénzt, hogy megnyithassa az első kalapüzletét, ám ő az utolsó vasig ezt később vissza akarta fizetni, független akart lenni és meg is tette.
Amikor kezdett beindulni az üzlete, úgy gondolta, a pénz, amit a csekkjein elkölt, az övé, ezért vásárolni kezdett. Sx dominánsként arra költött, ami neki tetszett, így kicsit túllépte a keretet, amit Boytól tudott meg, aki azért nem mondta el ezt neki korábban, mert nem akarta, hogy rideg számológéppé vagy lelketlen üzletasszonnyá változzon. Csakhogy ez volt a probléma: nem volt vele őszinte, akkor sem, ha semmi rosszat nem akart.
Ez a felismerés lesújtja a lányt. Boy akkor avatja be, amikor vacsorázni viszi Saint-Germain-en-Lay-be, a IV. Henrik pavilonba. Mondanunk sem kell, hogy Cocónak menten elmegy az étvágya. Beveszi magát az erdőbe, csak megy egyenesen, a végkimerülésig (...). A pár visszamegy Párizsba, a Gabriel sugárúti lakásba. "Körülhordoztam a tekintetem azokon a szép holmikon, amiket, azt hittem, a nyereségemből vásároltam - vallja meg Gabrielle Paul Morand-nak. - Pedig mindent Boy fizetett! Az ő nyakán élősködtem! Egyszeriben meggyűlöltem ezt a jól nevelt férfit, aki helyettem fizetett. Az arcába vágtam minden bajomat, és elmenekültem."
Az élettársa utána rohan az utcára, majd a Concorde térre a szakadó esőben. (...) Boy hazaviszi. Mikor kissé enyhül az önérzetén ejtett seb miatti fájdalom, a férfinak sikerül végre elcipelnie vacsorázni... nagyon késő éjjel.
- Büszke vagy, túl büszke - mondja gondterhelten Boy. - Még sokat fogsz szenvedni emiatt...
Az idézetből is látszik, hogy a gyűlölködés nem egy állandó érzés, hanem akkor érzi, ha ezt valami kiváltja, és miután kiadta magából, lecsillapodik. Tehát, a leírásokkal ellentétben egy sx4 nem 24/7-ben viselkedik így, csak ha valami/valaki kiváltja. Akinek az sp (self-preserving - létfenntartó) a vak ösztöne, amelyet kevésbé szeret használni, nehezebben tudja magát kontrollálni. Természetesen, ez is fejleszthető. Az sp dominánsok pedig kifejezetten elfojtókká válhatnak, ami szintén nem jó, tehát az egyensúlyra érdemes itt is törekedni. 😊
Az egyébként felettébb vonzó Gabrielle-nek sincs könnyű természete: ő is szeret dühöngeni és ilyenkor nagyon bántó és gunyoros tud lenni. Csodálatos tévedhetetlenséggel érez rá, mivel okozhat fájdalmat. De hamar lecsillapodik, és másnapra elfelejti, amit előző nap mondott. Zavarba ejtő természetességgel és jóindulattal bánik azzal, akit csak az imént sértett vérig. Néhány áldozata azonban nem bocsátja meg durva kirohanásait.
Igen, ez a nagyon negatív oldala, és ezért tévesztik össze a 8-okkal (Bendor, Westminster hercege tankönyvi leírása az sx8-nak, nagy valószínűséggel domináns Se-vel), akik szintén intuitívak és képesek könnyen megtalálni mások érzékeny pontját. Mindkét típusra jellemző, hogy azért csinálja ezt, mert intenzitáskereső. Tudom, van más módja is rá, nem csak az állandó szemétkedés és piszkálódás, és ezen belül is vannak határok. Elárulom, hogy van lelkiismeretünk, és miután lecsillapodunk, valóban megbánjuk, hogy bántottuk a másikat, mert tudjuk, hogy ő most miattunk érzi rosszul magát. Ilyen velem egyszer fordult elő, és utána valóban nagyon megbántam, és tanultam belőle.
A "főnökasszony" érkezése, melyet a műhely ablakába kiültetett őrszem jelez, mozgósítja az egész személyzetet. Mindenki munkához lát, hiszen a "Kisasszony" - kezdik így hívni - rettenetesen igényes és sokat követel. Néha borzasztó a hangulata, ilyenkor szörnyű dühkitörései vannak, melyek egyáltalán nem állnak arányban a bűn vagy állítólagos bűn súlyával. Talán ezért mondják róla, hogy ő az egyetlen auvergne-i vulkán, amelyik még nem aludt ki... Ami a kirohanásait illeti, hozzá kell tennünk, hogy másnapra már el is felejti haragját, és nyugodtan, jóindulatúan bánik az áldozataival, sőt időnként nagylelkűségi rohamai vannak. Mintha mi sem történt volna. Meg kell szokni... vagy talán beleélnünk magunkat a lelkivilágába, elképzelnünk ebben a megsebzett teremtésben dúló zűrzavart és fájdalmat. Nem gonosz ő, csak próbára tette a sors.
Valóban nem volt gonosz, csak ott volt benne ez a rengeteg intenzív érzés, és nem volt, aki segítsen neki feldolgozni őket. Ha valóban gonosz lett volna és gyűlölte volna az egész emberiséget, ahogy több helyen is írják az sx4-ről, akkor nem akart volna elutazni Párizsból, hogy Churchill-lel tárgyaljon a II. világháború lehetséges befejezéséről.
Az valóban igaz, hogy a 4-eknél, és főleg az sx4-eknél magasan van a léc, rettenetesen igényesek és sokat követelnek, nem csak másoktól, saját maguktól is. Én sem értem azokat, akik nem veszik komolyan, amit csinálnak, legyen szó bármiről. Nyugodtan érezzük közben jól magunkat, de hozzuk is ki magunkból a maximumot, ne csak fércmunkát végezzünk. Tudom, mások meg engem nem értenek és ez a hozzáállás ijesztő a számukra. Gabrielle-nél egy-egy dühroham oka ez is volt. Ami egy sx4-en sokszor dühnek látszik, amögött elégedetlenség is áll. Gidel le is írja, hogy jó fizetést adott a munkásainak, ám ha valaki nem vette komolyan a munkáját, kirúgta.
E csoport minden típusának természetes érzéke van a szépség iránt. "
Egy őszi délutánon a hatvanas években az egyik barátja a chantillyi erdőben sétálva megpillantja Gabrielle hatalmas, fekete Cadillecjét, mely egy árok szélén áll, benne a sofőr... Valamivel távolabb, egy tisztáson ott találja Cocót, neki háttal, lehullott falevelek fölé hajolva. Félve, hogy esetleg megzavarja, a barát éppen diszkréten távozni készül, amikor látja, hogy Coco ruganyosan felemelkedik, három vagy négy különleges színű bükkfalevéllel a kezében.
- Pontosan ezt kerestem - magyarázza felfedezésétől boldogan.
És valóban ezt az árnyalatot fogja kikevertetni már másnap az egyik textilkészítőjével. A chantillyi múzeumban járt, a két Clouet, apa és fia képeit nézte meg újra, és hazatérőben eszébe jutott, megnézi, nem meríthet-e ihletet a tájból, ahol autózik.
Mi tényleg így inspirálódunk. Gabrielle számos ruháját is így "találta ki". Ugyanúgy inspirálta a halászok és a lovászok öltözéke. Ráadásul folyamatosan alkalmazkodott, tudta, milyen fajta ruhára van szüksége az adott időben (pl. a háború alatt és vidéken) a nőknek. Pl. sokzsebes esőkabátra vagy pizsamára.
A költővel, Paul Reverdyvel rövid ideig viszonya volt, majd életük végéig barátok maradtak:
Gabrielle szemében Reverdy istenség, akit rajongással vesz körül. A költő egyike azon ritka embereknek, akiken nem köszörüli a nyelvét. Olvassa és mindig újraolvassa a műveit, elsősorban a verseit. Érzékenységét és intelligenciáját dicséri, hogy felismerte a Flaques de verre szerzőjében kora egyik legnagyobb költőjét, akit nehezen megközelíthető és bizalmatlan, komor természete okán kortársai igaztalanul kevésre tartottak.
Maurice Sachs ezt mondta róla:
"Nagyon biztosan, határozottan ítélkezett, amely rendíthetetlen alapokon nyugodott, intelligenciáját akárha egy tömbből faragták volna. Talán sosem tévedett. Mindig pontosan működött az ösztöne. Páratlan érzéke volt a minőséghez, és még a számára ismeretlen területeken is tévedhetetlenül felismerte." Tökéletesen helytálló minősítés, ha összeállítjuk azoknak az íróknak és művészeknek a listáját, akikkel műveletlen nő létére körülvette magát, akiket támogatott és pártfogolt, ha csak tehette.
Miért? Mert intuitív, meglátja az emberek valódi énjét, tehetségét, észreveszi azt, ami fölött mások elsiklanak. A szexuális 4 pedig különösen jó abban, hogy észrevegye, ki miben tehetséges.
Robert Goossens emlékszik, mekkora figyelmet fordított Gabrielle az ékszerek megtervezésére és elkészítésére, emlékszik könyörtelen elvárásaira, de arra is, milyen becsben tartotta a művészeket és azokat, akik mesterei voltak a szakmájuknak. A Cambon utca alkalmazottai leginkább azon álmélkodtak, milyen tévedhetetlen ízléssel választotta ki Gabrielle a neki tetsző ékszereket. Az asszisztensei mutatták meg neki nagy tálcákon őket: éles pillantást vetett rájuk, és azonnal habozás nélkül felragadta azokat a darabokat, melyek a legjobban illettek az éppen befejezett ruhához, és az azt viselő manökenhez. (...)
Gabrielle ugyanilyen műgonddal válogatja össze a cipőket is a modelljeihez.
Nagyon narcisztikusak és exhibicionisták: ők azok, akik a legtöbb parfümöt és a legtöbb sminket használják, de extrém mértékben, extravagánsan, hogy felhívják magukra a figyelmet. 😁
Imádom. Tényleg 😁. A teljes sminktáram egy szempillaspirálból, egy színtelen szájfényből, a napsütéses időszakból megmaradt színezett, fényvédős arckrémemből és több körömlakkból áll.
Gabrielle Chanel az egyszerűség híve volt. Ő is elmondta, hogy minden sallangot levágott a ruhákról, és inkább az olló volt a munkaeszköze, nem a tű. 😁 Ha használt is díszítést (pl. hímzést, szegélyt), nem vitte túlzásba, és - jó sx4-hez illően -, minden ruhát előbb magán tesztelt. Az ékszerei is bizsuk voltak. Egy képen sem látjuk, hogy papagájnak öltözött volna. 🦜Biztosan vannak sx4-ek, és általában 4-ek, akik feltűnően öltözködnek, azonban, ha megnézzük őket, nem mindenkire igaz ez a jellemző.
Steve Jobs a garbóiban. 😁 Angelina Jolie annak idején valóban szeretett feltűnően öltözködni, ám már évek óta megtalálta a saját stílusát, Marilyn Monroe sem volt egy papagáj, és Javier Bardem sem az. Marlon Brandóra már jellemzőbb volt ez, ahogy Prince-re is.
🞽🞽🞽
Már szó esett róla, hogy Gabrielle kislányként is rendkívüli képzelőerővel rendelkezett, ahogyan minden szuperérzékeny és 4 is:
A misék alatt Gabrielle elábrándozik, a szertartások járnak az eszében, melyekről romantikus képzetei vannak. Elképzeli a gyertyák remegő lángját, ahogy visszatükröződik a gránitfalakon... Tekintete gyakran kalandozik a színtelen ablakokon, melyek ólomberakása különös rajzolatokat mutat. Isten tudja, miért, van egy, amely ellenállhatatlanul vonzza. Mintha két összefonódó C betű lenne... Akkoriban azonban még nem Coco a beceneve... Hogyan sejthetné?... Nem számít! A sors útjai nagyon különösek lehetnek, amikor egy XII. századi ablaküvegtől korunk egyik leghíresebb logójához vezetnek.
Az a bizonyos ablak Obazine-ban
Erről jutott eszembe, hogy már nem gyerek voltam, amikor reggelenként az egyik ismerősömmel együtt mentem a buszhoz, és karácsony előtt a villanykarókra díszeket szereltek, amik ekkor még ki voltak világítva. Az egyik villanykarón egy félbe vágott karácsonyfa volt, amire azt mondtam, hogy az egy kenguru. Az ismerősöm teljesen értetlenül nézett rám, én akkor is egy kengurut láttam benne oldalnézetből.
Gidel említi, hogy Gabrielle egyszer kijelentette, ha virágot kap, megérzi a szárán az ajándékozó kezének illatát. A szerző érezhetően kételkedik ebben, ami így is van egy szuperérzékeny esetében. Erre még nem gondoltam (hogy megszagoljam az ajándékba kapott virág szárát), azonban nekem is olyan a szimatom, mint egy vadászkutyáé.
🞽🞽🞽
Carl Jung dolgozta ki a 12 archetípust, mely megegyezik a 12 olümposzi istennel, és vannak olyan leírások, ahol a típus nem az istenség nevét, hanem egy jelzőt kapott. Ezt alkalmazzák az üzleti életben a márkákra is. Milyen érdekes, hogy a Chanel a Szerető típusba került, mellyel Gabrielle-nek sikerült megvalósítania azt, a vevői és maga között, ami a magénéletében nem sikerült. Megjegyzem, hogy az Apple-t a Teremtő típusba sorolták, azonban biztos vagyok benne, hogy Steve Jobs is titokban arra vágyott, hogy azok az emberek, akik megvették egy-egy kütyüjét, legalább egy kicsit szeressék. Amikor nyáron videókat kerestem róla, az egyik elején volt egy férfi, aki boldogan lobogtatta az iPhone-ját: I love you Steve!. Ha Steve ezt látta, egy kicsit visszakapott abból a szeretetből, amit gyerekként megtagadtak tőle. Ráadásul ezen az ábrán éppen a szintén sx4 Marilyn Monroe került a Chanel mellé.
A NÉGYESek gyakran azt élték meg gyermekkorukban, hogy a világ elviselhetetlen és értelmetlen.Ehhez nem ritkán egy igen fájdalmas veszteségélmény is társult. Lehet, hogy e veszteség valóságos volt (az egyik szülő elvesztése, házasságon kívüli születés, válás, elköltözés és a gyökerek elveszítése, valamelyik szülő bizonytalan pozíciója, egy testvér születése, illetve vele szemben előnyben részesítése és így tovább...), ám az is lehetséges, hogy "csak" érzelmileg élték meg. Sok esetben hiányoztak a pozitív szerepmodellek, így a gyermek önazonosságának keresése során arra kényszerült, hogy saját belső világához forduljon. Mivel hiányt szenvedett a valódi szeretetforrásokban, illetve azok túl gyengék voltak, képzeletvilágában kellett új szeretetforrásokat teremtenie. A NÉGYESek sóvárgása arra az elveszített szeretetre irányul, amiegyszerre honvágy és elvágyódás. Arra a napra vár, amikor majd a nagy szeretet visszatér, s meg van győződve, hogy ez a nagy szeretet fogja megváltani.
Emlékszel, hogy az árvaházban Gabrielle nem talált vigaszt a testvéreinél?
A jelenlétük, mely megnyugtathatná, csak még jobban elmélyíti magányát...
Ezért máshol keresgél. A megcsömörlésig emlegetik körülötte Étienne-t, az építőt, Étienne-t, a csodatévőt, Étienne-t, a könyörületest. A refektóriumban részleteket olvasnak fel az életéből a növendékeknek. A templomban minden adandó alkalommal megcsodáltatják velük a sírját. Látni kell finoman faragott, gótikus kőkoporsója fedelén a domborművet, amint békésen, lehunyt szemmel pihen. Micsoda derű! Micsoda boldogság! Elkeseredésében a kislány őt szólítja imáiban. Úgy gondolja, talált egy szentet, aki majd megérti és megvigasztalja. Az obazine-i évek alatt ő az első és egyetlen ember, aki oltalmazza nyomorúságában. Később a meglepett Étienne Balsannak kijelenti, majd minden további magyarázat nélkül: "Volt már egy Étienne nevű védelmezőm, és ő is csodákat tett."
Később ezt mondja:
"A szeretetlen gyermekkor kifejlesztette bennem a gyötrő vágyat, hogy szeressenek." Megható, ahogyan dicsősége éveiről kijelenti: "Hinni szeretném, hogy azzal, hogy szerették, amit csinálok, engem is szerettek, engem az alkotásaimon keresztül." Milyen elkeseredett vallomás!
🞽🞽🞽
Az teljesen ellentmond az ENTJ-k általános leírásával, hogy a II. világháború kitörésekor bezárta az üzleteit, csak a parfümöket árulták és egészen 15 évig nem dolgozott. Ebből látszik, hogy a 4 felülkerekedett a Te-n. Egyértelműen kiderül a könyvből, mennyire szenvedett közben (az sx4 a legkreatívabb az egész enneagramban, ez nem túlzás és nem nagyképűség), azonban később visszatért. Ez is tipikus sx4-tulajdonság, hogy mindent feléget maga mögött, majd újrateremti önmagát. (Ugyanígy voltam a blogommal, mert ott van bennünk ez a rengeteg kreatív energia, amit kanalizálni kell.)
🞽🞽🞽
Richard Rohr és Andreas Ebert is írja, ill. másoktól is hallottam már, hogy a különböző személyiségtípusok leírásai (legyen az a csillagjegyünk, a Myers-Briggs, az enneagram vagy bármely más) csupán térképek, és más a térkép és más a valóság. Amikor azt olvasom, hogy a szexuális 4 a Hurt people hurt people (A megbántott emberek bántanak meg másokat) megtestesülése, eszembe jut, ha valóban így van, akkor a világon rengeteg sx4 garázdálkodik, akik folyamatosan piszkálnak offline és online másokat. Ez már csak azért sem lehet így, mivel a szexuális a legritkább a domináns ösztönök között, így a gyűlölködők közt biztosan vannak sp-k és so-k egyaránt.
Ahogy említettem, igen, bennem is ott van ez, azonban tudok uralkodni rajta. Ha valóban egy dühöngő, gyűlölködő és agresszív őrült lennék, ahogyan azt a szélsőséges leírásokban olvasom, ez a bejegyzés is (és a többi is) hemzsegne a nyomdafestéket nem tűrő szavaktól és képektől, és biztosan nem osztanám meg a blogom linkjét a LinkedInen, álnéven írnám és valami ijesztő avatarral. És ez ugyanúgy igaz a többi típusra is, tehát nem mindenki viselkedik úgy, ahogyan azt egy-egy leírás olvasása után elképzeljük 😉.
🞽🞽🞽
Ez a pin a 4-ek különböző állapotait mutatja be. Ha eddig nem ismerted Gabrielle Chanel életét, most már tudod, hogy nagyon mély sebei voltak és sokszor nem egészségesen viselkedett (a dührohamaira gondolok), azonban így is milyen kreatív volt (ahogy Steve Jobs is vagy Kurt Cobain). Ezek között a szintek, ill. jellemzők között átmenet van (a másik nyolc típusnál is).
Élete végére emiatt belekerült a 4-ek szörnyű spiráljába, a nyavalygásba és mindenkit, aki még élt, elidegenített magától. Utolérte a gyerekkori traumájukat magukban hurcolók átka: túlteljesítő lett, aki minden, a társadalom szemében a sikert jelentő dolgot elért, azonban a belső űrt ezek nem tudják pótolni. Ugyanez igaz a más típusúakra is.
🞽🞽🞽
Idézzük Coco saját szavait arról, amiért a leghálásabb volt neki: "Életem legnagyobb szerencséje volt, hogy találkoztam vele: olyan lényre akadtam benne, aki nem szegte kedvemet és bátorságomat (...), értett hozzá, hogy kibontakoztassa bennem azt, ami egyedi, a többi rovására." Boy egyébként nagyon is tudatosan cselekszik így: amikor Gabrielle berendezkedik a Cambon utcában, felvesz mellé segítségül egy szakmabelit, egy divatszakértőt, Saint-Pons kisasszonyt, azzal az egyetlen utasítással: tegyen mindenben a kedvére, a fő, hogy "ne változzon meg." Lehet ennél szebb bizonyítéka a szerelemnek, de egyben a tiszteletnek és a bizalomnak is? Kívánhat-e nő ennél többet? Boy azt akarja, hogy higgyen magában, és áttörjön minden belső gátat, mely megakadályozná, hogy önmaga legyen.
Itt rögtön az jutott eszembe: Megjött az INFJ 8 enneagrammal, amely egyenlő a dupla isten-komplexussal, azaz: Mentsünk meg mindenkit, hozzuk ki a benne rejlő potenciált. (INFJ vagyok, tudom, miről beszélek.) Azért választottam ezt az idézetet, mert mindannyiunk számára megszívlelendő, kerüljünk bármilyen kapcsolatba az illetővel (személyiségtípustól függetlenül). És különösen ajánlom azoknak, akik a szuperérzékenyeket általában dramatikusnak, nyafogóknak, túlérzékenyeknek, gyengéknek és hasonlóknak nevezik, ill. azoknak, akik előszeretettel nyesegetik mások szárnyait, kételkednek bennük. Köszönöm. 😘
Ilyen volt az auvergne-i vulkán 1959-ben:
A bejegyzés elején lévő idézetet a Citatumról hoztam.
A kaméliás hölgy régi hiányosságom volt. Tudtam, hogy a regény alapján készült Giuseppe Verdi Traviata c. operája, ill. az eredeti mű is számos színpadi és filmes feldolgozást ért meg, utóbbiak közül jó néhány éve láttam a Greta Scacchi és Colin Firth főszereplésével készültet.
Az alaptörténet valószínűleg sokak számára ismerős, mely szerint Marguerite Gautier, a híres párizsi kurtizán és Armand Duval egymásba szeret, ám a történetük tragédiával végződik.
Ismét csak azt mondhatom, jókor olvastam a regényt, melynek történetét egy kívülálló narrátor meséli el. Elbeszélőnk 1847. március 12-én egy árverést hirdető plakátra lesz figyelmes melyet haláleset miatt tartanak meg 16-án, aholbútorok, fényűzési tárgyak és ritkaságok kerülnek dobra. Az elhunyt nevére nem derül fény, csupán az aukció helyére (egy lakás) és idejére, ill. 13-án és 14-én az érdeklődők megtekinthetik a lakást és berendezését.
A helyszínen derül ki, hogy a lakásban az ismert és fiatal kurtizán, Marguerite Gautier élt, aki februárban, tüdővészben hunyt el. A lakás számos kíváncsiskodót, főleg előkelő nőket vonz, akik árgus szemekkel vesznek szemügyre mindent.
A narrátor is megjegyzi, hogy ezek a nők bár megvetik a kitartott nőket, azonban rendkívül kíváncsiak rájuk. Ő is elmegy, hogy szétnézzen, ám más véleménnyel van az ilyen nők iránt, mint a legtöbb ember, és itt azonnal megkedveltem:
"Szegény leány - gondoltam magamban hazamenet -, ugyancsak szomorú körülmények között halhatott meg, mert az ő világában csak addig akadnak barátok, amíg a nők egészségesek." És akaratom ellenére is megesett a szívem Marguerite Gautier sorsán.
Talán nevetségesnek tetszik ez sokak szemében, de én végtelenül elnéző vagyok az ilyen nők iránt, és nem is igyekszem mélyebben vizsgálni ezt az elnézést.
Egy napon, mikor valami útlevélügyben a prefektúrán akadt dolgom, láttam, amint az egyik mellékutcában két zsandár egy ilyen lányt kísért. Nem tudom, mit követett el a leány, csak annyit mondhatok, hogy forró könnyek patakzottak szeméből, miközben lehajolt, hogy egy néhány hónapos kisgyermeket megcsókoljon, akitől most elszakítják... E nap óta nem tudom többé csak úgy első látásra megvetni ezeket a nőket.
Ki volt a kaméliás hölgy? Marguerite Gautier vidékről került Párizsba, ahol kurtizán lett. A fiatal és szép nőt sokan ismerik, hiszen tanúi lehetnek, ahogy naponta kikocsikázik, ill. valamelyik színházban vagy az Operában megjelenik az elmaradhatatlan távcsövével, bonbonos zacskójával és kaméliacsokrával együtt.
Marguerite betegségének tünetei egy időre eltávolítják a fővárosból, ahol egy fiatal lánnyal találkozik, akivel nagyon hasonlítanak egymásra. A hasonmás egy herceg lánya, aki sajnos meghal, ám a herceg ragaszkodni kezd Marguerite-hez, anyagilag támogatja, amiért csupán annyit kér, hagyjon fel eddigi bűnös életmódjával. Marguerite azonban túlságosan szereti a fényűzést, így hamarosan újabb támogatókra talál Párizsban.
Néhány nap múlva a narrátor is részt vesz az árverésen, ahol nem kis összegért a Manon Lescaut-t vásárolja meg, melynek elején egy bizonyos Armand Duval ajánlása olvasható. Vajon ki ez a férfi? - teszi fel magának a kérdést, melyre hamarosan választ kap, ugyanis pár nappal később ez az úr szeretné felkeresni. Elbeszélőnk természetesen, szívesen fogadja a fiatalembert, akit nagyon összetört Marguerite halála, és elmeséli kettejük történetét.
Sokan vannak, akik azonnal pálcát törnek mások felett, amint megtudják, hogyan és miből élnek, vagy bármi egyéb alapján. Nagyon meglepett, amikor azt olvastam, hogy az emberek, amikor kiderült, hogy az elhunyt szerettüket Marguerite szomszédjába temetik, felháborodtak. Látták és tudták, hogyan él, azonban semmit sem tudtak az érzéseiről. Azt gondolom, akik így vélekednek, úgy gondolják, az ilyen nőknek nincsenek érzéseik, és semmiért sem mondanának le a jelenlegi életükről. Bizonyára vannak ilyenek is, hiszen a regényben is találkozunk velük, azonban Marguerite megmutatja, milyen is ez az élet belülről:
Mindnyájan, kik a hozzám hasonló leányokat körülveszik, érdekből fürkészik legkisebb szavukat, s le akarják vonni legjelentéktelenebb cselekedetük következményeit. Természet szerint soha nincsen egyetlen barátunk sem. Vannak önző szeretőink, akik elköltik vagyonukat, de nem reánk, mint ők mondják, hanem saját hiúságukra. Ez emberek előtt vidámnak kell lennünk, ha ők örvendenek, jól kell érezni magunkat, ha vacsorázni akarnak, s szkeptikusoknak kell lennünk, amilyenek ők. Tilos, hogy szívünk legyen, különben mindenki kigúnyol bennünket, és tönkremegyünk. Mi nem vagyunk a magunkéi. Mi nem vagyunk élőlények, hanem élettelen tárgyak, elsők vagyunk hiúságukban, utolsók becsülésükben. Vannak barátnőink, de ezek olyan barátnők, mint Prudence, akik valamikor kitartott nők voltak, és még most is szeretnek költekezni, de koruk nem engedi már meg nekik a fényűzést. Ekkor barátnőinkké vagy inkább asztaltársainkká lesznek. Barátságuk szinte a szolgaságig megy - soha az önzetlenségig. Soha olyan tanácsot nem adnak nekünk, mely nekik is hasznot ne hozna. Nem bánják, ha tízzel több szeretőnk van; feltéve, hogy ezen egy ruhát vagy egy karperecet kereshetnek, feltéve, hogy néhanapján velünk jöhetnek sétakocsikázni, s páholyunkban ülhetnek a színházban, övék tegnapi bokrétánk, s kölcsönkérik kasmírjainkat. Sohasem tesznek szolgálatot, bármi csekélyet sem, anélkül, hogy kétszer annyit ne fizettetnének érte, amennyit ér. Magad láttad, hogy az este, mikor Prudence hatezer frankot hozott a hercegtől, amit általa kérettem tőle: kölcsönvett ötszáz frankot, amit sohasem fog megadni, vagy olyan kalapokban ad meg, melyeket elő sem vehetek dobozaikból. Nekünk tehát nem lehet, vagy inkább nekem nem lehet csak egy boldogságom, mivel néha szomorú vagyok és mindig beteg, hogy találjak egy férfit, aki elég értelmes ahhoz, hogy ne kérje tőlem számon múltamat, s inkább lelkem tulajdonságait szeresse, mint testemet.
Bizony, Marguerite mégsem olyan számító és önző nőszemély, ahogyan azt sokan feltételezik róla. Neki is vannak érzései, vágyai, ő is képes szeretni és legbelül szeretne úgy élni, mint mások. Csakhogy neki más sors jutott, ám ennek ellenére megmutatja az emberi oldalát is, és ez teszi őt naggyá. Mert képes a jellemfejlődésre, képes őszinte lenni önmagával és másokat is figyelembe venni, nem csak önmagára gondol.
Tudom, vannak, akik túlságosan érzelmesnek és valószínűleg csöpögősnek tartják a regényt, hiszen már az elején Armand sírva mesél Marguerite-ről a narrátornak. Nekem pedig Candace van Dell szavai jutottak eszembe: egy érzelmileg sötét korban élünk. Akkor és ott nagyon megörültem, hogy végre egy újabb férfi szereplő egy regényben, aki szuperérzékeny.
Ráadásul a későbbiekben ifj. Dumas egy újabb pozitív csalódást tartogatott számomra egy másik szereplővel kapcsolatban.
Rányomhatjuk a regényre, hogy túlságosan érzelgős, azonban éppen ez a legnagyobb erénye, hogy tökéletesen ábrázolja a szereplők jellemét, lelki világát, vívódásait, érzéseit.
A kaméliás hölgy rövidsége ellenére ma is elgondolkodtató olvasmány lehet azok számára, akik nem ijednek meg a valódi érzésektől, nyitott gondolkodásúak, vagy éppen szeretnének kevésbé ítélkezők lenni, mert Marguerite-et csak így érthetjük meg, és talán lesznek, akik éppen az ő hatására gondolkodnak majd úgy, ahogy a narrátor az első idézetben: nem tudják első látásra megvetni ezeket a nőket, és talán másokat sem - gendertől, életmódtól függetlenül.
Azt hiszed, hogy a boldogság számomra hívságokból áll? Azok kielégítik az embert, ha nem szeret, de silány semmiségekké válnak, ha szeret!
"És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!"
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
