Agatha Christie első regényében ismerhetjük meg Hercule Poirot-t, barátja, Hastings kapitány elbeszélésének köszönhetően, aki néhány év távlatából emlékszik vissza az eseményekre, melyek az első világháború idején történtek.
Hastingset kiszuperálták a frontról, majd néhány hónapot egy szanatóriumban töltött, amikor összetalálkozik az egyik régi ismerősével, John Cavendishsel. Utóbbi idősebb nála, azonban Hastings gyerekkorában többször is megfordult John mostohaanyja stylesi birtokán. John meg is hívja Stylesba, ahol népes társaság fogadja.
A birtokon él John a feleségével, Maryvel, aki a földeken dolgozik. A ház lakói között találjuk John öccsét, Lawrence-et, Cynthia Murdoch-ot, akit a ház úrnője vett szárnyai alá, és most a tadminsteri kórház gyógyszertárában dolgozik. A ház úrnője, a háború miatt felfogadott egy titkárt, Alfred Inglethorpe-ot, és mostohafiai legnagyobb megdöbbenésére, nemrég feleségül ment anála jóval fiatalabb férfihoz. Inglethorpe legnagyobb ellensége, a felesége társalkodónője, Evelyne Howard, aki egyszerűen számítónak tartja a férfit.
Hastings is érzi, hogy valami nincs rendben a családban, majd egyik nap Evelyne Howard otthagyja őket, miután összeveszett Emily Inglethorpe-pal. Előtte azonban még figyelmezteti Hastingest:
- Vigyázzon rá, Mr. Hastings. Szegény Emily! Ezek itt mind hiénák... mindannyian... Tudom én, mit beszélek! Egy sincs közöttük, akinek ne a pénzére fájna a foga. Én vigyáztam rá, amennyire csak tudtam. Most, hogy már nem leszek útban, majd rávetik magukat.
Hamarosana ház úrnője meghal. Vajon tényleg megmérgezték? Vagy természetes halállal halt meg? Mivel az elhunyt szeretett jótékonykodni, másoknak segíteni, a falu egyik házába befogadott néhány belga menekültet, köztük a rendőrségtől már visszavonult Hercule Poirot-t is, akit Hastings ajánl John Cavendish figyelmébe, hogy segíthet kideríteni az igazságot.
Poirot külseje meglepi a ház lakót, hiszen nem is sejtik, hogy az alacsony, jellegzetes bajszú, mindig elegáns piperkőc valójában egy zseniális detektív. Ill. volt annak idején Hastings elmondása szerint, mivel a kapitány sem mindig bízik barátjában, amit természetesen nem mond el neki.
Hamarosan a rendőrség emberei is megérkeznek, akiket Poirot is nagyon jól ismer.
Agatha Christie már ebben a regényében is remekül mozgatja a szálakat, fokozatosanadagolja az információkat, miközben képes alaposan összezavarni a ház lakói mellett az Olvasót is. Olykor még a nagy Hercule Poirot is elakad, azonban a kis szürke agysejtjei most sem hagyják cserben és fényt derít mindenre.
- Én sem értem. Mondom magának, mon ami, nekem is rejtély. Nekem... Hercule Poirot-nak!
Néhány éve már olvastam a regényt, és nem egészen emlékeztem a gyilkosra, majd egyik este az én kis szürke agysejtjeim is adtak egy ötletet, és igazuk lett.
Agatha Christie nagyon jól tudja már itt is, hogyan szögezze az Olvasót a lapokhoz, annak ellenére, hogy a legtöbb fejezet meglepően hosszú, azonban ez egy cseppet sem zavaró.
Ha valaki most szeretne megismerkedni a krimi királynőjével, ill. a nagy Hercule Poirot-val, esetleg már ismeri őket és egy izgalmas olvasmányra vágyik, ezúttal sem fog csalódni.
Kétségkívül a kis embernek nagy esze van.
Úgy tűnik, az angol nyelvű kiadók pedig rájöttek, milyen borítókkal vonzhatják magukhoz az erotikus bestsellerek rajongóit is. A második miatt ki is teszek egy 🔞 karikát. Sajnos, az ezt a műfajt kedvelők igencsak csalódni fognak, ha elolvassák a regényt. A látszat, jelen esetben a borító, igencsak csal. Én szóltam. Bár ki tudja, talán rájönnek, hogy ezt a műfajt is szeretik, és Poirot már ebben is felcsap kerítőnek.
Idén még nem született bejegyzés a témában, úgyhogy ideje egy újabb összegzésnek.
Hogy mennyit és mit találsz hasznosnak a bejegyzésből, azt Rád bízom, hiszen mindannyian mások vagyunk. 😊 Ha épp semmit, az is teljesen rendben van.
Mindannyian mások vagyunk, ahogy említettem, és mindannyiunknak más a helyzete, mást hozott aputtonyában és más az idegrendszere. Utóbbi azért is fontos, mivel csak szomatikusan gyógyulhatunk. Ha csak nyaktól felfelé, kognitívan foglalkozunk a dolgainkkal, nem nagyon fogunk egyről a kettőre haladni (igen, ezt már máskor is említettem). Ha pl. egy segítő szakember ismer két relaxációs gyakorlatot és ezeket alkalmazza mindenkinél, rossz úton jár.
A legegyszerűbben pedig úgy kerülhetünk ki a fejünkből, ha használjuk a testünket. Pl. van, aki nem relaxációs technikával kezd, hanem több kavics van az asztalán, és ebből a kliense választhat magának, amit alaposan tanulmányozhat. Ez egy nagyon jó gyakorlat és tipp, amit otthon is gyakorolhatunk. Akinek vannak kristályai, azokkal is eljátszadozhat, azonban az utcán is találhatunk egy-egy szimpatikus kavicsot, vagy otthon valamit, amit eddig eszünkbe sem jutott alaposabban megnézni. Ez lehet pl. a toll, amivel írni szoktunk, vagy az, amelyiket ritkábban használjuk.
Ez azért is rendkívül fontos, mert hiába tudjuk fejben, hogy mit szeretnénk, mit kellene tennünk, ha az idegrendszerünk mást akar. Az idegrendszerünket is fokozatosan hozzá kell szoktatni egy-egy új helyzethez. Ezért van az, hogy nehezen megy, amikor valami újba kezdünk, valami változást szeretnénk elérni vagy egy olyan helyzetbe kerülünk, ahol másként bánnak velünk, mint amihez szoktunk.
Ahhoz hasonlít, mint amikor egy új nyelvet kezdünk tanulni. Ha megnézünk egy kezdőknek való nyelvkönyvet, látjuk, hogy az első leckékben rövid olvasmányok, csak mondatok vannak és fokozatosan adagolja(ák) a szerző(k) az új tudnivalókat. Ha pl. azonnal egy A/4 oldalnyi szöveggel indítana a környezetvédelemről vagy speciális szokásokról, nagyot néznénk. 😱
Az AVAIYA UNIVERSITY áprilisi Somatic Healing sorozatában az egyik téma a binge eating volt (Stephanie Mara Fox beszélt erről), amikor sorozatban magunkba tömünk bizonyos ételeket. Ez is egy traumareakció, amit kiterjeszthetünk a sorozat- vagy videónézésre, a vásárlásra is. Maradjunk azonban egy kicsit az evésnél. Emiatt ne haragudjunk magunkra, hanem ismerjük fel, hogy annak idején (valószínűleg gyerekkorunkban) milyen okosak voltunk, hogy rájöttünk, hogy ez megnyugtat. Pl. megnyugtatott egy bizonyos édesség, és azóta az mindig van otthon és ahhoz nyúlunk, ha valami megpiszkál. Egyébként is minden traumareakció teljesen normális, hiszen akkor és ott, működött.
Sokan különböző diétákba kezdenek, mert azok is szabályozások, hiszen megmondják, mit ehetünk, mikor, mennyit és mit nem. Ilyenkor érdemes a következő kérdéseket feltenni: Kire/mire emlékeztet? (Pl. valaki ugyanígy megmondta, mit tehetünk/ehetünk stb.) Ha ezt eszem, mit érzek? Milyen érzete(ke)t, érzés(eke)t kelt bennem? Szükségem van-e még erre?
Egy időben nekem is volt egy kedvenc (édes) kekszem, amiből képes voltam egy egész csomaggal (180 g, ha jól emlékszem) megenni, és már jó ideje nem hiányzik. Nálam az volt az oka, hogy szuperérzékenyként többször kell ennem, csak nem mindegy, mit. Stephanie mesélte, hogy vannak energiát adó ételek, és ha épp a szimpatikus idegrendszerünk a domináns, erre van szükségünk. Az ételek mellett pedig sok minden más is van, ami képes megnyugtatni az idegrendszerünket, a paraszimpatikust aktiválni: emberek, állatok, természet, dolgok, érzetek. Korábban már írtam arról, hogy az illatok és a különböző pihepuha dolgok, vagy akár a háziállatunk is segíthetnek ebben.
Azért is választottam erre a hétre Tóth Krisztinától a Lusták dalát, mert múlt héten láttam egy nagyon jó beszélgetést a Rewiring Fear and Anxiety World Summiton Melody Wildinggal, akit a LinkedInről ismerek. Elmondta, hogy sokan csak akkor pihennek, ha már odatették magukat, holott a pihenés is ugyanúgy az életünk része, mint a munka, hogy valamit csinálunk. Azt mondom, nyugodtan vegyük ide a házimunkát is.
Tegnap olvastam Scott Mautz heti hírlevelében, hogy egy idegtudós rendkívül kreatív emberek életét tanulmányozta (pl. Mozart, Einsten és Leonardo da Vinci), és arra a meglepő megállapításra jutott, hogy mindannyian szakítottak időt a pihenésre, azaz nem csináltak olyankor semmit. Ezen én nem lepődtem meg, mivel tudtam, hogy ők is mindannyian szuperérzékenyek voltak. Ettől függetlenül is tudom, hogy a legjobb ötletek nem akkor jönnek, amikor erőltetjük őket (pl. egy meetingen és olyanok vagyunk, mint Micimackó: Gondolj! Gondolj!), hanem, amikor egyáltalán nem stresszelünk. Akár pihenés, akár egyéb tevékenység közben (séta, fogmosás, zuhanyzás, mosogatás, takarítás, rendrakás vagy éppen semmittevés közben.)
Léteznek mikrolehetőségek a pihenésre is, olyan tevékenységek, amiket esetleg nem tartunk annak. Ilyen pl. az olvasás, a zenehallgatás (közben nem csinálunk mást), a színezés (sokáig én is hülyeségnek és dedósnak tartottam).
Melody megosztott egy nagyon jó módszert, ha valamilyen kellemetlen érzésünk, gondolatunk támad:
T - Is it true? Igaz ez?
H - Is it helpful?Segít ez?
I- Is it inspiring? Inspiráló?
N - Is it necessary?Szükséges?
K- Is it kind?Kedves?
Ez akkor is jól jön, ha elkezdjük magunkat valakihez hasonlítgatni, aki épp most osztotta meg valami sikerét valamelyik közösségi oldalon. Van, hogy már az is siker, ha reggel felkeltünk. Mert tényleg van olyan helyzet is.
Dr. Mary Catherine McDonaldtól tanultam egy nagyon jó módszert, amikor mindent csak sötét szemüvegen át látunk. Ez a Compost Pile, azaz a Komposztkupac. A komposzt hulladék, amiből valami hasznos lesz.
Egyszerűen már mindenből elegünk van, és nyugodtan gyűjtsük össze ezeket: már három hete hideg van/esik az eső, ma nem köszönt a szomszéd, három adag ruha vár mosásra, stb., stb. Nyugodtan mindent vegyünk fel a listára (írjuk le nyugodtan, mondjuk ki hangosan), ami idegesít, zavar, bosszant. 👿😔😖Megvan? Most keressünk valamit, ami jó. Éppen kisütött a nap. Megszáradt az előző nap kimosott ruha. Volt a boltban a kedvenc valaminkből. Ide is bármilyen apróságot felvehetünk, és folytathatjuk a sort. Így már nem is olyan pocsék minden, ugye? 😊
Fentebb említettem, hogy mások is segíthetnek megnyugtatni az idegrendszerünket, azonban nemrég egy pinterestes e-mailben olvastam, hogy ez nem mások felelőssége, mindannyian a saját idegrendszerünkért vagyunk felelősek. Igen, többek között, ezt én is tanulom. Tudom magamról, hogy fontos ventilálnom, csak nem mindegy, hogyan teszem meg.
Sokan pedig csak szimpátiára vágynak. Pl. amikor valaki bosszankodik valami miatt, legyen szó bármiről. Nemrég én is kerültem ilyen helyzetekbe, hogy két teljesen különböző személy, két különböző napon valami miatt bosszankodott. Csakhogy azzal nem oldódott meg a probléma. Teljesen megértettem őket, mert a munkájukban zavarta őket a dolog, de csendben maradtam és nem adtam a lovat jobban alájuk.
Ha olyan a probléma, hogy tehetek valamit, elkezdem mondogatni az egyik kedvenc idézetem:
Ha pedig rajtam kívülálló személy okozza a problémát, őt nem tudom megváltoztatni.
Ez pedig egy legalább ennyire fontos felismerés volt a számomra: ha mindig segítünk valakinek, ő nem fog fejlődni. Ha állandóan mi végzünk el valamit helyette, akkor teljesen ránk kaphat az illető, mert minek tanulja meg megoldani, elvégezni, ha mi úgyis megtesszük helyette?
Végül pedig az egyik kedvenc témám, a mindenféle kacatok. Nagyon jót tett, hogy újraolvastam a Szerelem a kolera idejént, mert néhány éve én is majdnem olyan kacatkirálynő voltam, mint Fermina Daza. Már képes vagyok otthagyni egy x. dolgot, mert másnak nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Nemrég egy csészét nézegettem az egyik üzletben, eszembe is jutott, hogy jól lehetne vele teázni, aztán eszembe jutott egy szuper kérdés: Hova teszed?
Amikor elkezdtem mindenféle rámolós-rendrakós-rendszerezős videókat nézni, beszereztem két bögreakasztót az AliExpressről, és azóta ezeken tartom őket. Ha vettem volna két új csészét, már nem fértek volna rá az akasztóra (még egy sem), így, vagy a szekrényben kellett volna helyet teremteni nekik vagy a bögréim selejtezni. Rájöttem, hogy jók azok, amik most vannak, úgyhogy nyugodt szívvel hagytam ott őket, és nem is hiányoznak. 😊
Heinrich Mann Ronda tanár úr c. regénye szintén régi hiányosságom volt, pedig tavaly, míg Az isteni Marlenét olvastam, megnéztem a Kék angyalt, mely a mű alapján készült - némi változtatásokkal.
Diákként, és az iskolán kívül is a későbbiekben, hajlamosak vagyunk valakit valamilyen csúfnévvel illetni, leginkább viccből, és vannak esetek, amikor már nem is emlékszünk az illető valódi nevére, csak a gúnynevére.
Ezek közé tartozikRonda tanár úris, aki huszonhat éve tanít a városi középiskolában, és mindenki - a város apraja-nagyja - ezen a néven ismeri. A tanárt, természetesen, zavarja mindez és az iskolában azon van, hogy megbüntesse, "pácba" ültesse az elkövetőket. Ennek azonnali módja, hogy dutyiba küldi őket (az osztályteremből nyíló öltözőbe), ill. fogós kérdéseket tesz fel a diákjainak.
Most is épp egy ilyen helyzet áll elő, amikor Schillerből irat dolgozatot a hetedikesekkel. A dolgozatok között azonban érdekes felfedezést tesz. Lohmann füzetében egy szokatlan verset talál, melyet a fiú egy Fröhlich Róza nevű színművésznőhöz írt. Ronda nyomozásba kezd, ki is lehet ez a művésznő és honnan ismeri a fiú, akit már régóta meg akar csípni.
Ronda tanár úr a legnagyobb lelki nyugalommal ölbe tett kezekkel nézett el a meggörbült nyakak fölött. Az mindig jó nap volt, amikor "megcsípett" valakit, különösen ha olyan valakit, aki a csúfnevét kimondta. Sajnos, már két esztendeje, hogy egyetlenegyet sem sikerült "megcsípnie" a sunyi csúfolódók közül. Ezek sovány esztendők voltak. Az évek aszerint voltak soványak vagy kövérek, amint Ronda "megcsípett" néhányat vagy pedig "nem tudott bizonyitani".
Ronda, aki tudta, hogy a diákok a háta mögött ellenségei, hogy becsapják és gyűlölik, úgy bánt velök, mint halálos ellenségeivel, akik közül sohasem lehet eleget "pácba ültetni" és megbuktatni a vizsgán. Mivel egész életét iskolában töltötte, a diákokat és csip-csup ügyeiket sohasem tolhatta ki a tapasztalt ember perspektívájába. Oly közelről látta őket, mintha hasonszőrű lenne és csak véletlenül jutott volna a hatalomhoz és a katedrára. Úgy beszélt és gondolkozott, mint ők, használta a csibészkifejezéseket, az öltözőt "dutyi"-nak hívta. (...)
Mivel neki magának merevek voltak a tagjai, ugyanezt követelte meg az intézet minden egyes növendékétől is. A fiatal agyvelők és fiatal izomzatok folytonos mozgási vágya, teljesen idegen maradt tőle. Ronda elfelejtette és sohasem tudta megérteni a diákoknak, ezeknek a fiatal csikóknak hancúrozását és dübörgő kedvét, a hirigeléseket, a csínyeket, azt, hogy egymásnak néha jókora testi fájdalmakat okoznak és annyi fölösleges erőt és bátorságot pazarolnak haszontalan és értelmetlen dolgok véghezvitelére. Ha büntetett, nem azzal az előre megfontolt fenntartással tette, hogy: "ti huncutok vagytok, ez igy van jól; de azért fegyelemnek mégis kell lenni"; hanem komolyan büntetett, a fogát vicsorítva. Mindaz, ami az iskolában történt, Ronda számára véresen komoly volt és az igazi élet erejével hatott. A hanyagságot egy mélyen elzüllött, semmirekellő polgár romlottságához hasonlította, a figyelmetlenséget és nevetést az államhatalom ellen való erőszaknak minősitette, egy békarakéta a forradalom szellemét reprezentálta és a "csalási kísérlet" minden időkre megbecstelenítést vont maga után. Ilyen esetekbe Ronda belesápadt. Ha valakit a dutyiba hesselt, úgy érezte magát, mint egy zsarnok, aki megint egy csomó országháborítót küldött gályarabságba és a félelem és győzelem érzésével, korlátlan hatalmát, de egyúttal a saját pusztulásának viharát is érzi. És a "dutyi"-ból visszajötteket és mindazokat, akikkel valaha is baja volt, Ronda sohasem felejtette el.
Nyomozása végül sikerrel jár, és eljut a Kék Angyal nevű szórakozóhelyre, ahol Fröhlich Róza is rendszeresen fellép (énekel) a vendégek legnagyobb örömére. A fellépők közé tartozik még egy kövér artista házaspár, akik mindig Róza előtt mutatják be produkciójukat.
Ronda tanár úr (Emil Jannings) és Lola Lola (Marlene Dietrich)
Ronda, a város erkölcseinek védelmezőjeként, úgy látja, Fröhlich Róza színművésznő őnagyságanem méltó olyan emberek társaságára, mint a Kék Angyal rendszeres vendégei (beleértve a diákjait is), így esténként a művésznő öltözőjében találjuk, akinek megtetszik ez a különös ember.
Miközben Ronda Rózát igyekszik megvédeni a városiak faragatlanságától, nem feledkezik meg a három renitensről sem a hetedik osztályból, akik rendszeresen látogatják a Kék Angyalt: Ertzumról, Kieselachról és különösen Lohmannról, akiket továbbra is nyakon akar csípni, főleg utóbbit.
Hamarosan valóra válik Ronda álma, megkezdi bosszúhadjáratát a város lakóin, akik korábban csak gúnyolták őt.
Ronda nem tud arról, hogy azok, akik már régen kikerültek az iskolapadból, ám még mindig a gúnynevén emlegetik őt, ezt már csak szeretetből teszik és mintegy nosztalgiával.
Ezért is jutott eszembe, miért veszélyes, ha valakit - nagyon sokszor csak viccből - gúnyolunk. Nem tudhatjuk, ő mit érez, mit gondol, milyen sebeket okozunk neki ezzel.
Ronda tanár úr egyfajta erkölcscsőszként tünteti fel magát, és az idézetből is kiderül, milyen mereven gondolkodik. Megvan a saját elképzelése a helyes viselkedésről, és azt szeretné, ha mások is így gondolkodjanak, viselkedjenek. Ezt a megszállottságát csak fokozza, amikor megismeri Rózát.
Eleinte még nem voltam teljesen biztos benne, azonban a későbbiekben egyértelműen Edmond Dantèst juttatta eszembe, aki ugyanúgy a bosszúja megszállottjává vált, ahogy Ronda. Egy újabb nem egészséges személyiségű INTJ sx4.
- Egy dolog mindenesetre biztos: Az, hogy aki a legmagasabb és legfényesebb ormokra hág, annak ismernie kell a szakadékokat s a legsötétebb örvényt is.
Heinrich Mann nagyszerűen ábrázolja a szereplők jellemét, és a regény során bebizonyítja, hogy sokszor csak feltételezéseink vannak valakiről, és nem is ismerjük, el sem tudjuk képzelni, milyen is valójában, mi mindenre lehet képes. És az is megtörténik, hogy a korábban bálványozott személy egyszer csak a porba hull.
Heinrich Mann kisregénye ma is elgondolkodtató olvasmány azok számára, akik szeretik feltenni a Miért? kérdést. Mert nem mindig a Hogyan? a legfontosabb, hanem a Miért? Miért teszi azt Ronda, amit tesz, és miért választja Róza éppen a tanárt? Sikerül-e a tanárnak "pácba" ültetnie a három renitenst? Mindezekre a kérdésekre is választ kapunk, miközben elgondolkodhatunk azon, helyesen cselekedtek-e a szereplők? És vajon megérte-e?
Hogy megváltoznak az emberek. Hogy megváltozunk mindannyian. És két rövid esztendő alatt.
Valószínűleg kevesen mondhatjuk el magukról, hogy már kétévesen tudtuk, mivel szeretnénk foglalkozni, ha nagyok leszünk. Ezek a gyerekkori elhatározások sokunk esetében az évek során jelentősen változnak, azonban akadnak kivételek is. A kis Gerald Durrell bizony már ennyi idősen is csak állatokkal volt hajlandó foglalkozni, és ez az elhatározása a későbbiekben is egyre szilárdabb lett.
Aki olvasta egy-két könyvét, tudja, hogy a legkülönfélébb állatokra tett szert már gyerekként is, melyet a családtagjai nem mindig fogadtak ugyanolyan lelkesedéssel, mint ő.
Velük is (újra) találkozhatunkazÉletem értelmeelső fejezetében, ahol Larry ismét kifejezi a véleményét legfiatalabb öccse aktuálisan beszerzett állatával kapcsolatban, mely éppenséggel egy dámvad, akit az ifjú Gerry azért is fogadott be, hogy végre nagyvadak gondozásában is tapasztalatot szerezzen. Csakhogy Hortense, a dámvad nem bizonyul olyan békés állatnak, amilyennek a leendő természetbúvár képzelte, és mivel a többi állatai közül is többen kihúzták a gyufát a családja tagjainál, kénytelen Hortense-től megválni, így belátja: munkát kell keresnie valamelyik állatkertben.
Az ifjú Gerry tudatosan készült arra, hogy egy nap saját állatkertje legyen, ehhez pedig állatokat kell gyűjtenie és meg kell tanulnia gondoznia őket. Ez pedig olyan tudás, melyet nem az iskolapadban szerez meg az ember, így ifjan és lelkesen a (II. világ)háború közepén levelet írt a londoni állatkertnek.
Ő maga is tisztában van vele, hogy milyen szerencse, hogy a megfelelő ember kezébe került az írása, és nem a szemetesbe. Bár ott nem kapott állást, átirányították Whipsnade-be, az Állatkerti Társaság állatkertjébe, ahol az állatoknak a legmegfelelőbb környezetet alakították ki. Az itt töltött hónapjainak eseményeit olvashatjuk a könyv fejezeteiben, melyek címei - zseniálisan - alliterálóak.
- Na, tetszik majd itt magának? - kérdezte Beale kapitány oly hirtelen, hogy majd felugrottam ültömből.
- Ööö... igenis, uram, egészen biztosan - válaszoltam.
- Sose végzett még ilyen munkát? - érdeklődött.
- Nem, uram - feleltem -, de volt mindenféle állatom.
- Hö! - mordult fel gúnyosan. - Tengerimalac, házinyúl, aranyhal - ilyesmi. Na, meglátja, itt majd más lesz egy kicsit!
Borzasztóan szerettem volna tudtára adni, hogy házinyúlnál, tengerimalacnál, aranyhalnál sokkal egzotikusabb állataim voltak, de úgy éreztem, ez nem a megfelelő pillanat.
Gerryt rögtön bedobták a mélyvízbe, mivel az oroszlánokhoz került. Az állatokkal való mindennapos találkozás mellett elméleti ismereteit is gyarapítja - többek között - Plinius Természetrajzát olvassa, melynek bizonyos idevágó részeit mi is olvashatjuk. Közben pedig megismerkedünk az állatkertben dolgozókkal és családjukkal is, és megtudjuk, milyen kérdésekkel állnak elő az állatkertbe látogatók.
Ő lehet Zsigmond utódja Whipsnade-ben
Az ifjú Gerry élete a Whipsnade-ben töltött időszakban sem volt unalmas. Természetesen, megvoltak a mindennapok kihívásai, problémái, ám szépségei és vicces pillanatai egyaránt, mialatt számos fontos felismerésre jutott.
Míg elnéztem a zöld gyepen hancúrozó gnúinkat, elgondoltam, mennyire sivár lehet ma az afrikai szín a veldnek e vidám, lelkes táncosai nélkül. Hiába: a haladás elpusztítja azt, ami boldog és eredeti, banálissá szürkít mindent, ezeknek az életvidám szökdécselő teremtéseknek a helyére telepíti az unalmas, kérődző, minden porcikájában hasznos tehenet.
Az ifjú Gerry több, mint nyolcvan évvel ezelőtti tapasztalatait osztja meg az Életem értelmében, azonban egy dolog azóta sem változott: (a legtöbb esetben) az akkor jöjjön vissza, ha lesz tapasztalata-mentalitás. Gerald Durrell is megállapította, hogy ez atyúk vagy a tojás esete, hiszen hogyan legyen valakinek tapasztalata, ha esélyt sem kap, hogy megszerezze?
Arról már nem is beszélve, amit ő is észrevett Whipsnade-ben: volt, hogy helyieket alkalmaztak ápolóként, akik elvégezték a munkájukat (megetették, megitatták az állatokat, kitakarították a helyüket), megkapták érte a fizetésüket és hazamentek. Míg Gerry lelkesen végezte a munkáját, amit igyekezett megőrizni még a zord időjárási viszonyok közepette is. Ez pedig igen jelentős különbség.
A fejezeteket olvasva megismerjük, milyen is az állatkertek világa, az az oldal, amelyet látogatóként talán el sem tudunk képzelni, de leginkább nem nagyon foglalkozunk vele, és ahogy fogynak a lapok, talán az állatkertek ellenzőinek is megváltozik a véleménye. Gerald Durrell pedig ezúttal is fontos felismerésekkel és üzenetekkel bocsájtja - remélhetőleg - útjára az Olvasót, miután becsukta a könyvet.
"(...) Az állatok, amelyek osztoznak velünk bolygónkon, szakasztott ilyen fontosak, sőt: bízvást elképzelhető, hogy egy új Rembrandt vagy Leonardo da Vinci születik, ám mihelyt egy állatfaj kihal, még a rémületes technológiának e századában sem keltheti életre semmiféle emberi igyekezet."
Az argentin író, Eduardo Sacheri neve a Szemekbe zárt titkok c. regénye, és/vagy az abból készült film kapcsán lehet ismerős. A 2014-ben, magyarul 2016-ban megjelent Ilyen a boldogság c. regénye azonban más témát boncolgat és a hangulata is teljesen más.
Főszereplője, a tizennégy éves Sofía egyedül utazik busszal a szülővárosából, Villa Gessellből Buenos Airesbe. Ez talán nem is olyan meglepő (kivéve a mellette ülő pletykafészket), azonban Sofía nemrég veszítette el az édesanyját, akivel születése óta élt, és most útnak indult, hogyéletében először találkozzon az apjával, akinek csupán a nevét és a címét tudja: Lucas Marittano, 25 de Mayo 183, 11. emelet, F lakás.
Sofía leszáll a buszról, majd miután útba igazítást kap, becsönget abba a bizonyos F lakásba, ahol egy férfi nyit ajtót:
- Tessék!
- Te vagy Lucas? - érdeklődik a lány.
- Igen.
- Én.... Sofía vagyok.
Megtorpan. Attól fél, hogy a fickó becsukja az ajtót és elfut. De ha továbbra sem mond mást, akkor ugyanez a veszély áll fenn. Inkább nekigyürkőzik.
- Azért jöttem, mert megadta... a címedet az anyukám. Az anyukámat Laura Krupswickznek hívták. Villa Gessellben ismerkedett meg veled.
A férfi összeráncolja a szemöldökét, mint aki elgondolkodik, de úgy látszik, mintha tudná, miről van szó, mert bólint. Ez az. Most vagy soha!
- Hát... Azt hiszem, te vagy az apukám.
Sofía érkezése hidegzuhanyként éri a férfit, akiről kiderül, hogy évek óta nős. Felesége, a sikeres Fabiana pedig egyáltalán nem fogadja kitörő örömmel a lány érkezését, aki azonnal meg is érzi ezt rajta. Mindhármuk élete alaposan felfordul, és mindannyiuknak szembe kell nézniük bizonyos dolgokkal és önmagukkal egyaránt.
Lucas nem sokkal a Laurával való találkozása után írt egy könyvet, mely azóta is sikeres, majd egy másikat, mellyel egy nemzetközi versenyre nevezett be, melynek nyertese háromszázezer dollárral lesz gazdagabb. Ennyiből áll az élete. Fabiana naponta eljár dolgozni, Sofía érkezése óta még korábban is elindul reggelente, Sofía pedig próbálja megérteni a helyzetüket, miközben új iskolába kerül, ahol újabb kihívásokkal szembesül.
- Te mindig ilyen fura vagy, vagy csak engem tisztelsz meg a bogaraiddal?
Eduardo Sacheri regénye nem habos-babos, cukormázas történet, a szereplői ugyanolyan hétköznapi emberek, mint bármelyikünk. Mindannyiuknak megvannak a maguk hibái és jó tulajdonságai egyaránt.
Tény, hogy az életüket egy nem mindennapi fordulat kavarja fel, azonban sokszor ezeket a fordulatokat később teljesen másként látjuk. Ahogyan ők is.
Lucas és Sofía között fokozatosan alakul ki a bizalom, érezni, ahogy egymás felé tapogatóznak, ahogy szeretnék jobban megismerni a másikat, és az volt az érzésem, hogy nagyon gyorsan megkedvelték egymást. Mindketten zárkózottabb típusok, lassabban nyílnak meg, és éppen egymásra van a legnagyobb szükségük, hogy tovább léphessenek az életükben. Ennek a fokozatosan egymás felé fordulásnak lehetünk tanúi.
A regény nincs tele fordulatokkal, sokszor egyszerűen csak a mindennapjaiknak és az érzéseiknek vagyunk tanúi, ám ez is éppen elég ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen és várjuk a következő fejezetet.
Évezredek óta folyamatosan kutatjuk: milyen is a boldogság? Beszéltek és írtak már róla filozófusok, pszichológusok, tudósok, írók és sokan mások egyaránt. Hogy milyen is valójában? Éppen olyan, melynek mi is tanúi lehetünk a regényben. Mert tényleg ilyen a boldogság.
Szeretettel ajánlom Mindenkinek, aki egy rövid, ám tartalmas, szívmelengető és elgondolkodtató olvasmányra vágyik. Mert Argentína nemcsak a szappanoperák egyik hazája, hanem nagyszerűi szerzőik is vannak, amilyen Eduardo Sacheri is.
Portörlés közben mindig a kezembe került a regény, mivel rá van fektetve az egyik polcon álló könyveimre, és valahányszor kivettem, éreztem, hogy jó lenne újraolvasni. És milyen jól tettem, mert nemcsak egy szívmelengető olvasmányt kaptam újra, hanem ismét belefutottam önmagamba, a tizennégy éves Sofía személyében. Ilyen a szinkronicitás.
És egy újabb bestiákokkal is találkoztam a tramezzinik szóban.
Amikor elkezdtem olvasni a Monte Cristo grófját, tisztában voltam azzal, hogy a főszereplő INTJ, azonban engem is meglepett, amikor felfedeztem, hogy az Enneagramja 4, ráadásul domináns szexuális ösztönnel. A jelek folyamatosan ott voltak a fejezetekben, azonban csak a szünet után (miután egy kicsit pihent és újra elővettem) állt össze a kép.
A vicces kedvűek kedvéért már itt leírom újra, hogy bár az ösztönt szexuálisnak hívják, azonban nem teljesen egyenlő a nevével, tehát nincs szükség emiatt a 🔞 karikára, és idetartozik az agresszió is.
Elöljáróban szeretnélek emlékeztetni, hogy minden személyiségtípus egy spektrumon mozog, tehát nincs minden tulajdonsága, vonása kőbe vésve, és van, amikor a negatív, van, amikor a pozitív irányban találjuk.
Hogy érthetőbb legyen, képzelj Magad elé egy focipályát: az egyik térfélen találhatóak a negatív, a másikon a pozitív tulajdonságok, a kapukban pedig a legegészségtelenebb és a legegészségesebb változat áll. A negatív csapatban (a bal oldalon) találjuk Commodust a Gladiátorból (ő a kapus, a lehető legnegatívabb sx4) és az ő csapatában játszik Frank Slade is az Egy asszony illatából (ő a film végére szépen fejlődik, így átlépheti a felezővonalat), a másik csapatban (a jobb oldalon) Anne Shirley áll a kapuban az Anne új vizekre evezből, a társai közt pedig ott van Marianne Dashwood és Elizabeth Bennet is. Amikor pl. ők is dühösek lesznek, akkor átmennek a másik térfélre (Anne Shirley összetörte a palatábláját Gilbert Blythe fején és évekig szóba sem állt vele, Elizabeth Bennet pedig jól kiosztotta Mr. Darcyt), ám képesek önmagukba nézni, belátni, hogy hibáztak, így visszatérnek a jobb térfélre.
A regényben jól megfigyelhető, hogy Edmond Dantès a jobb térfélen kezd, majd oda-vissza mozog Monte Cristóként a kettő között, és egész sok időt tölt a bal oldalon.
A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!!!
Edmond Dantès a regény elején valóban nagyon naiv, mindennek látszik, csak a sztereotipikus sx4-nek nem. Csakhogy ahány ember, annyiféle, még akkor is, ha megegyezik a személyiségtípusuk. Ezt már megmutattam Fermina Daza és Florentino Ariza esetében is.
Kezdjük az INTJ-vel. A sztereotípia szerint az INTJ-k amióta csak megszülettek, mindent megterveznek, szuperokosak, szuperintelligensek és szuperműveltek. Edmond Dantès pedig egyáltalán nem az az első fejezetekben.
Azonban felfedezhetjük, milyen jól tudja, mit kell tenni, amikor a kikötésnél parancsokat ad a hajó legénységének, azaz azonnal átlátja a helyzetet (Ni-Te-Se).
Monte Cristo megérkezik Danglars-ékhoz a házassági szerződés aláírásakor:
Mikor a szalonba ért, a grófot már egészen körülfogták. Megvitatták minden szavát, mint ahogy az olyan emberek kijelentéseit szokták, akik keveset beszélnek, de amit mondanak, az sohasem érdektelen.
Ötödik könyv - 19. A szerződés
Erről írtam Elizabeth Bennet kapcsán is, aki a netherfieldi bálon azt mondja Mr. Darcynak, hogy megfigyelte, milyen hasonló a természetük (Lizzy INFJ, Darcy INTJ), nem szeretnek sokat beszélni, ha mégis, olyat mondanak, ami magvas, amire mindenki felfigyel. És ez valóban így van - ez nem nagyképűség.
Valentine temetésén nagyon jól megfigyelhetjük az Ni-át és az Se-ét. Az INXJ típusok az Se-n (vagyis az öt érzékszervükön) keresztül folyamatosan szkennelik a környezetüket, gyűjtik az információt, amit az Ni rendszerez:
A gróf figyelmes tekintettel kémlelte végig a tömeget. Szemmel látható volt, hogy keres valakit. Végül már nem állhatta meg szó nélkül:
- Hol van Morrel? - kérdezte. - Tudja valaki önök közül, uraim, hogy hol van?
- Mi már töprengtünk ezen a halottas háznál is - jegyezte meg Château-Renaud -, mert egyikünk sem látta.
A gróf azután hallgatott, de egyre csak vizsgálódott.
Végre megérkeztek a temetőbe.
Monte Cristo sastekintete egy pillanat alatt végigfutott a tiszafa és fenyőcsoportokon, és nyugtalansága csakhamar megszűnt: a sötét gyertyánlombok alá egy árnyék surrant be, és Monte Cristo bizonyára felismerte benne azt, akit keresett.
(...)
Az az árnyék, amelyet Monte Cristo megpillantott, gyorsan átsietett a Héloïse és Abélard sírja mögött levő, fákkal beültetett kis térségen, s megállt a halottvivő emberekkel együtt a gyászkocsi lovai mellett, ugyanakkor érve a sírhelyhez, mikor azok.
Mindenki figyelt valamire.
Monte Cristo le nem vette szemét arról az árnyékról, amelyet még közvetlen szomszédai is alig vettek észre.
A gróf két ízben is kilépett a sorból, hogy megnézze, nem nyúl-e ez az ember valami kabátja alá rejtett fegyver után.
Mikor a gyászmenet megállt, már jól fel lehetett ismerni az árnyalakban Morrelt, aki állig gombolt fekete kabátjában, ólomszínű, feldúlt arcával, kalapját görcsösen szorongatva olyan módon támaszkodott e mauzóleum fölötti dombon emelkedő fatörzshöz, hogy a kezdődő gyászszertartás legcsekélyebb mozzanatát se tévessze szem elöl.
(...)
Monte Cristo se látott, se hallott, helyesebben nem látott mást, csak Morrelt, akinek nyugalma és mozdulatlansága ijesztő látványt nyújtott neki, hiszen egyedül ő tudta, mi megy végbe a fiatal tiszt szívében.
Hatodik könyv - 8. A Père-Lachaise temető
Edmond-nak nem volt lehetősége tanulni, ellenben, amikor Faria abbé felbukkan a cellájában és tanítani akarja, azonnal örömmel rááll és kiderül, milyen gyors felfogása van. Ahogy egyik nyelvet megtanulja a másik segítségével, egyértelműen látszik az Ni-a, hiszen az introvertált intuíció egyik kedvence a mintafelismerés, ez pedig nagyon jól jön idegen nyelvek tanulásakor, főleg, ha hasonlóak, ezt a saját tapasztalatomból is meg tudom erősíteni. Amint megvan a minta, az Ni szárnyal.
Monte Cristóként pedig mindig legalább egy lépéssel a többiek előtt jár és előre látja, mi lesz a következő lépés, milyen hatással lesz egyik vagy másik esemény a másikra. Az egész bosszúját az Ni-Te-vel hajtotta végre.
Nagyon jól látszik, ahogyan Villefort-né a lekötelezettje lesz, amikor őt és a kisfiát megmentik a lovaktól, majd amikor az auteili házba azt a társaságot a hívja meg vacsorára, megkéri Villefort-t, hogy legyen Danglars-né lovagja, majd elmeséli nekik azt a bizonyos baljós történetet, ami a házban történt évekkel korábban.
Tudta, hogy Villefort-né sem csak szórakozásból kérdezgeti a mérgekről, amit Valentine-nek is elmond, miután a lány megbizonyosodott róla, hogy a mostohaanyja a méregkeverő a házban:
- Hogyan teremhetett meg egy asszony fejében ilyen borzalmas terv? Ó, istenem! istenem!
- Jusson csak eszébe Perugia, a postafogadó kis lugasa, a barna köpenyes férfi, akit az ön mostohaanyja az aqua-tofanáról faggatott: hát bizony ettől az időtől kezdve érlelődött agyában ez a pokoli terv.
- Uram! - kiáltott fel a szelíd lány, és zokogásra fakadt. - Látom már, hogy ha így áll a dolog, akkor én halálfia vagyok.
- Nem, Valentine, nem, mert én előre láttam mindezt a cselszövést. Nem, mert legyőztük ellenségünket, hiszen lelepleztük. Nem, élni fog, Valentine, élni fog, hogy szeressen, és hogy szeressék, élni fog, hogy boldog legyen és boldoggá tegyen egy nemes szívet. De ahhoz hogy élhessen, Valentine, feltétlenül meg kell bíznia bennem.
Hatodik könyv - Valentine
Valentine állítólagos halálát is ő terveli ki, hogy megmentse a lányt.
Az Ni nála és Faria abbénál is nagyon jól megfigyelhető. Az abbé INFJ, és amikor kérdezgetni kezdi Dantèst, minden egyes válasszal világosodik előtte a kép (ezt a Spagna bíboros vallomásának összerakásánál is jól látjuk), hogy ki és miért tette azt a tengerésszel, míg végül Edmond is megérti és ekkor fogadja meg, hogy bosszút áll. 99,9%, hogy Faria abbé is sx4, az biztos, hogy 4w5 ő is, mivel annyira megszállottja a kincsnek. Ahogy Florentino Arizánál már írtam róla, hogy egy domináns Ni-használó valamit a fejébe vesz, azt nem lehet onnan kiverni és a 4 szexuális ösztöne ezt csak erősíti.
Nagyon érdekes, hogy Fernand-ban azonnal felismerhetőek az sx4 negatív tulajdonságai:
- Szegény Fernand-nak útilaput kötöttek a talpára - folytatta Caderousse.
- Hát aztán! - kiáltotta Fernand. Felkapta a fejét, és úgy nézett Caderousse-ra, mintha azt keresné, hogy kin töltse ki a haragját. - Mercédès nem függ senkitől, ugye? Azt szeretheti, akit akar!
- Ha te így fogod fel a dolgot, az már más! - mondta Caderousse. - Azt hittem, katalán vagy, és úgy tudtam, a katalánok nem engedik, hogy vetélytársuk üljön a nyeregbe. Sőt, azt is hallottam, hogy Fernand különösen rettenetes a bosszúállásban.
Fernand szánakozóan mosolygott.
Első könyv - A katalánok
Az eljegyzési lakoma c. fejezetben pedig Edmond-ról és Fernand-ról is egyértelműen kiderül, hogy 4-ek:
- Annyi bizonyos - mondta Dantès -, hogy e pillanatban sokkal boldogabb vagyok, semhogy vidám lehessek. Ha így értette a dolgot, szomszéd, akkor igaza van! Néha az öröm különös hatással van az emberre: éppen úgy fojtogat, akár a fájdalom.
Danglars figyelmesen nézte Fernand-t, akinek érzékeny természete minden izgalmat felfogott és visszavert.
- Csak nem fél valamitől? - kérdezte Danglars Dantèst. - Hiszen úgy látom, minden a maga kívánságai szerint történik!
- Éppen ez ijeszt meg - felelte Dantès. - Azt hiszem, az ember nem arra született, hogy ilyen könnyen elérje a boldogságot! A boldogság olyan, mint az elvarázsolt szigetek palotái, amelyeknek kapuit sárkányok őrzik. Harcolni kell érte, hogy meghódítsuk, és én igazán nem tudom, mivel érdemeltem meg azt a boldogságot, hogy Mercédès férje lehessek.
Itt még sp-nek (létfenntartónak) tűnik, mivel sx/sp ösztönpárosa van, és bármilyen meglepő, sokszor inkább a második ösztönünket használjuk - nem csak a 4-ek, a többiek is. Fernand is sx/sp és nagyon ESFP-nek tűnik, mindkettőből a nem egészséges típusnak, ugyanis csak saját magára gondol, ezért is lesz belőle szélkakas.
Meglepődtem, hogy Claudio Naranjo, aki - már többször említettem - az őrült 4-nek nevezte az sx4-est (a chilei pszichiáter a munkájából kifolyólag nem az egészséges típusokkal találkozott, ez jusson eszünkbe, amikor a leírásait olvassuk és ne általánosítsunk azonnal), hogy nem fedezte fel ezt a regényben? Talán nem olvasta? Az Első könyv 14. fejezetének címe épp Az őrjöngő fogoly és a bolond fogoly, az előbbi Edmond, a másik az abbé, a két sx4.
- Ó! - mondta a főfelügyelő, és félúton megállt. - Ki az ördög lakhat odalent?
- Egy igen veszedelmes összeesküvő. Különösen figyelmünkbe ajánlották, mint olyan embert, aki mindenre képes.
- Egyedül van?
- Természetesen.
- Mióta van itt?
- Csaknem egy éve.
- És mindjárt itt helyezték el, amikor a börtönbe került?
- Nem, uram, csak akkor, amikor meg akarta ölni a börtönőrt, aki az élelmet hozta be neki.
- Meg akarta ölni a börtönőrt?
- Meg bizony, uram, mégpedig azt, aki most világít nekünk. Igaz-e, Antoine? - kérdezte az igazgató.
- Úgy ám, meg akart ölni - válaszolt a börtönőr.
- No, de hát bolond az az ember?
- Rosszabb annál - jelentette ki a porkoláb -, valóságos ördög.
Azt gondolom, hogy a börtön, ahová Edmond került, egyértelműen a legrosszabbat hozta ki belőle. Dumas is írja, hogy tanulatlan ember volt (nem voltak szellemi tartalékai, ahogy Mrs. Elton mondaná), így nem tudott mit kezdeni a bezártsággal. Megjegyzem: más sem ugrált volna örömében, ha ilyen helyzetbe került volna.
- Maga ma nagyon alázatos - jegyezte meg az igazgató. - Nem mindig volt ilyen. Egészen másként beszélt, kedves barátom, amikor agyon akarta ütni az őrét.
- Ez igaz, uram - felelte Dantès -, és alázatosan bocsánatot kérek ettől az embertől, hiszen mindig jó volt hozzám... De hát nem tehetek róla, bolond voltam, őrjöngtem.
- És most már nem bolond?
- Nem vagyok, uram, mert a fogság megtört, összezúzott, megsemmisített... Hiszen olyan régen vagyok már itt!
A következő fejezetben (15. A 34-es és a 27-es) tanúi lehetünk a teljes őrületének:
Dantès végigszenvedte mindazt a kínt, amelyet a feledésre ítélt foglyok csak átélhetnek a börtönben.
Eleinte a remény következtében és ártatlansága tudatában viselte sorsát. Később kételkedni kezdett ártatlanságában, és ezzel már-már igazolta az igazgatónak azt a hitét, hogy foglya megőrült. Végül lezuhant büszkesége magasságából, könyörögni kezdett az embereknek, de még nem az Istennek. Isten a végső menedék. Az a szerencsétlen, akinek legelőször az Úrhoz kellene folyamodnia, csak akkor kezd benne reménykedni, amikor a reménynek már minden más forrása kiapadt.
(...)
Dantès tehát embertől nem remélhetett többé segítséget. Ahogy mondottuk, elérkezett az az idő, hogy Istenhez forduljon. Eszébe jutottak azok a vallásos gondolatok, amelyekre a sorsüldözött szerencsétlenek rendszerint rátalálnak. Visszaemlékezett azokra az imádságokra, amelyeket édesanyjától tanult, ám most olyan értelmet talált bennük, amelyet azelőtt nem vett észre. Mert az ember számára az imádság egyhangú és üres marad mindaddig, amíg boldog, ha ellenben bajba jut, a fájdalom megérteti vele azt a magasztos nyelvet, amelyben Istennel beszélhet.
Nem buzgón, hanem dühvel imádkozott, és fennhangon, hogy ne féljen saját szavától. Imádság közben valami eksztázis fogta el. Minden kiejtett szavánál nagy ragyogás közepette látni vélte az Istent. Úgy hitte, hogy megalázott és elveszett életének minden mozzanata a mindenható Isten akarata, és levonta az események tanulságát.
(...)
Dantès mind e sok buzgó imádság ellenére is fogoly maradt.Idővel agya elborult, szeme előtt köd sűrűsödött. Dantès egyszerű, tanulatlan ember volt. A múltat sötét fátyol takarta előle, amelyet csak a tudás lebbenthetett fel. Börtönének magányában és gondolatai pusztaságában nem tudta maga elé varázsolni az elmúlt korokat, nem tudta életre kelteni a kihalt népeket, újjáépíteni az ókori városokat, amelyeket a képzelet felnagyít és költőivé tesz, s amelyek óriásinak tűnnek fel, és égi fényben látszanak ragyogni, mint Martin babilóniai képei. Neki csak rövidke múltja, sötét jelene és igen kétes jövője volt, csupán tizenkilenc esztendő világosságával elmélkedhetett egy talán örök éjszakáról. Így hát semmiféle elfoglaltság sem segíthetett rajta. Tetterős lelke, amely legszívesebben végigszáguldott volna a korok végtelenjén, arra kényszerült, hogy fogságban maradjon, mint a sas, ha kalitkába zárják. Egy gondolatba kapaszkodott: valami különös végzet minden látható ok nélkül összetörte a boldogságát. E gondolathoz kétségbeesetten ragaszkodott, ezerszer is meghányta-vetette, és úgy szétmarcangolta, mint Dante Poklában a könyörtelen Ugolino szétrágja Rogerius érsek koponyáját. Dantès csak ideig-óráig hitt az isteni hatalomban, de a hitét azután elveszítette, mint ahogy elveszítik azt mások is, ha sikert értek el, Csakhogy neki nem volt belőle semmi haszna.
Az aszketizmust vak düh váltotta fel. Edmond olyan istenkáromlásokra fakadt, amelyek hallatára még a börtönőr is elképedt. A zárka falához verdeste testét. Dühvel vont felelősségre mindent, ami csak körülötte volt, és főleg önmagát a legcsekélyebb kellemetlenség miatt, ha akárcsak egy homokszemecske, egy szalmaszál vagy egy kis szellő okozta is. Akkor hirtelen eszébe ötlött az a feljelentő levél, amelyet látott és megérintett, mert Villefort a kezébe adta. A feljelentő levél minden sora úgy lángolt, mint Belzacár Mene Tekel Ufarsin-ja. Azt mondta magában, hogy az emberek gyűlölete taszította őt abba az örvénybe, amelyben most van, nem pedig Isten bosszúja. Azoknak az ismeretlen embereknek kívánta mindazt a szenvedést, amelyekkel lázas képzelete megtöltötte agyát, és úgy találta, hogy még a legszörnyűbb kínok is túlságosan enyhék s főleg nem elég hosszan tartók ezeknek a számára, mert a kínszenvedés után a halál következik. És a halálban, ha nem is volt meg a nyugalom, de megvolt legalább az érzéketlenség, amely hasonlít hozzá.
Ez már a nagyon negatív spektrum, és az sx4-ről szóló leírások és nem egy videóban is csak erről esik szó. Ez pedig nem mindennapos eset legtöbbünknél. Ugyanebben a fejezetben kezd a szabadulás gondolatával foglalkozni és cselekszik is.
Az Egy olasz tudós (16) c. következő fejezetben ismét felbukkan a szexuális ösztön egyik jellemzője:
Edmond lehajtotta fejét, mert nem akarta bevallani ennek az embernek, mennyire örül, hogy társra talált, és az örömtől nem tud illően részt venni fogolytársának fájdalmában.
Ez egy tipikus sx4 tulajdonság, hogy talál valakit, aki megfelelő társaság a számára.
A következőkben pedig örülhetnek azok, akik egyetértenek Óscar Ichazóval, aki a szexuális 4-t a gyűlölettel (Odio, Hate) azonosította:
- Gróf úr - jegyezte meg Franz -, úgy fest a dolog, mintha ön összehasonlító tanulmányt végzett volna a világ különböző népeinek halálbüntetéseiről.
- Legalábbis kevés olyan kivégzés van, amelyet ne láttam volna - jegyezte meg a gróf hidegen.
- És örömét lelte ezekben a szörnyű látványosságokban?
- Első érzésem az irtózat volt, a második a közöny, a harmadik már a kíváncsiság.
- A kíváncsiság! Borzasztó ez a szó.
- Miért? Az életben csak egyetlen komoly gondolat van: a halál. Nos, nem érdekes-e tanulmányozni, hány módon távozhat el a lélek a testből, és hogy az egyes emberek jellemük, vérmérsékletük, sőt országuk szokásai szerint miképpen teszik meg azt a végső utat, amely a létből a nemlétbe vezet? Annyit mondhatok: minél több embert látunk meghalni, annál könnyebben nyugszunk bele a halál gondolatába. Nézetem szerint a halál egyébként is csak testi büntetés, de nem valódi bűnhődés.
- Nem egészen értem önt - jelentette ki Franz. - Magyarázza meg bővebben, mert rendkívül érdekel, amit mondott.
- Hallgasson ide - mondta a gróf. Arcát úgy elöntötte a gyűlölet, ahogy más ember arcát a vér. - Ha egy ember irtózatos kínzásokkal, véget nem érő szenvedések okozásával pusztulásra ítélné az ön apját vagy anyját, vagy kedvesét, egyszóval olyasvalakit, akinek elvesztése örökké fájdalmas űrt és vérző sebhelyet hagy szívében, úgy gondolja, eléggé kárpótolhatja önt a társadalom, ha a gyilkos nyakszirtje és csuklyás izma közé behatol a guillotine vasa, vagy ha az, aki önnek hosszú esztendők erkölcsi kínszenvedését okozta, néhány másodpercig fizikai fájdalmat érzett?
- Igen, tudom - válaszolta Franz -, az emberi igazságszolgáltatás vigasztalásnak nem elég. Csupán vért onthat vérért, ez az egész tudománya. De nem követelhetünk tőle többet, mint amit adni tud.
- Pedig ezúttal egyszerű példára hivatkoztam - kezdte ismét a gróf -, amikor a társadalom, amelyet egy ember halála az alapjaiban támad meg, ezt a halált halállal bosszulja meg. De vajon nincs-e milliószámra olyan fájdalom, amely porig sújthatja az embert anélkül, hogy a társadalom a legkevésbé is foglalkozna vele, anélkül, hogy a bosszúállásnak azt a ki nem elégítő módját is nyújtaná neki, amelyről az imént beszéltünk? Nincsenek-e olyan bűnök, amelyekre még a törökök karóbahúzása, a perzsák kerékbetörése, az irokézek idegszaggatója is csak enyhe büntetés, noha éppen ezeket a közönyös társadalom büntetlenül hagyja?... Feleljen, nincsenek-e ilyen bűnök?
- De vannak - válaszolta Franz -, és ezeknek a megtorlására való a párbaj.
(...)
- Nem, nem - folytatta a gróf -, ha nekem valaha is volna mit megbosszulnom, nem így csinálnám.
- Ön tehát nem híve a párbajnak? Nem is párbajozik? - kérdezte most Albert, igen meglepődve e különös felfogáson.
- Ó, dehogynem! - mondta a gróf. - Értsük meg egymást: kiállok párbajra valami hitványság, valami jogtalanság, meghazudtolás vagy arculütés megtorlásául, és annál is nagyobb nemtörődömséggel forgatom a fegyvert, mivel alaposan megszoktam a veszedelmet, s így csaknem bizonyos, hogy én ölöm meg az ellenfelemet. Igen, mindezekért én is kiállok párbajra. De lassú, mély, vég nélküli, örökké tartó fájdalomért, amit nekem okoztak, hacsak lehetséges, én is hasonló fájdalommal fizetnék. Szemet szemért, fogat fogért, mint ahogyan a keletiek, a teremtés kiválasztottjai mondták, ők, akik mindenben mestereink, akik meg tudták teremteni a maguk álomvilágát és a valóságok paradicsomát.
- De - vetette ellen Franz - ezzel az elmélettel, amellyel önmagát teszi meg bírává és hóhérrá saját ügyében, nehéz olyan mértéket tartani, hogy ne ütközzék bele a törvényes hatalomba. A gyűlölség vak, a harag nem ismer mértéket, és aki bosszút akar állni, könnyen ihatja ki maga is a keserű poharat.
- Hogyne, ha valaki szegény és ügyetlen. De akkor már nem, ha milliomos és ügyes.
Második könyv - 14. A mazzolata
Tessék, itt van: Ha én szenvedtem, szenvedjenek mások is (Don Riso és Russ Hudson leírása erről az altípusról).Azonban, amit Monte Cristo tesz, az már sok. Őszintén, személyiségtípustól függetlenül azt gondolom, mindannyiunkban felmerült a gondolat, miután valaki megsértett vagy megbántott bennünket, hogy valami nem túl kedveset kívántunk neki. A gróf gyűlölete azonban ennél is erősebb, mindent sokkal intenzívebben él meg, mint más típusok. Ez az, amiért nagyon sokan dramatikusnak nevezik az sx4-t, pedig fogalmuk sincs arról, hogy az érzései valódiak és nem csak megjátssza őket, hogy felhívja magára a figyelmet.
Mind az sx4-ben, mind a domináns Ni-használókban van egy egyfajta nagyképűség, felsőbbrendűségi, isten-komplexus. Ezt láthatjuk, amikor a gróf Villefort-ral beszélget:
- Én is ezen a nézeten vagyok, uram. Csakhogy mindazt, amit erről a francia törvénykönyvről mondott, én is tudom, de nemcsak francia vonatkozásban, hanem minden nemzet törvénykönyvére vonatkoztatva: az angol, török, japán, hindu törvényeket éppen olyan jól ismerem, akár a franciákat. Igazam volt tehát, amikor azt állítottam, hogy viszonylagosan (tetszik tudni, hogy minden viszonylagos), ahhoz képest, amit én csináltam, önnek igen kevés a tennivalója, és hogy ahhoz viszonyítva, amit én tanultam, önnek még igen sok tanulnivalója van.
- De ugyan mi célból tanult ön ennyi mindent? - kérdezte Villefort csodálkozva.
Monte Cristo elmosolyodott.
- Jól van, uram - mondta -, már látom, hogy noha ön valami felsőbbrendű ember hírében áll, mégis mindent a társadalom anyagi és köznapi szempontjából ítél meg, kezdi az embernél és végzi az embernél, vagyis a legkorlátoltabb és legszűkebb nézőpontból, amelyet emberi értelem csak felfoghat.
- Magyarázza meg ezt, uram - mondta Villefort egyre jobban bámulva -, nem értem önt... egészen jól.
- Azt mondom, uram, hogy ha szemét a nemzetek társadalmi szervezetére irányítja, csak a gép egyes rugóit látja, de magát a magasztos munkást nem, aki a gépet mozgatja. Azt mondom, hogy ön nem ismer maga előtt és maga körül mást, mint azokat, akiknek oklevelét miniszterek vagy királyok írták alá, és hogy azok az emberek, akiket Isten a kinevezettek, a miniszterek és a királyok fölé helyezett, és akiknek küldetést adott, nem pedig azt, hogy betöltsenek valami előkelő helyet, mondom, ezek elkerülik az ön rövidlátó tekintetét. Ez a gyenge és tökéletlen szervekkel ellátott sajátos emberi gyarlóság! Tóbiás is köznapi embernek vélte az angyalt, aki azért jött, hogy visszaadja látását. A nemzetek Attilát, akinek el kellett őket pusztítania; csak olyan hódítónak tekintették, mint minden más hódítót. És ezeknek mindnyájuknak ki kellett nyilatkozniuk mennyei küldetésüket, hogy felismerjék őket. Egyiknek azt kellett mondania: "Az Úr angyala vagyok", a másiknak pedig ezt: "Isten ostora vagyok", hogy mindkettőjük isteni lényege kitűnjék. Villefort egyre jobban bámult, és úgy vélte, hogy vallásos megszállottal vagy bolonddal beszél.
- Ön tehát úgy tekinti magát, mint ezeknek a rendkívüli lényeknek egyikét, akiket itt idézett?
- Miért ne? - kérdezte hidegen Monte Cristo.
Harmadik könyv - 10. Ideológia
Itt látjuk, hogy a gróf átesett a ló túloldalára, túlságosan a bosszúja megszállottjává vált.
Ugyanezt mondja később Mercédèsnek is:
- Tudja jól, asszonyom, letartóztattak. De azt már nem tudja, asszonyom, hogy ez a rabság mennyi ideig tartott. Azt nem tudja, hogy tizennégy esztendeig voltam bezárva If várának egyik börtönében, egynegyed mérföldnyire öntől. Azt nem tudja, hogy e tizennégy év minden napján, csakúgy, mint első nap, újra és újra esküvel fogadtam, hogy bosszút állok, pedig nem tudtam, hogy ön feleségül ment Fernand-hoz, árulómhoz, s nem tudtam azt sem, hogy apám éhen halt!
- Irgalmas Isten! - kiáltott fel Mercédès és megtántorodott.
- De megtudtam mindent mikor tizennégy esztendei raboskodás után kikerültem a börtönből, és esküvéssel fogadtam meg az élő Mercédèsre és megholt apámra, hogy bosszút állok Fernand-on, és... bosszút is állok.
- Bizonyos ön abban, hogy a szerencsétlen Fernand követte ezt el?
- Lelkem üdvösségére mondom, asszonyom, úgy történt, ahogy elmondtam. De egyébként ez sem sokkal gyűlöletesebb, mint az, ha valaki, akit a franciák maguk közé fogadtak, az angolokhoz pártol, s hogy valaki, aki spanyolnak született, a spanyolok ellen harcol, mint Ali zsoldosa elárulja és meggyilkolja Alit. Ilyen tettekhez képest eltörpül ez a levél! Hiszen csak gáláns cselszövényről van szó, és bevallom, hogy megértem, ha megbocsát neki az az asszony, aki a felesége lett, amelyet azonban nem bocsát meg soha szerelmese, aki nőül akarta venni. A franciák nem bosszulták meg az árulót, a spanyolok nem lőtték le az árulót, a sírjában pihenő Ali futni hagyta az árulót. De én, akit elárult, megölt és sírba vetett, Isten segítségével kijutottam a sírból, és tartozom Istennek azzal, hogy bosszút álljak. Azért küldött engem ide, és most itt vagyok.
(...)
- Hogy ne tiporjam el ezt az átkozott fajzatot! - mormogta. - Hogy ne engedelmeskedjem Istennek, aki rám bízta a büntetést! Lehetetlen, asszonyom lehetetlen!
Ötödik könyv - 12. Az éjszaka
A Villefort-nál tett utolsó látogatása során rájön, hogy túl messzire ment, és azt is láthatjuk, hogy képes felismerni ezt és nem teljesen érzéketlen (nem lett belőle teljesen Commodus), és megfigyelhetjük az intuícióját is (érzi, hogy baj van):
- Ön itt van, uram? - kérdezte. - Ön tehát mindig a halál nyomában jár?
Busoni felegyenesedett. Mikor meglátta az ügyész elváltozott arcát, szemének vad tüzét, megértette vagy megérteni vélte, hogy az esküdtszék ülése lezajlott. A többiről semmit sem tudott.
- Akkor azért jöttem, hogy a leánya holttesténél imádkozzam! - válaszolta Busoni.
- És miért jött ma?
- Azért jöttem, hogy megmondjam, eleget fizetett már adóssága fejében, és hogy ettől a pillanattól kezdve azért imádkozom Istenhez, hogy ő is érje be ennyivel, mint én.
- Istenem! - mondta Villefort hátrahőkölve, az irtózat kifejezésével arcán. - Ez a hang nem Busoni abbé hangja!
- Nem.
Az abbé letépte hamis tonzúráját, megrázta a fejét, mire hosszú fekete fürtjei ismét vállára omlottak, és keretbe foglalták férfias arcát.
- Monte Cristo úr arca! - kiáltott Villefort tétova tekintettel.
- Nem is az, királyi ügyész úr, tessék csak jobban és távolabbi időkben kutatni.
- Ez a hang! Ez a hang! Hol is hallottam én először ezt a hangot?
- Először Marseille-ben tetszett hallani, huszonhárom esztendővel ezelőtt, azon a napon, amikor eljegyzését tartotta Saint-Méran kisasszonnyal. Nézzen csak széjjel az iratai között.
- Ön nem Busoni? Nem is Monte Cristo? Istenem, hát ön az én titkos, könyörtelen, halálos ellenségem! Valami nagyot vétettem ön ellen Marseille-ben, ó, én szerencsétlen!
- Eltaláltad, így történt - mondta a gróf, és keresztbe fonta karját széles mellén. - Csak keress, keress tovább!
- De hát mit vétettem neked tulajdonképpen? - kiáltott fel Villefort, akinek agyában már összezavarodott a józan ész meg az őrület abban a ködben, amely még nem maga az ébredés, de már nem is álom többé. - Mit vétettem neked? Mondd el! Beszélj!
- Ön lassú és borzalmas halálra kárhoztatott engem, megölte az édesapámat, ön szabadságommal együtt elvette tőlem szerelmemet, s a szerelemmel együtt boldogságomat is!
- Kicsoda hát ön? Kicsoda ön? Istenem!
- Annak a szerencsétlen embernek a kísértete vagyok, akit ön If várának tömlöcébe vettetett. Ennek a sírból kikerült kísértetnek megengedte Isten, hogy magára vegye Monte Cristo grófjának álarcát, elborította gyémánttal meg arannyal, hogy ön mind a mai napig ne ismerje fel.
- Ó! Most már rád ismerek! Rád ismerek! - mondta a királyi ügyész. - Te vagy...
- Edmond Dantès vagyok!
- Edmond Dantès vagy! - kiáltott a királyi ügyész, és megragadta a gróf csuklóját. - Gyere hát!
Magával vonszolta a lépcsőn. Monte Cristo csodálkozva követte, hiszen maga sem tudta, hová vezeti a királyi ügyész, de előre érezte, hogy valami újabb katasztrófa tanúja lesz.
- Nézd, Edmond Dantès! - mondta, és felesége meg fia holttestére mutatott. - Ide nézz! Eléggé megbosszultad magad!
Monte Cristo elsápadt erre az ijesztő látványra. Megértette, hogy túlment a bosszúállás jogainak határán. Megértette, hogy nem mondhatja többé:
- Isten mellettem és velem van.
(...)
Sápadtan, komoran, elszorult szívvel állt meg. E máskor olyan nyugodt és nemes arcot teljesen feldúlta a fájdalom.
Karjában tartotta a gyermeket, akit semmi sem tudott visszahozni az életbe.
Fél térdre ereszkedett, és áhítattal helyezte oda anyja mellé. A gyermek fejét az anya keblére fektette.
Hatodik könyv - 14. Bűnhődés
Ezt követően Mercédèsszel beszélget és mindent bevall neki (nagyon jól látszik, hogy egyetlen célt tűzött ki magának - Ni + sx4, ahogy Florentino Ariza is a Szerelem a kolera idejénben):
- Nem, Mercédès - válaszolta Monte Cristo -, nem úgy van. Legyen jobb véleménnyel önmagáról. Nem. Ön nemes lelkű és szent asszony, és fájdalma teljesen lefegyverzett. De mögöttem, láthatatlanul, ismeretlenül, haragosan állt az Isten, akinek én csupán küldöttje voltam, s aki nem akarta megakadályozni, hogy lesújtsak a kezemben levő villámmal. De kérve kérem ezt az Istent, akinek lábánál tíz esztendő óta mindennap leborulok, tanúmul hívom ezt az Istent, hogy önnek áldoztam fel életemet, s életemmel együtt azokat a terveket is, amelyek hozzá voltak láncolva. Büszkén vallom, Mercédès, Istennek szüksége volt reám, és én életben maradtam. Vizsgálja csak meg a múltat, vizsgálja meg a jelent, kísérelje meg, hogy a jövőt is szemügyre vegye, és meglátja, hogy valóban eszköz vagyok az Úr kezében. Életem első fele abban telt el, hogy a legkegyetlenebb kínok, a legszörnyűbb szenvedések jutottak osztályrészemül, mindazokat el kellett hagynom, akik szerettek és üldöztek, akik nem is ismertek. Aztán hirtelen a börtön, a magány, a nyomor után a szabad levegő, a szabadság és olyan mérhetetlen, káprázatos vagyon birtokosa lettem, hogy igazán vak lettem volna, ha fel nem ismerem Isten ujját, mert Istennek nagy szándékai voltak velem. Ettől kezdve ezt a vagyont szent küldetés eszközének láttam. Ettől kezdve egy pillanatig sem gondoltam arra az életre, amelynek édességét ön, szegény asszony, bizony gyakorta megízlelte. Egyetlen nyugodt órám sem volt. Úgy éreztem magam, mintha tűzfelhő volnék, amelyet csak azért hajszolnak a szélviharok, hogy felégesse az elátkozott városokat. Mint a kalandvágyó kapitányok, akik veszedelmes útra indulnak hajójukkal, akik veszélyekkel teli hadjáratra készülnek, úgy készítettem én is el az élelmiszereket, teleraktam hajómat fegyverekkel, felhalmoztam a támadó és védő eszközöket, testemet hozzáedzettem a leghevesebb gyakorlatokhoz, lelkemet a legdurvább megrázkódtatásokhoz, karomat hozzászoktattam az emberöléshez, szememet a szenvedés látásához, ajkamat ahhoz, hogy mosolyogni tudjon a legborzalmasabb szenvedések láttára is. Abból a jólelkű, bízó és megbocsátásra kész emberből, aki voltam, bosszúvágyó, színlelő, gonosz ember lettem, aki érzéketlen, mint a süket és vak végzet. Akkor elindultam azon az úton, amely megnyílt előttem, keresztülvágtam a térségen, és célhoz értem: jaj volt mindenkinek, aki keresztezte utamat!
Hatodik könyv - 15. Az elutazás
A szexuális 4 egyik jellemzője, hogynagyon sokat szenved, ezt Monto Cristo/Edmond is többször is említi a regényben. Ezzel az a probléma, hogy túlságosan azonosul vele, túlságosan az identitása részévé válik. Mivel arra programozta magát, hogy mindenért meg kell szenvedni, semmi sem jöhet könnyen, úgy gondolja, ezt másoknak is meg kell tanítani, a regényben Maximilien Morrelnek, akit egyébként nagyon szeret, hiszen ezért menti meg Valentine-t. Úgy véli, Maximielen nem lehet csak úgy boldog Valentine-nel, hogy igazán értékelni tudja a boldogságát, előtte neki is meg kell járnia a poklot.
- Könyörüljön rajtam, gróf! Jaj, gróf, nagyon, nagyon boldogtalan vagyok!
- Ismertem önnél boldogtalanabb embert is, Morrel!
- Lehetetlen!
- Fájdalom! - mondta Monte Cristo. - Ez a mi szegény emberiségünk egyik büszkesége, hogy minden ember azt hiszi önmagáról, hogy boldogtalanabb, mint egy másik boldogtalan, aki ott sír és nyöszörög mellette.
- Lehet-e boldogtalanabb, mint az az ember, aki elveszítette az egyetlen lényt, akit szeretett, és akire vágyott?
- Hallgasson ide, Morrel - mondotta Monte Cristo -, és szedje össze minden figyelmét egy percig, jól figyeljen arra, amit mondok. Ismertem egy embert, aki, akárcsak ön, boldogsága minden reményét egy lányban találta meg. Ez a férfi fiatal volt, öreg édesapja is élt, azt nagyon szerette, volt menyasszonya, akit imádott. Éppen esküvő előtt állott, mikor a sorsnak egy olyan szeszélyéből, amelytől még az Istenbe vetett hite is megingott volna, ha Isten később nem mutatta volna meg, hogy minden csak egyetlen cél érdekében történt, tehát a sors szeszélyéből elveszítette szabadságát, menyasszonyát, a megálmodott jövőt, amelyet már bizonyosra vett (mivel olyan vak volt, hogy csak a jelenben tudott olvasni), és egy börtönzárka mélyére került.
- Ó - mondta Morrel -, a börtönből kikerül az ember egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva.
- Tizennégy évig maradt ott, Morrel - jelentette ki a gróf, és a fiatalember vállára tette a kezét.
Maximilien végigborzongott.
- Tizennégy évig! - mormogta.
- Tizennégy évig - ismételte a gróf. - Bizony, a tizennégy év alatt rajta is nemegyszer erőt vett a kétségbeesés. Akárcsak ön, ő is azt hitte, Morrel, hogy minden ember között ő a legboldogtalanabb, és meg akarta ölni magát.
- És? - kérdezte Morrel.
- És az utolsó pillanatban egy földi lény útján nyilatkozott meg neki Isten. Mert ma már nem tesz csodát az Isten. Mert első tekintetre ő maga sem ismerte fel talán az Úr véghetetlen irgalmát (hiszen idő kell ahhoz, hogy a könnytől fátyolos szem tisztán lásson). De végül is türelmes lett és várakozott. Egyszer aztán csodálatos módon kijutott a sírból, diadalmasan, gazdagon, hatalmasan, majdnem úgy, mint egy isten. Első szavával apját kereste: apja már meghalt.
- Az én apám is meghalt - jegyezte meg Morrel.
- Az igaz, de az ön apja az ön karjában lehelte ki lelkét, szeretettől körülvéve, meg boldogan, gazdagon, megbecsülten egy hosszú élet után. Az ő apja pedig szegényen, kétségbeesve, Istenben való hitét elveszítve halt meg. És mikor halála után tíz esztendővel a fia meg akarta keresni a sírját, még a sír is eltűnt, és senki sem tudta azt mondani neki: "Itt nyugszik az Úrban az a szív, amely olyan végtelenül szeretett téged."
- Istenem! - sóhajtott fel Morrel.
- Ez a fiú tehát még sokkal boldogtalanabb volt, mint ön, Morrel, mert ez még azt sem tudta, hol van az apja eltemetve.
- De - vetette ellen Morrel -, az a nő, akit szeretett, az mégiscsak megmaradt neki.
- Téved, Morrel. Az a nő...
- Meghalt? - kiáltott fel Morrel.
- Még ha csak meghalt volna: hűtelen lett, feleségül ment régi vőlegénye egyik legnagyobb ellenségéhez. Láthatja, Morrel, hogy ez az ember sokkal, de sokkal boldogtalanabb volt, mint ön.
- És küldött vigasztalást Isten ennek az embernek?
- Legalább megnyugvást adott neki.
Hatodik könyv - 16. A múlt
Korábban Maximilien meglátogatta Monte Cristót, amikor a folyamatos halálesetek történetek Villefort-éknál, és bevallotta neki, hogy szereti Valentine-t, a gróf egy pillanatra elvesztette az önkontrollját:
- De én, én szeretem! - kiáltott fel Morrel szinte üvöltve fájdalmában.
- Kit szeret? - kiáltott Monte Cristo. Felugrott és megragadta Morrel ég felé emelt két kezét.
- Halálosan, őrülten szeretem, úgy szeretem, hogy a véremet adnám érte, hogy felszárítsam egyetlen könnycseppjét. Szeretem Valentine de Villefort-t, akit most gyilkolnak meg éppen, értse meg! Szeretem, és azt kérdem az Istentől meg öntől, hogyan menthetném meg az életét?
Monte Cristo ajkán olyan vad kiáltás tört ki, amilyet csak a megsebzett oroszlán hallat.
- Szerencsétlen! - kiáltotta, és most ő tördelte a kezét. - Szerencsétlen! Valentine-t szereted! Egy elátkozott család gyermekét szereted!
Sose látott még Morrel ilyen arckifejezést, nem látott még ilyen lángoló tekintetet. A rémület szellemét, amely olyan sokszor merült fel előtte a csatatéren vagy Algéria gyilkos éjszakáin, sohasem látta baljóslatúbb lánggal kigyúlni maga körül.
Iszonyodva hátrált.
Monte Cristo pedig e zajos kitörés után egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha valami belső fény kápráztatná: e pillanat alatt annyi akaraterővel lett úrrá önmagán, hogy látszott, amint fokról fokra csillapodik mellének izgalmas hullámzása, mint ahogy látni lehet, amint a háborgó, tajtékos hullámok vihar után a nap erejétől szétfoszlanak.
Ez a csend, ez a magába szállás, ez az önmagával való küzdelem mintegy húsz másodpercig tartott.
Ötödik könyv - 17. A vallomás
Itt kapcsolt be az sp-je az sx helyett. A létfenntartó ösztön az, amely segít visszafogni magunkat. Egyébként a két ösztön, az sx és az sp, épp egymás ellentétei.
Nagyon hosszú ez a bejegyzés, azonban nézzünk még meg néhány tipikusan 4 tulajdonságot. 😊
Egy 4, főleg egy sx4, ha valahol megjelenik, észreveszik, magára vonja a figyelmet (nem feltétlenül szándékosan) valamilyen reakciót kivált az ottlévőkből, és a 4-eknek nagyon jellegzetes szemük van, a szexuális 4-eknek pedig kifejezetten intenzív tekintetük, amit csak fokoz az INTJ Ni-ja:
Már említettük, hogy a gróf, ahol csak megjelent, akár természetes, akár mesterséges vonzóerejével, mindig mindenütt magára vonta a figyelmet. A reá szegeződő tekinteteket nem kifogástalan szabása mellett is egyszerű és szerény fekete ruhája vonzotta, nem is hímzéstelen fehér mellénye, még csak gyönyörűen simuló pantallója sem, hanem inkább sápadt arcbőre, hullámos, fekete haja, tiszta, nyugodt arca, mély és ábrándos tekintetű szeme, s végül csodálatos finomsággal metszett szája, amely olyan könnyedén öltötte magára a megvetés kifejezését, hogy minden szem feléje fordult.
Szebb férfit akárhányat lehetett itt találni, de az ő arcánál jellegzetesebbet bizonyára nem - hogy ezt a kifejezést használjuk. A gróf arcán minden vonás beszélt, és minden rezzenésének megvolt a maga értelme. Mert a mély gondolatok valami különös hajlékonyságot és csodálatos szilárdságot adtak vonásainak, arckifejezésének és legapróbb mozdulatainak is.
Negyedik könyv - 13. A bál
Hogy könnyebb legyen elképzelni, hoztam három hírességet, akik biztosan sx/sp 4-ek:
Bizony, egy 4 szeszélyes és sokszor azt teszi, amihez éppen kedve van (megjegyzem, azért ezt nem mindig tehetjük meg):
- No hát, itt a legjobb alkalom, jobbat keresve sem találna. Itt a kocsija?
- Nincs itt.
- Nem baj. Éjjel-nappal befogva tartanak számomra egy kocsit.
- Befogva?
- Befogva, mert én bizony nagyon szeszélyes természetű ember vagyok. Tudnia kell, hogy olykor, ha felébredek, vagy ebéd után, vagy akár éjnek idején kedvem támad elutazni a világ valamelyik pontjára. Ilyenkor el is megyek oda, ahová akarok.
Második könyv - 16. Szent Sebestyén katakombái
A gróf auteuili házában külön könyvtárszoba van, és azonnal beszerzik az újdonságokat. Ugyanezt csinálja, mit évekkel ezelőtt én is, ill. Fermina Daza ezért vette meg azt a rengeteg kacatot az utazásai során, hogy villoghasson velük:
A fal két oldalát betöltő, két részre osztott könyvtárban mintegy kétezer kötet könyv volt. Egy egész szakaszt a modern regények foglaltak el, és már az őt megillető helyen volt az is, amelyik előző nap jelent meg. Ott pöffeszkedett arannyal díszített piros kötésében.
Negyedik könyv - 5. A kísértetek
Felfigyeltél arra, hogy a gróf egyébként mennyire érzékeny? Próbálja elnyomni magában, azonban amikor megtudja, hogy Morrel úr annak idején elment Villefort-hoz, nagyon meghatja, és ezért támogatja és szereti végig a Morrel család tagjait.
A 4-ek arról híresek, hogy mindent másként csinálnak, hogy különcködnek. Ehhez hozzáfűzném, hogy én nem azért különcködöm, hogy ne legyek olyan, mint mások, hanem mert tudom, hogy ahogy én szeretném, nekem az a jó, hallgatok az intuíciómra.
Az auteuili házában rendezett vacsorán is megfigyelhetjük a könyvei kapcsán már említett párhuzamot Fermina Dazával a Szerelem a kolera idejénből, amit úgy hívok: Bibibí, nekem van ilyenem, a gróf esetében pedig: Bibibí, én ezt is megtehetem:
És bár a grófnak újkeletű kapcsolatai, különcködő és elszigetelt életmódja, ismeretlen, megmérhetetlen és szinte mesébe illő gazdagsága óvatosságra inthette volna a férfiakat, a nőknek pedig egyáltalában nem lett volna szabad belépniük ebbe a házba, ahol nem fogadja őket háziasszony - a férfiak mégis átlépték a körültekintés, a nők pedig az illem korlátait, és a kíváncsiság a maga ellenállhatatlan ösztönzésével mindenen keresztül segítette őket.
(...)
A lakoma pazar volt. Monte Cristo kötelességének tartotta, hogy tökéletesen felborítsa a párizsi szokásokat, és a felszolgált ételekkel vendégeinek inkább kíváncsiságát, semmint étvágyát igyekezett kielégíteni. Keleties lakomát hordatott fel, mégpedig abból a fajtából, amelyet az arab mesék tündéreinek tálaltak volna.
(...)
Monte Cristo az általános álmélkodás láttára elnevette magát, és elkezdett tréfálkozni:
- Uraim - mondta -, talán elismerik, hogy a gazdagság egy bizonyos fokán túl már csak a fölösleget lehet nélkülözhetetlennek tekinteni, mint ahogy itt a hölgyek elismerhetik, hogy az elragadtatás egy bizonyos fokán túl már csak az ideálist tekinthetik valóságnak. És ha ezt az okoskodást tovább folytatjuk, mi is tulajdonképpen a csodálatos? Mindaz, amit nem értünk. És mit kívánunk mindig leginkább? Azt, amit nem kaphatunk meg. Egész életem minden törekvése abban merült ki, hogy olyasmit lássak, amit nem tudok megérteni, és megszerezzem azt, ami elérhetetlen. Ehhez két módon juthatok el: pénzzel és erős akarattal. Egy puszta szeszélyt például ugyanolyan kitartással kergetek, amilyennel ön, Danglars úr, hozzáfog, hogy valami új vasútvonalat alapítson meg, vagy amilyennel ön, Villefort úr, halálra akar ítéltetni valakit, ön, Debray úr, ha békét akar teremteni egy országban, ön, Château-Renaud úr, ha tetszeni óhajt a hölgyeknek, és ön, Morrel úr, mikor meg akar szelídíteni egy olyan lovat, amelyet senki sem rner megülni.Nézzék például ezt a két halat, egyikük Szentpétervártól ötven mérföldnyire született, a másik Nápolytól öt mérföldnyire. Nem érdekes dolog-e a kettőt egymás mellé, egy tálra helyezni?
- Miféle két hal ez hát? - kérdezte Danglars.
- Chateau-Renaud úr lakott Oroszországban, ő majd megmondja az egyik hal nevét - válaszolta Monte Cristo -, azután itt van Cavalcanti őrnagy úr, ő mint olasz, megnevezi a másikat.
- Azt hiszem - mondta Château-Renaud -, hogy ez itt kecsege.
- Nagyszerű.
- Ez pedig - tette hozzá Cavalcanti -, ha nem csalódom, orsóhal.
- Úgy is van. No most, Danglars úr, kérdezze meg ezt a két urat, hogy hol halásszák ezt a két halfajtát.
- Az ilyen kecsege sehol másutt nem található, csak a Volgában - jelentette ki Château-Renaud.
- Az ilyen nagyságú orsóhalat pedig tudtommal csupán a Fusarotóban lehet halászni - jegyezte meg Cavalcanti.
- Helyesen mondták, az egyik a Volgából származik, a másik a Fusaro-tóból.
- Lehetetlen! - kiáltozták a vendégek.
- Na látják, hát éppen ez mulattat engem - mondta Monte Cristo. - Olyan vagyok, mint Nero: cupitor impossibilium,[A lehetetlen után vágyom.] és íme; ebben a pillanatban önöket is ez szórakoztatja.És noha ezeknek a halaknak a húsa talán nem ér fel a sügér vagy a lazac húsával, önök mégis kitűnőnek fogják találni, mivel tudják, hogy lehetetlen megszerezni őket, és mégis itt vannak.
Negyedik könyv - 6. A vacsora
Többször találkoztam azzal, hogy a 4-ek a lehetetlent, a tökéletest akarják, mivel idealisták, és ez elérhetetlen. Nyilván, ezt azok írták, akik nem számoltak azzal, hogy az sx-dominánsok épp erre használják az energiájukat (természetesen, a másik két altípus is képes bármit elérni), továbbá, ha ehhez még Ni-dominánsok, akkor végképp nem ismerik és nem is értik azt a szót, hogy lehetetlen. Ahogy mondani szoktam: Kinek lehetetlen? Nyilván, csak annak, aki kételkedik bennem. 😉
Dumas a következőket írja róla az Ötödik könyv 5. fejezetében (A betörés), miután a gróf elolvassa a névtelen levelet, mely az aznap esti betörésről tájékoztatja, és úgy dönt, maga veszi kezébe a dolgokat, nem értesíti a hatóságokat:
Jól ismerjük a grófot, fölösleges tehát elmondanunk, hogy merész és erős ember volt, aki a lehetetlenre is vállalkozott azzal az energiával amely a felsőbbrendű ember egyetlen jellemzője. Életmódjával, határozott fellépésével, amely nem hátrált meg soha semmi előtt, a gróf addig ismeretlen gyönyört talált azokban a küzdelmekben, amelyeket olykor a természet, tehát Isten ellen, olykor pedig a bízvást ördögnek nevezhető társadalom ellen vívott.
Emiatt szokták összetéveszteni a 8-sal, ahogy a következő idézet kapcsán is, amikor Albert-rel a saját postakocsiján utazik nagyon gyors lovakkal:
Albert pontosan megjelent. A utazás eleinte egyhangú volt, de csakhamar élénkebbé lett, már csak gyorsasága miatt is. Morcerf nem is álmodott ilyen sebességről.
- Az önök lomha postakocsija a maga kétmérföldes lassúságával, amit még hátráltat az az ostoba törvény is, amely szerint tilos engedelem nélkül megelőzni egy másik utast, s így valami beteg vagy szeszélyes utas megakaszthat siető és egészséges utasokat, lehetetlenné teszi a jó utazást - jegyezte meg Monte Cristo. - Én kikerülöm ezeket a kellemetlenségeket, mert saját postakocsimon utazom, saját lovaimmal, igaz-e, Ali?
A gróf kihajolt a kocsi ablakán, csettintett egyet a lovaknak, mire azok csaknem repülni kezdtek. A kocsi úgy dübörgött végig a sima úton, mint a mennydörgés, és mindenki megfordult utána, hogy megcsodálja ezt a lángoló meteort. Ali megismételte a csettintést, és mosolyogva mutogatta hófehér fogát, míg izmos kezében a tajtékos gyeplőszárat szorongatta, és ostorával cserdített a lovak felett. A lovak gyönyörű sörénye csak úgy lobogott a szélben. Ali, a puszták gyermeke, most igazán elemében volt, és fekete arcával, égő szemével, fehér burnuszával olyan volt a felkavart porfelhőben, mint a számum szelleme és a vihar istene.
- Ezt a gyönyörűséget még eddig nem ismertem - mondta Morcerf. - Ez a sebesség gyönyörű!
Ötödik könyv - 8. Az utazás
Az előző fejezetben pedig Beauchamp a 4-ek egyik kifejezetten pozitív tulajdonságáról beszél:
A két jó barát gyalog indult neki a boulevard-nak. Amint a Madeleine-hez értek, Beauchamp így szólt:
- Ha már itt vagyunk, nézzünk be Monte Cristo úrhoz, legalább ön is szórakozik. Nagyszerűen fel tudja villanyozni az embert, és sohasem faggat senkit. Márpedig nekem az a véleményem, hogy az olyan ember, aki nem szokott kérdezősködni, az a legügyesebb vigasztaló.
Ötödik könyv - 7. Beauchamp
Egy újabb pozitív tulajdonság: az önreflexió. A gróf képes szembe nézni mindazzal, amit tett, más szemszögből is megnézni az eseményeket (ebben az Ni is segít. A szexuális ösztön egyik része a pusztítás, azonban nemcsak másokat pusztíthat el, hanem saját magát is, hogy újjászülessen:
"Nem jó színben látom a múltat - töprengett -, ennyire igazán nem tévedhettem. Az a cél, amelyet magam elé tűztem, esztelenség lett volna? - folytatta. - Tíz esztendeig hamis úton jártam volna? Egyetlen óra bebizonyította volna az építésznek, hogy minden reménységének műve, ha nem is lehetetlenség, de mindenesetre szentségtörés? Nem akarom, hogy agyamba furakodjon ez a gondolat, hiszen akkor megháborodnék. Mai megítéléseimből hiányzik a múlt pontos méltatása, mert én a múltat a szemhatár másik végéről látom. Annyi bizonyos, hogy amint az idő előrehalad, a múlt, akárcsak az a tájék, amelyen keresztülmegyünk, egyre jobban elmosódik. Úgy jártam, mint azok, akik álmukban megsebezték magukat: látják és érzik sebeiket, de nem emlékeznek rá, hogy hol szerezték. Előre hát, újjászületett ember! Előre, gazdag különc! Előre, életre ébredt alvó! Előre, mindenható álmodozó! Előre, legyőzhetetlen milliomos, láss még egyszer a nyomorult és éhező ember gyászos szemével, haladj keresztül ismét azokon az utakon, amelyekre a végzet vetett, ahova a balsors vezetett, ahol a kétségbeesés lett úrrá rajtad. Túlságosan sok gyémántot, aranyat és csillogó boldogságot ragyogtat ma az a tükör, amelyben Monte Cristo Dantèst nézi. Rejtsd el ezeket a gyémántokat, szennyezd be az aranyat, homályosítsd el a ragyogást. Gazdag, lásd meg a szegényt, szabad ember, találj rá a rabra, feltámadt ember, vedd észre a holttetemet." Hatodik könyv - 16. A múlt
Ha már kicsit otthon vagy az Enneagramban, tudod, hogy minden típushoz kapcsoltak egy vagy két országot, melynek lakói valahogyan kapcsolódnak az adott típushoz. A 4-eké Franciaország, mivel a franciák mindig is felsőbbrendűnek, különbnek tartották magukat és ők hozták létre a magaskultúrát, az hautre couture-t és az hautre cuisene-t.
Csakhogy Albert kimond egy fontos dolgot, amit Monte Cristo is megtanult a párizsiaktól:
Márpedig alig tette Párizsba a lábát, ön ösztönösen követi azt a legnagyobb erényt vagy legnagyobb hibát, amely nekünk, különcködő párizsiaknak szokásunk, hogy kohol olyan bűnöket, amelyek nincsenek meg önben, és elrejti meglevő erényeit!
Harmadik könyv - 2. A reggeli
Ez egy nagyon 4 dolog, hogy mindenkiben meglátjuk a jót, csak magunkban nem és csupán a hiányosságainkat vesszük észre. Szerencsére, ennek az ellentéte is tanulható.
Nagyon hosszú lett ez a bejegyzés, pedig egy-két dolgot kihagytam, azonban bízom benne, hogy ezekből is sikerült jobban megérteni a gróf személyiségét, mely sokkal komplexebb a gyűlölet címkénél, melyet Ichazo, ill. az őrültnél, melyet Naranjo aggatott erre az altípusra.
Szerencsére, azonban vannak, akik mást is látnak bennünk, mint pl. Hillary is:
Olvasás közben, amikor már felfedeztem, hogy sx4, azt is észrevettem, amikor túlságosan a bosszúja megszállottjává vált. Ott jól jött volna valaki, aki be van avatva, és finoman visszarántja a helyes irányba. Pl. eszébe juttatja, ha bosszút áll rajtuk, ugyanolyanná válik, mint azok az emberek, akik ezt tették vele, és biztosan nem szeretne olyan lenni, mint ők. Ez most nem a tipikus 4 szemlélet, a különcködés, hogy nem leszek olyan, mint mások. Ez mindannyiunkra igaz személyiségtípustól függetlenül. Lehet, hogy naivitásnak tűnik, én abban hiszek, hogy előbb-utóbb visszanyal a fagyi, vagy ahogy angolul mondják: What goes around, comes around. Azt az időt, energiát és pénzt más dolgokra is lehetett volna fordítani. Neked mi a véleményed?
A borítókat fokozatosan cserélem, ezért a türelmed és megértésed kérem.
Ha a betűtípus olvashatatlan, esetleg halott linket képet találtál, jelezd, kérlek, hogy javíthassam. Köszönöm :).
Mottó
"Sose felejtse el, aki minősít, egyben önmaga képét is felvázolja, saját igénye, ízlése, érdeklődése, érzékenysége irányát (...)."
(Szabó Magda)
Marilyn Monroe. A díva. A szexszimbólum. A szőkeség. Megannyi könyv íródott és film, videó készült már róla, azonban napjainkban is számos ...
Aki keres...
Andrea
"A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!"
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
.jpg)
Bejegyzések
