A Keserédesről pedig egészen augusztusig nem is hallottam, mivel már nem lesem árgus szemekkel hetente az előrendelhető könyveket, sem az újdonságokat.
A könyvet az egyik webáruház ajánlotta, amikor beléptem az oldalukra, és amint elolvastam az ismertetőjét, tudtam, hogy ezt el kell olvasnom, ez nagyon nekem való, mivel én is ehhez a típushoz tartozom.
Amikor pedig megláttam a szerző fotóját a hátsó borítófülön, rögtön tudtam - ahogy a másik rokon lélek, Anne Shirley mondaná -, rokon lélekre bukkantam.
Susan David egyetemistaként Leonard Cohen-dalokat hallgatott a kollégiumi szobájában, amikor a belépő csoporttársa megkérdezte: Miért hallgat temetési zenéket? Itt azonnal eszembe jutott, amikor velem is ugyanez történt főiskolásként. Egyik este Norah Jonest hallgattam, amikor bejött a szobatársam (reggel óta nem találkoztunk, ő másik szakra járt), és megjegyezte: Ú, milyen befordulós zenét hallgatsz. Susan Cainhez hasonlóan én sem értettem, miért lenne Norah Jones zenéje befordulós?
A keserédes-melankolikus módban működő ember (...) olyannak tűnhet, mint aki a múltban ragadt, terméketlen, és a vágyakozás posványa húzza le. Azután sóvárog, ami lehetett volna, vagy, ami még lehet ezután.
A szerző ennek, egészen pontosan a melankolikus személyiségtípusnak és a keserédességnek ered a nyomába.
Már az ókori filozófus, Arisztotelész is megállapította: "Miért, hogy mindazok, akik kimagaslóak a filozófiában vagy a politikában vagy a költészetben vagy a művészetekben, melankolikusak?"
Ezek szerint összefüggés van e között a típus és a kreativitás és az empátia, a másokra való odafigyelés között?
Ez a gondolat a későbbi évszázadokban is számos nagy gondolkodót és művészt foglalkoztatott, többek között Albrecht Dürert, aki így képzelte el a melankólia angyalát:
 |
| Albrecht Dürer: A melankólia angyala |
Miután a képet megtaláltam, csupán a melankólia szót hagytam meg a keresőben, és több olyan találatot is kidobott, mely a valamelyik hónaphoz (novemberi, januári) kapcsolódó melankóliát legyőző cikkre mutat, vagy korábban rendelhettünk spirituális karkötőt, mely megvéd melankóliától. Látszik, hogy nem olvasták Susan Cain könyvét, és nemcsak az amerikai kultúrában számít sötét érzésnek a melankólia, hanem a világ számos pontján. (Eszembe is jutott, amikor a különböző enneagramos tartalmakban is negatív érzésként írják le a Négyesek melankolikus természetét.)
Azért lehet ez az előítélet, ódzkodás a melankóliától, mert sokakban úgy él, mint, ami egyenlő a klinikai depresszióval, ahogyan a szerző is írja, mely elgondolás Freudtól származik, holott a két jelenség, állapot teljesen más.
Van valami titokzatos a melankóliában, valami lényegi. Melankolikus volt Platón, akárcsak Dzsalál ad-Dín Rúmi, Charles Darwin, Abraham Lincoln, Maya Angelou, Nina Simone... és Leonard Cohen.
Nahát, milyen érdekes ez a névsor, és még sokakkal kiegészíthetném.
Azonban a vágyakozás nem más, mint lendület álöltözetben: aktív, és nem passzív; és ott rejlik benne az érzékeny, a kreatív és az isteni. Vágyakozunk valami vagy valaki után. Kinyúlunk érte, felé mozdulunk. A vágyakozás szó angol megfelelője a longing az óangol langia szóból ered, ami azt jelenti: hosszúra nő; és a német langenből, ami pedig "kinyúl, kinyújt" jelentésű. Az angolul vágyódást jelentő yearning nyelvészetileg nemcsak az éhséggel és a szomjúsággal hozható kapcsolatba, de a nemi vággyal is. A héberben ugyanabból a tőből származik, mint a szenvedélyt kifejező szó.Más szóval: egy tőről fakad a szenvedésünk és a mély törődésünk - az, amikor eléggé törődünk valamivel ahhoz, hogy tegyünk érte.
 |
| Miért hagyjuk, hogy az egyetlen dolog, amink nincs, hatással legyen arra, ahogy érzünk minden más dologgal kapcsolatban, amink van? |
Ezt a pint a könyv olvasása közben találtam, így lám, lám, még a Szex és New Yorkban Carrie Bradshaw-t is foglalkoztatta a keserédesség. Nem meglepő, hiszen ő is ebbe a típusba tartozik.
Susan Cain két tudóssal együttműködve, összeállította a Keserédes-tesztet, melynek kitöltése után (15 kérdéses) megtudjuk, mennyire tartozunk ehhez a típushoz. Bevallom, nem számolgattam, mivel minden kérdésre egy 0 és 10 közötti számmal kell válaszolnunk, attól függően, mennyire igaz ránk az állítás, és már a kérdések olvasása során felfedeztem, hogy nem egy megegyezik azokkal, amiket tavaly a Szuperérzékeny vagyok?-ról szóló bejegyzésem elején írtam arról, milyen is számomra szuperérzékenynek lenni.
Mi mindenre kapunk választ a könyvben?
Csak kiléptem a lakásból, és éltem az életemet, miközben továbbra sem bírtam kiverni a fejemből ezt meg a hozzá kapcsolódó kérdéseket: hogyan lehetséges, hogy a szomorúság, egy olyan érzés, amely rosszkedvűvé és a Micimackó-könyvek Füles szamarához hasonlatossá tesz minket, túlélte az evolúció szelekciós nyomását? Mi működteti valójában a vágyakozásunkat a "tökéletes" és feltétel nélküli szeretetre (és mi köze ennek ahhoz, hogy szeretjük a szomorú dalokat, az esős napokat, és még az istenit is)? Miért is tűnik úgy, hogy a kreativitás kapcsolatba hozható a vágyakozással, a bánattal - és a transzcendenssel? Miképp birkózhatunk meg a szerelem vagy egy szeretett személy elvesztésével? Hogyan változhatott át egy sajgó szívek sokaságára alapított nemzet a feszes mosolyok társadalmává? Hogyan élhetünk és dolgozhatunk hitelesen egy olyan társadalomban, amely kierőszakolja a pozitív hozzáállást? Hogyan éljünk, tudva, hogy mi és mindenki, akit szeretünk, meg fog halni? Vajon megörököljük-e szüleink és őseink szenvedését, és ha igen, ezt átfordíthatjuk-e jótékony erőbe?
 |
| Ettől nem fogjuk jobban érezni magunkat. |
Nem lövöm le azzal a poént, hogy örökölhetjük a szüleink és az őseink szenvedését, és ebben a könyvben megkapjuk azt, amit az Orvos-Tóth Noémiétől nem: hogyan alakíthatjuk ezt át, és mi mindent fedezhetünk fel benne. Megtudjuk, kik azok a sebzett gyógyítók, és ha mi is azok vagyunk, hogyan hozhatjuk ki a legtöbbet belőle.
Találkozunk Susan Daviddel, az Érzelmi rugalmasság szerzőjével, megismerünk más keserédes típusúakat (Susan Cain is sokat mesél magáról), akik történetein keresztül megláthatjuk, hogyan működik ez a gyakorlatban és mit tanulhatunk tőlünk, továbbá az is kiderül, mely típusú zenét hallgatnak többet az emberek (vidámat vagy keserédest), milyen előnye van a keserédes melódiák hallgatásának, és miért hasznos, ha odafigyelünk a vágyakozásunkra a saját életünkben.
Már az első oldalakon meggyőzött a könyv, és végig nagyon lelkesen és bólogatva, ill. többször is együttérzéssel olvastam. A keserédesség nem azt jelenti, hogy valaki állandóan letört, emós és nyomott hangulatban van, hanem képes elfogadni, hogy az életnek nem mindig a napos oldalát látjuk, és ezt képes átalakítani, miközben ő is változik. Képes elfogadni a változást, az élet körforgását. És a között pedig nagyon nagy a különbség, hogy mit akarunk és mire vágyunk.
Azt most nem tudnám megmondani, hogy a könyv hatására, vagy már éppen előtte, nekem is volt egy Susan Cainhez hasonló felismerésem, és kezdtem teljesen más szemmel nézni bizonyos emberekre.
Egyetlen észrevételem van: a könyvben szó esik arról, melyet kutatási eredmények is alátámasztanak, hogy amint valaki felsővezetővé válik, érzéketlenné válik a nála alsóbb osztálybeliekkel szemben, nem érdekli a mások szenvedése. Nekem is van ilyen tapasztalatom, valóban találkoztam olyan emberrel, aki amint vezető pozícióba került, már nem törődött azokkal, akiknek kevesebbjük van, mint neki, azonban ennek az ellenkezőjét is látjuk. Ha csak a blogra gondolok, itt a Melinda Gates könyve, aki a válásuk után is továbbra is támogatja Bill Gates-cel a náluk sokkal szegényebbeket.
A Keserédes egyszerre elgondolkodtató, inspiráló, megnyugtató és szórakoztató olvasmány lehet azok számára is, akik szeretnék legalább egy kicsit jobban megismerni ezt a típust, és talán, ha elolvassák, kevesebbszer neveznek emósnak és hasonlóknak bennünket. Mert azt látom, egyre nagyobb szükség van a világban arra, hogy felismerjük és elfogadjuk azt is, amikor nem olyan fényesen süt a Nap, hanem megjelentek a felhők is. A kérdés csupán az: Mit/Mihez kezdünk vele? Mert az állandó pozitív hozzáállás bizony könnyen toxikussá válik, és csak ártunk vele.
"(...) Felelősségünk, hogy értelemmel bíró életet hozzunk létre. Ahol fejlődünk, és alakulunk.A dolog úgy áll, hogy nagyon kevesen fejlődnek a siker hatására. Az emberek a kudarcaik hatására fejlődnek. A megpróbáltatások hatására fejlődnek. A fájdalom talaján gyarapodnak."
Susan Cain a könyvhöz kapcsolódó TED-előadása, melyet kivételesen most nem ágyazok be a bejegyzésbe, a YouTube-on elérhető angolul.
Susan Cain: Keserédes
A bánat és a vágyakozás gyógyító ereje
Eredeti cím: Bittersweet - How Sorrow and Longing Make Us Whole
Fordította: Farkas Nóra
397 oldal
Open Books, 2022
4999 Ft
Képek: Assocciazione Arteosofica, Pinterest, Unsplash - Sydney Latham
Bejegyzések
0 Hozzászólás
Köszönöm, hogy itt vagy.
Neked más a véleményed? Hibát találtál? Szólj hozzá(m) bátran :).