Vers hétfőn ~ Salvatore Quasimodo - Zeus temploma Agrigentumban

A lány leült a fűre, most felmarkolja
nyakáról a nyers fürtöket s neveti
futását s az elveszített fésűt.
Arcszíne nem mondja meg: vajon
a forró kéz tépte-e ki hajából a fésűt, a kéz,
mely most messziről, egy mandulafa mögül integet neki, vagy
a folyóparton a görög szarvas mozaikján
hagyta-e ott, fektében, vagy az árokban, violaszín
bokrok közt. És nevet az érzékek elszabadult tébolya,
a sziget déli tűző napján sötétre égett
bőre szétragyogja a féktelen nevetést,
és csillogó méh zümmög, s mérgeket
nyilaz és gyermeki csókokat.
Csendben nézzük a csalfa játéknak
ezt a fénylő jelét: és, látjuk, már izzik a
hold felfordított karéja, és belehull
a meredeken felcsapó tűzbe. Milyen jövőt
mondhat nekünk a dór kút,
milyen emlékezetet? A csöbör lassan
száll fel a mélyből, és füveket hoz
és alig ismert arcokat.
A borzongás vénhedt kerekét forgatod,
ó, bánat, ki dajkálod mindenkor
a nappalt, ki romba döntesz
angyali képeket és csodákat,
ki tengert dobsz összeszűkült fényébe
a szemnek! Itt az atlasz-szobor, két lépésre
az alvilágtól (egyhangú, mozdulatlan morajlás),
fűbe döntve Zeus kertjében, s a levegő
férgének konok türelmével mállasztja kövét:
itt hever, erőt sugárzó, ép tagokkal,
egyetlen magból hajtott örök fák között.