Archive for február 2023

Volt könyv is jócskán; igen kevés francia; de hát aki csak valamit is ér, azt olvas, amihez kedve, hangulata van, méghozzá bolond lelkesedéssel.

Valahogy én is így kezdtem neki Virginia Woolf 1922-ben megjelent regényéhez, a Jacob szobájához. Tavaly ősszel már kb. ötven oldalt olvastam belőle, aztán félretettem, most viszont úgy döntöttem, tökéletes választás lesz a saját kihívásom teljesítéséhez, elvégre február közepe volt.

Aki olvasott már az írónőtől, tudja, hogy a regényeihez szükség van egy bizonyos hangulatra, egyfajta lelassulásra és figyelemre. Mert nála nem mindig a cselekményen van a hangsúly, hanem a szereplők érzésein és gondolatain. A Jacob szobájára pedig különösen igaz ez.

Jacob Flatcherrel kisfiúként találkozunk először, amikor édesanyjával és két fivérével (a bátyjával, Archerrel és öccsével, Johnnal) és Rebeccával (ő Betty Flatcher cselédje kb., hogy pontosan kicsoda, nem derül ki a regényből) nyaral. Betty özvegy, de nem megy újra férjhez a későbbiekben sem, amikor hazatér gyermekeivel Scarborough-ba.

Újabb pillanatképben megismerjük Jacob otthoni életét, ki tanítja őket, kikkel állnak kapcsolatban, majd Betty eldönti, hogy fiát Cambridge-be küldi tanulni, és Jacobot a vonaton látjuk újra.

Bepillantunk az egyetemi szobájába, megtudjuk, kik a barátai, a tanárai és mi érdekli. A későbbiekben megtudjuk, milyen nőkkel kerül kapcsolatba, hogyan éli az életét, kikkel találkozik, hová utazik és újra felbukkan a lapokon Betty Flatcher és néhány régi ismerős is.

A könyv fülszövege Jacob impresszionisztikus portréjának nevezi a regényt, amely tökéletesen jellemzi. Mert a teljes regény, és azon belül is a fejezetek részei is impressziókból állnak össze. Ezek vagy Jacobéi, vagy a vele kapcsolatban állókéi. Ahogyan a szereplők látják a fiút, majd a fiatalembert. Mert másként látja az édesanyja, másként a barátai és a különböző nők, akik keresztezik az útját.

Fölösleges próbálkozás megítélni az embereket. Utalásokra kell hagyatkozunk, nem éppen arra, ami elhangzik, nem is egészen arra, ami történik. Igaz, vannak, akik kitörölhetetlen hatást tesznek ránk tüstént. Mások bizonytalankodnak, lebzselnek, s erre meg arra fújja őket a szél. Kedves öreg hölgyek állítják, hogy a karakter legjobb megítélői a macskák. A macska a jó emberhez mindig odamegy, mondják; ám Mrs. Whitehorn, Jacob szállásadónője utálta a macskákat.

Bár a regény lineárisan halad az időben, csupán kiragadott pillanatokból ismerjük meg a szereplőket, gondolataikat, érzéseiket és véleményeiket - nem csak Jacobról. Vajon mindebből mi áll össze? Vajon mindebből kialakulhat-e egy reális kép róluk? Vagy akár Jacobról a véleményeik alapján? Szerintem nagyon izgalmas ezen elgondolkodni.

Erről szól ez a regény: hogy a főszereplőt, a környezete, az ismerősei, a barátai hogyan látják. Mert milyen igaz is Virginia Woolf megállapítása: vajon mennyire ismerhetünk meg valakit egy másik személy benyomásai, elmondása alapján? Mert ugyanazt a személyt sem ugyanúgy látja két ember, hiszen nem biztos, hogy ugyanazt az oldalát ismerik mindketten. És az is kérdés, hogy az adott személy, ahogy a regényben Jacob, mennyit mutat meg saját magából? Mennyire meri felvállalni önmagát, esetleg felvesz egy szerepet, egy álarcot, hogy beilleszkedjen, hogy megfeleljen?

A regény címe is gondolkodóba ejtett, ugyanis néhányszor valóban felbukkan Jacob szobája, a helyiség, amelyben él, de míg olvastam, láttam egy, a saját személyiségtípusomról szóló videót, amelyben megütötte a fülem a room szó. Mert nem egy épület helyiségeként szerepelt, hanem azt a teret jelentette, amelyben élünk, amely csak a miénk. Mindenkinek megvan a saját szobája, ahogy a világot látja.

Amikor a keresőben később felfedeztem az egyik angol nyelvű kiadás borítóján Gustave Caillebotte Fiatal férfi az ablakban (1875) c. festményét, rájöttem, hogy ez a regény is ilyen. Mintha mi is az ablakból látnánk a szereplők életének egy-egy momentumát.

A Jacob szobája egyaránt szól Jacobról és a környezetéről, legyen szó az őt körülvevő emberekről vagy a körülöttük lévő világról. Pillanatképek, gondolatok és érzések különleges hangulatú gyűjteménye, amelyben - a megfelelő lelkiállapotban olvasva - nagyon jó elmerülni, akár egy-egy mondatot vagy bekezdést akár újra elolvasni. Mert Virginia Woolf egyszerűen gyönyörűen ír. Csak hagyni kell, hogy a szavaival újra és újra elvarázsoljon.

Szidjuk vagy dicsérjük, le nem tagadhatjuk a vadlovat magunkban. Vágtázni zabolátlanul; elterülni fáradtan a homokon; érezni, hogy forog a föld; egyszeriben igaz barátságot érezni kövek és fűszálak iránt, mintha az emberiségnek vége volna, s a férfiak és a nők mind felköthetik magukat - tagadhatatlan, hogy gyakran elragad bennünket efféle vágy.

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a Molyon előttem a statisztika szerint kereken százan olvasták a regényt, de senkinek sem tűnt fel egy szarvashiba: Jacob Görögországban megismerkedik egy Sandra nevű nővel és a férjével. A 187. oldalon egy újabb bekezdésben Sara kezdi a párbeszédet Jacobbal, aztán újra Sandra lesz. És a regényben bár számos nő felbukkan, de egyiküket sem hívják Sarának.

"Tele vagyok szeretettel mindenki iránt", gondolta Mrs. Wentworth Williams, "- főleg a szegények iránt - a parasztok iránt, akik térnek haza terhükkel estére kelve. És minden lágy és bizonytalan és nagyon szomorú. De mindennek van jelentése", gondolta Sandra Wentworth Williams, megemelve kissé fejét, s nagyon szépnek, tragikusnak és túlfűtöttnek látszott. "Mindent, mindent szeretnünk kell."

Virginia Woolf: Jacob szobája

Eredeti cím: Jacob's Room

Fordította: Gy. Horváth László

212 oldal

Európa Kiadó, 2005

A festményt a RivistaStudión találtam

Már az Isadora Duncanről szóló regény első fejezeteiben nagyon megkedveltem a táncosnőt, és eszembe is jutott, hogy ő a tipikus megtestesítője a Zabolátlan Asszonynak, akiről a Farkasokkal futó asszonyokban is olvastam. Igen, ezt a regényről írt bejegyzésemben is említettem, bár volt az életének néhány olyan momentuma, amikor ellent mondott mindennek. Mindenesetre eszembe jutott, hogy összegyűjtöm egy bejegyzésben Isadora zabolátlanságának bizonyítékait emlékeztetőül, ha egy kis inspirációra van szükségem. És ki tudja, talán másnak is jól jönnek majd Isadora gondolatai.

Az iskolában délután három órakor csengettek ki - azaz ekkor jött el a perc, amelyben - Isadora elhagyhatta a börtönt - legalább másnapig. Alig tette ki a lábát az épületből, máris lélekszakadva futott a tengerpart felé, ahol aztán az est leszálltáig magányosan kóborolt. Egész életében szerette a tengert. "A táncról alkotott elképzelésem - írja majd később - akkor fogant meg bennem, amikor egészen kislánykoromban a hullámokat néztem. Megpróbáltam követni mozgásukat, és ritmusukra táncolni."
Ekként, magányosan szembenézve az óceánnal, lassan átadja magát a tagjaiban keringő, ellenállhatatlan lüktetésnek. Feje hátravetve, keblét a nyílt tenger felől kerekedő szél duzzasztja: így mezítláb indul futásnak, mintha valamilyen külső erő űzné egy álom nyomába. Szökdel a partvonal mentén, ösztönösen engedelmeskedve a tenger háborgó szimfóniájának. Lába és karja himbálózásában, csípője ívelésében, medencéje lágy ringásában a hullámok mozgásával egybecsendülő, láthatatlan harmóniákat fedez fel. Az óceán erőtől duzzadó életét és a lányka törékeny táncát egyaránt a világegyetem nagyszabású ritmusa vezérli, s Isadora egyfajta szilaj örömmel adja át magát ennek az érzésnek. Két kezéből kelyhet formázva gyűjti be a nap utolsó sugarait, és széles, egyszerre szemérmetlen és szűzies mozdulattal tárulkozik ki előttük, Dionüszosz oltárán áldozó ifjú bakkhánsnőként. (...)
A tánc révén Isadora lankadatlanul éleszti újjá a világ hajnalát.

Isadora kezdő táncosként, bár akkoriban még inkább színészként, is megküzdött a maga démonaival. Ahogy Jung is mondta: Az vagy, aminek gondolod magad.

Isadora ebben az időszakban a kétségbeesés poklait járta. Attól félt, hogy eszményei lassanként belevesznek ebbe a lélektipró bolyongásba. Ő, aki egy szabadabb világról álmodott, íme, arra ítéltetett, hogy egész életét a statiszták szánalmas nyájában morzsolja le, e szerencsétlen lányok között, akik agyonmosott trikójuk alatt aszott bájaikat árulták. Ha kezdetben részvétet érzett is irántuk, végül meggyűlölte ezt a kisszerű, beteges faunát, és émelygés fogta el a jelmeztervező cafrangjai között kiállított hús - izzadsággal és kencével porhanyított vértelen domborulatok és hajlatok - láttán. Minden erejével küzdött a teljes vereségtől való szorongás ellen, amely alattomosan belé férkőzött. "Az a fő, hogy ne hagyjam sodortatni magam. Tiltakoznom kell. Én nem hasonlítok rájuk. Semmi közöm ezekhez a teremtésekhez. Sem a szajha Jane Mayhez, sem Dalyhez, ehhez a disznóhoz. Először is nem vagyok színésznő. Én táncosnő vagyok, és mindössze tizenkilenc éves. Helyre fogom állítani a táncnak a régi görögöktől örökölt nemességét. A Művészet és csakis a Művészet számára születtem." Művészet! Ez a varázsszó elűzte a kétségbeesés démonait. És hogy a társulaton belül élesebben elhatárolódjék, a kulisszák között is gondosan őrizte magányát; Platónba, Aiszkhüloszba vagy Euripidészbe merült. Legtöbbször még csak nem is olvasott; ha ölében kinyitva pihent a könyv, máris sikerült elhárítania a színház roncsoló miazmáit - a könyv egyszerre volt talizmán és védőbástya a rossz erői ellen.

1899-ben New Yorkban

Amikor Stephen Daly, a társulat igazgatója és Isadora összetűzésbe került a táncról vallott nézeteik miatt:

- Ez esetben jobban tenné, ha el is sajátítaná. Iskolába iratkozna, beállna a rúd mellé...
- Azt aztán soha! A tánc nem gépies gyakorlatokból áll. Sok embert látott már, aki lábujjhegyen közlekedik vagy a lábát a feje fölé emeli? Akkor hát mit akar? Miért ragaszkodik az ilyen táncosi pozíciókhoz? Én nem vagyok csuklóra váró bábu!
- Én, Isadora, semmihez nem ragaszkodom, pusztán csak az e véleményem, hogy a táncot is, mint minden művészetet, tanulással kell elsajátítani, és amíg maga nem...
- Művészet? De hát egyáltalán tudja magam, miről beszél? A művészet mindenekelőtt a természet ritmusa - a hullámok, a szél, a felhők, a virágok mozgása, amelyben a bennünket körülvevő világ minden megnyilatkozása egyesül, az anyag legapróbb részecskééig... Itt kell megkeresnünk a legszebb formákat, hogy utána kideríthessük, mi fejezi ki a leghívebben e formák lelkét... Rá kell ismernünk vihar és szenvedély, fuvallat és és szelídség, test és világegyetem viszonyára. Tökéletes összhang, öntudatlan mámor - ebben rejlik a tánc szelleme! Ezt nem lehet kitalálni, ezt igenis csak felfedezni és megalkotni lehet, az ihlet és a világegyetemből merített energia révén. Utána pedig dolgozni kell rajta. A maga díszleteivel és firlefancaival soha nem fog eljutni az igazi szépséghez! Hogy mi a tánc, Daly? A tánc Dionüszosz. a tánc Apollón. A tánc pán és Bacchus és Aphrodité! Hallotta, Daly? A-phro-di-té!

Isadora 1904-ben az athéni Parthenon Színházban

Miben is volt más Isadora táncról alkotott elképzelése:

"A táncban keresem majd azokat az örömöket, melyeket a szerelem megtagad tőlem" - írja Isadora a Beaugnies-féle kaland másnapján. Az elkövetkező hónapok során tovább csiszolja a maga elméletét: egész napokat tölt állva, mozdulatlanul, kezét mellei között, a szolár plexus magasságában összekulcsolva - így keresi a mozdulatok központi hajtóerejét, a "kifejezőképesség kráterét." A balett iskolája ezt a központot a hát közepére, a gerincoszlophoz, mint függőleges tengelyhez helyezi; ez adja meg a klasszikus táncos jellegzetes, bábszerűen artikulált mozgását. Isadora, épp ellenkezőleg, a törzs középpontjára vagyis a szolár plexusra összpontosítja a maga elmélkedéseit, és úgy véli, hogy ide futnak be hullámokban a zene rezdülései.

Amikor (Ted) Gordon Craig be akarta szennyezni Isadora folyóját:

Hogy lehet Craiggel együtt élni? De hogyan éljen nélküle? Feloldhatatlan dilemma. Isadora tudja: ezt a férfit csak akkor kötheti magához, ha lemond a táncról, a munkájáról, a gondolatairól - ha megcsonkítja önmagát. Dobja el magától a táncot? Érje be vele, hogy Ted ceruzáit hegyezi? Soha. Örökre nyomorék maradna, hurcolná magával törpévé zsugorított lelkét. De még ha vállalná is ezt az áldozatot: az eredményre semmi biztosíték.

És amikor Paris Singer kérte tőle ugyanezt:

- Dora, sürgönyözzön azonnal az impresszáriójának, és közölje, hogy lemondja a turnét. A bánatpénzt én állom.
- Ez szóba sem jöhet. Próbáljon megérteni, Lohengrin. Ez az ügy nagyon fontos számomra. Ha ennek a szerződésnek nem teszek eleget, soha többé nem táncolhatok. Érti? Soha többé.
- Majd amikor Singer továbbra is tartóztatni próbálja, így folytatja:
- A tánc énem felét tölti ki. Önálló szerveztként él bennem, akaratomtól függetlenül. Ne próbálja kitépni belőlem, mert azt ölné meg, ami bennem a legszebb, a legtisztább, a legmagasztosabb.

- Köszönöm... Köszönöm... És most hadd mondjak el még valamit. Megsúgom, hogy én egyáltalán nem tudok táncolni, pontosabban magam sem tudom, hogy tudok-e. Ha a kezeteket... úgy mint én... a szívetekre teszitek, ha figyeltek a lelketek rezdüléseire, akkor ti is éppúgy tudtok majd táncolni, mint a növendékeim és mint jómagam.

Frissítés 2025. januárjában: Isadora Duncan tökéletes megtestesülése az enneagram 4 szexuális altípusának (sx/so ösztönpár), így már értem, miért kellett megvennem a róla szóló könyvet annak idején.

Képek: BBC, Fortvny, The New York Times, ResearchGate, The New York Public Library - Digital Collections, The legend of Isadora Duncan

Néhány napja a Molyon feljött Federico Garca Lorca Hat színjátéka, amelyet jó pár éve egy nyári akcióban beszereztem, és nagyon szerettem. Volt is róla bejegyzés annak idején, de jobbnak láttam törölni, mert nem hozta a magamtól elvárt színvonalat.

A könyv adatlapján rögtön megakadt a szemem egy idézeten a Bernarda Alba házából, és azóta ott motoszkált bennem, hogy ezt is újra kellene olvasnom. Nemcsak azért, mert nem emlékeztem már annyira a drámára, hanem éreztem, hogy arról az idézetről írnom kell. (Magdalena idézetének utolsó félmondata volt.)

A dráma alcíme: Asszonyok drámája Spanyolország falvaiban, mely más országok falvaiban élő asszonyokra is igaz volt, de ha jobban mögé nézünk, bárkire ugyanúgy igaz lehet ma is, aki falat emel önmaga és a külvilág közé.

A hatvan esztendős Bernarda Alba öt csúnya lányával él egy spanyol faluban, ahol most temetik a férjét. A családtagok a temetésen vannak, míg Poncia (szolgáló) és a szolgáló otthon maradt takarítani. Poncia gyűlöli Bernarda Albát, és ha egyszer betelik a pohár:

PONCIA Pedig én jó kutyája vagyok, ugatok, ha kívánja; még a koldus lábikrájába is belemarok, ha ráuszít. Két felnőtt fiam van, házasember mind a kettő. Az ő földjeiket művelik. Hanem egyszer, ha torkig leszek...
SZOLGÁLÓ Akkor...
PONCIA Akkor majd kettőnkre zárom az ajtót, és esküszöm, álló esztendeig köpködök az arcába. "Egy köpés ezért, Bernarda, egyet meg azért, ezt meg amazért, meg a másikért, mindenért..." Amíg csak olyanná nem nyomorítom, mint a gyerekek a kígyót, amikor összetapossák a mezőn, mert az, undok kígyó, az egész atyafiságával együtt. Persze, azért nem irigylem az életét. Öt felnőtt lánya maradt, öt csúnya lánya... Angustias még az első férjétől való, pénze is van. De a többiek? Csupa hímzett lepedő, csipkés gyolcsing, de az örökségük éppen csak a mindennapi kenyér meg szőlő.

Bernarda anyját, María Josefát bezárták az egyik szobába, ugyanis az idős asszony bolond. Most, nyolcvan évesen, férjhez akar menni.

Bernarda legidősebb lánya, az első házasságából született Angustias (39 éves) arra vár, hogy az udvarlója, a huszonöt éves Pedro el Romano végre megkérje, aki éjszakánként megjelenik az ablaka alatt. Náluk ugyanis így megy az udvarlás, és szó sincs róla, hogy bemászna azon az ablakon.

A másik négy lánya: Magdalena (30 éves), Amelia (27), Martirio (24) és Adela (20) is szeretne előbb-utóbb férjhez menni. Bernarda Alba kemény kézzel fogja a lányait, ugyanis évek óta egy lélek sem tehette be a lábát a házba, most is csak rövid időre léphetnek be a temetésen résztvevők, de a ház asszonya az ő szűrüket is kiteszi:

BERNARDA Menjetek csak, menjetek; köszörüljétek a nyelveteket azon, amit láttatok! Az én házam küszöbét ugyan évekig át nem lépitek!
PONCIA Nem panaszkodhatsz. Az egész falu eljött.
BERNARDA El. Hogy itt hagyják a házban vastag szoknyáik verejtékszagát meg a nyelvük mérgét.
AMELIA Anyám, hogy beszélhet így!...
BERNARDA Hát hogy beszéljek ebben az istenverte faluban, ahol még patak se folyik, ahol még a kútvizet is rettegve isszuk, mert sosem tudhatjuk, nincs-e megmérgezve?

Ha valamelyik lánya nem megfelelően viselkedik, Bernarda a veréstől sem riad vissza! Egy olyan házban pedig, ahol az anya ilyen szigorral uralkodik, előbb-utóbb a lányai ezt kijátsszák. Ha pedig mindez napvilágra kerül, a szájára veszi őket a falu, mert a szomszédok folyamatosan szemmel tartják egymást és mindenki vevő a pletykára.

Bernarda a temetés után nyolc év(!) gyászt rendel el, mialatt mindenki csak feketében járhat és nem teheti ki a lábát a házból:

BERNARDA Nyolc évig tart a gyász, s addig ebbe a házba szellő se fújhat be az utcáról. Úgy kell majd élnünk, mintha téglával falaztunk volna be ajtót, ablakot. Így volt ez az apám, így a nagyapám házában is. Addig majd a kelengyéteket varrjátok. Akad a ládafiában vagy húsz vég vászon, abból kiszabhatjátok a párnákat és a lepedőket. Magdalena meg majd kihímezi.

Egyetlen anya, de nyugodtan mondhatom, hogy egyetlen szülő sem teheti/tehetné meg, hogy uralkodjon a lányán/a gyerekén, hanem tudomásul kell vennie, hogy a gyereke felnőtt és képes önállóan dönteni a saját életéről. Ha pedig bezárja, a helyzet csak rosszabb lesz. Főleg, ha ennyi nő van összezárva, ahol a női energiák sérültek is. Milyen példát látnak az anyjuktól? Csoda, ha ők is utálják egymást, féltékenyek, irigyek egymásra és keresztbe akarnak tenni egymásnak? Adela pedig nem bírja tovább és fellázad.

Ne lepődjünk meg Bernarda viselkedésén, hiszen a párkapcsolatról is ez a véleménye, amikor Angustias megemlíti neki, hogy Pepe el Romano másként viselkedik vele mostanában:

ANGUSTIAS Hozzám beszél, de mintha folyton másutt járna az esze. Ha kérdem, mi baja, azt feleli: "Férfiembernek sok a gondja."
BERNARDA Nem kell faggatni. És ha majd hozzámentél, még kevésbé. Szólj, ha szól hozzád, nézz rá, ha rád néz. Akkor majd elboldogultok.
ANGUSTIAS Én azt hiszem, anyám, hogy sok mindent eltitkol előlem.
BERNARDA Ne firtasd. Kérdést ne tégy fel neki, és ami a legfontosabb, sírni sose lásson.
ANGUSTIAS Boldognak kéne lennem, de nem vagyok.
BERNARDA Mindegy az.

A dráma mindvégig mérgező, fojtogató hangulatú, de sikerült távol tartani magam attól, hogy rám telepedjen, és kívülállóként figyeltem az eseményeket és a szereplők párbeszédeit. Vajon mi történhetett Bernarda múltjában, hogy ilyen kegyetlenné és kőszívűvé vált?

BERNARDA Ha a lány nem engedelmeskedik szüleinek, nem lányuk többé, hanem ellenségük.

A titok nyitja szerintem a múltban rejtőzik, mert korábban Bernarda már említette, hogy az apja és a nagyapja idejében is nyolcévnyi gyászt rendeltek el. Biztos vagyok benne, hogy a nagyapja, vagy annak az apja idején volt egy renitens nő a családban, aki valami olyat tett, amiről nem beszélnek. Ő volt a feketebárány, akit inkább halottnak nyilvánítanak maguk között a családtagok, csak nehogy valaki szóba hozza, megemlítse, hogy ő is a világon van/volt. Valószínűleg olyan idős korában történhetett vele a dolog, mint Bernarda valamelyik lánya volt tíz éve, mert azóta élnek így Magdalena elmondása szerint:

MAGDALENA Járkálok a szobákban. Sétálok egy kicsit. Megnéztem nagyanyánk régi hímzéseit, a kiskutyát meg az oroszlánnal birkózó négert, amit annyira szerettünk kicsi korunkban. Azok boldogabb idők voltak. Tíz napig tartott egy lakodalom, és nem jártak ennyit a rossz nyelvek. Ma finomabbak vagyunk, előkelőbbek: a menyasszonyok fehér fátylat hordanak, mint a városban, palackos bort iszunk, de elrothadunk amiatt, hogy mások mit mondanak rólunk.

BERNARDA (...) az élet olyan, amilyenné teszik.

Nagyon jól mondja Bernarda, csak nem veszi észre, mindezzel mennyit árt a tulajdon lányainak. Hogy ő egy mérgező anya. Mert szerinte ez a jó, nem biztos, hogy a lányainak is az. Pl. hogy egy kapcsolatban lehet egymáshoz szólni, lehet egymással kommunikálni, sőt kell is. Ez az, amit sok család nem fog fel, hogy az újabb generáció már másként gondolkodik, és más elképzelései lehetnek bizonyos dolgokról, mint nekik.

Milyen sokan élnek úgy, mint Bernardáék: így kell viselkedni, nem teszünk meg bizonyos dolgokat, mert a szomszédok már hallgatóznak és mindenki a szájára vesz bennünket. És akkor mi van? Minden csoda három napig tart. Esetleg egy hétig. Miért jobb bezárkózni, varrogatni és elrothadni, mint kilépni az ajtón és a kapun, és megnézni, mi minden van odakint? Miért jobb az ablakból lesni az aratókat vagy Pedro el Romanót, mint szemtől szembe találkozni velük? Miért jobb az évtizedes, évszázados családi hagyományok szerint élni, mint felismerni, hogy lehet másként is? Hogy van választásunk. Hogy kereshetünk egy kulcsot, amely kinyitja azt az ajtót, vagy foghatunk egy kalapácsot, amivel lebonthatjuk azt a falat, amelyet közénk és a külvilág közé emeltek. És ha ezt megtesszük, ha ellentmondunk a családi tradíciónak, egyáltalán nem kell úgy végződniük a dolgoknak, mint a darabnak.

A drámából 1987-ben film is készült, ebből választottam képeket a bejegyzésbe. Egyelőre nem tervezem megnézni (a YouTube-on spanyolul legalább kétszer is fent van), elég volt Bernardáékból ennyi.

Bár ilyenkor, amikor negatív emberekkel találkozom akár az olvasmányaimban, akár a való életben vagy online, mindig megköszönöm, hogy az utamba kerültek, mert megmutatják, milyen nem akarok lenni.

Tegnap beléptem a Pinterestre, és a kezdőoldalon ez fogadott:

Federico García Lorca: Bernarda Alba háza

Eredeti cím: La casa de Bernarda Alba

In: Hat színjáték

Fordította: András László

344 oldal (281 - 341. o.)

Európa Kiadó, 2006

Képek: 20th Spanish FilmFestival és El Acorazado Cinéfilo

Szeretem az olyan videókat, amikben valaki elmeséli, hogy birkózott meg az impulzusvásárlással, ill. a vásárlásmániájával. Most én is megosztom, milyen utat jártam be, és milyen tapasztalatokkal gazdagodtam. Ez csak az én történetem, nem beszélek le senkit sem a következő vásárlásáról, hiszen mindenki azt csinál, amit akar, arra költi a pénzét, amire akarja.

Amikor 2010 tavaszán belevágtam a blogolásba, nem voltak terveim vele kapcsolatban. (Most is csupán annyi, hogy írok az olvasmányaimról, itt a Vers hétfőn, és akit érdekel, elolvashatja. Ha még tetszik is neki valamelyik bejegyzés, annak nagyon örülök.) Akkoriban többen is blogolásra adtuk a fejünket, ill. voltak, akik már egy ideje jelen voltak az online térben, így tőlük lehetett inspirációt meríteni. Akkoriban regisztráltam én is a Molyra, ahol elkezdtek gyűlni az ismerősök és láttam, ki és mit olvas. Ezek szintén ösztönzőleg hatottak a néhány héttel korábban készített kívánságlistám mellett. Mert nagyon sok alapmű (pl. Szabó Magda, Gabriel García Márquez, Jane Austen művei, a Jane Eyre) nem volt meg a könyvtáramban, és ezeket mindenképpen szerettem volna fokozatosan beszerezni. A lista már nincs meg, de legalább 70 vagy annál is több könyv szerepelt rajta, és azóta meg is vettem vagy kaptam őket, talán egy-két kivételtől eltekintve. És ez volt az az időszak (beleértve a következő éveket is), amikor azt gondoltam, ha megveszem ezt vagy azt a könyvet - főleg a friss megjelenéseket, esetleg recenziós példányt kapok -, elolvasom és utána írok róla, milyen menő vagyok. Igen, nekem ez volt az, ami másoknak a legújabb kütyü. Vagy a márkás táska vagy ruha.

Erre az egyik legjobb alkalom a heti Könyvmaraton volt, amikor az európásat többen is úgy vártuk, mint a Messiást, hiszen 40% kedvezménnyel szerezhettünk be nagyon sok vágyott könyvet. Mondanom sem kell, hogy a más kiadók akcióiban is a legtöbbször találtam valamit. Ráadásul minden évben ott voltak a nyári akciók és rendszeresen voltak egyéb akciós könyvek is a különböző webshopokban.

Így aztán szépen összegyűlt, amiket szerettem volna megkaparintani, és még mellé is jöttek az újonnan felfedezett szerzők könyvei.

Azért megjegyzem a saját védelmemben, hogy sok olyan könyvre tettem szert, amik ma már nem kaphatóak, és több azóta sem jelent újra meg. Ráadásul csak kevés mellényúlásom volt.

Néhány éve - már nem emlékszem, kinek a blogjában - olvastam év elején egy bejegyzést, hogy idén csak 10 könyvet engedélyez magának. Képzelheted, kedves Olvasó, hogy megdöbbentem! El sem tudtam képzelni, hogy valaki csak ennyi könyvet vesz egy évben! Azt meg pláne nem, hogy ez egyszer velem is megtörténhet.

A legdurvább évemben több, mint 200 könyvvel gyarapodott a könyvállományom, ezek között voltak olyanok, amiket a könyvtárban selejteztek ki és ingyen elhozhattam őket, és kb. 160 volt, amikért kisebb-nagyobb összeget fizettem. Mert milyen jó volt bemenni a könyvesboltba, ahol már ismertek, és minden alkalommal előkerült egy-két könyv a pult alól. Vagy egy nagy kupac és hátizsákkal mentem érte. Vagy épp a postára vagy az újságoshoz érkezett meg a rendelésem, és mehettem érte. Vagy futár hozta a kisebb-nagyobb csomagom. Az instant dopamin.

Könyvet vettem, ha rossz napom volt. Ha szomorú voltam. Ha jókedvem volt. Amikor megjutalmaztam magam, mert születés- vagy névnapom volt, jött a karácsony, sikerült a nyelvvizsgám, vagy épp lovas könyvet akartam olvasni. Így rendeltem meg Cormac McCarthytól a Vad lovakat, amelyet utána el is olvastam. Vagy csak este 10 volt, és online bármikor rendelhetek. Ha valami akciós volt, és valaki már olvasta, akivel hasonló az ízlésem. Vagy csak hagytam magam rábeszélni a boltban, mert csak 400 Ft-ba került.

Emlékszem, az egyik futár már ismert, és az egyik csomagom átadásakor megjegyezte, hogy: Jaj, ez a sok könyv, vagy valami hasonlót. Nem szóltam rá semmit, mert semmi köze hozzá, de egy kicsit meglepett a reakciója. Valószínűleg ő nem tartozik az olvasók táborába.

– A könyv drága mulatság, de közel sem annyira, mint az ágyúöntés.
Roberta Gellis: Lucrezia Borgia és a mérgek asszonya

Azt nem tudom, mennyit költöttem abban az évben, vagy összesen könyvre, de nem is foglalkozom vele, hiszen úgysem tudom visszacsinálni. Tudomásul vettem, hogy akkor egy olyan korszakom éltem.

Végül két éve belebotlottam a YouTube-on egy videóba, amelyben a Low Buy-ról és a No Buy-ról volt szó. Még ekkoriban is vásárolgattam, de már nem olyan nagy tételben, mint korábban. Szóval, ez a videó nagyon elgondolkodtatott minden vásárlásom tekintetében, úgyhogy azóta elsajátítottam ezt a szemléletmódot. Előbb gondolkodom, aztán teszek valamit a kosaramba vagy véglegesítem, bármi is legyen az. Megkérdezem magamtól, hogy feltétlenül szükségem van-e rá? Tudok-e nélküle tovább élni? Elvégre eddig megvoltam nélküle is. Ha ruháról van szó, akkor tényleg kényelmes? Nem szűk/bő? És mit szeretnék jobban: ezt a valamit vagy az árát? Mert lehet, hogy máshol/legközelebb egy sokkal jobban tetszőt találok. Vagy nem olyan fontos, majd a jövő hónapban veszem meg, esetleg később.

Tavaly összesen 5 könyv került a birtokomba, egyet kaptam és négyet vettem, ezekért is összesen az eredeti ár kb. harmadát fizettem. És sem a születésnapomra, sem a névnapomra, sem impulzusvásárlásként, sem a nyári akcióban nem vettem könyvet.

Ahogy már említettem, elkezdtem magammal foglalkozni, befelé figyelni és nem azt nézni, más mit olvas meg mit csinál. Már korábban is több hírlevélről leiratkoztam, néhányat még megtartottam, de már nem lesem árgus szemekkel félórákon keresztül, hogy milyen könyvek fognak megjelenni a közeljövőben. Már nem érdekelnek. A heti hírlevelekben ott van néhány, de nem teszem őket azonnal a virtuális kosaramba és nyomok a megrendelés gombra. Megváltoztak a prioritásaim. Persze könyvet venni mindig jó, de nem mindig a legfontosabb. Eszembe is jutott, hogy:

Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
(Simone Weill)

Hogy ne csak a heti portörlés közben fedezzem fel, hogy: Jé, tényleg, ez a könyv is megvan!, hanem olvassam is végre el. Pontosabban, ne nyomásként érezzem, hogy ezt is el kell olvasnom, hanem de jó, hogy ennyi mindenből választhatok. És a legérdekesebb, hogy a tavalyi olvasmányaim jelentős része újraolvasás volt, és a kevés beszerzésem mellett is, volt még mit olvasnom, nem kellett se könyvtárba mennem, se újat rendelnem.

Az idei évre sem tűztem ki, hogy konkrétan hány könyvet szerezhetek be (legyen szó vásárlásról, ajándékról), és még egyetlen könyvvel sem gyarapodott idén a könyvtáram. Meglepően idén is több újraolvasásom volt és van is folyamatban, és mostanában főleg a jó pár évvel ezelőtt vettekből választok olvasmányt.

Az instant dopamin kapcsán nemrég láttam egy jó videót, melyben Anna Reid arról mesélt, hogy egy fiók kitakarítása is instant dopamint jelent. Ez nagyon tetszett.

Ma már tudom, mi okozta a könyvhörcsög ámokfutását, és azóta nyugodtan elvan a ketrecében. Kívánságlistám most is van, és sok cím szerepel rajta, ill. különböző könyves webáruházakban is vannak mentett könyveim, de van olyan, amelyikbe már idejét sem tudom, mikor léptem be utoljára. A hírleveleiket pedig többször olvasatlanul törlöm. Ha pedig meg is nyitom őket, valahogy így érzem magam:

Rájöttem, hogy nem attól vagyok/leszek valaki, mert a legfrissebb megjelenéseket olvasom és utána, minél hamarabb, annál jobb, írok is róluk. Nem az határoz meg, hogy egy-egy bejegyzésem mellett hányas számot látok. Hogy hányat mutat a Blogger statisztikája.

Azt is felfedeztem, hogy attól, hogy a bejegyzésem megosztom a Molyblogolók zónában és valaki kedvenceli, nem biztos, hogy rá is kattint. És akkor mi van? Az én munkám attól még nem vesztett az értékéből, mert valaki úgy dönt, hogy nem olvassa el. Ettől nem leszek rosszabb vagy értéktelenebb. Ha nem, hát nem. Biztosan megvan rá az oka, ezzel nekem nem kell foglalkoznom. Ettől még ugyanúgy írni fogok máskor másról is ide.

Tavaly hallottam a JOMO-ról, ami a FOMO (Fear of Missing Out - A kimaradás félelme) ellentéte. Azaz: Joy of Missing Out - a kimaradás öröme. Kimaradok egy csomó molyos kihívásból és nincsenek plecsnijeim. Kimaradok abból, hogy előrendeljek egy könyvet csak azért, mert most mindenki azt olvassa. Vagy amit csak évek múlva fogok elolvasni, és az árát most inkább másra költeném vagy inkább félretenném. Kimaradok abból, hogy már nem töltök el egy csomó időt azzal, hogy a könyves webáruházakban az előrendelések között szemezgetek. Hogy azt az időt másra fordítom.

Tavaly kijött a DOC - Nelle tue mani c. sorozat második évada. Minden héten két rész volt belőle a RAI-on, de az elsőt sem néztem meg, pedig nagyon tetszett az első évada. Egyszerűen úgy döntöttem, hogy a főszereplő Andreánál van egy sokkal fontosabb Andrea az életemben: Én, és inkább vele szeretnék foglalkozni. Ennek eredménye lett, hogy most egy ilyen bejegyzést gépelek. Ezt találtam meg a Jennifer Lopez könyvében is:

De aztán belefutottam egy Charlie Chaplin idézetbe:
Amint elkezdtem szeretni önmagam, megszabadultam mindentől, ami rossz nekem – ételektől, emberektől, dolgoktól, helyzetektől és mindentől, ami lehúzott és eltávolított önmagamtól. Először egészséges egoizmusnak neveztem ezt a hozzáállást. Ma már tudom: ez önmagunk szeretete.

Ez pedig nem attól függ, hogy hányan olvassák a blogom, hányan iratkoznak fel rá, vagy nekem hány könyv van a polcaimon.

Képek: Freepik és Unsplash.

Molnár Ferenc 1928-ban bemutatott vígjátéka, az Olympia egy osztrák fürdővárosban játszódik a boldog békeidőkben. Itt ismerjük meg Linát, aki nem nézi jó szemmel, hogy Olympia, a trónörökösné első udvarhölgye, egy huszárkapitánnyal flörtöl, és aggályait megosztja régi barátjával, Alberttel is:

ALBERT Azt a rettenetes szót magyarázd meg, hogy: "nem becsüli meg magát". Ezt indokolni tartozol.
LINA Tudom. Íme az indokolás: Olympia hercegnő, a trónörökösné első udvarhölgye egy közönséges huszárkapitánnyal flörtöl egy osztrák fürdőhelyen. És a föld nem mozdul meg alattuk.
Albert hallgat és nagy füstöt fúj
Én látom a hallgatásodat, bár füstfelhőbe burkolod. (Albert mozdulatára) Nem, nem! Te hallgattál! Úgy látszik, nem alaptalan a vád. Egy kapitánnyal. Mit Herrn Rittmeister Kovács vom k.u.k. nem tudom, melyik Husarenregimenttől. Herr Kovács. Még csak nem is "von" Kovács. Összesen két hete, hogy itt vannak. Két hete ismerik. Ez sok, ameddig ő elment. Pedig milyen óvatos anyja van! És az ezt tűri. És az apja egy herceg Plata-Ettingen, lovassági tábornok, őfelsége hadsegédje. És a leánya ezt meri! Mit szólna Fülöp, ha ezt tudná? Ő, aki úgyszólván oroszlánként küzdött, míg lányát erre a polcra emelte? Nos, mit felelsz?
ALBERT Ezen a polcon te szerettél volna ülni.
LINA Úgy van. Miért tagadjam? De én másként viselkedném.
ALBERT Lina, te igen veszélyes intrikát folytatsz. Lina, te elvesztetted a mértéket. Lina, te énreám ne számíts. Én nem tűröm ezt a hangot, amelyen te Olympiáról beszélsz. Ezt nyíltan kimondom. Nem tűröm. Olympia egy hófehér és jéghideg hölgy. Az ő női tisztasága minden kritikán felül áll. Ezért is lett azzá, amivé lett. Mintája a szoborszerű fenségnek. Hogy merészelsz te ezzel a görög istennővel szemben ilyen szót használni: "flört"? Egyáltalán hol tanultad ezt?
LINA Bocsáss meg, ő is ember. Ezt onnan tudom, mert rokonom. Húszéves volt, mikor férjhez ment Orsolini herceghez, és egy év múlva már özvegy volt. Gondold meg, azóta tizenegy év telt el és ő...
ALBERT Úgy él, mint egy szent. (Parancsolóan) Mint egy szent!

A problémát csak súlyosbítja, hogy Olympia anyja, Eugénia esténként a kapitánnyal bridzsezik. Lina tovább folytatja az Olympia elleni intrikáit, de a család Alberttől mindenről tudomást szerez, és Ettingenné folyamatosan visszavág a nőnek.

Ettingenék másnap reggel, a tábornok érkezését követően, Velencébe készülnek, így megoldódni látszódik az ügy, azonban az este folyamán megjelenik Krehl császári királyi csendőr alezredes, aki meglepő dolgot tudott meg Kovácsról.

Mindez kellően felkavarja az állóvizet anya és lánya életében, akik mindent elkövetnek, hogy helyre hozzák a dolgokat.

Megvirrad, megérkezik a tábornok, és a darab újabb fordulatokat tartogat.

Molnár Ferenc A hattyú után ismét az előkelő körökből választotta szereplőit, akik számára a legfontosabb a rang, hogy ennek megfelelően viselkedjenek és senki és semmi ne szennyezze be a család (hír)nevét. Itt természetesen Lina az, aki erre a leginkább igyekszik felhívni a figyelmet, és mindezt előszeretettel teszi, azonban Ettingenné és Olympia is helyre teszi a cselszövőt. Közben pedig ők is tudják, hogy hibát követtek el, és egymás között azon vannak, hogy minél előbb kikeveredjenek a csávából.

Ahogyan A hattyúban és Az üvegcipőben is - itt is érzem, hogy sokkal elgondolkodtatóbb, mint amilyennek először tűnik. Mert valóban szórakoztató az Eugénia és a Lina állandó szópárbaja, ám a hercegné többször is elég keményen helyre teszi ellenfelét. Mert van, akinél csak ez működik. Azonban ha Lina helyébe képzeljük magunkat, ezek a megjegyzések nem mindig olyan szórakoztatóak:

ETTINGENNÉ Te szerelmes voltál az uramba. És ma én vagyok a felesége.
LINA Mert én nem léptem át a határaimat.
ETTINGENNÉ Vagy mert az uram nem lépte át a határaidat.
LINA Jenny, ez már nem csípés, ez szúrás.
ETTINGENNÉ Legalább fáj, édesem?
LINA Nem annyira, mint ahogy te szeretnéd.

Viszont a Krehl és Ettingenné közti párbeszéd már valóban vicces:

ETTINGENNÉ Hát kérem. Tiszta fejjel és okosan. Először is, mi a tényállás: lányomnál: flört, nálam: bridzs. Ön értelmetlenül néz rám Talán nem tudja mi az: flört?
KREHL Hogyne tudnám, főméltóságú asszony. Négy gyermekem van.
Olympia megrémül
ETTINGENNÉ Annak ahhoz semmi köze. Ön téved. Flörtnek nevezzük azt az ártatlan évődést...
KREHL (közbevág) Ó! Pardon! Ezer bocsánat! Hogyne ! Tudom! Flört az a szelíd kis finom kokettéria, ártatlan kacérkodás...
ETTINGENNÉ Úgy van.
KREHL Hogyne! Én ostoba! Ezer bocsánat! Összetévesztettem a bridzzsel.
Ettingenné megrémül
ETTINGENNÉ Ön ismét téved. Bridzs egy kártyajáték.
Krehl bámul
Bridzs egy ártatlan játék, amit négyen játszanak. Flört egy ártatlan játék, amit ketten játszanak.
KREHL Köszönöm. Bocsánat tudatlanságomért. De vidéken élek.

Az Olympia és a Kovács közötti párbeszédek egy kicsit emlékeztettek A hattyúban az Alexandra és Ági közöttiekre. Talán nem véletlenül. Mindkét műben a nők fedeznek fel magukban eddig még ismeretlen érzéseket, amikről tudomást kell venniük és el kell dönteniük, mihez kezdenek velük. Azonban ebbe másoknak is van beleszólásuk a környezetükből.

Albert egyik jellemvonása talán sokaknak lesz ismerős: Lina az ő viselkedésével kapcsolatban is megjegyzéseket tesz, amiken a férfi egy ideig rágódik. Igen, nekem is ismerős volt ez a helyzet, de mára már megtanultam, hogy a más véleménye nem az én véleményem.

A tábornok színrelépése is tartogat humoros pillanatokat, és ő ezt meg is tudja indokolni, amit nagyon jó ötletnek tartok Molnár Ferenc részéről: civilben másként viselkedik, mint a katonák között. Persze, ez egyértelmű, de ilyenkor egy másik, szokatlannak tűnő arcát mutatja meg.

Az Olympia szórakoztató olvasmány és színdarab, de érdemes jobban odafigyelni és felfedezni benne a mélyebb tartalmakat is:

OLYMPIA Nem vagyok polgári nőstény. Felsőbb ember vagyok. Hiszek még az élettani értelemben vett felsőbbségemben is. Én több vagyok, mint ember. Mi kötelezve vagyunk így cselekedni, mikor egy piszkos világ megbolondult körülöttünk.

A színmű felhasználásával 1960-ban, Kertész Mihály rendezésében film is készült, A botrány szele címmel, melyben Sophia Loren játssza Olympiát, és elég sokat változtattak a cselekményen. Mindenesetre, ha megnéztem, írok róla pár sort. Addig is itt a film eredeti előzetese:

Molnár Ferenc: Olympia

In: Színművek

489 oldal (411 - 483. o.)

Európa Kiadó, 1999

Isadora Duncan nevével először a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt c. filmben találkoztam, amikor Andie (Kate Hudson) a róla elnevezett gyémántnyakéket viseli. Bevallom, akkor eszembe sem jutott, hogy utánanézzek, ki is volt ő.

Aztán, majdnem tíz éve, egy őszi napon épp egy antikvár könyvet készültem megrendelni, amikor a webshop feldobta ezt a regényt. Akkoriban nagyon impulzusvásárló voltam, és gondoltam, miért ne rendeljem meg ezt is? A könyvek megérkeztek, és Isadora bekerült az egyik kupacomba, meg is feledkeztem róla, legfeljebb portörlés és pakolás közben találkoztam vele újra.

Tavaly a limoncellós könyvben ismét felbukkant. Egy idézet van tőle, amelyben elmeséli, mennyire lenyűgözte Botticelli A Tavasz c. festménye. Ez volt az a pillanat, amikor elővettem kupacból a regényt, és végre rendesen belelapoztam, és erre a részre bukkantam:

- Az biztos, Dora, hogy különös olvasmányai vannak. Ki hallott már olyat, hogy valaki egy jachttúrára Platón Állam-át és Karl Marx A tőké-jét hozza magával? A végén még meggyőz róla, hogy vérbeli forradalmárral van dolgom.
- De hisz valóban az vagyok, kedvesem - feleli legmézesebb hangján a nő.

Képzelheted, kedves Olvasó, hogy elkezdtem mosolyogni, amikor ezt olvastam, mert rögtön eszembe jutott a blogom mottója, és megtaláltam a közös pontot Isadorában és bennem. A párbeszédnek van előzménye is, ugyanis Isadora éppen Walt Whitmantől olvassa a Fűszálakat. Mondanom sem kell, hogy ez volt a döntő pillanat, amikor elhatároztam, hogy ideje megismerkednünk, és hamarosan végre el is kezdtem olvasni a regényt.

Isadora Duncan 1877. (egyes források szerint 1878-ban, de a sírkövén is 1877 szerepel) május 26-án született San Franciscóban, negyedik gyermekként, nővére (Elizabeth) és két bátyja (Augustin és Raymond) után. Édesanyja, a zongoratanár Mary, ír családba született, édesapja, Charles, Oxfordban tanult, de az Újvilágba utazott szerencsét próbálni. A házaspár útjai nem sokkal Isadora születése után külön váltak, mivel Marynek elege lett férje kicsapongásaiból, aki tőzsdei spekulációkból élt, és többször is mindenét elvesztette.

Apja a nyolcadik születésnapján jelent meg újra az életében, és fagylaltozni vitte a kislányt, azonban az anyja az esetet követően nem engedte, hogy volt férje újra találkozzon vele. Egy évvel később, Isadora, aki - Raymond hatására - rajongott az Odüsszeiáért, egy Görögországról szóló rövid verset kapott a születésnapjára Charles Duncantől, akivel ezután meg is szűnt a kapcsolata.

Hiánya ellenére, vagy inkább annak következtében Charles Duncan eltörölhetetlen nyomot hagyott lánya szellemén: éppen az űr, a törés érzetét tudatosította benne, és azzal egyidejűleg ráébresztette a saját másságára. Abban a korban, amikor az ifjú lányok a házasságban a földi boldogság fennkölt állapotát látták, Isadora szeme előtt az ellenkező képzet eleven példája lebegett, és megvetendő rabszolgasorsnak tekintette azt a szentséget, amely két embert egész életre egymáshoz köt. Egy ízben - tizenkét év körül járhatott ekkor - véletlenül kezébe került George Eliot Adam Bede című regénye. Míg a legtöbb regény cselekménye előírásosan torkollt a boldog házasságba, ez az evangéliumi erkölcsiségtől áthatott komor melodráma egy olyan lányról szólt, aki megöli házasságon kívül született gyermekét, és becstelenségben végzi. Isadora számára reveláció volt ez a könyv. Ettől fogva eltökélte, hogy életét a nők felszabadításának szenteli, s harcol azon jogukért, hogy szabadon szülhessenek, anélkül, hogy kiszolgáltatnák magukat annak a szerződésnek, amelynél lealacsonyítóbbat szabad emberi lény el sem képzelhet.

Isadora sajátos gondolkodásmódjának kialakulásában az anyai nevelésnek is jelentős szerepe volt.

A család folyamatosan költözött, mert állandó pénzügyi nehézségeik voltak, ismeretlen volt számukra a fegyelem szó, folyamatos rendetlenség és káosz között éltek, mégis csodálatos estéket töltöttek együtt. Mary zongorázott, majd felolvasott a gyerekeinek, Augustin Shakespeare-t szavalt, Isadora pedig Mendelssohn zenéjére táncolt.

Jóllehet Maryt ír katolikus családban keresztelték meg és nevelték, házassága felbomlása után minden átmenet nélkül beszüntette vallása gyakorlását. A szenvedély, amely hívő korában fűtötte, mostantól az Isten elleni irgalmatlan harcban talált magának új formát. (...) Teológia elleni indulata odáig ragadta, hogy elhatározta: már apró gyermekkorukban felfedi előttük, hogy a Télapó, akárcsak maga a Jóisten, nem egyéb, mint a hiszékeny lelkek megtévesztésére szánt, minden ízében kiagyalt komédia. Ezenkívül másra nem is tanította meg őket, azon túlmenően, hogy beléjük oltotta a földi javak iránti megvetést, a szinte rögeszmés rendetlenséget, a végletekbe menő idealizmust, a kalandos kedvet, és mindenekfölött a Művészet, a Szépség és a görög föld kizárólagos kultuszát.

Isadora utálta az iskolát, melyet végül ott is hagyott és maga kezdett tanítani. A klasszikus táncoktatással is problémái akadtak, ő a táncot is másként képzelte el.

Ritka, szinte páratlan eset: egyszerre született táncosnőnek - és pedagógusnak. Miközben megújítja a táncot - anélkül, hogy valaha táncolni tanult volna -, felfedezi magában az elhivatottságot, hogy továbbadja művészetét. Még nincs tízéves, amikor egy napon édesanyja féltucatnyi kislány gyűrűjében találja: most vezeti be őket az arabeszk és a développé titkaiba.
- Miféle játék ez, Isadora?
- Ne aggódj, mama, csak táncórát tartok.

Isadora bár otthagyta az iskolát, a saját önművelését nem hagyta abba: sokat olvasott, mely szokását később is megtartotta.

Augustin bátyjának köszönhetően kezdődött a Duncan-klán karrierje. Előbb csak a környékbeliek előtt lépnek fel, majd turnéra indulnak. Isadora népszerűségre tesz szert és Augustin Daly leszerződteti a társulatához, azonban a fiatal lány nem erről álmodott, nem így képzeli a pályáját, ezért egy nap kilép, és kiadja a parancsot: irány Európa!

Isadora a Szentivánáji álomban tündérként
(1896 - Augustin Daly társulatában)

A család nem mindennapi módon érkezik meg az öreg kontinensre, ahol számos buktató vár még rájuk, főleg Isadorára, aki végül ünnepelt táncosnővé válik. Meghódítja Berlint, Budapestet, eljut Görögországba, Párizsba, iskolát alapít és Oroszországban turnézik.

Közben a családtagok útjai is elválnak, és Isadora szerelmi életét is megismerjük. Nagyon tetszett, hogy Isadora nem volt könnyűvérű nő, és eszembe is jutott róla - az egész életét tekintve -, hogy tipikus példája a zabolátlan nőnek, akiről a Farkasokkal futó asszonyokban olvastam. Felbukkan a színen a híres korabeli színész, Beregi Oszkár; a színházreformátor Gordon Craig (aki konkurenciát látott benne), a milliárdos Paris Singer, avagy Lohengrin, ahogy Isadora hívta, Szergej Jeszenyin és még sokan mások is.

Jeszenyinről meg kell jegyeznem, hogy nem ismertem az életét, csak azt tudtam, hogy fiatalon (huszonhét évesen) halt meg és zseniális költő, hiszen a blogba is többször választottam verset tőle. De emberileg nagyon nehéz lehetett a környezetének. Az az érzésem, hogy önmagával sem volt tisztában, hiszen folyamatosan azt hajtogatta, hogy ő Oroszország legnagyobb költője és otthon őt annak tartják. (Tudjuk, hogy csak azt kell bizonygatni, ami bizonytalan.) Mindezt a pökhendiséget talán el is néztem volna, de az agresszivitását már nem. Nem is értettem Isadorát, hogy bírta ennyi ideig mellette? Amikor Gordon Craig rá akarta venni, hogy ne lépjen többet színpadra, Isadora azonnal kapcsolt, de Jeszenyinnél már nem. Míg a rettenetes pár közös életének részleteit megismertem, olvastam A kígyó és hal c. mesét, és eszembe is jutott utána, mennyire illik ez a mese rájuk is.

Isadora és Szergej Jeszenyin

Isadora pályája során eljutunk Bayreuthba, találkozunk Cosima Wagnerrel, Olaszország ünnepelt színésznőjével, Eleonora Dusével, megismerjük Isadora hűséges barátnőjét, Mary Destit is. Elkísérjük Isadorát a turnéira, megismerjük a Duncan család egy vad álmát, visszatérünk New Yorkba, eljutunk Szovjet-Oroszországba, tanúi leszünk az I. világháború eseményeinek és a mezítlábas, tunikás táncosnő számos boldog és szomorú pillanatának, tragédiájának.

Isadora Duncan számomra egy kivételes nő volt minden hibájával egyetemben, és élő bizonyítéka annak, hogy vannak pályák, hivatások, amikre egyszerűen az emberek születnek, és ehhez nincs szükségük semmilyen végzettségre. Ilyen pl. a művészet. Nyilván gyakorolni kell, de itt nem minden a papír.

A fiút éppoly kevéssé tanították írni, mint az asszonyt táncolni. Mindkettőjük géniusza belülről vezérli őket, a lélek olyan régióiból, amelyekről lepattannak a köznapi normák, a amelyeket nem érint meg sem az úgynevezett "kultúra", sem az úgynevezett "hagyomány".

Maurice Lever alapos kutatómunkát végzett a regény megírásához, bár Isadora nők iránti vonzalmáról nem ejt szót, mégis volt egy rész, ahol ezt megsejtettem. Összességében nagyon szerettem olvasni (olvastatta is magát), nagyon megszerettem Isadora Duncant, a találékony, karakán fiatal lányt és nőt, aki kitartott a céljai mellett, aki élete végéig önazonos maradt, és ugyanúgy nem volt tökéletes, ahogy egyikünk sem az. Természetesen voltak az életének olyan nyilatkozatai és eseményei, melyekkel nem értettem egyet, de ez az ő élete volt.

Nagyon hálás vagyok a tíz évvel ezelőtti énemnek, aki a virtuális kosarába tette ezt a könyvet, mert most megismertem egy olyan nőt, aki - az élete bizonyos területeit tekintve - mindannyiunk számára példaértékű lehet.

Az alkotás örökös küzdelem, nem utolsósorban önmagunk, saját sérüléseink ellen. Higgyenek nekem... Mindent el kell követnünk, hogy szeretetet és örömöt adjunk másoknak, bármi legyen az ára. Ó, ha tudnák, micsoda pokol ez!

Így táncolt Isadora:

Maurice Lever: Isadora Duncan

Egy élet regénye

Eredeti cím: Isadora Duncan - Roman d'une vie

Fordította: Szántó Judit

555 oldal

Európa Kiadó, 2003

Képek:

Isadora Duncan - Wikipedia

Beregi Oszkár - Wikipedia

BnF Gallica

Paris Singer - Wikipedia

Gordon Craig - Wikipedia

Ismét elővettem Boldizsár Ildikó Életválságok meséi c. könyvét, és ma olvastam belőle ezt a mesét, amely arra is emlékeztet, hogy a meseolvasáshoz is és azok feldolgozására is időre van szükségünk. Mindenkinek a saját idejére. Ha a könyv végére érek, írok majd róla, de ezt a mesét feltétlenül szerettem volna megosztani.

A királyné, aki madárnak képzelte magát

Élt egyszer egy királyné, aki elveszítette gyermekét, egyetlen szép fiacskáját. A kisfiú halála akkora bánatot okozott az asszonynak, hogy nagy fájdalmában azt képzelte, madárrá változott. Meztelenre vetkőzött, bebújt az asztal alá, majd kenyérmorzsával és magvakkal kezdett táplálkozni, miközben madarak módjára ugrándozott, és azt csipogta: csip, csip, csipcsirip.

Senki sem tudott segíteni a szerencsétlen királynén, mígnem egy bölcs és szent ember jelentkezett a királynál, és azt mondta, hogy ő meg tudja gyógyítani az asszonyt. A király nagy örömmel fogadta. A remete bement a királyné szobájába, és az első dolga az volt, hogy ő is meztelenre vetkőzött, majd bebújt az asztal alá, és morzsákat meg magvakat kezdett csipegetni, éppúgy, ahogy az asszony tette. Amikor a királyné közelebb tipegett hozzá, elmondta neki, hogy ő is madár, és engedje meg neki, hogy itt lakjon vele. A királyné beleegyezett. Így éldegéltek az asztal alatt sokáig, a királyné csak azt mondogatta: csip, csip, csipcsirip, a remete pedig emberi nyelven szól hozzá.

Egyszer a remete azt mondta a királynénak, hogy a kenyérmorzsák és a magok nagyon finomak ugyan, de ő szeretné megkóstolni az emberek étkeit is, és szépen kérte a királynét, tartson vele. Biztosította őt arról, hogy attól még továbbra is madarak maradhatnak, ha más ételeket is megkóstolnak.

Hosszas gondolkodás után az asszony ráállt, és attól kezdve már emberi ételeket is ettek mindketten. Néhány hét után a remete kérlelni kezdte az asszonyt, hogy öltözzenek emberi ruhákba, mert ő már fázik, és az asszonynak is jót tenne egy szép ruha. Hosszas ellenállás után végül ráállt a királyné, hogy felöltözzön, és hamarosan magára is vette legszebb ruháit.

Újabb hetek eltelte után a remete arra kérte őt kedvesen, hogy most már másszanak ki az asztal alól, mert annyi sok érdekes történik odakint, és megkérdezte, kíváncsi-e a királyné arra, hova repülnek a madarak, ha megették a magokat. A királyné szeme kíváncsian felcsillant, és bár a remete attól kezdve sokat mesélt neki a madarak útjairól, sok időnek kellett eltelnie, mire a királynő kimászott az asztal alól. Akkor a remete sorra megmutatta neki előbb a palota termeit, aztán a kert fáit és virágait, majd az erdőt és a patakot, végül szép lassan visszavezette az emberek világába. A király boldog volt, hogy visszakapta gyönyörű feleségét, akinek hamarosan csodaszép gyermeke is született.

(indiai mese)