Aztán már jó évtizede Szobotka felesége vagyok, mikor egyszer jön hozzám látogatóba Gerhard. Épp Rába van nálunk vendégségben. Gerhard nem tudja, hogy nekem férjem van. A férjem nem tudja, hogy itt az ajtóban a volt vőlegényem. Rába Gyurka meg nem tud semmit. 

De egyet mindjárt megtud, hogy itt oltári nagy balhé lesz rögtön. Kész tragédia. Kezemben a teáskanna, és elkezdem csorgatni a forró vizet a lábamra. Első fokú égési sérüléseket szenvedek, de nem szólhatok, mert itt van a Gerhard, és itt van a Rába, és emellett a férjemre is tekintettel kell lenni. Látja, hát az én életem egy kész színdarab.

Például én a doktori disszertációmat annak idején a rómaiak szépségápolásáról írtam, ilyen disszertációt addig még nem látott a Debreceni Tudományegyetem, szenzáció volt, és doktor is lettem, Summa cum laude, az antik szépségápolás rejtelmeiből. 

   Első pillanatra talán különösnek látszik, hogy valaki azt a kérdést szegezze az auktorok méltóságteljes sorainak: milyen volt a szépségápolás Rómában, de a latin irodalom ismerete azt mutatja, hogy a költők és írók nem jártak mindig koturnusban, s nemcsak fegyverről és vitézről énekeltek. Asszony volt Rómában, s ha asszony volt, szépségápolásnak is kellett lennie. Mert a női lélekben már a legrégibb időktől benne él a vágy, hogy szép legyen, és ha szép, akkor még szebb, sokkal szebb asszonytársainál.

De hogy mért hagytam aztán abba a versírást? Csupa keserű dologról lehetett csak verset írni akkoriban, én is ezt próbáltam csinálni. De nekem elegem lett egy idő után abból, hogy a versekben mindenki azt írja meg, hogy neki milyen rossz. Ezt nem így kellene, gondoltam, hogy a folyóiratok tele vannak ezzel a sok szomorú verssel. Aztán Piroska nagynéném temetésén ért valami, 53-ban. Mindenki mindennel foglalkozott azon a temetésen, csak épp az elhunyttal nem foglalkozott senki. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert nagyon szerettem Piroskát. Gondoltam, ezt kellene megírni. Ez a temetés volt írói életemnek a legfontosabb pontja. Megírni, de nem versben, hanem regényben. 

- Mit szól ahhoz, ha írónőnek nevezik?

- Világéletemben utáltam a nőket, akik csak nők. Az irodalom egy. Aztán születnek olyan írók, aki férfinak születnek, és olyanok, akik nőnek, a nagyon művelt apácáktól kezdve, akik már az Árpád-korban kéziratokat másolnak, és van érzékük az irodalomhoz. A jó író jó író, a rossz író meg rossz író. Ezt onnan tudom megkülönböztetni, hogy erre képeztek az egyetemen. Eszerint magam is író vagyok, meg tudom ítélni. Egyet biztosan tudok: ha a halálos ellenségem jót ír, akit úgy utálok, hogy ha ránézek, akkor rossz napom van, de ha jót ír, akkor azt mondom, zseniális, amit letett az asztalra, és köszönöm neki a magyar irodalom nevében. Nem mondaná meg különben, hogy mikor szült Tolsztoj? Vagy mikor nézte meg a feleségét, hogy az hogy szül? Mert nem hinném, hogy megnézte. Mégis tudta, hogy van az. Vagy nem mondaná meg, hogy én mikor voltam Béla király? Mert nekem a színész mondja vissza: hogy lehet az, hogy te színész is vagy meg férfi vagy és no egyszerre, meg özvegy öregasszony és gyerek? Sose voltál férfi, de tudod, hogy milyen a férfi. Soha életében nem volt jó író, aki csak nőíró volt. 

De én a darabokban is csak arról tudtam mindig írni, amit én éltem át, vagy aminek tanúja voltam. Csak aztán áttranszponáltam más korokba. Én Ágyai Szabó Mária Magdolna Lenke Alexia vagyok, de önszántamból csak Szabó Magda, és mindig azt írtam, amit én tudok. A színháznak is, hiába játszódik a cselekmény valamely történelmi korban. Rájöttem, hogy senki nem írta meg például a kereszténység kezdeteit, úgy, hogy annak a traumáját is érzékeltesse, így jöttek a nemzeti drámák. Kezdődött az Az a szép, fényes nappal, folytatódott a királydrámákkal.

- És az esszé műfaja hogyan jött még a többihez?

- Felháborított Gyulai Pál dolgozata arról, hogy a nők nem alkalmasak az irodalomra és az értelmes beszédre. Inkább azt mondja meg nekem, mit lopott el ő Vörösmartyból a Szép Ilonka elejéről! Hát, ha Gyulai az általa már ismerhető francia vagy angol irodalomra gondolt volna, láthatta volna, milyen sületlenséget beszél. Máskülönben én eredetileg egyetemi pályát képzeltem magamnak. Az esszéket tulajdonképpen azért írtam, mert arra gondoltam, szükségesek olyan elemzések, amelyek az íróból indulnak ki. Az alkotó emberből. Ilyenek mintha kevésbé lennének manapság.

   Az érzés, amellyel csomagoltam, nem hasonlított a lámpalázhoz, de nem is volt mentes bizonyos kétségektől. Frankfurtot, ahová nyugat-német kiadóm meghívására szintén készültünk, nem éreztem problematikusnak, gyerekkorom óta beszélek németül. Hanem hogy Párizsban mit csinálok? (...)

   Franciául – már mint megérteni egy elém került szöveget – voltaképpen azokban az esztendőkben tanultam meg, amelyek számomra nem az alkotó, hanem a reprodukáló munka, a műfordítások időszakát jelentették. Szótárral, sírva, nyögve, nagy kínnal és szörnyen káromolva a zöld hajú M. nénit és az áldott lelkű H. tanár urat, aki bár ne gumizta volna ki mindig a szekundákat, de megtanított volna franciául, sorra kibogoztam a francia klasszikus irodalmi szövegeket, s ahol valamit végképp nem értettem, kisegített az intuícióm. Mikor utazás előtt elkezdtem sorba szedni, mi mindent fordítottam én az ötvenes évek első felében franciából, magam is elképedtem a névsoron (...).

A Carnavalet-ban dühöngök, mert itt a forradalmi emlékek nagy része, s nincs időm ráhajolni a vitrinekre, vagy megnéznem a guillotine struktúráját, pedig olyan csinos elefántcsontmodell mutatja, hogy működhetett. De az eredeti vasát azért megérintem, a Conciergerie-ban találom meg, átlépdelünk a csarnokon, ahol a közös zárkások voltak, megnézzük, hol volt fogoly Mária Antónia, hol készítették elő kivégzésre az elítélteket; ajtócskák nyílnak, folyosók világosulnak meg. Egy majdnem sötét teremben gyönyörűen felfutó ívek alatt aztán egyszer csak ott a nyaktiló vasa, éppen alatta állok, felágaskodom, megérintem. Egy öreg külföldi hölgy borzadva kapja le a szemét rólam, én meg elpirulok, nem tudom megmagyarázni neki, hogy nem akartam levágni senki fejét, és szadista se vagyok, csak éppen dolgozom. Nekem ilyen sajátságos munkám van, hogy mindent meg kell néznem. Ahogy leültem a kútra a Conciergerie kis udvarán, ahogy kimértem a pár lépést, amennyit a sétálók megtehettek, vagy ahogy megbámulok a parkban egy rózsát, vagy egy kirakatban a mákdarálót, megnézem a guillotine-t is. Ez a foglalkozásom.

- Igaz a hír, hogy most sorra meg fognak jelenni újra a Szabó Magda-könyvek Párizsban?

- Nyolc könyvemet vette meg egyszerre Madame Hamy. Ha valaki megszeret valakit, akkor megszereti. Én is megszerettem ot, mikor most ősszel nála jártam, a lakását is, a fekete macskáját is. Legjobban azt, mikor egyszer azt mondta, hogy nem viszlek el ebédelni, hanem csak leszaladok a közértbe, az ottani közértbe, és hozok valamit, és akkor végre nem kellett sehova se elmenni, és nem kellett fegyelmezetten viselkedni a fárasztó fogadások meg interjúk után, amiken Párizsban a díjátadást követően át kellett essem. Nagyon érdekes jelenség a hölgy, nem csak nagyon okos, de nagyon művelt is, viszont csupa indulat. Tehát ha haragszik, akkor haragszik. Ez az a nő, akiről azt írná Jókai Mór, hogy villámot szór a szeme. Sose hittem volna el eddig Jókainak, hogy ilyen van, most már elhiszem.

 A Szent sírja. Megállok előtte, iparkodom elképzelni, hogy itt van eltemetve, próbálom elhinni, hogy valóban járt Rómában, a Quo Vadisra gondolok, mindent elkövetek, hogy azt tudjam érezni: most egy rendkívül jelentős ember sírja fölé hajlok, aki a legnagyobb veszedelem árnyékában se lett hűtlen ahhoz az ideológiához, amelyben hitt, amelyet képviselt. Ám, nem tudok érezni semmit. A szabály kendőt köttetett a fejemre, el kellett takarnom a vállamat, a fél hátamat, pedig amúgy is majd meghaltam a melegtől, borzasztóan irritál ez a maszk, ami annyira nem illik hozzám, de ami nélkül nem léphetek be egyetlen főtemplomba sem itt. Járkálunk, a turisták beszélgetnek, a középkori ruhás egyháziak azzal is megelégednek, ha valaki üvegnylonstólába burkolta be magát, s igaz, hogy mindenhol átüt a bőre, de eleget tett a szabálynak. Dühöngök. Azt magyarázom, azon nem múlhatik semmi, van-e hajamon valami, vagy se, különben is hülyeség az egész, mert a férfiaknak meg azért szólnának, ha kalapban mennének be. Mért kell nekem fedett fejjel járnom, ha a férfiaknak fedetlennel muszáj? De ha már ez a rögeszméjük, akkor vegyék komolyan a saját szabályaikat, s ne elégedjenek meg üvegnylonnal meg látszattal. „Slussz – mondja T. –, gyere ki a Pietróból, nem neked való, nincs humorérzéked, meg különben is puritán vagy és süket az áhítatra. Eriggy csak vissza szépen a latinjaid közé.”

Maja végre felfedezi, hogy autóbusz áll a pályaudvar előtt, az üdülő autóbusza, felkászálódunk rá öten, és berobogunk a városkába. Ki se nézek, morgok. T. folyton figyelmeztet: milyen csuda vidéken járunk. Olyan undok vagyok, amilyen csak én tudok lenni, ha rossz kedvem van, s éppolyan fölényes, mintha minden nyaramat rivierai környezetben tölteném a Kaukázus lábánál, és természetes élményem volna, hogy a kertekben érik a citrom, a narancs, utunkat kétfelől piros és fehér leandercserjék szegélyezik, a levegő csupa virág- és fűszerillat, ciprusok fúródnak az égbe, az út mentén kövér pálmafák és a kertekben a szőlőlugasok mellett ott érik a füge. T. mélázik: miféle fák lehetnek ezek? „Fene fák” – felelem, szegény Maja ártatlanul ismétli: „fenefa”… Nem tudja, mi az a fene. Fenét fene, mondja T. dühösen, olyasmi, mint az ecetfa. Egyikünk sem látott még eukaliptuszt.

   Velence felé utazva tovább pihen Arbaces cselszövénye s a gonosz kis Nydia. Látnom kell az utat, mert most Catullus vidékén fut a vonat. Miser Catulle, desinas ineptire et quod vides perisse perditum ducas*. Venusta Sirmio, Lacus Benacus,lehet hogy életem alapélményei között a legalapabbat köszönheti Catullusnak tizenhárom éves gyerekszívem riadalma, az odi et amo fogalmát, hogy ez a két érzés egyszerre is lehetséges.

   Ma búcsúzni kellene.

   Elképesztő gondolat. Felkönyöklök az ágyban, dübörögni kezd a szívem. Ej, hát ennyire fog fájni? Most vagyok itt először, még hetek várnak rám, hosszú hetek, s én tachycardiás leszek arra a gondolatra, hogy el kell utaznom Rómából? Micsoda hülyeség ez? Lenyelek egy pasztillát, átkozódom, magamat szidom, Rómát, azt, hogy idejöttem, ez egyszerűbb, ez a dohogás, mint hogy becsületesen átadjam magam a felismerésnek: valami kifogott rajtam, erősebbnek bizonyult nálam, egyszerűbb annál is, mint hogy rájöjjek, még mindig nem lettem eléggé kemény, még mindig érzékeny vagyok, nem elég tárgyilagos. Na keljünk fel, ne komédiázzunk, még van egy nap, menjünk valamerre. Mi volt a legfontosabb, hova induljunk? A Forum? Jó!

Ülök a Loggia lépcsőjén, hátam mögött Cellini Perseusa meg az Aiax. A turisták fagylaltoznak, hűsítőket isznak, a tér hullámzik, senki sem akar hazamenni. Itt lágy az éjszaka, rugalmas, ellenálló szövedékű, állandó nevetés himbálja az utcákat – én nem oldódom. Ideges vagyok, kielégületlen. Még égnek az üzletek fényei, a boltokban minden portéka olasz ára mellett angolul is ki van írva, mibe kerül. Nem volna pénzem vásárolni, de ez nem bánt, ez sose bánt. Hogy nem jutok hozzá Firenze titokzatos szépségéhez, hogy nem férek el ebben a városban a tömegtől, melynek, persze, éppannyi joga van, hogy megnézze ezt a helyet, mint nekem, az fáj. Persze, a felismerés nem segít, ettől még rosszul esik, hogy nem járhatom be a várost nagyobb csendben, nagyobb nyugalomban, az is bánt, hogy amikor megállok a Campanile alatt vagy felbámulok a Santa Maria dei Fiori homlokzatára a faragványok közé, tüstént tovább lök valaki, s csak madárszárny rebbenése marad bennem a szépségnek, rózsaszín, vajszín és világoskék villogás az erős napfényben a dómon, s benn a sötét, a majdnem abszolút sötétség, és a találkozás a művel, amelyet annyit néztem képen valamikor, a tökéletes szépség burkolatában a tökéletes szomorúság megfogalmazása, az aggastyán Michelangelo befejezetlen Pietája. (...) Méltóságteljes sekrestyés sandít rám, de már beletörtem az erkölcsbe: fejemet-vállamat illedelmes stóla fedi, megint olyan vagyok, mint egy félbolond Vesta-szűz ezekben a leplekben. Mit tudja ez a sekrestyés, mire gondolok. Mit tudja bárki.

   A Sixtinába mindenféle keskeny folyosón visz az út, errefelé különösen nyomasztó a tömeg. Rájövök, ha itt kivételesen látni is akarok valamit, ravasznak kell lennem. Körbepillantok segítségért, s megáll a szemem a Gyönyörű Papon. A Gyönyörű Pap a leggyönyörűbb pap, akit életemben láttam, s egy sánta fiatal lány kerekes székét tolja. A tömeg mindenütt utat nyit neki, beállok a Gyönyörű Pap mögé, s magammal rángatom a vonakodó T.-t. Azontúl elsőnek bejutunk mindenhol: a Gyönyörű Pap előtt szétválik a sokaság, s mi, mint a kísérete, utána lépkedünk.

Akkorra már végképp sikerül eltévednünk, mert hiszen mi dacosan épp az ellenkező irányba indultunk el, mint mások, s valahogy fordítva, hátulról közeledünk – ha ugyan közeledünk – az Este villához. „Villa d’Este” – mondom minden járókelőnek, jön is a dallamos mondatzuhatag válaszul, amiből egy szót sem értünk, hadonászás, kacaj, szíves készség, de nem megyünk vele semmire, annyian akarnak segíteni, olyan bőbeszédűen, annyi tánccal, énekkel, pantomimmal. Ez a kéz erre mutat, amaz meg arra, az utcabeliek kedélyesen összevesznek a tanácsokon, elfelejtenek bennünket, akik csak állunk, nézünk, és nem tudjuk, merre ereszkedjünk le hát a dombtetőről. Ekkor jelenik meg szegény tisztelendő úr, aki eleinte észre se vesz. „Te, kérdezd meg az utat a paptól!” – mondom T.-nak. „Hogyne, egy falusi pap, az majd tud angolul vagy németül – feleli T. – Dehogy kérdezem, úgyis hiába. Ha akarod, tárgyalj vele te!” „Tárgyalok is – mondom dühösen –, azonnal megszólítom. Latinul fogok vele beszélni.” „Hát akkor, szervusz, én már itt se vagyok – mondja T. – Majd épp végignézem, hogy esik össze. Itt sétál, lelki béke az arcán, te meg megtámadod… Na nem, ebből nem kérek, trafikálj magadban a plébánossal latinul. Hiszen elalél!” T. félrevonul, egy ház mellé húzódik, ott vihog, és várja, mi lesz, a gyanútlan pap meg csak ballag a főtéren. Én, mint egy gonosz kis állat, elállom az útját. „Salve, reverendissime pater, vis-ne mihi monstrare directionem ad villam d’Este?” A tisztelendő úr felkapja a fejét, leereszti a kis könyvet, rám néz. Arany szandál van rajtam, nagyon rövid, lila ruha, teljesen eleven vagyok, kézzel fogható és latinul beszélek Tivoli egyik dombja tetején. Olyan lehetek a számára, mint egy rossz álom, rémülten megvárja, míg még egyszer elmondom neki, mit akarok, akkor végre erőt vesz magán, s merev, olasz kiejtésű konyhalatinnal közli az utcák nevét és az irányt. Eltakarja a száját kis könyvével, mikor legszebb cicerói floszkuluszommal megköszönöm a szívességét, és elrobogok T. felé. Nem merek visszanézni rá, attól tartok, indul is tüstént a templomába, s ott meggyón és megáldozik a kollégájának. Úgyis olyan fekete lettem ettől a brutális napsütéstől, hogy anyám nem fog rám ismerni otthon, szegény plébános úr nyilván azt hitte, én vagyok az ördög.

   A Terminiig autóbusz visz be majd, valaki felragadja, elviszi a poggyászunkat. Most még nem szavalok semmit, mert ezt az autóbuszutat nem lehet elkerülni, muszáj kifizetni mindenképpen. (Barátaink előre figyelmeztettek, jól vigyázzunk, a kofferek néha három hordár kezén is átvándorolnak, míg elkerülnek rendeltetési helyükre, rengeteg líránk bánja meg, ha kiadjuk őket a kezünkből. Azt mondtam T.-nak, mihelyt megérkezünk valahová, én már a pályaudvarra lépés pillanatában olaszul (nem tudok!) fogok beszélni, ha facchino közelít, ettől nyilván elriad annyi időre, míg mi egérutat nyerünk bőröndjeinkkel. Kislánykoromban volt nekünk otthon egy olyan újságunk, amelyben németül, angolul, franciául és olaszul benne volt a Szeptember végén fordítása, a fordításokat lelkesedésből mind megtanultam, úgy gondolva, hogy ha mégis elkerülnék külföldre, lesz, amivel bemutatkozhatom, jobb közvetítőt Petőfinél nem találhatok. Az újság réges-rég elkallódott, de az olasz verset még tudom valahogy. Ancora s’aprono nella valle i fiori di giardino, ancora verdaggia il piopo d’avanti alla finestra, ma vedi lontano il pesaggio invernale, gia la neve a coperto la cima dei monti… „ Isteni ötlet – mondta otthon kétségbeesve T. – Július elsején érkezünk, feltehetőleg egész hat hét alatt kánikulában bolyongunk majd mindenütt, s te minden állomáson el akarod ordítani, hogy még nyílnak ugyan a virágok, de hó takará el a bérci tetőt. Inkább facchinót, akármibe kerül, hát hisz így elvisznek a bolondok házába.”)

És a boltok mi mindent nem árulnak, kerek gyümölcseit előttem fényesítgeti piros ronggyal az egyik kövér tulajdonos, látja rajtam, hogy szépnek találom az áruját, hát rám mosolyog, pedig nem veszek semmit – ez a nép olyan érzékeny a szépségre s a szépség méltánylására is.

Hazafelé menet nem tudok, nem is kívánok beszélni, én most vagy káromkodni tudnék, vagy sírni. Hülye Keats, azt megírta, hogy a szépség az az igazság, de azt nem írta meg, hogy tud néha fájni, milyen érthetetlenül, kegyetlenül, mint amikor a kés beleszalad az ember tenyerébe.

    Mit érzek? Tudom is én. Borzasztó sokk volt bizonyos tekintetben, komplex sokk, ezentúl nyilván természetesebben reagálok majd arra, amit látok, s ha az útból emlék lesz, sem saját hisztériám emléke nem bánt majd, sem a gyanakvás, mely miatt voltaképpen úgy igazán nem is láttam, inkább csak sejtem Koppenhágát. 

Nem tudom én, mit érzek. Túl tömény. 

Szóval azt mondta Engl Géza felesége, hogy őneki lehetősége van arra, hogy kijuttassa a kéziratot egy gyerekkori barátjához, aki szakértő. Kell, hogy megtudják, hogy van egy másik Magyarország. Megkérdezhetem, hogy ért-e az irodalomhoz a barátod, kérdeztem. Azt mondja, igen, futólag. Ismered a nevét? Úgy hívják, Hermann Hesse. Fischeréknek az olvasó lektora. Mondom, te Hermann Hessének küldöd ki az én könyvemet? Azt mondja, hát nem érted, hogy gyerekkori barátom? 

   Velem lassan történnek a dolgok, későn, váratlanul, mintha arcomat figyelnék évekig, évtizedekig akciójuk előtt, hogy legyen idejük eldönteni, érdemes-e hozzám közelíteniök. Aztán egyszer elérnek, rám nevetnek, még vállat is vonnak olykor, mintha nem értenék, hogy lehettek bármikor is kétségeim afelől, hogy eljönnek hozzám egyszer.