Cheryl Strayed memoárja, a Vadon, a belőle készült film után vált leginkább ismertté. 2016-ban néztem meg a filmet, majd rendeltem meg a utána könyvet, és mindkettő nagy hatással volt rám.
A könyvet később újraolvastam, és most újra, mert tudtam, hogy ezúttal picit más szemmel, még több megértéssel olvasom és mindenképpen szerettem volna írni róla.
Talán meglepő lehet, hogy Cheryl Strayed 1995-ben járta végig a Pacifikus Túraösvény (PTÖ) egy jelentős szakaszát, ám csak tizenhét évvel később, 2012-ben jelent meg a visszaemlékezése. Úgy gondolom, ennyi időre volt szüksége, hogy minden pillanat, minden emlék a helyére kerüljön, hogy mindez könyv formában is testet öltsön.
Nem éppen megszokott dolog, hogy egy huszonhat éves nő egyedül, egy hatalmas hátizsákkal a vállán nekivágjon a vadonnak, heteken át csak gyalogoljon, az éjszakákat egy sátorban töltse, majd reggel újra nekiinduljon.
Cheryl Strayed sem erre vágyott gyerekként. Huszonkét éves volt, utolsó éves főiskolás, boldog házasságban élt, amikor az édesanyjánál rákot diagnosztizáltak, ami nagyon gyorsan elvitte. Cheryl próbált a tanulmányaira koncentrálni, miközben a lehető legtöbb időt a kórházban töltötte az édesanyja mellett, felváltva a nevelőapjával.
Az édesanyja halála után úgy érezte, neki kell összetartani a családot, a nővérét és az öccsét, ill. a nevelőapját, azonban kezdett minden szétesni, ahogy a házassága is, mely végül válással végződött.
Egy decemberi napon egy sportbolt polcán megpillantotta a Pacifikus Túraösvény 1. - Kalifornia c. kötetet, melybe belelapozott várakozás közben, majd visszatette, kifizette, amit szeretett volna és távozott.
Csakhogy a PTÖ-ről szóló útikönyv nem hagyta nyugodni, és a túra gondolata is fokozatosan kezdett kikristályosodni előtte, míg egy júniusi napon egy mojavei motelszobában találta magát hatalmas hátizsákja társaságában, hogy másnap útra kelljen, és 1100 mérföld megtétele után az Oregont Washingtonnal összekötő Istenek hídját elérje.
Egyik lépést a másik után tettem meg, a tempómat leginkább vánszorgásnak lehet nevezni. Korábban sem gondoltam, hogy könnyű lesz teljesíteni a PTÖ-t. Tudom, időbe telik, mire hosszászokom. De most, hogy már ténylegesen túráztam, egyre kevésbé voltam biztos abban, hogy tényleg hozzászokom. A PTÖ más volt, mint amilyennek hittem. Én magam is más voltam, mint hittem volna. Már felidézni sem tudtam, mint képzeltem fél évvel korábban, decemberben, amikor elhatároztam, hogy belevágok ebbe a kalandba.
Ekkor még nem sejtette, milyen megpróbáltatások várnak rá: az időjárás szélsőségei, egy kényelmetlen bakancs, egy több tízkilós hátizsák súlya a vállán, vadállatok felbukkanása és sokszor a teljes egyedüllét.
Cheryl Strayed és az útvonala a PTÖ-n
Cheryl Strayed nagyon őszintén ír nemcsak a túrája, hanem az élete számos fontos pillanatáról. Nem szépíti a dolgokat, nyílt kártyákkal játszik, legyen szó a magánéletéről, a problémáiról, a gondolatairól, a vágyairól, mindarról, amit korábban és a túra során átélt. Mindarról, ami odáig vezetett, hogy nekivágjon a PTÖ-nek, melytől sokkal többet kapott, mely során sokkal többet tanult, mint gondolta volna.
Nagyon tetszett, hogy a könyv öt nagy része elején egy, vagy két idézetet találunk, mely tökéletes választás volt.
A Vadonban megismertem egy hatalmas csomaggal induló nőt, akinek az eddigi életéből hozott csomagja még súlyosabb volt, mint az, amit a hátán cipelt heteken át, ám képes volt szembenézni vele, a kezdeti összegörnyedt, megtört állapotából lassacskán felegyenesedni, és az Istenek hídjára már emelt fővel lépni, majd újrakezdeni az életét.
Cheryl Strayed ugyanolyan ember, mint bármelyikük. Az ő története bármelyikünké lehetne. Mindannyiunknak megvan az otthonról hozott csomagja és mindannyiunkkal megtörténhet legalább az egyik dolog, ami vele, és ez nem függ az életkorunktól, sem a státuszunktól. Lehetünk huszonévesek vagy harmincasok, negyvenesek, idősebbek, amikor az élet választás elé állít bennünket, és mi választhatunk.
A Pacifikus Túraösvény-túrázásban az volt a legérdekesebb és legalapvetőbb felismerés - bár eközben mégis oly egyszerű... mint a legtöbb dolog -, hogy milyen kevés választási lehetőségem van., s milyen gyakran kényszerülök olyasmit tenni, amire a legkevésbé sem vágyom. Hogy nem lehet sem elmenekülni, sem megúszni. Hogy nem lehetséges a valóságot egy martinival tompítani vagy egy kis hempergés után úgy tenni, mintha nem is létezne. Amikor a bozótba kapaszkodtam, amikor igyekeztem kezdeni valamit vérző ujjammal, amikor minden zaj megriasztott, mert attól féltem, hogy visszajöhet a bika, akkor számba vettem a lehetőségeimet. Csak kettő volt, s ezek gyakorlatilag egybevágtak: visszafordulhatok oda, ahonnan jöttem, vagy továbbmehetek oda, ahová akarok. Mogorván beismertem, hogy bármerre induljak is, a bikával még mindig összefuthatok, hiszen lehunytam a szemem, s ezért nem láttam, merre rohant el. Vagyis választhattam, egy odaúti bika és egy visszaúti bika között.
A Vadon elgondolkodtató, kitárulkozó, olykor nyers szövege talán az Olvasót is egy belső utazásra buzdítja, hogy olyan területe(ke)t fedezzen fel önmagában, ami(k)ről eddig nem tudott, nem mert szembenézni. És megmutatja, hogy a gyógyulás, az igazi változás csendben történik, belül, bennünk, egyedül és nem fanfárok közepette. Kifejezetten ajánlom azoknak, akiknek apasebük van.
Bármilyen őrjítő vagy nehéz volt is az élet az ösvényen, alig múlt el úgy nap, hogy ne találkoztam volna valamivel, amit a PTÖ nyelvén csak "ösvényvarázslatnak" neveznek, valami váratlan, édes aprósággal, ami éles ellentétben állt a túrázás megpróbáltatásaival.
Bevallom, a szemem forgatom, amikor valaki Cheryl Strayedet Doktor Szöszivel azonosítja. A Popsugar interjújából kiderül, hogy Reese Witherspoon ötlete volt, hogy film készüljön a könyvből, és egy szóval sem említi benne Elle Woodsot.
Cheryl Strayed és Reese Witherspoon (nem Doktor Szöszi)
Cheryl Strayed: Vadon
Ezermérföldes utam önmagamhoz
Eredeti cím: Wild: From Lost to Found on the Pacific Crest Trail
Nagyon érdekelnek más kultúrák, ezért is került a kosaramba Alan Brennert regénye egy reggeli bevásárlás alkalmával. Egyáltalán nem csengett ismerősen a szerző neve (akinek ez az egyetlen, magyarul megjelent regénye), azonban a borító azonnal megtetszett és a fülszöveg is kíváncsivá tett, mely egy koreai lány történetét meséli el, aki fényképmenyasszonyként kerül Hawaiira a 20. század elején.
Főszereplőnk és narrátorunk, a Sajnálatos nevet kapta, mely később Sajnosra rövidült. A születése idején ugyanis a családok fiúgyermeket szeretettek volna, így a legtöbb lánynak nem túl pozitív nevet választottak, ám akadtak kivételek is.
Mielőtt teljesen elítéljük őket a névadás miatt, eszembe jutott, hogy a nyugati kultúrában is vannak olyan nevek, melyek a szülők számára nagyon jól, divatosan hangzanak, mégis negatív jelentésűek. Gondoljunk csak a sántákra (Klaudia, Claudia, Claude, Claudio), a vakokra (Cecília), a magányra (Soledad), és az én nevem is férfi(as) jelentésű. Míg a koreai családokban szándékosan adtak negatív nevet a lányoknak, Nyugaton ugyanezt akaratlanul teszik sokan.
🔞Kíváncsi vagyok, vajon azok a férfiak, akik a férfiak felsőbbrendűségét hirdetik és a nőket lenézik, úgy gondolják, a konyhában a helyük, elgondolkodtak-e azon, hogy bármennyire szupernek is tartják magukat, mióta világ a világ, még nem sikerült megoldaniuk, hogy min. osztódással szaporodjanak, és legalább ebben ne legyen szükségük egy nőre. 🔞
Most pedig térjünk vissza a regényhez. 😊
Sajnos 1897-ben született egy kis faluban, harmadik gyerekként. A lányok élete azonban más, mint a fiúké: míg bátyjai iskolába járnak (majd az öccse is), ő otthon tanul főzni és varrni az édesanyjával, vagy a barátnőjével, Napocskával játszhat, vagy inkább gyakorolhatja a varrást. Kislányként egy papírlapra bukkan, melyet nem ért, ám szeretné megtudni, mi van ráírva.
Édesanyja nővére a tőlük hét mérföldre lévő városban él, ahol a kislány elmondja a nagynénjének, hogy szeretne megtanulni olvasni, és ehhez segítséget is kap. Nagynénje bemutatja egy ismeretlen nőnek, aki nagyon közvetlenül viselkedik a férfiakkal (a koreai lányok és nők fátyollal takarják el az arcukat és nem nézhetnek a férfiak szemébe), akinek viselkedése és személyisége azonnal elbűvöli Sajnost. Tanítója az Esti Rózsa nevet viseli, és tőle kapja a Csin (Drágakő) nevet.
Esti Rózsa személyisége döntő hatással lesz Csinre, aki szeretne tanulni és többet látni a világból, mint amennyivel a koreai nők kénytelenek beérni.
- Milyen butaság ez? Miért akar egy eladósorban lévő lány megtanulni olvasni?
- Azért, mert akarok valamit kezdeni az életemmel - mondtam ravaszan.
Napocskával egy nap felkeresnek egy házasságközvetítő asszonyt, akitől megtudják, hogy legalább ezerötszáz koreai él Hawaiion, amely az ígéret földjét jelenti a kivándorlóknak. Sok koreai férfi indult útnak, hogy meggazdagodjon, és szeretnének maguknak koreai feleséget. A lányokról fényképet készíttetnek, melyet elküldenek Hawaiira, és az ott élő férfiak kiválasztják azt a lányt, akit feleségül vennének. Amennyiben a lány is beleegyezik, miután megkapta a leendő férj fényképét, utóbbi hajójegyet és pénzt küld a menyasszonynak, aki - mihelyt megszerezte a családja beleegyezését és az útlevelet - hamarosan útnak indulhat.
A 17 éves Csin és Napocska hajóra száll, ahol más fényképmenyasszonyokkal is találkoznak, így sokkal elviselhetőbb lesz számukra az utazás, melyet boldog tervezgetéssel töltenek.
Csakhogy a kikötőben meglepetés várja a lányokat, a vőlegények nem éppen olyanok, mint a fotón voltak. És még azt gondoltuk, hogy ez a mai kor találmánya, holott már a múlt század elején is volt erre lehetőség.
Csin és a vőlegénye ott, a kikötőben összeházasodik, azonban a lányt hatalmascsalódás éri. A férje egyáltalán nem olyan életet él, amilyet elképzelt, ráadásul ugyanolyan szigorú konfuciánus, mint a Koreában hagyott apja.
Amint kilépett az ajtón, kiment a lábamból az erő. Leültem a konyhapadló közepén. Hol vagyok. Milyen világ ez? Mit tettem? Átkoztam magam a bolondságomért, és sírtam, miközben kétségbeesetten azon gondolkoztam, hogyan is mászhatnék ki ebből az egészből. Férjhez mentem ehhez az emberhez, és még ha van is menekvés ebből a helyzetből, hogyan jutok vissza Koreába? És mihez kezdenék, miután visszaértem? Nem mehettem vissza apám házába. ami most van, talán mégsem rosszabb annál. Vagy igen?
Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Menekülni, amint lehet. Csin egy nap megszökik a férjétől, és felszáll a Honoluluba tartó vonatra, ahol mindent elölről kezd.
A Honolulu nem az az olvasmány lett számomra, melyet alaposan kidekorálok oldaljelölőkkel, mert annyi, számomra fontos gondolattal találkozom, és ez nem is baj.
Érezni, hogy Alan Brennert forgatókönyvíróként szerzett tapasztalatot, mivel nincsenek felesleges, olykor túlírtnak tűnő részek. Brennert nagyszerűen ötvözi a fikciót és a valóságot: Csinnek köszönhetően megismerhetjük Hawaii történetét, a külföldiek és a helyiek közötti ellentétet, hiszen a koreaiak mellett japánok, filippínók és portugálok is útra keltek annak idején, hogy megalapozzák a szerencséjüket.
Nagyon érdekes és elgondolkodtató, milyen bevándorlóként egy teljesen új kultúrába csöppenni, ahol más a jog, mások a szokások, az ételek, más lehetőségeik vannak a nőknek, mint Koreában voltak, és hogyan próbálja Csin és a többi koreai megőrizni a koreaiságát, miközben próbál a maga módján beilleszkedni a helyiek közé.
Számos információval gazdagodtam mind a két nép kultúráját, mind a történelmét illetően, miközben megismertem egy nagyon erős, szimpatikus és kitartó nőt, Csint, aki többre vágyott és mert is tenni ezért. Aki bebizonyította, hogy bármikor újrakezdhetjük, akkor is, ha teljesen kilátástalannak tűnik a helyzetünk. Vajon mit szólna a történetéhez a Rab oroszlán Julukája?
De anyám egy másfajta csomagolókelmét is varrt, amelyet általában a közemberek használtak: a csogak pót, vagyis a foltvarró kelmét. Ezeket különböző formájú maradékokból - ékekből, négyzetekből, téglalapokból,háromszögekből - és különféle anyagokból állították össze, mint például vászon, pamut, csalánszövet, selyem, vagy bármiből, ami akadt. A különféle anyagokat, szöveteket és mintákat egymást keresztező, minden jelentést nélkülöző vonalak mozaikjává öltötték egybe. Kétségtelenül volt bennük valami elvont szépség, de egy napon felettem anyának a kérdést, hogy miért bajlódik ezekkel a foltvarró kelmékkel, amikor sokkal elegánsabbat és harmonikusabbat is tud alkotni.
Egy pillanatra elgondolkozott, majd így szólt:
- Amikor fiatalok vagyunk, azt hisszük, hogy az élet olyan lesz, mint szu po; egyetlen anyagból, egyetlen szövésből, egyetlen nagyszerű képpel. De igazából az élet inkább olyan, mint egy foltvarró kelme - diribdarabok, töredékek -, emberek, helyek, váratlan, esetleg nem kívánt események. Ebben is van szépség és harmónia. Azt hiszem, ezért szeretem a csogak pót.
Susan Cain neve sokak számára a Csend c. könyve kapcsán csenghet ismerősen, amellyel annak idején én is szemeztem, végül lemaradtam róla.
A Keserédesről pedig egészen augusztusig nem is hallottam, mivel már nem lesem árgus szemekkel hetente az előrendelhető könyveket, sem az újdonságokat.
A könyvet az egyik webáruház ajánlotta, amikor beléptem az oldalukra, és amint elolvastam az ismertetőjét, tudtam, hogy ezt el kell olvasnom, ez nagyon nekem való, mivel én is ehhez a típushoz tartozom.
Amikor pedig megláttam a szerző fotóját a hátsó borítófülön, rögtön tudtam - ahogy a másik rokon lélek, Anne Shirley mondaná -, rokon lélekre bukkantam.
Susan David egyetemistaként Leonard Cohen-dalokat hallgatott a kollégiumi szobájában, amikor a belépő csoporttársa megkérdezte: Miért hallgat temetési zenéket? Itt azonnal eszembe jutott, amikor velem is ugyanez történt főiskolásként. Egyik este Norah Jonest hallgattam, amikor bejött a szobatársam (reggel óta nem találkoztunk, ő másik szakra járt), és megjegyezte: Ú, milyen befordulós zenét hallgatsz. Susan Cainhez hasonlóan én sem értettem, miért lenne Norah Jones zenéje befordulós?
A keserédes-melankolikus módban működő ember (...) olyannak tűnhet, mint aki a múltban ragadt, terméketlen, és a vágyakozás posványa húzza le. Azután sóvárog, ami lehetett volna, vagy, ami még lehet ezután.
A szerző ennek, egészen pontosan a melankolikus személyiségtípusnak és a keserédességnek ered a nyomába.
Már az ókori filozófus, Arisztotelész is megállapította: "Miért, hogy mindazok, akik kimagaslóak a filozófiában vagy a politikában vagy a költészetben vagy a művészetekben, melankolikusak?"
Ezek szerint összefüggés van e között a típus és a kreativitás és az empátia, a másokra való odafigyelés között?
Ez a gondolat a későbbi évszázadokban is számos nagy gondolkodót és művészt foglalkoztatott, többek között Albrecht Dürert, aki így képzelte el a melankólia angyalát:
Albrecht Dürer: A melankólia angyala
Miután a képet megtaláltam, csupán a melankólia szót hagytam meg a keresőben, és több olyan találatot is kidobott, mely a valamelyik hónaphoz (novemberi, januári) kapcsolódó melankóliát legyőző cikkre mutat, vagy korábban rendelhettünk spirituális karkötőt, mely megvéd melankóliától. Látszik, hogy nem olvasták Susan Cain könyvét, és nemcsak az amerikai kultúrában számít sötét érzésnek a melankólia, hanem a világ számos pontján. (Eszembe is jutott, amikor a különböző enneagramos tartalmakban is negatív érzésként írják le a Négyesek melankolikus természetét.)
Azért lehet ez az előítélet, ódzkodás a melankóliától, mert sokakban úgy él, mint, ami egyenlő a klinikai depresszióval, ahogyan a szerző is írja, mely elgondolás Freudtól származik, holott a két jelenség, állapot teljesen más.
Van valami titokzatos a melankóliában, valami lényegi. Melankolikus volt Platón, akárcsak Dzsalál ad-Dín Rúmi, Charles Darwin, Abraham Lincoln, Maya Angelou, Nina Simone... és Leonard Cohen.
Nahát, milyen érdekes ez a névsor, és még sokakkal kiegészíthetném.
Azonban a vágyakozás nem más, mint lendület álöltözetben: aktív, és nem passzív; és ott rejlik benne az érzékeny, a kreatív és az isteni. Vágyakozunk valami vagy valaki után. Kinyúlunk érte, felé mozdulunk. A vágyakozás szó angol megfelelője a longing az óangol langia szóból ered, ami azt jelenti: hosszúra nő; és a német langenből, ami pedig "kinyúl, kinyújt" jelentésű. Az angolul vágyódást jelentő yearning nyelvészetileg nemcsak az éhséggel és a szomjúsággal hozható kapcsolatba, de a nemi vággyal is. A héberben ugyanabból a tőből származik, mint a szenvedélyt kifejező szó.
Más szóval: egy tőről fakad a szenvedésünk és a mély törődésünk - az, amikor eléggé törődünk valamivel ahhoz, hogy tegyünk érte.
Miért hagyjuk, hogy az egyetlen dolog, amink nincs, hatással legyen arra, ahogy érzünk minden más dologgal kapcsolatban, amink van?
Ezt a pint a könyv olvasása közben találtam, így lám, lám, még a Szex és New Yorkban Carrie Bradshaw-t is foglalkoztatta a keserédesség. Nem meglepő, hiszen ő is ebbe a típusba tartozik.
Susan Cain két tudóssal együttműködve, összeállította a Keserédes-tesztet, melynek kitöltése után (15 kérdéses) megtudjuk, mennyire tartozunk ehhez a típushoz. Bevallom, nem számolgattam, mivel minden kérdésre egy 0 és 10 közötti számmal kell válaszolnunk, attól függően, mennyire igaz ránk az állítás, és már a kérdések olvasása során felfedeztem, hogy nem egy megegyezik azokkal, amiket tavaly a Szuperérzékeny vagyok?-ról szóló bejegyzésem elején írtam arról, milyen is számomra szuperérzékenynek lenni.
Mi mindenre kapunk választ a könyvben?
Csak kiléptem a lakásból, és éltem az életemet, miközben továbbra sem bírtam kiverni a fejemből ezt meg a hozzá kapcsolódó kérdéseket: hogyan lehetséges, hogy a szomorúság, egy olyan érzés, amely rosszkedvűvé és a Micimackó-könyvek Füles szamarához hasonlatossá tesz minket, túlélte az evolúció szelekciós nyomását? Mi működteti valójában a vágyakozásunkat a "tökéletes" és feltétel nélküli szeretetre (és mi köze ennek ahhoz, hogy szeretjük a szomorú dalokat, az esős napokat, és még az istenit is)? Miért is tűnik úgy, hogy a kreativitás kapcsolatba hozható a vágyakozással, a bánattal - és a transzcendenssel? Miképp birkózhatunk meg a szerelem vagy egy szeretett személy elvesztésével? Hogyan változhatott át egy sajgó szívek sokaságára alapított nemzet a feszes mosolyok társadalmává? Hogyan élhetünk és dolgozhatunk hitelesen egy olyan társadalomban, amely kierőszakolja a pozitív hozzáállást? Hogyan éljünk, tudva, hogy mi és mindenki, akit szeretünk, meg fog halni? Vajon megörököljük-e szüleink és őseink szenvedését, és ha igen, ezt átfordíthatjuk-e jótékony erőbe?
Ettől nem fogjuk jobban érezni magunkat.
Nem lövöm le azzal a poént, hogy örökölhetjük a szüleink és az őseink szenvedését, és ebben a könyvben megkapjuk azt, amit az Orvos-Tóth Noémiétől nem: hogyan alakíthatjuk ezt át, és mi mindent fedezhetünk fel benne. Megtudjuk, kik azok a sebzett gyógyítók, és ha mi is azok vagyunk, hogyan hozhatjuk ki a legtöbbet belőle.
Találkozunk Susan Daviddel, az Érzelmi rugalmasság szerzőjével, megismerünk más keserédes típusúakat (Susan Cain is sokat mesél magáról), akik történetein keresztül megláthatjuk, hogyan működik ez a gyakorlatban és mit tanulhatunk tőlük, továbbá az is kiderül, mely típusú zenét hallgatnak többet az emberek (vidámat vagy keserédest), milyen előnye van a keserédes melódiák hallgatásának, és miért hasznos, ha odafigyelünk a vágyakozásunkra a saját életünkben.
Már az első oldalakon meggyőzött a könyv, és végig nagyon lelkesen és bólogatva, ill. többször is együttérzéssel olvastam. Akeserédesség nem azt jelenti, hogy valaki állandóan letört, emós és nyomott hangulatban van, hanem képes elfogadni, hogy az életnek nem mindig a napos oldalát látjuk, és ezt képes átalakítani, miközben ő is változik. Képes elfogadni a változást, az élet körforgását. És a között pedig nagyon nagy a különbség, hogy mit akarunk és mire vágyunk.
Azt most nem tudnám megmondani, hogy a könyv hatására, vagy már éppen előtte, nekem is volt egy Susan Cainhez hasonló felismerésem, és kezdtem teljesen más szemmel nézni bizonyos emberekre.
Egyetlen észrevételem van: a könyvben szó esik arról, melyet kutatási eredmények is alátámasztanak, hogy amint valaki felsővezetővé válik, érzéketlenné válik a nála alsóbb osztálybeliekkel szemben, nem érdekli a mások szenvedése. Nekem is van ilyen tapasztalatom, valóban találkoztam olyan emberrel, aki amint vezető pozícióba került, már nem törődött azokkal, akiknek kevesebbjük van, mint neki, azonban ennek az ellenkezőjét is látjuk. Ha csak a blogra gondolok, itt a Melinda Gates könyve, aki a válásuk után is továbbra is támogatja Bill Gates-cel a náluk sokkal szegényebbeket.
A Keserédes egyszerre elgondolkodtató, inspiráló, megnyugtató és szórakoztató olvasmány lehet azok számára is, akik szeretnék legalább egy kicsit jobban megismerni ezt a típust, és talán, ha elolvassák, kevesebbszer neveznek emósnak és hasonlóknak bennünket. Mert azt látom, egyre nagyobb szükség van a világban arra, hogy felismerjük és elfogadjuk azt is, amikor nem olyan fényesen süt a Nap, hanem megjelentek a felhők is. A kérdés csupán az: Mit/Mihez kezdünk vele? Mert az állandó pozitív hozzáállás bizony könnyen toxikussá válik, és csak ártunk vele.
"(...) Felelősségünk, hogy értelemmel bíró életet hozzunk létre. Ahol fejlődünk, és alakulunk. A dolog úgy áll, hogy nagyon kevesen fejlődnek a siker hatására. Az emberek a kudarcaik hatására fejlődnek. A megpróbáltatások hatására fejlődnek. A fájdalom talaján gyarapodnak."
Évekkel ezelőtt, az egyik könyves webáruház osztott meg egy idézetet a regényből a Facebookon, ami nagyon jókor jött, ki is nyomtattam és egy ideig kint volt a falitáblámon. Akkor már tudtam, hogy a regényt is beszerzem és egyszer el is olvasom. Ennek szeptemberben jött el az ideje.
Elöljáróban szeretnélek emlékeztetni, ahogyan magamat is, a blog jobb oldalán található idézetre Szabó Magdától, hiszen a bejegyzésemmel önmagam is minősítem, nem csak a regény szereplőit.
Vágrándy Aladár, negyvenkét éves tanácsos, húsz éve dolgozik Budapesten hivatalnokként, és tizennyolc éve él a feleségével, a harminchat éves Julukával, gyermekük nem született.
Eddig minden rendben is volt az életükben: Vágrándy reggel elment a hivatalba, hazament ebédelni, Juluka mindennap főzött és rendben tartotta a lakást, és össze-összejártak a baráti társaságukkal.
Nemrég azonban változás történt: a minisztérium egy egyetemet végzett, huszonéves szellemi szükségmunkást küldött a hivatalba, Ellát, aki statisztikai adatokat gyűjt és napi két órát (tíztől délig) tölt Vágrándy irodájában. Pedig Vágrándy végre elérte, hogy saját irodája legyen, mert mások jelenléte zavarja (mit szólt volna, amikor egy kis irodában hatan voltunk egymás hegyén-hátán és én is introvertált vagyok?), erre odatesznek hozzá egy ilyen nőt, ezért az alatt a két óra alatt körbejárja a hivatalt, és a többieknek segít. Ez egy nagyon jó ötlet, azonban nincs szükség hozzá egy Ellára, hogy egy főnök rendszeresen beszélgessen a beosztottaival és megkérdezze: Szüksége(d) van-e segítségre? Segítsek-e valamiben?.
Ella pedig felébreszt benne valamit, amit évek óta elnyomott magában.
Egy nyári napon, éppen hazafelé tart a munkából, amikor elgondolkodik Ellán, és az utcán is felfigyel egy fiatal nőre. Otthon pedig Juluka várja a régi, barna virágos pongyolájában, a fáradt nyakával. Mert Juluka nem feleség, csupán egy lestrapált háztartási alkalmazott, Vágrándy pedig rájön, hogy nem ilyen nőre vágyik. Nem ilyen nőt vett el annak idején.
Csakhogy Julukának nem szólt semmit Elláról, pedig a nő már hetek óta egy irodában van vele, még ha külön asztalt is kapott a helyiség másik felében. Juluka azonban aznap délelőtt odatelefonált, és az ismeretlen nő vette fel! Az asszony nem mutatkozott be, csak letette, és nem értette, miért nem szólt erről neki a férje? Juluka ráébred, hogy mindent feladott a férjéért, és a házasságuk egyáltalán nem olyan csodás, amilyennek látszik. Ekkor ér haza ebédelni Vágrándy, és ettől a perctől kezd minden a feje tetejére állni.
- Ne folytassa, hát nem érzi, hogy minden szavával kést forgat meg bennem? - lihegett fel Juluka. - Miket beszél... Maga teljesen elvesztette az eszét...
- Mit beszélek én?
- Ne leplezze le magát ennyire... Jaj, ne kínozzon... azt mondja: tizennyolc év alatt megszokták és... és megszerették egymást... Hát ennyi az egész?... Hát ez a tizennyolc év csak szoktató volt, hogy megszeressük és kibírjuk egymással a levegőt?... Mi van itt akkor?... Úristen... Hát akkor itt csakugyan mindennek vége...
Móricz Zsigmond folytatásokban 1935-ben, majd nyomtatásban 1936-ban megjelent regényének témája sokak szerint a házasság, mi változik az évek múlásával, szerintem pedig az életközépi válság, amikor az ember rájön, egyáltalán nem olyan életet szeretne élni, amilyet most él. Talán nem is azzal az emberrel, akinek annak idején kimondta a boldogító igent, és hirtelen felfigyel arra, hogy az ismeretségi körében is ugyanez a helyzet, csak eddig nem vette észre.
Vágrándy bizalmasa, a sógora, Jani, aki egy magáncégnél építészmérnök. Jani felesége, Matyi (igen, Matyi, én is megnéztem még egyszer, és nem, nem elírás, valóban nőről van szó) sokkal asszertívabb, mint Juluka, ám ő is a háziasszonyok életét éli, és nekik két (élő) gyerekük is van.
- Szóval, te jól jártál.
- Soha jobbkor, mint most... ugyanis... most valami van köztünk Matyival...
- Mi?
- Semmi... Majd meglátod, mert megígértettem vele, hogy lejön ide... Mit mondjak: megöregedett... Hozzáfogott panaszkodni, hogy elhanyagolom. "Volt nekem fiatalkorom is" - mondtam neki.
Vágrándy lehajtotta a fejét.
- Hát, szegény asszonyok...
- Nono, te nem panaszkodhatsz. Juluka ma is az, mint tíz év előtt, de Matyinak öt gyereke volt már... Matyi már elfáradt... Én vénültem meg? Ő vénült meg. Kész öregasszony.
Cigarettára gyújtott és füstölgött. Vágrándy nem mert beleszólani. Legkínosabb, ha a sógorok elkezdenek őszinték lenni. Az ember nem tudja, mit csináljon. A végén összebékülnek, és ha az ember valami igenlőt mond, befújják a feleségüknek, és kész az aprehenzió.
Jobb ilyenkor hallgatni, vagy az őszinteséget viszonozni...
Az ismeretségi körükben jómódú emberek is tartoznak, ezek a nők is Juluka barátnőinek számítanak, és mindenki tudja (Janit és Vágrándyt is beleértve), hogy Juluka egy szent, nagyon érzékeny, törékeny kis nebáncsvirág, akit mindentől kímélni kell.
Csakhogy, ha valakit ennyire kímélünk (gondoljunk csak a túlféltett gyerekekre), később sokkal nehezebb lesz szembenéznie az élet kevésbé napos oldalával. És ez történik a regényben is. Vágrándy és Juluka házassága válságba jut. Vajon menthető-e még a kapcsolat?
Mostantól a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz és 🔞felnőtt tartalom is található benne!
Vágrándy Aladár az az ember, aki soha többet nem szeretne velem találkozni. Nem utáltam egyik szereplőt sem, csupán amint megismertem őket, egyre jobban kezdtem őket sajnálni.
Vágrándy korlátolt gondolkodású, a státuszával azonosul. Ő az a típus, aki a Facebook-profiljára is a neve után kiírná, hogy TANÁCSOS az akárhányadik kerület akármilyen hivatalában. Mert annyira nem menne neki az angol, hogy a LinkedIn-re is regisztráljon.
Meg akar felelni annak a kimondott-kimondatlan társadalmi elvárásnak, mely szerint végezd el az iskolát, kezdj el dolgozni (lehetőleg életed végéig maradj is ott), házasodj meg, legyenek gyerekeid (ez nála nem pipálható ki), majd menj nyugdíjba és ennyi volt az életed.
Húsz éve él a fővárosban, de tősgyökeres vidékinek tartja magát, ő sosem lesz pesti. Itt megkérdeztem volna tőle? Akkor minek jött Budapestre?
Erre is választ kapunk a későbbiekben:
Vágrándy állása sem biztos, ugyanis korábban az egyik kollégája a szeretőjét akarta betenni a hivatalba, amit a tanácsos ellenzett, így ez bármikor ellene fordulhat. Annak idején őt Juluka főispán nagybátyja ültette be, tehát, azzal nem volt semmi probléma. Az nem protekció, nem nepotizmus, hanem ajánlás vagy networking.
Vágrándy ezen is elgondolkodik, hogy Juluka és a családja még mindig azt gondolja, csak az ő segítségükkel léphet előrébb a ranglétrán. Ha megnézzük, akkor az egyéb kvalitásait nem értékelik a hivatalban, jövőre kap jelentősebb fizetésemelést, mivel 70%-os rokkant, és a hadviselteket előléptetik akkortól. De ezt sem annak köszönheti, hogy annyira jól végzi a munkáját. Tévedés ne essék, semmi bajom a megváltozott munkaképességű emberekkel, számomra ők is ugyanolyan emberek, mint más. Itt csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek szerint Aladár kvalitásai húsz év alatt sem tűntek fel senkinek, hogy magasabb pozícióba tegye.
Büszke arra, hogy mivel részt vett a háborúban, 70%-os rokkant, és lenézi a hozzáérkező volt iskolatársát, aki testi ok miatt nem harcolhatott, mert alkalmatlannak minősítették. Sajnos, Vágrándy tanácsos nem veszi észre, hogy érzelmileg meg 99%-osan rokkant.
Amikor a volt iskolatársát felismeri, akinek adóügyi problémája van, rögtön előhúzza az Én ülök az asztalnak ezen az oldalán-hozzáállást, és érezni, milyen lekezelő a férfival, aki egyszer segélyért folyamodott az apja kérésére (szégyellte is), és Vágrándy akkor még kezdő hivatalnok volt, ám akkor is hozzá került.
Néhány évig én is dolgoztam a közigazgatásban (két helyen és két, különböző munkakörben, ahová nem protekcióval kerültem), és számomra mindenki ugyanolyan volt, mindenkivel ugyanúgy bántam, mindegy, milyen végzettsége volt, ismertem-e már korábban vagy sem, és nem éreztem magam felsőbbrendűnek azért, mert én ültem az asztalnak azon az oldalán. Ahogy minden esetben, én csak embereket látok, nem titulusokat, márkajelzéseket, ill. egyéb felszínes dolgokat, melyek közül nem is egy, bármikor megváltozhat.
Most, kiderült, hogy a tervezettnél, többe került valaminek a kivitelezése, amit Vágrándy nem ért. Itt megállapítottam, hogy a tanácsos úrnak a gyakorlati érzéke a nullával egyenlő. Tudhatná, hogy más a tervezet és más a kivitelezés, mert közben változ(hat)nak az árak is. Szomorú, hogy csak a papírokat és a számokat látja, azt nem, ami mögöttük van.
Egyszer még arra is büszke, hogy ő paraszt. Nos, ez valóban így van, a szó pejoratív értelmében. 🔞Miután Julukával összevesznek, ő azzal bizonyítja a férfiasságát, hogy az asszonyt a díványra viszi. Aladár most is tévedésben van. Ha férfi lenne:
1. Nem félne attól, hogy visszaüthet amiért korábban ellenezte, hogy a szerető bekerüljön, hanem ma is ugyanúgy, emelt fővel vállalná a véleményét. Ha mégis emiatt kirúgnák, nem esne kétségbe, mert tudná, hogy előbb-utóbb talál új állást.
2. Nem nézné le a nőket, nem érezné magát feszélyezve az Ella társaságában, és nem mondana olyat, hogy A nők nem valók filozofálásra, és később, amikor Julukán gondolkodik, nem jutna eszébe az, hogy a nők önzők és csak magukkal törődnek. Pl. Juluka azért spórolt szőnyegre, hogy a férje szép szőnyegen járhasson a lakásukban. Ez önzés? Az iskolából pedig biztosan hiányzott, amikor Jeanne d'Arcról, I. Erzsébetről, Mária Teréziáról tanultak. Biztosan nem hallott Viktória királynőről, Hugonnai Vilmáról és Veres Pálnéról sem.
3. Nem irigykedne a nála fiatalabb és piperkőc Félixre, aki előző nap (vasárnap) moziba ment Ellával.
"Senki sem arrogánsabb a nőkkel szemben, agresszívabb vagy lenézőbb, mint az a férfi, aki bizonytalan a saját férfiasságában."
Úgy érzi, ő egy rab oroszlán. Nem mer szembenézni az igazsággal, hogy valójában csak egy gyáva kukac. Igaz is, a Gyáva kukac regénycímként nem hangzana túl jól.
Az oroszlánnak tartása van, pusztán a megjelenésével (ez nem feltétlenül csak a külsejére igaz, ahogyan az embereknél sem, tehát, lehet valaki alacsony és kopasz, mint Vágrándy), a fellépésével, az energiájával tiszteletet parancsol. Az oroszlán akkor is a dzsungel királya, ha senki sem tapsol neki. Vágrándy nagyon távol áll ettől. Ha valóban magabiztos lenne, méltóságteljesen és nem fölényesen viselkedne, nem félne Ellától, a Csombárdyék estélyén nemcsak a sógora lenne az egyetlen és Ella, aki odamegy hozzá, hanem a nála magasabb pozícióban lévők, a felső tízezer képviselői is, mert megéreznék, hogy van benne valami. De Vágrándyban ez - sajnos - nincs meg.
"Az egyik kedvencem ebből a részből (ti. Szorongások és félelmek c. fejezet) Az oroszlán és a kecske, amelyben a kecske megszabadul az oroszlán karmaiból úgy, hogy azt mondja: ő a kecskék királynője, tehát nem akárki. Ez a mese megtanít bátornak lenni, egy olyan viselkedést mutat be, amilyet előtte még nem próbált a kecske és megmenekül. A kalauzában pedig van egy nagyon fontos gondolat:
Nem kell magunkra aggatni semmit ahhoz, hogy a kecskétől ellesett technikát alkalmazni tudjuk, mert nem a külsőségek vezetnek sikerre. Ráadásul ez a mese azt mondja, hogy a "kecskeség" önmagában nem elég ahhoz, hogy "hátrahagyottként" is kivívjuk méltó helyünket. Ehhez a "királynőségre" is szükség van. És annak lenni sem kívül kell, hanem belül. Nem a koronán és a szép ruhán van a hangsúly, hanem a méltóságon, az erőn és a bátorságon. Királynő az, aki nem mások, hanem a saját élete fölött uralkodik. "
Az oroszlánnal csak egy, a saját súlycsoportjában lévő lehet egyenrangú. Ebben a mesében a kecske tudja, hogy mindez belülről jön, ezért a kecskék királynőjének mondja magát, és fel is tud nőni a szerephez. Vágrándynak ez még mindig nem sikerült. És nem is fog.
Nem sikerült megtanulnia spanyolul... Tudom, hogy akkor még nem volt annyi tankönyv, nyelvtanfolyam, internet és egyéb lehetőség, mint ma, azonban egy bizonyos Kosztolányi Dezső (aki 1936-ban hunyt el) egy portugál könyvet kezdett olvasni, és a korábbi nyelvek segítségével rájött, mi mit jelent. Vágrándy tanult latinul, ahogyan én is, ami később sokat segített az olasztanulásban, és később az olasz a spanyolnál, ill. a latin is. A gimnáziumi latin csoportunkban az egyik másik osztályba járó fiú is spanyolul tanult, és többször is említette, spanyolul hogy van az a latin szó. Vágrándy pedig egyszerűen csak feladta. Érdekes módon, a Kosztolányi módszerét használta egy Szilár Katalin nevű nő is (Ó, Te jó ég, egy nő, aki nyelvet tanul!!!🙀), akit Lomb Katóként ismerünk, és tizenhat nyelvvel ismerkedett meg élete során, sőt, még pénzt is keresett velük, ebből többen is tolmácsolt. Aladár, az oroszlán nem adja fel. 🦁
Azt mondják, a férfiak sokkal jobban tájékozódnak, mint a nők. Vágrándy, amikor vacsorázni viszi a Gundelba Ellát, rossz helyen száll le vele a buszról, eltévednek és 50 percig bolyonganak, míg megtalálják a helyes utat. Igaz, Vágrándy csak izgul, hiszen nem mindennap jelenhet meg egy olyan nővel, mint Ella nyilvános helyen, ráadásul kettesben.
Vágrándy azért alszik a díványon, mert Juluka javasolta, hogy aludjanak külön, mert Aladár áílltólag horkol.
Mi lett volna Vágrándyval, ha nyolcágyas vagy tizennégy ágyas kollégiumi szobába tették volna? Az előbbiben két évig laktam, igaz, csak heten voltunk, ám valakihez mindig jött valaki (szomszéd, csoporttárs, barát), és kibírtam. Ráadásul évtizedekkel előttem is számos diák lakott olyan szobákban, akik között biztosan nem egy introvertált akadt.
A férfiak (Jani és Vágrándy) a szépségük miatt választották a feleségüket, eszükbe sem jutott, hogy később az évek nyomot hagynak majd a nőkön. Nos, ez nem feltétlenül van így.
Megnéztem, ekkoriban már két fordításban is megjelent A lowoodi árva címen a Jane Eyre, aki azt mondja (nem szó szerint idézem), hogy akit szeretünk, szépnek látjuk.
Nem volt őszinte Julukával, ugyanis a házasságuk előtt viszonya volt egy cselédlánnyal, aki egyszer csak elkezdett kerekedni, így mennie kellett. Bár a Vágrándy házaspárnak nincs gyereke, Aladár eltöpreng azon, hogy valahol neki van egy.
Aladárról Madonna You'll See c. dalának sorai jutottak eszembe: You think you are strong but you are weak. Azt hiszed, erős vagy, de gyenge vagy. Azért szeretem nagyon régóta ezt a dalt, mert bármilyen élethelyzetben használható, és ez a hozzáállás hiányzik a regény szereplőiből.
Ha már a nők nem valók filozofálásra, mi a helyzet a hetérákkal, a gésákkal, a kinszengekkel (ahogy Koreában hívják őket), akikhez nem a szexuális igényeik kielégítése végett jártak a férfiak, hanem mert műveltek voltak? Vágrándy a pataki gimnáziumban egyik latinórán sem találkozott Senecával?
✤✤✤
Most pedig térjünk át Julukára, a mártírra.
"Nincsenek csúnya nők, csak lusták."
Julukát egyszerűen túlféltik, én is szuperérzékeny vagyok, de soha így senki nem ugrált körbe, nem féltett, ahogy vele teszik. Sokkal rosszabb lesz neki később, amikor kiderülnek a dologok, ahogyan már említettem.Jobb a fájó igazság most.
Miért nem vesz magának egy kézkrémet a csúnya kezeire? Bármilyen egyéb kozmetikumot, ha minden utca tele van drogériával? Miért zavarja Ella? Mert nagyon nincs rendben önmagával. Minden nőben ott van, hogy szeretne jól kinézni, szép ruhákat viselni (mindenkinek megvan a saját ízlése és stílusa), ám ő erről már lemondott. Mindenki azt hiszi, hogy egy nő a férfiak miatt öltözködik (persze, vannak ilyenek is), azonban azért teszi, mert még nem mondott le önmagáról, tiszteli és szereti magát annyira, hogy nem a százéves ruháit hordja. Ha utóbbi bekövetkezik, akkor baj van az önértékelésével.
Azért öltözöm, hogy imponáljak magamnak.
És ha odafigyel magára, jól néz ki, akkor jól érzi magát a bőrében is.
Mivel tölti az idejét Juluka? Jennifernek (a videóban 44! éves) férje és négy gyereke van, akik reggel elmennek otthonról, míg ő otthon marad. Nincs házvezetőnője, ő főz, rakja be a mosógépbe és a szárítóba és veszi ki a ruhákat, majd vasalja ki őket és takarít.
Julukának nincsenek háztartási gépei, azonban van házvezetőnője, csak a főzést nem adja át neki, ill. a törékeny porcelánok törölgetését. Megreggelizteti a férjét, aztán ebédet főz, együtt megebédelnek, majd Juluka elvonul pihenni. Valami vacsorát készít, és valami otthon végezhető munkája van, amivel foglalkozik. Azzal nem keres annyi pénzt, hogy vegyen magának egy kézkrémet a kirepedezett kezeire? Julukának nem kell a gyereke(i)t indítania reggel, délután érte/értük menni, ha kisebbek, nem kell szülői értekezletre, anyák napjára, egyéb óvodai/iskolai alkalmakra járnia, és a nevelésükre költendő pénz is megmarad. Hogy nem jut ideje saját magára az önsajnálaton kívül?
Múlt héten az egyik üzletben mondta az eladó (nő) egy másik nőnek, ha onnan hazamegy, kezdődik az otthoni műszak. Tehát, ő a délután ötórai zárás után indul haza, és főz, intézi az otthoni dolgokat, és másnap reggel nyolcra újramegy nyitni. Szombaton is nyitva vannak délig, nyilván nem mindennap ő van az üzletben, ha igen, akkor reggeltől délutánig. Mi lenne Julukával?
Juluka rosszul tudja: VIII. Henriknek valóban hat felesége volt, de csak kettőt fejeztetett le közülük.
Juluka a betegségeibe menekül, hogy foglalkozzanak vele. Ez annyira szomorú, mert ezek nélkül nem érzi, hogy Vágrándy törődik vele.
És most derül ki a legnagyobb baj:
Mi vagyok én?
- Egy senki vagy: csak az én szerelmem csinált belőled valamit... Tudd meg, hogy én adtam beléd az önérzetet, én emeltelek fel a sárból és a piszokból. Annyi vagy, amit tőlem raboltál el. Nemcsak a gyermekem az enyém, te is az vagy, aki nem tudtál nekem gyermeket adni. Én téged tekintettelek gyermekemnek, és éppen úgy tartottalak, tápláltalak és becéztelek, mintha a hat fiam volnál, pedig eggyel sem tudtál megajándékozni.
Vágrándy üveges szemekkel nézett a feleségére. Erre eddig nem gondolt. Férfiönzéssel mindig a feleségét tette felelőssé azért, hogy nincs gyermeke, s ezt annyira magába szívta, hogy már több mint egy évtized óta úgy kezelte a feleségét, mint egy beteget: mióta le kellett mondania a gyermekáldásról, azóta a felesége az ő számára csak félember volt, s ugyanezt a vádat és támadást kapja az asszonytól. Ez sok volt.
Juluka teljesen feladta önmagát Vágrándy miatt, aki ezt teljesen elfogadta és nem vette észre. Csoda, hogy Juluka nem szólítja fiamnak (Brrr!), míg Aladár a feleségét anyának.
✤✤✤
Nagyon elszomorított az a tiszteletlenség, amit a házaspárok között fedeztem fel. Matyi nyíltan kigúnyolja a férjét a többiek előtt, amikor elmeséli, évekkel korábban egy este követni kezdte Janit, aki egy nővel sétált az utcán, ám észrevette, hogy Matyi követi, így nem lett belőle akkor semmi. Jani állítása szerint, ő maga szervezte meg az ismerős nővel a találkát.
Mindannyian a megszokás rabjai. Vágrándy nem lenne újra fiatal, hogy újra kezdje a munkahelyén, és egyszer Ellából is Juluka lesz. És ő sem lesz fiatalabb.
Vágrándy nem gondolt arra, hogy a világ folyamatosan változik, és megtörténhet, hogy egyszer csak az íróasztal másik felén találja magát, ott, ahol a botlábú (így hívták annak idején) volt iskolatársa ült korábban. Akkor mi lesz? Egyébként nem minden nő válik olyanná, mint Juluka, ahogy nem minden nő aranyásó, aki ad magára, mint Ella. Aki aranyásó akar lenni, legyen, mindannyiunknak szabad akarata van. Őt az zavarja, hogy nem ér fel egy olyan nőhöz, mint Ella.
Juluka és Vágrándy nem szimbiózisban él, hanem parazitákként. Ha különválnának, képtelenek lennének önállóan élni. Ez bizony nem az oroszlán-mentalitás.
Az egyik legfontosabb, amit megtanultam: Nem vagyok rosszabb/kevesebb másoknál, de jobb sem. Ezt jó lett volna, ha mind Vágrándy, mind Juluka megtanulja, ugyanis csak akkor bántunk, piszkálunk másokat, ha nem vagyunk rendben önmagunkkal. Ahogy Jane Eyre nagyon jól megállapította gyerekként, amikor a dühünk, a haragunk vezérel, egy rövid ideig valóban a fölött az ember fölött érezzük magunkat, akire ezt rázúdítjuk, ám később jön a felismerés, hogy a pár pillanatnyi-percnyi öröm ürömbe vált. Vajon ezt Juluka is érezte, amikor elkezdett gúnyolódni? Juluka nem szexuális 4. hanem egy nagyon nem egészséges 2, míg Vágrándy 1. Juluka a nagyon nem egészséges INFJ minden tulajdonságát is felvonultatja: amikor kiderül, hogy egy nő is van a férje irodájában, nagyon jól megfigyelhetjük az Ne-jét, ahogy elkezdi sorolni, mi mindent csinált már a férje a nővel. Az Se miatt ő az, aki eltöri a kényes porcelánokat.
Pozitívuma, amikor a spanyol szöveg lényegét azonnal felismeri, ez az Ni-a miatt van.
Ez Juluka:
"Én megmentelek Téged" 😍💖💗(Amint megismer valakit, aki szűkölködik (megmentésre vár), mert nem tudja saját magát értékelni, és folyamatos gondoskodásra és sok szeretetre van szüksége.
A cselekményleírás itt véget ér.
Móricz Zsigmond regénye rendkívül negatív képet fest a házasságról: mind a szereplők, mind pedig, akikről beszélgetnek, egyáltalán nincsenek egymással jó hatásra. Mindegyik pár csupán megszokásból van együtt. Jobb a - látszólagos - békesség, jobb valamilyen módon kibékíteni az asszonyt és együtt maradni. Mert akármilyen is ez a nő, már megszokták, és a szokás nagy úr. Elvégre a természet is arra tervezte az ember agyát, hogy a jól megszokott helyzetet keresse, ami - ha rossz is -, biztonságos, hiszen már ismerjük. Nem a boldogságra vagyunk huzalozva. Milyen ijesztő is lenne ennyi év után újrakezdeni egy másik emberrel, egy másik munkahelyen? Ez az, amivel a szereplők nem mernek szembenézni. Inkább feladják önmagukat, a vágyaikat a jól megszokott kényelmesség, a biztonság kedvéért. A kontroll illúziójáért, mert már ismerik a mintákat, tudják, hogyan bánjanak a másikkal, ha gond van. Szomorú látni, hogy ennyire tehetetlennek érzik valójában magukat.
Nem bosszantottak fel a szereplők, egyszerűen csak sajnálatot éreztem irántuk. Azok közé tartoznak, akik a halálos ágyukon szembesülnek azzal, hogy mindez nem vezetett sehova.
Nagyon szomorú, hogy azt sugallja, mindegy, hogy valaki jómódú vagy a középosztály tagja, a házassága néhány év után kudarcra van ítélve. Nem gondolom, hogy ez így lenne, és azért, mert elérünk egy bizonyos kort, utána csak a hanyatlás jön. Ha így állunk hozzá, így is lesz, ám voltak erre ellentétes példák száz éve is és ma is.
Ez a regény számomra azt mutatta meg, milyenné nem szeretnék válni, és örülök neki, hogy továbbra is jó úton járok.
- Ez rettenetes.
- Ugye rettenetes. Az igazság mindig rettenetes. Iszonyú az igazság: a csalás az kellemes.
Néhány baki:
A regény kezdetén Vágrándy 42 éves, Juluka 36. Miután összevesznek, másnap Vágrándy hirtelen 46, Juluka 40 éves, majd később a tanácsos 45 éves.
a regény valószínűleg 1932-ben játszódik, és Jani azt mondja Aladárnak, hogy ők 14 éve házasok, '28-ban esküdtek. Időutaztunk 1942-be? Szilágyi Zsófia Móricz Zsigmondról írt monográfiájában olvastam (csak ezt a részt): Kalligram Kiadó, 2013.), hogy az író nagyon zaklatott időszakát élte a regény írása közben, és nem tudta, hova lyukad ki vele. Ezt érezni is rajta.
A regényből 2014-ben tévéfilm is készült Koltay Róbert rendezésében, aki a főszerepet is alakítja, míg Juluka szerepében Gubás Gabit láthatjuk. Érdekes szereposztás, még nem láttam. Te esetleg láttad már?
Végezetül az a bizonyos idézet, amely miatt kíváncsi lettem a regényre:
(...) körülnéz, és látja, hogy csakugyan sártenger van körülötte... de tudja, hogy ki fog evickélni belőle, mert nincs olyan sok sár, hogy fel ne száradjon egyszer, ha a nap soká süt rá... és a legnehezebb őszi felhő is kiürül egyszer, ha nem hamarább, a jövő tavasszal... és ez is el fog múlni... minden, minden... és akkor olyan szépség következik, amire nem is gondoltam, mert jön az emlékezés: az ember csak azért él, hogy emlékezhessék: arra, ami volt, a legnagyobb fájdalom is belehull az emlékek kincstárába, és kap egy nagy fiókot, telehordva apróságokkal, s az ember aztán, ha ebbe belenéz, a szalagokról és tövisekről szépen felszedegeti az emlékeket...
A borítókat fokozatosan cserélem, ezért a türelmed és megértésed kérem.
Ha a betűtípus olvashatatlan, esetleg halott linket, képet találtál, jelezd, kérlek, hogy javíthassam. Köszönöm :).
Mottó
"Sose felejtse el, aki minősít, egyben önmaga képét is felvázolja, saját igénye, ízlése, érdeklődése, érzékenysége irányát (...)."
(Szabó Magda)
Tavaly úgy alakult, hogy nem olvastam egyetlen olasz szerzőtől sem, így januárban máris pótoltam, méghozzá nem is akárki, hanem Massimiliano...
Aki keres...
Andrea
"A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!"
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
