Karácsonykor

    Odakünt hunyorogva leselkedik az est; a zene szétszállt már a lakásokban, és mintha elhallgatott volna, pedig némán szól tovább, mint ahogy mindig szólt a múlt alkonyodó utcájában, a jelen gyantás fenyőillatában, és szól majd a jövő ragyogásában is, mert a szeretet és békesség muzsikája - összekötve időt és embereket - el nem hallgat soha.

   Felzendül ugyanaz a dal, ugyanaz a muzsikaszó, mintha más nem is lenne a világon, pedig, a remény karácsonyi csillogásában, a kis gyertyák elbűvölt gyermekszemében, a szépség és jóság kitárult várakozásában mást mond és ígér mindenkinek. 

(...)

   - Szabad-e betlehemet köszönteni...?

   Hát persze, hogy szabad, hiszen ezen az estén mindent szabad, ami dal, ritmus, simogató mese, vers és álom, képzelte és alkotó szertelenség, mert megfoghatatlanul zeng a béke eljövendő valóságának örök hátfája, oktatva a nehézfejű öregeket, fékezve a szertelen fiatalokat, békítve ezt a sok szándékú nagy családot, hogy legalább ilyenkor legyenek tegyék ki a bicskát az asztalra, és tegyenek zsebbe diót helyette, amiből természetesen aranydió lesz, mert ilyenkor csakis aranydiók teremnek a jó szándék karácsonyfáján, hiszen fel-felzendül a karácsonyi muzsika, s ilyenkor minden lehetséges. 

Fekete István: Karácsonykor (In. Karácsony éjjel)