Vers hétfőn ~ William Wordsworth - A magányos aratólány és Kosztolányi Dezső - Útirajzok - Róma

Nézd őt, a hegyvidéki lányt,
a szántóföldön egyedül!
Arat s dalolgat; állj meg itt,
vagy lépj nesztelenül!
Kaszál, kévét köt egymaga,
s oly mélabúsan zeng dala;
ó, hallgasd! a völgy mély öle
hangjával van telistele.

Szebbnek a csalogány dalát
nem hallják fáradt vándorok,
ha olykor árnyékos tanyát
nyújt az arab homok:
nem ily üdítő hang, midőn
kakukk kiált tavaszidőn
és megtöri a víz örök
csendjét a Hebridák között.

Miről dalol? Ki mondja meg?
Tán a kesergő dallamár
tárgya régi baljós eset
s harc, mely feledve már:
vagy szerényebb a téma itt,
számunkra meghittebb, maibb?
Köznapi bánat s fájdalom,
mely elmúlt, s újul egy napon?

Mindegy, hogy mit, dalolt a lány,
s nem volt dalának vége-hossza;
néztem, míg dal közt dolgozott,
sarlózott hajladozva;
figyeltem mozdulatlan őt,
s hogy elértem a dombtetőt,
a dalt muzsikálta szivem,
mely rég elhalt már, messzi, lenn.



Mától a nyár végéig Kosztolányi Dezsővel is utazunk hétfőként az Útirajzok c. ciklusának köszönhetően. A mai úti célunk Róma.


És mind elém jön, aki meghalt,
a rozoga kis templomajtón.
Hétszáz sovány fej integet be,
hétszáz szikár kis öregasszony.
Mind ükanyáim. Egykor ők is
jártak homályos templomokba,
szentelt vizet hánytak magukra,
keresztet csókoltak zokogva.
A szentmiséken sírdogáltak,
az oltárok elé omoltak,
s mostan fehér váz-ujjaikkal
meg-megfenyítenek a holtak.
Megrészegülök az örömtől,
kinyíl a menny és újra látok:
gyónószékek homályos öble,
meggyszínű, ibolya talárok,
térdtől kopott, süppedt kövek ti,
hosszú imák és örökélet,
fehér, piros, lila papocskák,
halvány mártírok, néma mécsek,
ó tömjénfüst, ó tiszta mámor,
aranykehely aranyborából,
ó régi rózsa, lágy aróma,
ó Róma, Róma, Róma, Róma.

 



Versek:
William Wordsworth
Kosztolányi Dezső 
Kép: Henry Bacon festménye