Vers hétfőn ~ Salvatore Quasimodo - A Cervi-fivéreknek, az ő Itáliájuknak

Minden országban nevetnek a gonosz emberek,
fejedelmek, költők, kik álmokban ismétlik meg
a világot, a gonoszság bölcsei és a bölcsesség
latrai. Az én hazámban is nevetik
a könyörületet, a tűrő szívet, a szegények
magános bánatát. És az én földemet megszépítik
emberek és fák; vértanúság, kő- és szín-
figurák, antik gondolatsorok.

Az idegenek ott kalmár ujjakkal böködik
a szentek mellét, a szerelem ereklyéit,
bort és tömjént isznak a partok
teliholdja alatt, királyok citeráira hangolják
vulkánok énekeit. Alig telik el év,
hogy ne törnének e földre, lecsörtetve fegyvereikkel
völgyeken át a síkra, a barmokkal s a folyókkal

Az éjszaka édes gyönyörében itt még Polyphémos hangja üvölt:
panaszolja szemevilágát, melyet a távoli sziget
hajósa kioltott. És az olajág még mindig parázslik.

Itt is álmokra váltják fel a természetet,
felöltöztetik a halált, és nevetnek a meghitt
ellenségek. Néhányan velem voltak a szerelmes
versek és a magány idején, a lassan őrlő kövek
és a könnyek kusza kínjai közt.
Történetük véget ért a szívemben,
amikor a fák s a kőfalak ledőltek
a lombard város testvéri őrjöngései és jajgatásai közepette.

De most is szerelmes szavakat írok,
és ez is szerelmes levél
a földemhez. A Cervi-fivéreknek írom ezt,
és nem a Göncöl hét csillagának. Kevés könyv volt a szívükben,
úgy haltak meg, hogy a szeretet kockáit pörgették a csendben.
Katonák, bölcsek, költők nem tudnak
a falusi fajtának erről az emberségéről.
Sebtiben kikapart sötét árokban a szeretet s a halál.

Minden ország vállalná erős és szemérmes neveteket,
nem az emlékezetnek, hanem a napoknak,
melyek lassan válnak történelemmé,
de gyorsan zúgatják vérhajtotta gépeiket.