Archive for február 2018

Jane Austen első regényét 2008-ban olvastam először, és emlékszem, micsoda megkönnyebbülést éreztem, miután a végére értem.
A cselekménnyel nagyjából tisztában voltam, mert korábban már láttam az 1995-ös filmadaptációt, de a regény valahogy nem volt az igazi. Valószínűleg azért nem tudtam teljesen megszeretni, mert - ahogy sokan mások - először én is a Büszkeség és balítéletet olvastam, és kimondatlanul is ott volt bennem az elvárás, hogy valami olyasmi lesz ez is. Pedig tudtam, hogy az Értelem és érzelem teljesen más.

Később egy-egy évben újra levettem a polcról, mert bíztam benne, hogy talán most sikerül megszeretnem, hiszen az Emmával is így jártam, de mindkét alkalommal kb. száz oldal után visszakerült a helyére.

Most viszont úgy döntöttem, legyőzöm a mumust, és újraolvasom. Előtte újra megnéztem a filmet - ezúttal spanyolul -, hogy kicsit felidézzem a cselekményt és a hangulatát.

Figyelem, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

A Dashwood család Norlandben él, azonban az édesapa halálát követően az özvegy és három lánya kénytelen előbb-utóbb elköltözni, ugyanis a birtok az elhunyt első házasságából született fiára, Johnra száll, aki gőgös, pökhendi és kapzsi feleségével, Fannyvel hamarosan meg is érkezik.
Mrs. Dashwood egyáltalán nem szíveli Fannyt, ezért amint megfelelő házra bukkannak, a lehető leghamarabb elfoglalják.
A két nő közötti ellentétet csak fokozza Fanny öccsének, Edwardnak Norlandbe érkezése, aki feltűnően sok időt tölt a legidősebb nővér, Elinor társaságában, amelyet Fanny nem néz jó szemmel.

A Dashwood család új otthonra Norlandtől kellő távolságban, Bartonban talál, ahol megismerkednek rokonukkal, Sir John Middletonnal, annak feleségével és anyósával, Mrs. Jenningsszel, illetve Middletonék barátjával, Brandon ezredessel.

Utóbbi rögtön vonzalmat érez Marianne Dashwood iránt, azonban a 17 éves lány öregnek tartja a 35 éves férfit. (Milyen érdekes, hogy 17 évesen tényleg azt gondoljuk, hogy egy nálunk kétszer idősebb milyen öreg, aztán amikor közelebb állunk a 35-höz, mint a 17-hez, már egészen másként vélekedünk. Kíváncsi vagyok, Marianne is a későbbiekben olyan öregnek érezte-e önmagát, mint annak idején az ezredest látta?)

Hamarosan felbukkan a fiatal és jóképű Willoughby, aki már tökéletes társnak tűnik Marianne szemében. Nem is rejtik véka alá érzéseiket - ami igencsak megbotránkoztatja a környezetüket, különösen a mindig józan Elinort, míg édesanyjuk bátorítja a vonzalmukat -, és nyíltan mutatkoznak együtt.

Marianne most már ráébredt, mennyire elhamarkodott és alaptalan volt az a kétségbeesés, amely tizenhat és fél esztendős korában fogta el, hogy ugyanis sosem ismer majd férfit, aki a tökéletességről alkotott elgondolásának megfelel. Willoughbyban egyesült mindaz, amit képzelete ama boldogtalan órában s azóta is a derűsebb időszakokban elébe rajzolt, mint vonzalmának lehetséges tárgyát; s a fiatalember magatartása arról beszélt, hogy az ő kívánságai csakoly komolyak e tekintetben, amennyire kiválóak a képességei.

Mindenki tényként kezeli a pár küszöbön álló házasságát, míg egy nap Willoughby váratlanul búcsút vesz Marianne-től és Londonba utazik.

Időközben megérkeznek Mrs. Jennings unokahúgai, a Steele kisasszonyok, és a fiatalabb (Lucy) Elinornak elárulja legféltettebb titkát, amely utóbbit - bár nem mutatja - nagyon mélyen érinti.

Sajnos ezúttal sem sikerült teljes mértékben megszeretnem ezt a regényt. Számomra az a legnagyobb baj vele, hogy sokszor nagyon vontatottnak éreztem. Már az első oldalakon is, amikor Miss Austen a norlandi birtok történetét meséli el. De ekkor feltűnik a színen Fanny, aki azonnal bizonyságot tesz róla, hogy ő az egyik leggonoszabb szereplő, akiről valaha olvastam.
Mr. Dashwood azt kérte a halálos ágyán fiától, hogy gondoskodjon a húgairól, amelyet John természetesen meg is ígér neki. John azon gondolkodik, mennyi pénzt adjon húgainak, míg Fanny addig fondorlatoskodik (már nekik is van egy kisfiuk), hogy férje fokozatosan csökkenti beszélgetésük közben a húgainak szánt összeget, míg végül meggyőzi férjét, hogy az apja biztosan nem anyagi támogatásra gondolt. Nem is értem, hogy lehet egy férfi ennyire vak, hogy nem ismeri még évek után sem a felesége valódi természetét?

Elinor és Marianne tökéletes ellentétei egymásnak. A 19 esztendős Elinor mindig megfontolt, a saját kapcsolatát is reálisan látja Edwarddal, és nem hagyja, hogy az érzései elragadják. Valahogy az volt az érzésem, hogy bár Elinornak tetszik Edward és valószínűleg bele is szeretett, mégis meggyőzte magát, hogy kordában tartsa az érzéseit, mivel Edwarddal Mrs. Ferrars rendelkezik.
Elinor kicsit Emmát juttatta eszembe, aki arról győzi meg magát, hogy éppen elég szerelmes, nem kell szerelmesebbnek lennie.

Érdekes, hogy míg Edward nem igazán tudja, mihez kezdjen az életben (nincs foglalkozása, anyja politikai vagy katonai pályára szánja, őt viszont a lelkészi pálya vonzza), reálisan látja önmagát, bár némi további önismeretre neki is szüksége van.

Marianne őszinte, lobbanékony és nagyon nehezen viseli, ha más nem úgy gondolkodik és viselkedik, ahogy ő. Bár számomra kezdetben ő volt a szimpatikusabb a két nővér közül, amikor Willoughby elhagyta, talán túlságosan is drámakirálynőként élte meg. Szerencsére - mint minden Austen-regényben - a későbbiekben ő is felismeri a saját hibáit és helytelen viselkedését.

Míg a filmváltozatban Mrs. Dashwood is inkább józan, a regényben éppen olyan, mint a középső lánya.

Sir John Middleton és Mrs. Jennings volt az a két szereplő, akiket nagyon sokáig nem szerettem. Előbbi imádja a társaságot, állandóan nagy vendégségeket rendez, anyósa imád pletykálkodni, ketten együtt pedig előszeretettel élcelődnek másokon. Mrs. Jennings szerint a jó házassághoz elég, ha a lány csinos, a férfi pedig vagyonos. Nos, ha jobban kinyitná a szemét, észrevenné, hogy imádott Charlotte-ja házassága sem olyan jó, ahogy ő hiszi: Mr. Palmer későn, az esküvő után jött rá, hogy felesége bizony buta, aki csak jókat szórakozik azon, hogy a férje milyen furcsákat mond róla.
Szerencsére a későbbiekben megismerhettem Mrs. Jennings jó oldalát is, és azt mondhatom, hogy a végére megkedveltem.

A Willoughbyval kapcsolatos érzéseim inkább ellentmondásosak, de azt hiszem, megérdemelte a sorsát, hiszen nem sikerült leküzdenie a saját önzését, nem volt képes áldozatot hozni a saját boldogsága érdekében.

Sajnos a Steele kisasszonyok sem azt az érzést váltották ki belőlem, amelyet Mr. Collins a Büszkeség és balítéletben. Lucy és Miss Steele is minden alkalmat megragad a hízelgésre, de míg Collinson jókat mosolygok minden alkalommal, Lucy egyszerűen irritál, míg a nővére egyetlen témája a doktor, akinek ő nagyon tetszik és mindenki vele piszkálja, ő viszont folyamatosan megjátssza magát, miközben arra kéri a többieket, hogy ne is emlegessék neki a doktort. Nagyon kellett volna ide is egy Mr. Knightley, aki legalább a Steele kisasszonyokat helyre tette volna.

A regény legszimpatikusabb szereplője Brandon ezredes, aki szerénységével, jóságával és segítőszándékával tökéletes ellenpéldája Fanny Dashwoodnak.

Problémáim a regénnyel:
Jane Austen regénye 1811-ben jelent meg, az első magyar fordítását az 1970-es években Borbás Mária készítette, és én is az ő fordításában olvastam. A legnagyobb szarvashiba a fordítással vagy a szerkesztéssel kapcsolatban: hogy lehet az, hogy a Dashwood nővérek az 1800-as évek elején tegezik az édesanyjukat? Ez miért nem tűnt fel senkinek 30 év alatt (mivel az én könyvem 2006-os kiadás)? Vannak 40-es, 50-es rokonaim és ismerőseim, akik a mai nap sem tegezik a szüleiket!
Érdekes, hogy az 1995-ös filmben mind a magyar, mind az olasz, mind a spanyol szinkronos változatban is a nővérek ugyanúgy tegezik az édesanyjukat. Az utóbbi kettőben azért is hiba, mert éppen a régies magázódást kellett volna használniuk a szinkronban. Lehet, hogy a regény olasz és spanyol fordítói is elkövették ugyanezt a hibát?
Sőt, John és Fanny is tegeződnek, holott pl. a Büszkeség és balítéletben a Bennet házaspár magázódik.
Mrs. Jennings fiatalabb lánya, Mrs. Palmer először tegezi, majd magázza a férjét.

Valaki segítsen nekem az aláhúzott szót magyarról magyarra lefordítani:

Cleveland tágas, modern építésű ház volt; füves lankán emelkedett. Vadaskertje nem volt, de a kertje meglehetősen téres; (...)

Gondolom, tágas, nagy lenne a téres melléknév jelentése.

Egyáltalán nem okozott volna gondot a régies stílus, hiszen a Névtelen várat is szerettem, de az olyan szavak, mint: semminémű, bárminémű, mindennémű folyamatos ismétlődése nagyon zavart. Először elírásnak gondoltam, de aztán a legszívesebben lehúztam volna róluk az ékezeteket. Meglepő módon viszont két vagy legfeljebb három alkalommal már neműként szerepelt, aminek meg is örültem, hogy végre észbe kapott az illetékes, de aztán újra visszatért.

Sokat idézik az alábbi gondolatot a regényből, de sajnos nekem nem sikerült megtalálnom a pontos helyét: Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink... vagy azok hiánya.
Most rákerestem az interneten, és ez az ulpiusos kiadásból van Sillár Emőke fordításában. Lehet, hogy az a fordítás jobban sikerült, mint az immár klasszikusnak számító Borbás Máriáé?
Mielőtt bárki megkövezne, minden tiszteletem Borbás Máriáé, nem egy könyvet olvastam már az ő fordításában, de ez számos sebből vérzik. Hogy ez az ő, a szerkesztő vagy a tördelő hibája-e, azt nem tudom. De ha valaki most mégis kedvet kapna az olvasáshoz, inkább a Sillár Emőkéét keresse, az valószínűleg gördülékenyebb.

Bár az alaptörténet jó, de sajnos nem veheti fel a versenyt az Emmával és a Büszkeség és balítélettel.
Tudom, hogy sokaknak kedvence ez a regény, de én valahogy sótlannak éreztem, vagy legalábbis nem volt egyenletes a sózása, és bizonyos részei hol kicsit, hol jobban ízetlenek maradtak. Így nagy valószínűséggel biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező tíz évben is csak polctakarítás miatt fog lekerülni a helyéről, pedig több jó gondolattal is találkoztam benne.

Magam is, csakúgy, mint más, tökéletes boldogságra vágyom; s mint mindenki más, ezt a magam módján óhajtom elérni.

Jane Austen: Értelem és érzelem
Eredeti cím: Sense and Sensibility
Fordította: Borbás Mária
427 oldal
Palatinus Kiadó, 2006
Illusztrációk: Mollands.net

Javier Marías 1994-ben megjelent regényének címét is Shakespeare-től kölcsönözte, azonban míg A szívem fehérben az idézet mellett a mű címe (Macbeth) is többször elhangzik, itt erről szó sincs, és éppen ezért én sem árulom el, melyik drámából van. Ma már úgysem nehéz kideríteni, úgyhogy térjünk át inkább a regényre.

Narrátorunkról csak annyit tudunk, hogy férfi - a neve (Víctor) csak jóval később derül ki - és különös dolog történt vele. Éppen az első éjszakáját készült eltölteni Martával a nő otthonában, aki a vacsorát követően rosszul lett és nemsokkal később meghalt.
A lakásban rajtuk kívül Marta alig kétéves kisfia tartózkodott (aki ekkor már aludt), míg a nő férje, Eduardo Londonba utazott.

"Itt vagyunk egyforma testhelyzetben, ugyanabban a térben, még érzem; semmi sem változott, mégis minden megváltozott; tudom, de nem értem. Nem tudom, miért élek én, és ő miért halott, nem tudom, miben áll az egyik, miben a másik. Most nem igazán értem ezeket a kifejezéseket."

Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Víctor maga sem tudja, és azt gondolom, a helyében egyikünk sem tudná, mi lenne a helyes lépés. De miután hazamegy a saját lakásába, folyton csak a történtekre gondol, és rájön, hogy valójában nem is ismerte Martát, a koráról is csak az újságból értesül. Ennek ellenére szeretne többet megtudni arról a nőről, aki a karjai közt halt meg, ezért elmegy a temetésre és később megismeri Marta családját is. Úgy érzi, csak így tudja feldolgozni mindazt, ami vele történt.

" (...) Nincsenek szándékaim. Csak az a helyzet, hogy szörnyű és nevetséges dolog történt velem, és úgy érzem magam, mintha varázslat ülne rajtam, hogy valami visszajár, kísért, ott tanyázik nálam, a fejemben, a testemben, és haunted vagyok olyasvalaki miatt, akit csak halálában ismertem meg, és abban a néhány csókban, amitől megkímélhettük volna magunkat."

Miközben Víctor Marta életét igyekszik megismerni, az utolsó óráit rekonstruálni (Miért éppen vele volt aznap éjszaka?), egyre jobban megismerjük a férfi életét, munkáját, a múltjának néhány eseményét, mindazt, ami a jelenhez vezetett.

A regény középpontjában az élet, a halál és a szeretteink, a környezetünk, illetve önmagunk megismerése áll. Senki sem tudja, hogyan fog meghalni, és hallottunk már groteszk halálesetekről (pl. az elhunyt éppen elcsúszott a fürdőszobában), de mihez kezdjen valaki, ha éppen ő a szemtanúja egy ilyen halálnak? Vajon ismerjük-e a másikat, megmutatja-e a másik fél a valódi énjét előttünk és mi megmutatjuk-e teljes valónkban önmagunkat másoknak? Miből áll egy ember élete?

Bár a türelmetlen olvasókat bizonyára megijesztik a többsoros mondatok, az oldalakon át tartó elmélkedések és asszociációk, de éppen ezek - és persze a jellegzetes, már jól ismert stílusa - teszik olyan maríasossá ezt a regényt is. Egy-egy apróság, egy-egy, nem a főszálhoz kapcsolódó esemény az, amely révén jobban megismerjük és megértjük Víctort.

Azért is szeretem Marías regényeit, mert a szereplői (általában a narrátorai) olyan gondolatokat vetnek fel, amik nekünk, olvasóknak valószínűleg nem jutnának eszünkbe, és amelyek között mindig akad legalább egy, amely engem is gondolkodásra késztet. Ezek a gondolatok pedig nemcsak olvasás közben, hanem később is eszembe jutnak és újra felidézik a regény egy-egy momentumát vagy egyszerűen csak a hangulatát.

Nem mindig önös érdekből vagy félelemből vagy valódi tévedés miatt hallgatunk el valamit, nem mindig védekezésből, gyakran megesik, hogy pusztán csak nem akarunk kellemetlenek vagy ünneprontók lenni, vagy bánatot okozni, máskor mindössze kulturáltságból tesszük, mert nem vall jólneveltségre és kulturáltságra, hogyha teljesen fölfedjük magunkat, a hóbortjainkról meg a szenvedélyeinkről nem is beszélve; néha a származásunkat hallgatjuk el vagy hamisítjuk meg, mert szinte mindannyian jobban szeretnénk más felmenőt valamelyik nagyszülő helyett, az ember eltitkolja a szüleit, a nagyszüleit, testvéreit, férjét, feleségét, néha még a házastársára jobban hasonlító vagy őfeléje hajló gyermekét is, elhallgat néhány mondatot a saját életéről, röstelkedik az ifjúsága vagy gyermekkora vagy felnőttkora miatt, minden életrajzban akad szégyenletes vagy lesújtó vagy gyászos epizód, egynéhány vagy talán sok is – talán az egész az, úgy ahogy van -, ami a többiek számára jobb, ha az ember önmaga előtt is leplezi. Túl sok minden miatt szégyenkezünk, a küllemünk miatt, hajdani meggyőződéseink miatt, naivitásunk és tudatlanságunk miatt, valamikori meghunyászkodásunk vagy büszkeségünk miatt, engedékenységünk vagy engedetlenségünk miatt, sok, meggyőződés nélkül tanácsolt vagy kimondott dolog miatt, azért, hogy beleszerettünk abba, akibe beleszerettünk, hogy barátja voltunk annak, akinek voltunk – az élet gyakran folytonos elárulása és megtagadása annak, ami előtte volt, mindent kiforgatunk és eltorzítunk, ahogy múlik az idő, de bármennyire ámítjuk is magunkat, bennünk marad a tudat, hogy őrzünk titkokat, hogy titokzatosnak látszunk, s ha a legtöbbje mégoly hétköznapi, akkor is. Milyen fárasztó mindig az árnyékban mozogni, vagy inkább nehéz, sohasem egyforma a félhomály, nem is azonos önmagával, minden embernél más a világosabb, más a homályosabb rész attól függően, hogy mit tud, a napok, a beszélgetőtársak és a törekvések szerint változik, és állandóan azt mondjuk magunknak: „Már nem az vagyok, aki voltam, hátat fordítottam régi énemnek.”

Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám
Eredeti cím: Mañana en la batalla piensa en mí
Fordította: Pávai Patak Márta
448 oldal
Libri Kiadó, 2015
3990 Ft

Azon olvasók közé tartozom, akiknek az iskolában nem sikerült összebarátkozniuk Jókai Mórral, így nagyon sokáig nem olvastam tőle semmit. Azonban nemrég, miközben a tévét kapcsolgattam, az egyik csatornán A névtelen várat ismételték, és a harmadik rész elejéből néhány percet elcsíptem, ami felkeltette az érdeklődésem a regény iránt.

Kalandosnak és izgalmasnak ígérkezett, rögtön megjegyeztem az igazán rokonszenves Sátán Laci nevét, és úgy gondoltam, ez a regény talán megszeretteti velem is Jókait.

A Névtelen vár nagyon izgalmasan kezdődik: 1804 márciusában, Párizsban, esik a hó, két férfi pedig (egy idősebb és egy fiatal) egy titkos tervről beszélget: a fiatalabb még aznap éjjel útnak indul egy kislánnyal, akivel egy távoli országban rejtőznek majd el.
Csakhogy az ellenségeik is furfangosak, és amint tudomást szereznek a szökésről, rögtön utánuk küldik a saját emberüket, jelen esetben asszonyukat.

Három évvel később megérkezik Fertőszeg új földesaszonya, Landsknechtsschild Katalin, akitől egy ismeretlen férfi bérli az egyik birtokát, melyet csak Névtelen várként emlegetnek a helyiek. A bérlőről csupán annyit tudni, hogy külföldről jött, és egy titokzatos nővel él, akinek még senki sem látta az arcát. A férfi - akinek Vavel Lajos névre érkeznek a levelei - a külvilágtól elzárkózva él (de mégis minden eseményt nyomon követ, és igen, ő az a bizonyos fiatalember, aki három éve Franciaországból egy kislánnyal indult útnak), naponta kikocsizik az említett hölggyel, akinek arcát mindig sűrű fátyol takarja, így nem csoda, ha mindenféle találgatásokra és főleg pletykákra ad okot.

A titokzatos hölgy Marie, aki számára csak az állatai jelentik a társaságot, illetve csak olyan tevékenységekkel foglalhatja el magát, amikhez nem kell tanár vagy másik fél.

Vavel gyűlöli Napóleont és a királyság híve, éppen ezért az volt az érzésem, hogy ebben a nagy bezárkózásban talán túl is félti Marie-t, aki immár fiatal lánnyá serdült (tizenöt éves lett), és fogalma sincs a világról, sem arról, hogyan szórakoznak a kortársai.

A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, akik meztelen lubickoltak a vízben, lármájuk , felhangzott a Névtelen várig. És Lajos értette Marie arcán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van eltiltva. Más úrileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem mulattatják hízelgő udvarlók, nem ingerli a táncvigalmak hevélye; hírhedett művészek feltűnnek és letűnnek, ő nem gyönyörködött bennük; színházat sosem látott. Egy barátnéja nincs, akivel gondolatait kicserélhetné, akivel együtt megszólhatná az embereket, s nevethetne a bolondokon, akiket szépsége elkábított, és akit pompás toalettjével irigységre költhetne, ami az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más hízelgői, mint a macskák, más barátnői, mint a macskák, más művészei, mint a macskák.

Szerencsére a regény nem olyan, mint szegény Marie élete: az új földesasszony, Katalin érkezésével új fordulatot vesznek az események, és az eddig is izgalmas, kalandos és nem egyszer humoros regény egyszeriben letehetetlenné válik. Felbukkan Sátán Laci is, aki valójában egy híres-hírhedt betyár, de kiderül, hogy ő is csak ember, neki is vannak emberi érzései.

A regény vége felé egy teljes fejezetet kaptak az 1809-es magyarországi harcok eseményei, amelyekkel picit lassabban haladtam, de egy percig sem éreztem azt, hogy átugrom ezt a fejezetet, és inkább a még hátralévőeket fejezem be. A türelmemért Jókai egy agyafúrt és humoros résszel kárpótolt.

A szereplők közül Katalint szerettem a legjobban. Talán már sejthető, hogy ki is ő valójában, de ennek ellenére mégsem éreztem ellenszenvet iránta egy percig sem. Történik egy bizonyos dolog az egyik fejezetben, melyben Katalinnak is fontos szerepe jut, és ezt követően jókat derültem a hozzáállásán. Nem szeretném elárulni, mi ez, ezért fogalmazok rébuszokban.

Érdekes Vavel és Marie jelleme, hiszen előbbi azt állítja magáról, hogy ő csak gyűlölni képes (pedig nem, hiszen Marie-t is szereti és félti), holott más - Sátán Lacihoz hasonlóan -, nagyon is emberi érzései is vannak. Vele ellentétben Marie képtelen a gyűlöletre, még azok iránt sem érez így, akik képesek lennének az életére törni. Marie a tipikusan nagyon jó és naiv emberek mintapéldája, akit olvasóként tényleg csak szeretni lehet - és sajnálni, hogy kénytelen így élni.

A Névtelen vár végre megszerettette velem Jókait, már az első oldalon magával ragadott és a franciákkal folytatott harcok eseményeit leszámítva, (de biztosan lesz, akinek éppen ezek lesznek a kedvencei) nagyon szerettem olvasni. Bár néhány eseménye kiszámítható volt számomra, csak még inkább kíváncsibbá tett, hogyan valósulnak meg a következő oldalakon.

Egy pillanatig sem éreztem unalmasnak, jó volt elmerülni a 19. század eleji eseményekben és a korabeli magyar nyelven olvasni, és bár akad néhány tévedés benne (pl. egy olyan zeneszerző műve hangzik el, aki akkor még csak gyerekcipőben járt, illetve Jókai utal egy dalra, amely csak jóval később keletkezett), amelyeket észre sem vettem volna, ha a lap alján a lábjegyzet fel nem hívja rá a figyelmemet.

Jókai valóban nagyon tud mesélni, remekül szövi az események szálait és teszi egyre kíváncsibbá az olvasót. Aki tehát hozzám hasonlóan eddig inkább elkerülte a műveit, nyugodtan válassza a Névtelen várat tőle, mert nagy valószínűséggel nem fog csalódni. Én pedig biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben más műveit is elolvasom végre.

A regényből készült hatrészes sorozatról jót és rosszat is olvastam, de egyelőre nem tervezem megnézni.

2018-tól február 18-a - Jókai Mór születésnapja - egyben A Magyar Próza Napja is.

Egy jó tanács a hozzám hasonlóan ugyanezt a kiadást oldaljelölőkkel olvasóknak: olyan vékonyak a lapok és az oldaljelölő ragasztója olyan erős, hogy amint ráragasztottam az ominózus részre, azonnal olvasható lett az átlátszó részén is a szöveg. Úgyhogy a keskenyebb ragacsaimat használtam, és csak a lapok aljára és az üres részekre ragasztottam őket, hogy véletlenül se tegyenek kárt a szövegben.

- (...) Mert bizony mondom, hogy aki a Névtelen vár lakójának beállt, annak a számára ez a ház egy sírbolt, aminek az ajtaja nem nyílik meg elébb, mint a szabadító angyal trombitaszavára!
- S sokáig fog-e még e trombitaszó magára váratni?
- Hiszem - és tudom -, hogy nem sokáig! Az idők jelenségei nem csalnak. Feltámadásunk közelít. Addig tűrjünk és várjunk.

Jókai Mór: Névtelen vár
505 oldal
Akkord Kiadó, 2007
950 Ft
A regény a MEK-ben (PDF)

Agatha Christie krimijei számomra tökéletes átvezető és levezető olvasmányok, azaz egy-egy komolyabb mű után mindig jó választás a krimi királynőjétől olvasni.
Ezúttal egy újabb Poirot-történetet választottam, mert az eddigi tapasztalataim alapján a kis belga utazásai (is) mindig izgalmakat tartogatnak. Most sem volt másként, bár Poirot biztosan nem így tervezte az útját.

A Prometheus névre keresztelt járat egy szeptemberi napon Párizsból Croydonba indul a fedélzete hátsó szalonjában tizenegy utassal és két légiutas-kísérővel. A társaság vegyesebb már nem is lehetne: van közte orvos, egy apa és fia, akik régészek és éppen a legújabb kincseikről beszélgetnek (vagy inkább vitatkoznak), egy fiatal krimiíró, egy vállalkozó, egy grófnő, egy nagyságos kisasszony, egy fodrász lány és vele szemben egy fogorvos, egy idősebb hölgy és természetesen Hercule Poirot, aki leginkább igyekszik túlélni az utat. Sajnos Poirot gyomra nincs kibékülve a repüléssel.

Mire azonban a gép földet ér Croydonban, az utasok között valóban lesz valaki, aki nem éli túl az utat: az idősebb hölgy.
De hogy történhetett ez, hiszen mindenki és minden szem előtt volt? Az utasok közül alig hagyta el valaki a helyét, azok is csak a mosdóba mentek. Ráadásul a gyilkos egy köpőcsövet használva követte el tettét, amelyet - volt olyan balga - éppen Poirot ülése mögött rejtett el. Így ezúttal Poirot gyanúsítottként jelenik meg - amit ő természetesen kikér magának -, és hozzálát, hogy fényt derítsen a gyilkos valódi kilétére.

A nyomozás ezúttal nemzetközi viszonylatot ölt, hiszen Japp felügyelő mellett francia részről Fournier segíti a nyomozást.

- Örömmel hallom, hogy ön is érdeklődik az ügy állása iránt, monsieur Poirot.
- Mi mást tehetnék, drága monsieur Gilles, ha egyszer csaknem az orrom előtt történt? Ez aztán a szégyen, nemdebár? Hercule Poirot békésen szundikál, miközben mellette megölnek valakit!

Ez bizony igen nagy szégyen lenne, ezért Poirot a nyomozás bizonyos részeibe bevonja a fodrász lányt, Jane-t és a fogorvost, Norman Gale-t is. Miután az áldozatról kiderül, azzal kereste a kenyerét, hogy magas rangú személyeknek nyújtott kölcsönt, rögtön felmerül a gyanú, vajon kiről tudott meg olyasmit a Madame Giselle-ként ismert elhunyt, aki nem szerette volna, ha mindez nyilvánosságra kerül? Mert madame Giselle nyomon követte az ügyfelei életét és szinte mindig behajtotta rajtuk a pénzét.

Gyanúsítottakból most sincs hiány, hiszen egyikük kokainfüggő és megrögzött szerencsejátékos - így neki bizonyára gyakran szüksége van egy kis anyagi kisegítésre, de van köztük más is, aki szívesen kísérti Fortunát, és olyan is, akinek mostanság jól jönne egy kis pénzmag. De az sincs kizárva, hogy a többiek közül volt valaki.

A nyomozás során bepillanthatunk az utasok életébe, az arisztokraták világába, megismerjük a szalont, ahol Jane dolgozik, Norman Gayle mindennapjait és a krimiíró, Daniel Clanceyt is meglátogatjuk. Ez volt az egyik kedvenc részem, főleg ahogyan Poirot érkezését bejelentette az ajtót nyitó nő:

- Mit mondjak, ki keresi?
- Mr. Hercule Poirot.
A komor arcú nő felvezette őket az emeletre, ahol benyitott egy szobába.
- Mr. Air Cool Prott - jelentette be hangosan.

Nem tudom, kinek mi jut erről eszébe, de nekem úgy hangzik, mint egy légfrissítő neve.
Daniel Clanceynek köszönhetően pedig Agatha Christie a krimiírókat is kifigurázza, de ebben a regényéből sem maradhattak ki a régészek sem.

- (...). Ej, ezek a krimiírók... A rendőrséget tehetetlen bolondok gyülekezetének ábrázolják, akik még a szakmájukhoz sem értenek. Ha olyanokat mondanék a főnökeimnek, mint a regénybeli nyomozók szoktak, azon nyomban két lábbal rúgnának ki a testülettől! Dilettáns, tudatlan firkászok! Ez a mostani pontosan egy olyan idétlen, életszerűtlen gyilkossági történet, mintha egy ilyen papírhuszár főzte volna ki!

Természetesen most is azonnal volt gyanúsítottam, majd több is, és bár köztük volt a valódi gyilkos is, de az indítékára és a kivitelezésre sajnos nem jöttem rá. Poirot-ban és a szürke kis agysejtjeiben most sem csalódtam, és tény, hogy a kis belga valóban öntelt és beképzelt - amit Japp is vidáman a szemére vet -, valahogy ez engem a Poirot-történetekben egy pillanatig sem zavart soha. Inkább jókat derülök a kis belga önteltségén.

Nemrég fedeztem fel - olasz szinkronnal - Les petits meurtres d'Agatha Christie (Agatha Christie apró gyilkosságai, angolul Little Murders) c. francia sorozatot, amelyben a krimi királynőjének több művét is újra feldolgozták. Az ABC-gyilkosságokba néztem bele (ez az első rész), és Poirot-t egy beképzelt "sztárnyomozóra", Larosière-re cserélték, aki Lampion nevű segédjével nyomoz az ügyben. Nos, ez a Larosière már engem is irritált, így végül kb. 30 perc után be is fejeztem, és úgy döntöttem, maradok a könyveknél.

- Maga megőrült!
- Egyáltalán nem őrültem meg - sietett leszögezni Poirot. - Lehet, hogy olykor kissé bogaras vagyok, de ez messze áll az őrültségtől.

Agatha Christie: Halál a felhők között
Eredeti cím: Death in the Clouds
Fordította: Nyikos Eszter
317 oldal
Európa Kiadó, 2010

A kertész kutyája kifejezés szerintem sokunk számára ismert, de hogy mit is jelent valójában, talán már kevesebben tudjuk. Nemrég hallottam az egyik sorozatban (a Tiempos de guerrában, ha valakit érdekel), és elszégyelltem magam, milyen műveletlen és tudatlan vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a Siglo Orot illetően is nagyon hiányosak az ismereteim, a kettő pedig összefügg, így éppen ideje volt, hogy végre elkezdjek megismerkedni a spanyol irodalom ezen korszakával is.

Lope de Vega egyik legismertebb komédiájának középpontjában egy szerelmi bonyodalom áll, színhelyünk pedig a spanyol uralom alatt álló Nápoly. Itt él Diana, Belflor grófnője, aki minden kérőjét kikosarazza.

Egyik éjjel Diana felfedezi, hogy férfi jár a házban, és hamarosan kiderül, hogy csak az írnoka, Teodoro volt, aki szerelmét, Marcelát (Diana egyik szolgálóját) látogatta meg, de nem történt semmi, ami rossz fényt vethetne az úrnő házára.

A titok mellett Teodoro erényeire is fény derül (aki titokban valójában úrnőjét szereti), és Diana érzései is megváltoznak alkalmazottja iránt. Azonban a köztük lévő rangkülönbség igencsak nagy akadály, ezért nem vállalhatja nyíltan az érzéseit, csak célozgathat azokra, ezért egy ilyen helyzetben lévő barátnője számára kér tanácsot Teodorótól. Utóbbi reménykedni kezd (talán úrnője éppen saját magára céloz?), és ettől kezdve már nem érdekli Marcela.

Diana határozatlan, olykor maga sem tudja, hogy az eszére vagy a szívére hallgasson. Teodoro bár úrnőjét szereti, ha az mégis visszautasítja, Marcela szerelmére biztosan számíthat - legalábbis ő így érzi. Marcelának pedig előbb-utóbb elege lesz ebből a szerelmi huzavonából.

TEODORO
A szerető s a kérő ugyanazzal:
Ezer hazug szóval s egy fél igazzal.

DIANA
Jó, jó, de halljuk, hogyan hangzanak
Azok a híres szerelmes szavak.

TEODORO
Furcsán szorongatsz. Isten tudja csak,
Az ember miket össze nem fecseg!
Ilyeneket, hogy: "Angyali szemek,
Rajtatok át a mennyországba látok!"
Meg hogy: "Korállból s gyöngyből van csodátok,
Ti édes ajkak, te parányi száj..."

DIANA
Parányi száj? Az Istenért, megállj!

TEODORO
Ilyen s hasonló dőreségeket
Mondott mindig, ki kért vagy szeretett.

Mielőtt bárki is megijedne, hogy ez valami barokk szappanopera, megnyugtatom, mert egyáltalán nem az. Amikor már túl sok a szerelmi huzavona, felbukkannak Diana kérői - akik szintén döntésre jutottak -, és az eddig is fontos szereplő, Tristán (Teodoro inasa) is cselhez folyamodik.

TRISTÁN
Az élet oly bizarr. Szentséges ég,
Költő se fundált még ki ily mesét.

Ahogyan az idézetekből is rögtön látszik, a vígjáték verses formájú, és a korban ekkor oly nagy népszerűségnek örvendő szonettek is felbukkannak benne.

A kertész kutyája négy évszázad távlatából is egy nagyon szórakoztató, humoros és fordulatos komédia, amelyből végre megtudtam, mit is takar, ha valakit így neveznek. A hangulata Goldoni vígjátékait juttatta eszembe, bár azok egy évszázaddal később keletkeztek.
Könnyed, vidám olvasmányként tökéletes választás.

Érdekesség: amikor az interneten rákerestem a darabra, és megtaláltam új fordításban (hosszabb szöveget nem szeretek semmilyen kütyün olvasni, így nem olvastam el), amelynek végén Térey János jegyzetéből megtudtam, hogy az általam olvasott Gáspár Endre-fordítás 1949-ben keletkezett, és a fordító önkényesen viselkedett a szöveggel. Azaz úgy gondolta, hogy a spanyol nyelv bizonyos elemei nem adhatók vissza magyarul, így ezt-azt kihagyott belőle, míg Mester Yvonne és Térey János ennek ellentmondva már a teljes eredeti szöveget lefordította. Mindezt a komédia elolvasása után tudtam meg, és ennek ellenére nem éreztem sehol hibát vagy hiányt Gáspár Endre fordításában.
Ráadásul a Klasszikus spanyol drámák I. kötetében öt dráma található Lope de Vegától, ebből négy Gáspár Endre fordításában, amiket a későbbiekben el is olvasok majd.

TRISTÁN
A kishitűnek rosszul megy sora.

TEODORO
Hát bátorságod, az van, jókora.

TRISTÁN
Hagyd rá a sorsra, szabjon az irányt
S légy bizalommal szerencséd iránt.

Félix Lope de Vega Carpio: A kertész kutyája
Eredeti cím: El perro del hortelano
Fordította: Gáspár Endre
In: Klasszikus spanyol drámák I-II.
1772 oldal
I. kötet. 7- 122. o.
Magyar Helikon, 1967