Buda Lászlót Pauer Krisztina podcastjében, a Lélek Koffeinben ismertem meg, és már akkor kíváncsi lettem a könyveire.
2021 őszén egy rövidebb betegség után határoztam el, hogy megveszem a könyveit és el is olvasom őket. Mind a Mit üzen a tested?, mind a később megjelent testvére, a Mit üzen a lelked? nagy hatással voltak rám, és ekkor kezdtem meg azt az önismereti munkát, mely a mai nap is tart.
Mindenképpen szerettem volna újraolvasni a könyvet és írni is róla, úgyhogy vágjunk is bele. 😊
Biztos vagyok benne, hogy sokak számára meglepő az első fejezetben Buda László mestereiről olvasni, hiszen azzal a három emberrel, akiket kiemel, nem a tanulmányai során találkozott, hanem kezdő orvosként, és egyikük sem orvos.
Az első megtanította, hogy nem minden az, aminek látszik; a második, hogy a betegei szenvedésében lássa meg a saját szenvedését is, ne különítse el magát tőlük; míg a harmadikuk segítségével megértette, hogy nem ugyanúgy látjuk a világot. Ezért is nagyon fontos, hogy ezt a könyvet is nyitott gondolkodással olvassuk, legyünk rugalmasak akkor is, ha számunkra humbugnak tűnő dologgal találkozunk egy-egy fejezetében.
Nagyon örültem, amikor megemlítette a Jung által felfedezett négy kognitív funkciót, melyeken keresztül a világot érzékeljük. Ezek az intuíció, a gondolkodás, az érzés és az érzékelés.
Mivel én intuitív vagyok, így megértem, hogy mivel a legtöbben érzékelők (akik az öt érzékszerveiken keresztül kapcsolódnak a világhoz), nehezebb számukra bizonyos dolgok (a humbug) elfogadása.
Ill. fontosnak tartom megemlíteni, hogy olyan világban élünk, ahol a többség a bal agyféltekéhez (logika, stratégia, kritikai gondolkodás, (reál) tudományok) kapcsolódó dolgokat értékeli, míg a jobbhoz kapcsolódókat (kreativitás, spiritualitás, művészetek, érzelmek kifejezése, zene, intuíció) lenézi, értéktelennek tartja.
Buda László a tanulmányai, majd a kórházi évei alatt azzal szembesült, hogy a hagyományos orvoslás igyekszik egy címkét találni a beteg panaszára, amit éppen górcső alá vesz, és a többivel nem foglalkozik. Ha belegondolunk, a különböző problémáinkkal különböző szakorvosokhoz fordulunk, akik az ominózus szervünket, testrészünket vizsgálják meg alaposan, mondanak valamit, esetleg kapunk egy-két receptet, javaslatot, tovább küldenek egy másik orvoshoz. Az azonban ritkán fordul elő, hogy az orvos az életkörülményeinkről is érdeklődjön.
Pedig a gyógyuláshoz vezető úton nagyon fontos, hogy holisztikusan nézzük: a testet és a lelket is. Tudom, erre nincs idő és az orvosok egy része sem készült fel erre. Pedig már az ókorban tudták ezt, és erről beszél többek között Dr. Máté Gábor is.
Elsőként az vágott mellbe, hogy már Platón is mennyivel tisztábban látott, mint a legtöbb egyetemi oktatóm, amikor ezt írta: "Mert az a legnagyobb hiba a betegségek kezelésénél, hogy vannak orvosok csak a test, és vannak orvosok csak a lélek számára, noha ezeket senki sem tudja szétválasztani... nevezetesen soha nem veszik figyelembe az egészet. Az egészre kellene fordítani a gondoskodásunkat, mivel ott, ahol az egész gyengélkedik, lehetetlen, hogy a rész egészséges legyen."
Emlékszem, volt olyan orvos, aki a testi nyavalyám mellett megkérdezte, hogy egyébként mit tanulok vagy csinálok éppen, míg más az elefántcsonttornyából nézett le rám és olyan hűvösen bánt velem, hogy volt képem megzavarni a nagy FŐORVOSt. Utóbbiakról (két ilyennel is találkoztam) az a véleményem, hogy aki gyógyító vagy bármilyen segítő szakmát választ, fejlessze az empátiáját. Ha erre képtelen, lehet, bármilyen nagyágyú a saját szakterületén, e nélkül nem képes tökéletesen ellátni azt, amire felesküdött.
Tudom, hogy megvannak a rendszernek a problémái, nem is erről szól sem a könyv, sem a bejegyzés.
Te milyen kapcsolatban vagy a testeddel? Hogyan tekintesz rá?Hogyan kommunikálsz vele?Megérted-e, amikor üzen? A legtöbben ilyenkor értetlenül állunk egy-egy tünet, betegség vagy diagnózis előtt, esetleg bosszankodunk, hogy éppen most és éppen velünk történt a dolog, esetleg kétségbe esünk. Ha pedig fájdalmunk van, azonnal bevesszük a legszuperebbnek mondott tablettát vagy megvesszük a legújabban reklámozott csodakenőcsöt és várjuk a csodát. Ha mégsem működnek a dolgok, akkor elmegyünk egy, esetleg több orvoshoz, hogy oldja meg a problémánkat, vagy újabb látogatást teszünk a patikában.
Azonban számos esetben erre nincs is szükség. A félreértések elkerülése végett, mind Buda László, mind én is azt mondom, igen, vannak olyan esetek (ezekről szó is esik a könyvben), amikor külső segítséget kell igénybe vennünk. Ám sok esetben megfeledkezünk egy nagyon fontos dologról: képesek vagyunk meggyógyítani magunkat. Ez nem humbug. Gondolj csak pl. a vérfolyásos asszonyra a bibliai történetből (Lukács evangéliuma 8. rész). Vajon miért zarándokolnak olyan sokan Lourdes-ba, Fátimába vagy más szent helyekre a gyógyulás reményében? Miért gyújtanak gyertyát szent X.-nek, Szűz Máriának és imádkoznak hozzájuk, vagy Jézushoz vagy Istenhez gyógyulásért? Mert Jézus is kimondta a kulcsszót: hisznek, hogy így lesz, Ne félj, csak higgy, ill. a hited meggyógyított.
És világnézettől függetlenül, megfeledkeztünk a hitről (nem a vallási értelemben vettre gondolok), hogy amit gondolunk, milyen erővel bír. Mert miközben cseperedünk, folyamatosan kapjuk a negatív visszajelzéseket mind a testünkkel, mind a személyiségünkkel kapcsolatban (ezeket meg is utáljuk és azt szeretnénk, hogy tűnjenek el), hogy nem vagyunk jók, ez undorító, az gusztustalan, amaz erkölcstelen, fúj.
Napjainkban a téma sok szakértője egyetért abban, hogy az egészség természetes hozzátartozója lehetne életünknek. A felcseperedés ösvényein azonban számtalan negatív visszajelzés és másoktól átvett hiedelem torzíthatja testünkhöz való viszonyunkat, egészséges önbecsülésünket és általános életszeretetünket. Így aztán felnőttkorunkra elfojtott érzelmek, elkeserítő gondolatok, ijesztő képek tömegei raktározódhatnak el bennünk testszerte. Ahhoz, hogy mindettől elkezdjünk megszabadulni, az első lépés, hogy a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat feltérképezzük, és módszeresen megtisztogassuk lelkivilágunkat az önutálat, a kisebbrendűségi érzés, az érdemtelenségtudat, a tökéletességre törekvés bénító mintáitól, és mindattól a meggyőződéstől, mely negatív színben tüntet fel minket belső tükrünkben. A gyógyulás önmagunk elfogadásával és szeretetével kezdődik. Ez tényleg ilyen egyszerű, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy egyszersmind könnyű is lenne...
Hogy hogyan találhatunk vissza a testünkhöz? Ebben segít a szerző a következő fejezetekben és vezet el az öndiagnózishoz, majd az öngyógyításhoz. Megismerjük az általa kifejlesztett módszert, a SzomatoDrámát, mely a pszichodráma és a szomatika elmeit ötvözi. Mindazt, amiről a rendelőkben nem esik szó.
Olvastam néhány véleményt a könyvről, melyben kifejtették, hogy jó a könyv, csak nagyon átmegy önmarketingbe néhány fejezet után. Ezzel kapcsolatban is az jutott eszembe, hogy érdemes ezt is más szemszögből is megnézni.
Az elmúlt években számos ingyenes webinaron vettem részt (magyar, angol és spanyol nyelvűn), ahol a szervező a programjához akart új embereket toborozni, és ilyenkor tart egy egyórásnak induló online eseményt, ami jóval hosszabb lesz, kilencven-száz perc is. Az első órában mindig megtudtam, miért szuper az ő módszere, milyen felismerésekre jutott általa, ez vagy interaktív volt, tehát a chaten lehetett a feltett kérdésekre válaszolni, vagy a szervezőt valaki kérdezte és ő válaszolgatott, miközben egyszer-kétszer beszúrta, hogy: Gyere/Jöjjön a kurzusomra!.
Ezt követően lehetett kérdezni, ill. huzamosabb ideig (kb. harminc percen át) a programjáról beszélt még, milyen bónuszokat és ajándékokat kaphatok, ha most vagy a következő néhány napban jelentkezem.
Érthető, hogy Buda László is a saját módszerét reklámozza, azonban elmondja, hogy vannak más módszerek is, az azokat követőket sem ítéli el, neki ez vált be. Több esetet is részletesen elmesél, melyekben én is találtam fontos felismeréseket, pedig nincs vagy nem volt olyan betegségem, mint az adott szereplőnek. Így nem tartom kizártnak, hogy más is találhat valami közöst egy-egy történet szereplőjének helyzete és a sajátja között.
Azt a saját tapasztalatomból megerősíthetem, hogy a ki nem fejezett harag viszketést okoz a testünkben. Velem is megtörtént, hogy egyik nap nagyon elkezdett viszketni mindkét alkarom és combom. Arra gyanakodtam, hogy a tusfürdőmben lehet valami, elmentem mosdókrémet venni a gyógyszertárba, és az sem használt. Ekkoriban egy bizonyos környezetben voltam, ahonnan hamarosan kikerültem és elmúlt a viszketés is. Évekkel később ebből a könyvből jöttem rá, milyen helyzet váltotta ki a tünetet.
Nyilván nem mindenki számára megfelelő ez a módszer, mert nem mindenki nyitott arra, hogy egy kis csoportban feltárja az egészségügyi és egyéb problémáit. Buda László egyszer sem mondja azt, hogy: Gyere a csoportomba! Tisztában van vele, és el is mondja, hogy a SzomatoDráma a gyógyulás egyik állomása lehet.
Számomra az a legszimpatikusabb benne, hogy sem a csoportjaiban, sem a könyvében nem DR. BUDA LÁSZLÓként van jelen, hanem egy segítőként. Amióta én is tanultam csoportvezetést, egyébként pedig szuperérzékenyként nagyon jól tudom, hogy egy (bármilyen) csoportban a résztvevőknek biztonságra van szükségük, hogy bátran meg merjék mutatni magukat, el merjék mondani a véleményüket, ne kelljen a többiek negatív véleményétől tartaniuk, hogy a szájukat húzzák közben vagy utána jól kibeszélik őket egymás között. És Buda Lászlóban minden megvan, amivel egy tökéletes csoportvezetőnek rendelkeznie kell: intuitívan közelíti meg a dolgokat, nincs előregyártott forgatókönyv (csak egy séma), amit szó szerint be kell tartani, és ami a számomra a legfontosabb: ő is együtt él a szereplőkkel, bátorítja, segíti, ha kell megöleli őket, együtt sír és nevet velük. Tényleg egyenrangú velük.
Tisztában van azzal, hogy az önismeret, az önmagunk elfogadása és szeretete, a testünkkel és az önmagunkkal való bánásmód és kommunikáció folyamatos munka. Mesél önmagáról, elismeri, ha hibázik, tudja, min kell még javítania és hol ért már el szemmel látható javulást.
Közben pedig olyan, otthon és mindannyiunk számára is használható eszközöket ad, melyek segítségével már ma elkezdhetünk javítani az önmagunkkal való kapcsolatunkon. Nem ítélkezik, végig empatikusan szól hozzánk, végig éreztem, hogy valóban segíteni szeretne.
Ez a könyv nem regény, amit reggel elkezdek és estére befejezhetek. Ezt a könyvet emészteni kell, el kell gondolkodni azon, amit olvasunk és fokozatosan, a saját tempónkban haladni vele és közben elkezdeni gyakorolni az olvasottakat. Ami megérint, ami megszólít belőle.
Két dologgal nem értek egyet. Az elmúlt időszakban több online summiton vettem részt, ill. rengeteg videót láttam a trauma feldolgozásával kapcsolatban. Úgy érzem, Buda László nem tett különbséget a stressz és a PTSD tünetei között. Dr. Aimie Apigian elmondta, hogy nagyon hasonlóak, azonban mégsem tehetünk egyenlőségjelet közéjük.
A másik pedig a belső gyermek. Buda László úgy magyarázza meg két SzomatoDráma történeten keresztül, hogy a főszereplők a játék során kapcsolódtak egy bizonyos életkori önmagukhoz, amikor a két kislány nem kapott meg valamit (gondoskodást, odafigyelést), és ezt most rendezték az x éves énjükkel.
Én inkább Dr. Máté Gáborral és azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a belső gyermek folyamatosan ott van bennünk. Valóban kapcsolódhatunk hozzá pl. egy játék során, de akár otthon is. És ő az, aki mindig résen van:
Mire tanított meg ez a könyv? Hogy ismerjem fel és legyek hálás mindazért a folyamatos munkáért, amit a testem minden egyes másodpercben végez azért, hogy pl. megírhassam ezt a bejegyzést. Hogy jusson eszembe, testem is van, ne csak állandóan a fejemben legyek, mert sokan hajlamosak vagyunk mindenre a fejünkben választ keresni. Hogy jobban figyeljek oda, mit eszem és iszom, hogy mozogjak, és ha egy-egy tünettel vagy betegséggel üzen, azon gondolkodjam el és tegyem fel a kérdést: Mi a baj? Már egész jól megértem az üzeneteit, és intézkedem, hogy mielőbb megoldódjon a probléma.
A záró idézet kapcsán pedig eszembe jutott, amit Bruce Lipton egyik videójából tanultam tavaly: Az emberek folyton arról beszélnek, mit nem akarnak. Erre én is egyre jobban odafigyelek, már sok mindent kiirtottam a mondókáimból, és igyekszem folyamatosan résen lenni.
Egyetemi oktatóként eltöltött éveim során sok egészségszociológiai vizsgálatot, felmérést végeztünk. Számos dolgot kérdeztünk rengeteg embertől, sok éven át. Az egyik meglepő eredmény az volt, hogy ha meg akarjuk jósolni az adatainkból, hogy egy ember tíz év múlva is életben lesz-e, a legerősebb prediktor (előrejelző erejű adat) az lesz, hogy a válaszadó szerint milyen az egészségi állapota most, és mire számít a jövőben. Semmilyen más adat, életkor, betegség, szociális helyzet nem tudott ilyen pontos tippet eredményezni, mint az öndiagnózis. Ez az eredmény is arra intett, hogy nagy tiszteletben tartsam, amit valaki önmagáról gondol.
Dr. Buda László: Mit üzen a tested?
Gyógyító kommunikáció belső világoddal
256 oldal
Kulcslyuk Kiadó, 2013
3360 Ft
Képek: Freepik
Szendi Gábor 2012-ben megjelent könyvében, A nő életében evolúciós szempontból elemzi, hogyan változott meg a nő (és a férfi is) az elmúlt évszázadok folyamán. Mert akárhogy is nézzük, más egy mai nő, mint pl. annak idején a nagyanyja volt. Másként él, más lehetőségei vannak és más döntéseket hoz(hat), mint az előző generációk.
🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞🔞
A szerző nem ítélkezik, pusztán tényeket, adatokat közöl, melyek idáig vezettek. Hogy ő mit nevez így?
Mik a tények? Mielőtt erről is vitát nyitnánk, mert lehetne, én ténynek azt tekintem, ami közvetlenül, empirikusan megtapasztalható, műszeresen mérhető, reprodukálható, és ami a spekulációnál kézenfekvőbben magyarázza meg a dolgokat.
Azt gondolom, hogy az éremnek mindig két oldala van (sőt, olykor vannak más nézőpontok is), és ezt olvasás közben is szem előtt tartottam, úgyhogy erről majd a későbbiekben lesz szó. Ahogyan a szerző, én sem ítélkezem, csupán a saját tapasztalataimra és megfigyeléseimre hivatkozom.
A bejegyzésben a spanyol Fulanita (akárkit jelent) nevet használom majd, mert véletlenül sem áll szándékomban bárkit is megsérteni.
Szendi Gábor könyvében a Lolita-jelenségre hívja fel elsőként a figyelmünket. Vladimir Nabokov regénye annak idején hatalmas botrányt kavart, hiszen a főszereplője és narrátora, a negyvenes éveiben járó Humbert Humbert kamaszkora óta vonzódik a nimfácskákhoz, azaz a 9-12 éves, esetleg picit idősebb kamaszlányokhoz. A szerző elmeséli a regény teljes cselekményét, én csak annyit emelnék ki, hogy Humbert megismer egy özvegyasszonyt, és amikor megpillantja a nő 12 éves lányát, Lolitát (ahogy ő nevezi), mindent megtesz, hogy a kislány közelébe kerüljön.
Teljesen egyetértek Szendi Gáborral abban, hogy Nabokov nem botránykönyvet írt, csupán felismert egy jelenséget, amelyről addig senki sem vett tudomást: a felnőttek gyermekek iránti szexuális vonzalmát. Ez is egy ősi ösztön, amit a legtöbben megtanulnak kontroll alatt tartani, azonban vannak szakmák és helyzetek, amikor túl nagy a kísértés, gondoljunk csak a gyermekekkel foglalkozókra és a családon belüli erőszakra.
A fejezetből megtudjuk, hogy az általunk ismert gyermekkor sokáig nem is létezett, hiszen, amint lehetett, a szülők munkára fogták a gyerekeiket, a szexualitás pedig - mivel mindenki egy helyiségben élt - nem volt ismeretlen a gyerekek számára, sajnos, a molesztálás és a prostitúció sem.
A gyermekek szexualizálása pedig a film térhódítása óta az életünk része. Ma már nemcsak a filmvásznon, hanem a médiának és a reklámiparnak (sőt, a közösségi oldalaknak is) köszönhetően. Mert mindig az a trendi, amire van igény.
A következő fejezetben a fogamzásgátlás hatásairól olvashatunk, és ismét felbukkan a Claudia Hammond Érzelmi hullámzások c. könyvében megismert kutatás, ha nők vagyunk, ne ismerkedjünk náthásan, ill. a fogamzásgátló szedése is negatívan hat a párválasztásra. Mindkét esetben ugyanis a sajátunkhoz hasonló génállományú, immunrendszerű férfit választunk, ami problémákat okoz, ha később gyereket szeretnénk. A számos vetélésen átesett, ill. a lombikprogramban részt vevő párok nagy valószínűséggel nem gondolnak arra, hogy a problémát a köztük lévő gének hasonlósága okozza. Szendi példaként említi Nicole Kidmant és Tom Cruise-t, ill. Jennifer Anistont és Brad Pittet. Mint tudjuk, Nicole Kidmannek és Tom Cruise-nak is született gyereke az új kapcsolatából, míg Brad Pittnek három is Angelina Jolie-tól, Jennifer Anistonnak viszont egy sem.
A gyermektelen nő és a magányos nő c. fejezetekben megismerjük a szingli nőket, választ kapunk arra, miért egyre népszerűbb a gyermektelenség, hogyan változott az anyaság, megtudjuk, hogy a szaporodási siker nem egyenlő azzal, van-e gyerekünk vagy nincs, mi az a féregérzés és hogyan működnek a különböző kötődési stílusok.
Megtudjuk, miért maszkulinizálódtak az elmúlt években a nők és váltak egyes férfiak femininné, a különböző hormonhatások mellett milyen más bizonyítékai vannak és mivel járhat, ha egy nő maszkulin(abb).
Fény derül arra is, miért lelkesebbek az anyai nagymamák, mint az apaiak, milyen a szép nő és hogyan változott a szépségideál, melynek már egyáltalán nincs köze a termékenységhez, mint volt sok-sok évvel korábban. Olvashatunk a férfi-nő barátságról, végül pedig a változó apa kerül terítékre, hogyan változott az apaság az evolúció és az évek folyamán, milyen egy mai, modern apa és milyen egy, aki a természeti népek között él. Mindez pedig milyen hatással van a lányára, hiszen a könyv témája a nő.
Ez a téma pedig nagyon érdekes és számos meglátása ma is aktuális. Azonban Szendi Gábor sokszor a saját csapdájába esett, ugyanis a nagy adathalmazban megfeledkezett az érem másik oldaláról. Most olvasom Buda László Mit üzen a tested? c. könyvét, melyben igazságérzetnek hívja azt a szemléletmódot, amikor valaki csak a tudományos magyarázatokat fogadja el, és minden mást, ami pl. spirituális vagy nem mérhető, elutasítja. És megvannak ennek az ellentétei is, akik a tudományos szemléletet utasítják el. Buda László felhívja a figyelmünket arra, hogy holisztikusan nézzük a dolgokat, legyünk nyitottak. Nos, én is így gondolom, ezért megmutatom, hol csúszott el Szendi Gábor azzal, hogy kizárólag olyan adatokkal, grafikonokkal és különböző statisztikákkal töltötte meg a könyvét, melyek az ő, tudományos nézőpontját támasztják alá.
Hollywood aranykorában a macsó, azaz férfias férfiak voltak a népszerűek, mint Clark Gable, Kirk Douglas, Burt Lancaster, Sean Connery vagy John Wayne, míg manapság egyre több a feminin arcú színész, mint Leonardo DiCaprio, Johnny Depp, Orlando Bloom, Jonathan Rhys-Myers vagy Jude Law. Nos, mindkét típus korábban és ma is létezett, hiszen ott volt James Dean, Paul Newman és Marlon Brando pl. Utóbbi valóban sok macsó szerepet játszott, azonban, ha megnézzük a fiatalkori képeit, kiderül, hogy a valóságban nem ilyen volt. És őket is ugyanúgy bálványozták, mint a fentebb említett marcona külsejű kollégáikat.
James Dean, Marlon Brando, Paul Newman és a felesége, Joan Woodward
A másik pedig egy sztereotípia, mely szerint a nők az ovulációjuk idején a macsó típusra vágynak, míg az ezt követő időszakban pedig egy házias, feminin típusra, aki biztosan nem hagyja ott őket. Mi van, ha valaki ilyen vagy olyan típust választott? Eszerint akkor minden nőnek két férfira lenne szüksége, hogy a ciklusa különböző időszakához igazíthassa őket? Azért írtam sztereotípiát, ugyanis a macsók ma is jelen vannak Hollywoodban is, és pl. Christian Bale 2000 óta él boldog házasságban a feleségével és a két gyerekükkel, míg a feminin Jude Law magánélete már bonyolultabb, annak ellenére, hogy ő is boldogan él a második feleségével és két közös gyerekükkel. Úgy gondolom, nem jelenthetjük ki senkiről sem a külseje alapján, hogy ő majd biztosan otthagy terhesen, míg a másik nem. Senki sem fekete vagy fehér. Egy pszichológus pedig tudhatná, hogy az emberek változnak, de legalábbis képesek a változásra.
Mivel volt szerencsém a Statisztika I. és II. tantárgyakhoz, így helyesbítsünk: a szórás az átlagtól való átlagos eltérést jelenti. A statisztikatanáraim és a volt csoporttársaim most is nagyon büszkék lennének rám, hogy még emlékszem erre.
Hogy néz ki az a családonkénti 2,1 gyerek, amely biztosítja a népesség fennmaradását? Van két gyerekünk meg egy láb/kar? Miért nem kerekítik legalább ezt fel a statisztikusok?
Szendi Gábor azt írja, hogy a mára kialakult helyzetben, ki fognak halni a macsó típusú férfiak. Erről az jutott eszembe, hogy mi, szuperérzékenyek sem haltunk ki, pedig ma már nincs szükség arra, hogy az őseink észrevették, ha a bokorban neszezett a kardfogú tigris. Mivel a mai világban nekünk is megvan a hasznunk, ahogy a különböző ritka személyiségtípusoknak is, így ezek a ritkább tulajdonsággal rendelkező egyedek valamilyen módon továbbra is fennmaradnak majd.
A szerző mindent tudományos alapon magyaráz, és kijelenti, hogy
csodák nincsenek, csak evolúció van.
Kíváncsi vagyok, mit szólt, amikor George Clooney minden korábbi kijelentése ellenére megnősült, majd ikrei születtek, ill. ahogy az egyik példaként hozott (miért nem éri meg a színésznőknek egy gyerekbe fektetni) Eva Mendes férjhez ment és azóta két kislánya született.
George Clooney, a felesége, Amal az ikreikkel néhány éve
Ryan Gosling és Eva Mendes a két kislányukkal
Hoz egy táblázatot, melyben az önértékelés (szerethető vagyok /nem vagyok szerethető)és az emberek megítélése (az emberek (nem) szerethetőek) szerepel, és hogy ez milyen kötődési formát eredményez. Annak azért örültem, hogy nem jelenti ki, hogy ezek kombinációja nem létezik. Általában azt mondják, hogy a szerető családba született gyerekek fognak biztonságosan kötődni és a diszfunkcionálisba érkezetteknek adódnak a későbbiekben problémái. Akkor most hogy is van ez, ha a szerető családba született Orvos-Tóth Noémi azt írta az Örökölt sorsban, hogy a nagyszülei életében bekövetkezett traumák hatása nála pl. kötődési problémák formájában jelentkezett? Szendi Gábor a másságot (hogy valaki LMBTQ+-ossá válik) nem az egyén neveltetésével, hanem a terhesség alatt a magzatot ért hormonhatásokkal magyarázza. Ezek ott vannak az illető génjeiben, és előbb-utóbb megnyilvánulnak. Hogy valaki ezt nyíltan felvállalja, az függ a környezettől is (elfogadják-e vagy elítélik). Bizonyos esetekben a várandós nőket különböző hormonokkal kezelték korábban, így a magasabb dózis módosította a magzat agyát és hormonszintjét egyaránt.
Orvos-Tóth Noémi ellenben azt írta, ha pl. a nagypapa eltitkolta a homoszexualitását, az az unokában megjelenhet, és ő lesz meleg vagy leszbikus. Tudom, az igazság odaát van.
Arra is vannak bizonyítékaink, hogy a tartósabb párkapcsolatban élés sikeresebb terhességhez vezet. Pl. a preeklampszia, amelynek lényege, hogy az anyai szervezet idegen betolakodóként támadja a magzatot, azoknál nem fordul elő, akik legalább fél-egy éven át óvszer nélkül szeretkeztek. Ez idő alatt ugyanis a női szervezet sajátjaként fogadja el a férfi genetikai anyagát, és így az utódot is sajátjaként fogja felismerni.
Van egy gyanúm, hogy Szendi Gábor nem nézett utána a preeklampsziának, az ugyanis csak a terhesség 20. hete után jelentkezik, ez a terhességi toxémia, amelynek magas vérnyomás, vizenyő és veseműködési zavarok a tünetei. Tehát, a magzat ekkor már öt hónapja az anyában él, a szerző viszont szerintem arra a problémára gondolt, amit úgy szoktak hívni: bántja a kicsi a nagyot, azaz a terhesség észlelése/gyanúja során okoz egészségügyi problémákat az anyánál. Nem vagyok sem orvos, sem pszichológus, ám van egy olyan sejtésem, hogy ez azért lehet, mert az anya valójában nem áll készen a (egy újabb) terhességre és a tudatalattija így jelzi a testén keresztül. Persze, mondhatja azt, hogy mennyire szeretne (még egy) gyereket, azonban a teste és a lelke nincs összhangban. Nem kell velem egyetérteni, csak felmerült bennem ez a lehetőség.
A Terápiás tapasztalatok c. fejezetét olvasva csak nagyokat néztem. Ehhez kapcsolódik a féregérzés, melyről bővebben ír az ezt követő fejezetben. Utóbbi Franz Kafka Az átváltozás c. elbeszélésének főszereplője után kapta a nevét. Talán emlékszel rá, hogy Samsa egy nap felébred és észreveszi, hogy féreggé változott, ezért elfordul tőle a családja, majd mindenki. És miközben a családja utálja, ő is megutálja önmagát és magát okolja, amiért a többiek utálják. Ezért nem értettem, hogy egy pszichológus nincs tisztában azzal, hogy egy gyerek szemében a szülei/gondozói istenek, így, ha kijelentik róla, hogy őt nem lehet szeretni, egy ronda kis vakarcs stb., a gyerek nem kérdőjelezi meg ezt, hanem kinyilatkoztatásnak, igazságnak veszi, hiszen a felnőttek tévedhetetlenek, a baj csak és kizárólag vele lehet! És az ilyen hiedelmek vezetnek az olyan esetekhez, amikről ő is ír.
Pl. elment hozzá egy nő, aki vastag keretes szemüveget hordott, és felvetette neki, hogy vegyen egy színesebbet, divatosabbat. Erre a nő kijelentette, hogy ő ilyet érdemel. Később visszament hozzá, már megvette az új, divatosabb szemüveget, ám hordani még nem merte. Ebben az esetben kedvesen megjegyeztem volna neki, hogy hadd nézzem meg, hogy áll rajta. Ha gondolja, nyugodtan vegye fel, míg itt van. Egy pszichológusnak nem az a dolga, hogy segítsen ez ilyen helyzeteket leküzdeni?
Vagy, amikor a magukat csúnyának látó nőknek azt mondja: Szerintem nincs semmi baj a külsejével. Kedves Szendi Gábor, ezt úgy hívják, hogy szimpátia, és ezeknek a nőknek nem szimpátiára, hanem empátiára van szükségük. És akinél feltételhez kötötték a szeretetet (ami talán csak figyelem volt valójában, esetleg szeretetmorzsák), mint az öt nyelven beszélő nőnél, aki szerint csak fenék kell ahhoz, hogy ezt más is meg tudja csinálni, annak időbe telik, míg ezt leküzdi és felismeri, hogy ez valóban nagy dolog, és ő akkor is szerethető, ha nem beszél öt nyelven, ha nem teljesít állandóan.
Azoknál a nőknél, akiknek stylistra van szükségük, hogy nőiese(bbe)n öltözködjenek, hogy sminkeljék magukat, hogy kipróbáljanak egy új frizurát, a családban sérültek a női energiák. Azért nem tudják ezt egyedül kihozni magukból, mert senki nem tanítottak meg rá őket! Pl. azt látta, hogy a családja nőtagjai nem foglalkoztak az öltözködéssel, felkaptak valamit és ennyi. Ha pedig egy nőiesen öltözött nőt láttak, (aki talán még ki is volt sminkelve és/vagy fodrásznál is járt) azt kigúnyolták. Vannak, akik egyszerűen lek...zzák az ilyen nőket. Árulja már el, akkor hogyan legyen nőiesebb egy ilyen környezetben nevelkedett nő? Ott viaskodik benne, hogy milyen jól néz ki Fulanita, csakhogy én nem lehetek olyan, mert nem érdemlem meg, egy ronda kis vakarcs vagyok.
Azt írja, hogy egy nő akár húsz gyereket is képes szülni, azonban csak arról esik szó, hogyan befolyásolja a gyerek érkezése a szülei kapcsolatát, arról már nem, hogy egy terhesség hogyan hat az anya szervezetére. Pl. Marlene Dietrich, amikor megtudta, hogy terhes, az orvosai figyelmeztették, hogy vigyázzon magára és ne vállaljon még egy gyereket, mert az az életébe kerülhet. Ebben sem vagyunk egyformák.
Lehet, hogy a Haydn családban nem adták tovább a muzsikus géneket, ám ott volt Johann Sebastian Bach, akinek két házasságából húsz gyereke született, akik közül bár nem mindenki érte meg a nagykorúságot, öt fiának mégis van magyar nyelvű szócikke a Wikipedián.
Az agyféltekei vizsgálatok azt mutatják, hogy például depressziós, gyermekükkel nem foglalkozó anyák gyermekeinél vagy más, stresszkeltő hatások közt felnövőknél gyakran alakul ki jobb féltekei dominancia, ami később szorongóvá, a veszélyekre fokozottan érzékennyé teszi az embereket. Ennek megint az az előnye, hogy megnöveli a veszélyes környezetben felnövekvő emberek túlélési esélyét. A magányos ember nem egyszerűen boldogtalan, hanem fokozottan érzékeny a fenyegetésekre és a támadásokra is, többet fog tenni kapcsolati megtartásáért.
Hoppá! Ez bizony a szuperérzékenység leírása, ugyanis ez a tulajdonság nem csak örökölhető. Ha pl. nincs a családban szuperérzékeny, a gyerek mégis az lesz, az a környezeti hatásoknak tudható be. És most ugrik a majom a vízbe, mert itt igazolja, hogy a szuperérzékenyek jobbfélteke-dominánsok, és a Veszteségből nyereség, vereségből győzelem c. kötetben egy évvel később Steve Jobs jobbfélteke-dominanciáját a balkezességének tudja be, holott Jobs is szuperérzékeny volt. Ez az állandó készenléti helyzet (az üss vagy fuss!) valóban segíti a gyereket abban a környezetben, ahol felnő, csakhogy olyan szintű diszregulációt gyakorol az idegrendszerére, hogy ez felnőttként is megmarad és számos problémához vezet. A magánytól való félelem pedig kodependenciához vezet és olyan kapcsolatokhoz, ahol csak kihasználják. Ez később már kevésbé előnyös ebből a szempontból. Szendi is ír azokról a nőkről, akiknek alacsony az önbecsülésük, és az ezt megérző férfiak ki is használják ezt. Mindannyian az ismerős helyzeteket keressük a kapcsolatainkban, ha nem a párunk, akkor a főnökük vagy a barátunk, ismerősünk, rokonunk, családunk használ ki, amíg nem ismerjük fel a mintát.
A rossz szülő is traumatizált, és amiért nem dolgozta fel az otthonról hozottakat, így átadja a gyerekének is, és amíg valaki nem hajlandó szembenézni ezzel és gyógyulni, folytatódik az ördögi kör.
Ha szétnézünk az utcán, akkor megállapíthatjuk, hogy vannak szingli elkényelmesedett (túlsúlyos, elhízott, magukra nem adó) férfiak is, tehát nem feltétlenül a házasságban kényelmesednek el a férfiak - most is tisztelet a kivételnek.
A szülés utáni depresszió egyik oka a réz szintjének megemelkedése is, amivel nem szoktak foglalkozni, pedig egy egyszerű laborvizsgálat során megállapítható. Ezt Dr. Aimie Apigian mondta.
Ha a munkahelyeken a nőt mint munkaerőt nézik, akkor miért kell mégis jól kinéznie? A szerző szerint egy szép nő hamarabb jut álláshoz, mint egy csúnya. Akkor én kifejezetten ronda vagyok, mert rengetegszer nemhogy interjúra sem hívtak, de még a szokásos Sajnos, nem Önt választottuk e-mailre sem méltattak.
Látszik, hogy Szendi Gábor nem ismeri a nőket (és nem magamra gondolok), ugyanis megtörténik, ha egy vagy több nő dönt arról, hogy kit vesz fel, nagy valószínűséggel a náluk előnytelenebb külsejű nő mellett teszik le a voksukat, amennyiben nincs jóképű férfi is a pályázók közt.
Lehet, hogy valóban változott a nők agya és a képességeik is, azonban meglehet, hogy csupán azért vannak többen a természettudományos szakokon a lányok, mert ma már bármelyik intézménybe jelentkezhetnek. Emlékszem egy beszélgetésre a sok traumás sorozatból, amiket láttam, ahol Misa Hopkins mesélte, hogy a '70-es évek Amerikájában az apja azért nem akarta, hogy egyetemre menjen, mert a férfiak elöl veszi majd el a munkát.
Hogy Jeanne d'Arc vagy George Sand mennyire volt férfi, arról nem vitázom, azonban mint tudjuk, minden energia, és mindannyian (nemtől, gendertől függetlenül) feminin és maszkulin energiákkal rendelkezünk. Hogy milyen arányban használjuk, az sok mindentől függ.
Pl. ha én csak a fejemben vitázom erről a könyvről, a feminin energiám használom, ám, ha leülök ide és megírom a véleményem, már a maszkulint. Jeanne d'Arc és George Sand - szerintem - csak tudta, mikor kell cselekedni és cselekedtek is.
Érdekes, hogy egy szót sem ír arról a matriachális berendezkedésű társadalomról, amelyről a Bennünk élő istennőkben olvastam. A tavalyi bejegyzésemből idézek: Marija Gimbutas, a Los Angeles-i Kalifornia egyetem régészprofesszora leírta, hogy a Mediterráneumban huszonötezer évvel ezelőtt létezett egy civilizáció, amelyben a Nagy Istennőt imádták és matriarchális berendezkedésű volt. Ebben az államban egyenjogúság és béke uralkodott. A Nagy Istennőnek bár voltak gyermekei, önálló, független nőként élt, és ekkoriban férfi istenek sem voltak, sőt, az apaság fogalma sem volt a vallásos gondolkodás része.
Ők olyanok lehettek, mint a Wonder Womanben látott női berendezkedésű társadalom.
Nagyon meglepődtem, amikor azt olvastam, hogy a barátunkért önzetlenül bármit megtennénk. Azt gondolom, hogy jogosan várhatjuk el a barátunktól (nemtől függetlenül) a reciprocitást.
A Lolitákról szóló fejezet sokak számára ijesztő lehet, azonban a szerző is felvázolja, hogy a felnőtt férfiak kislányok iránti vonzalma nem új keletű. Eszembe is jutott, hogy az irodalmi művekben is hány példa van az idősebb férfi fiatalabb nő párosára. Ott van Marianne Dashwood, aki 17 éves, amikor az akkor 35 éves Brandon ezredes beleszeret. Mr. Knightley (aki 16 évvel idősebb) Emmába a lány 13 éves kora óta szerelmes, tehát ő is egy Humbert Humbert. Vagy Levin és Kitty az Anna Kareninában. Vagy a magyar irodalomból Az üvegcipő 19 éves Irmája és 48 éves Siposa.
Bár a szerző számos kockázati tényezőt felsorol, mi minden esetén válhat egy tinilányból Lolita, ez sem minden esetben következik be. Az apai nagyszüleim tipikus Lolita és Humbert Humbert voltak a kritériumokat olvasva. A családi legendárium szerint, nagyapám nem talált a lakóhelyén feleséget magának, így az akkori szokások szerint elindult a barátjával/barátaival a környező (esetleg távolabbi) településekre, és az egyiken megismerte a későbbi nagyanyámat. Amikor összeházasodtak, nagyanyám 17 éves volt, nagyapám abban az évben töltötte be a 32-t. A listából én is számos kockázati tényezőt kipipálhattam, és nem lett belőlem Lolita. 15 éves koromban néhány napra kórházba kerültem, ahol a kórteremben az egyik nyugdíjas néni megkérdezte, hogy férjnél vagyok-e? Nagyon megdöbbentem a kérdésén, ő nem akart megbántani és elmondta, hogy csak ennyi idősen férjnél is lehetnék. Gondoltam, előbb szeretnék leérettségizni és utána tovább tanulni, és eszem ágában sem volt, hogy pl. a főorvossal közelebbi kapcsolatba kerüljek.
Egyébként meg bármennyire is elszörnyednek az anyukák, hogy a kamaszlányukra egyes férfiak más szemmel néznek, a szexualizálásukat a szülők kezdik. Természetesen most is tisztelet a kivételnek, azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a közösségi oldalak fénykorát éljük, ahol mindent meg kell osztani egy kis instant dopaminadag reményében. És egyesek csak épp azt nem teszik fel, hogy kb. öt perce megfogant a babánk! Jönnek az ultrahangképek, majd, amint megszületett a baba, már töltik is fel róla a fotót a Facebookra. Aztán pedig jönnek a napi beszámolók a kicsi életéről. Tudom, hogy a meztelenséget már tiltják, de annak idején büszkén osztottak meg a szülők képeket a meztelen gyerekeikről. Arra nem gondoltak, mit szól majd pár év múlva a gyerek... A lényeg, hogy jöjjenek a like-ok. Nem kell feltétlenül a közösségi oldalakat felkeresni, már kb. minden bölcsődének, óvodának, iskolának van honlapja, ahol megosztják a csoportok/osztályok névsorát, büszkén hirdetik a tanulóik sikereit fényképekkel dokumentálva. Aztán ott vannak a mindenféle egyéb szervezetek (egyházak, klubok) közösségi oldalai, ahol szintén eldicsekednek a hittanosokkal vagy a táncosokkal.
Ha korábban minden család egymás hegyén-hátán élt, és így mindenki mindennel tisztában volt, hogy lehet az, hogy Thomas Hardy Egy tiszta nő c. regényében Tessnek fogalma sincs a dolgokról? Amikor Alec d'Urberville sétálni hívja, hogy nem kapcsol, hogy nem csak a csillagokat szeretné megnézni vele?
A nők maszkulinázóládásának bizonyítékaként is számos tényezőt ismertet a szerző, amik szintén csak kockázati tényezőkként szerepelnek, ha valaki teherbe szeretne esni. Magyarán, ha ezek egyike-másika megfigyelhető, nehezebben esik teherbe egy nő, de lehet, hogy semmilyen problémát nem okoz. Pl. a szerző szerint zörgő csontú Natalie Portmannek és Keira Knightleynak is két-két gyereke van. Kimaradt pl. Heidi Klum, aki nemcsak magas, hanem négy gyerek anyja is. Kate Winsletnek is három gyereke van, sőt Kate Middletonnak is azóta három. Nem kell minden statisztikának és állítólagosa ténynek hinni. Semmi sincs kőbe vésve.
Sharon Stone-t pedig nem volt szép felhozni mint gyermektelen nőt, ugyanis 2001-ben (43 évesen) stroke-ot kapott, és bizonyára nem az volt az első dolga, hogy ezt követően gyorsan szüljön még vagy öt gyereket.
Jennifer Aniston pedig 2012-ben nem 41, hanem 43 éves volt, mivel 1969-ben született.
Nagyon tetszett ellenben az a praxisából hozott eset, amikor egy hozzáforduló nővel más szemszögből is megvizsgálta a nő apját. Az anya hamar teherbe esett, majd különvált a férfitól, akiről csak rosszakat mondott a lányának, aki emiatt rossz embernek tartotta az apját. Szendi Gábor azonban felhívta a figyelmét arra, hogy ezzel az anyja csupán a saját rossz választását akarta elkendőzni, ezért érdemes objektív szemmel is megvizsgálni a családi legendáriumot. Azonban egy fontos dolog itt is kimaradt, vagy lehet, ennél a nőnél nem jelentkezett. Ha a szülők elválnak, és az egyikük rosszat mond a másikról a gyereknek, fogalma sincs róla, mennyit árt vele. A gyerek ugyanis tudja, hogy ő ennek a két embernek a gyereke, és ha anyám azt mondja, hogy apám rossz, akkor nyilván én is az vagyok, és kezdetét veszi a nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető, én vagyok a hibás stb. hiedelmek bebetonozódása. És ne feledkezzünk meg a nagymamákról sem, hiszen nem egy családban fordul elő, hogy az anyós és a meny vagy vő között ellenszenv alakul ki, akár már a kezdetektől. Ha pedig válásra kerül sor, és a szülő nem is mond rosszat a másikról, majd megteszi a nagymama, és ugyanott vagyunk, ahol az előbb már említettem.
Hogy hozzak valami vicces dolgot is: nagyon jót nevettem, amikor elmesélte, hogy gyerekkorában egy ideig a nagyszüleinél élt, akiknek volt egy tehenük, aki minden este hazacammogott, és beállt a jászolba. 😁 Bibibí, az én (anyai) nagyszüleimnek két, sőt három tehenük is volt, és ők csak akkor álltak be a jászolba, ha valamitől megijedtek. A tehenek az ólba, a jászol elé szoktak beállni, amihez odakötik őket. Valahogy nem jól sikerült összerakni ezt a mondatot.
Szolid becslés szerint a gyerekek 10%-a nem az apától származott, bár ez az arány azért népenként erősen változott.
Micsoda? Hogy egy gyereknek nem az apja az apja? Isteni beavatkozás történt? Arra járt Zeusz? Értem, hogy arra akar kilyukadni, hogy nem az a biológiai apa, akit annak hisznek/mondanak, csak ez a mondat is kicsit félresikerült. Ezért van a szerkesztő, hogy az ilyeneket kiküszöbölje.
Nem tudom, ki volt az a vicces kedvű (a szerkesztő, a korrektor vagy a tördelő), aki minden androginitásszintet jelölő grafikonnál andorginitást írt.
Mindannyian egyediek vagyunk és mindannyian mást hoz(t)unk a puttonyunkban. Valóban sokat változott a világ az elmúlt évszázadokban, új lehetőségek nyíltak meg a nők előtt, amikhez alkalmazkodniuk kellett, hiszen ez az evolúció lényege. Nem a legerősebb marad fenn, hanem az, aki a legjobban képes alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Hogy ez az életünk minden területére rányomta a bélyegét, az is egyértelmű. Hogy vannak, akik ezeken a változásokon fennakadnak, kritizálják őket - az ő dolguk. Minden csoport, legyen szó a szinglikről, a tudatosan gyermektelenekről, a házasságban élőkről, az egy- vagy sokgyermekesekről, ha megkérdezzük őket, mindannyian számos érvet fel tudnak hozni amellett, miért jó ez nekik. Ezt pedig illik tiszteletben tartani, akkor is, ha nekünk más a véleményünk. Ahogy hirdethetjük - ahogy Szendi Gábor is teszi - a paleolit táplálkozás előnyeit, vagy bármilyen más meggyőződésünket, ezt tegyük úgy, hogy a másik fél szabadon választhasson, akarja-e ezt vagy sem.
Szendi Gábor könyve a megjelenése után 12 évvel is elgondolkodtató olvasmány, azonban érdemes most is kritikus szemmel olvasni. Valóban kapunk hasznos információkat, azonban nem kell azonnal kétségbe esnünk, ha a kislányunk Lolita-gyanús, vagy éppen nőként felismertük magunkon a maszkulinitás jegyeit.
Egy nő (ahogyan mindenki gendertől függetlenül) pedig sokkal több, mint egy bájos arc, vonzó test vagy akármi, ami megfelel vagy sem az aktuális trendnek. És a nőt is meg kell tudni tartani.
Nem kell minden információt tényként kezelnünk, főleg, hogy egy olyan pszichológustól kapjuk, akinek nem erőssége az empátia és csak fekete-fehéren gondolkodik. Hiába a rengeteg statisztikai adat és a könyv végén felsorolt 265 tételnyi felhasznált irodalom, az éremnek mindig van egy másik oldala.
Mindannyiunk életében vannak krízisek, történnek olyan események, amikre akkor és ott nem vagyunk felkészülve. Mégis hogyan birkózhatunk meg velük, ha szembe találjuk velük magunkat? - erre a kérdésre keresi a választ a kötet négy szerzője, négy különböző megközelítésből, ezért úgy gondolhatjuk, valamelyikük már biztosan segítségünkre lesz.
A Molyon egy kérdés kapcsán jutott eszembe ez a kis könyvecske, és ahogy belelapoztam, rögtön egy helytelen megállapításba botlottam, így rögtön tudtam, hogy ezt sem hagyhatom szó, pontosabban bejegyzés nélkül és rászánok négy napot, hogy újraolvassam.
Mivel senkitől sem várom el, hogy minden bejegyzésem olvassa, ezért elmondom, hogy az elmúlt két és fél évet önismerettel töltöttem, hogyan juthatok ki az önszabotázs és a különböző traumák okozta gödrömből. Közben elvégeztem egy 80 órás trénerképzést, melyet úgy hirdettek meg, hogy minden, amit nekik kezdőként jó lett volna tudni.
Főiskolásként kötelezően részt vettem egy egynapos kommunikációs tréningen, ahol nagyon jól éreztem magam, és amikor felbukkant a képzés hirdetése, az addigi ismereteim (könyvek, ingyenes online tréningek, videók, a LinkedIn Learning Leading With Love kurzusa) után úgy éreztem: ez az, ami nekem való. Az utolsó napon beláttam, hogy számomra ez édeskevés volt, ezért beleástam magam azokba a dolgokba, amiket csak - számomra - felületesen vettünk vagy éppen szóba sem kerültek, nekem mégis alapvetőek és szükségem volt további önismeretre is.
Ezek egyike a történetmesélés, melyet egyébként én is a kezdet kezdete óta gyakorlok a blogban, és egyik fontos eleme, hogy ismerjük a közönségünket, kiknek (milyen korúak, mennyire vannak otthon a témában) mondjuk el a mondókánkat, ha pedig ezek nem ismertek, akkor - amennyiben szakmai témáról van szó - inkább a laikusok nézőpontját tartsuk szem előtt. A blogban is mindig abból indulok ki, hogy aki elolvassa a bejegyzésem, nem biztos, hogy olvasta az adott művet.
Amit érdemes még tudni rólam: úgy vagyok összerakva, hogy képes vagyok objektív véleményt alkotni bárkiről és bármiről; mielőtt pedig véleményt mondok, gondolkodom; ha nem vagyok jártas a témában, akkor pedig utánajárok.
Elengedhetetlen számomra a kritikai gondolkodás, azaz nem hiszek el mindent, amit hallok, látok, olvasok, hanem elgondolkodom rajta, és ha ellentmondást fedezek fel, akkor megyek tovább. Az ilyen embernek nincs meg az integritása, és manapság már utánanézhetünk az interneten, hogy valóban bort iszik és vizet prédikál-e?
Általános iskolában hat évig jártam református hittanra, konfirmáltam is, később a nagy ünnepeken elmentem a templomba. Aztán - főiskolásként - úgy adódott, hogy hét évig jóban voltunk a pappal (aki egyébként nő, és nem használom a lelkész szót, mert a legtöbben semmilyen pszichológiai ismerettel nem rendelkeznek), akinél konfirmáltam, többször segítettem is neki ebben-abban, és templomba is jártam. Ezt több csoporttársam is tudta és nem okozott konfliktust, mivel egyszer sem akartam egyiküket sem megtéríteni és nem idézgettem a Bibliából sem. Ennek nyomai a blog első két évében is felfedezhetőek. Az utolsó években már megkérdőjeleztem magamban néhány dolgot, később rájöttem, hogya kereszténység nem ad választ a kérdéseimre, úgyhogy vasárnap délelőttönként mással foglalkoztam. Aztán kiderült, hogy a spiritualitásnak más formái is vannak, nem csak az, ha valaki egy vallás követője. Ettől függetlenül tiszteletben tartom és elfogadom, hogy valaki hogyan gyakorolja a hitét, hogy mást (pl. sportcsapatot, zenét, könyvet stb.) szeret, másként gondolkodik, mint én, és eszem ágában sincs ráerőszakolni a saját nézeteim.
Ezért is volt számomra meglepő néhány részt olvasni, ahol érezhető volt, hogy a szerző szerint az a tuti, amiről ő beszél. Ráadásul néhány téves információra is bukkantam, ahogy már a bevezetőben említettem, ill. más tapasztalataim vannak, mint az adott szerzőnek.
Almási Kitti a Kiút a zsákutcábólcímet adta az előadásának, mely nagyon találó. Amikor krízishelyzetbe kerülünk, hajlamosak vagyunk rá, hogy beleragadjunk. Ő maga egyetemistaként tapasztalta ezt meg, miután az addigi kényelmes életét alaposan felbolygatta, hogy a szülei vállalkozása csődbe jutott, így a tanulmányai mellett dolgoznia kellett, hogy eltartsa magát. Ez az időszak alaposan próbára tette, azonban sokat is tanult belőle.
A fejezet legfontosabb üzenetei a számomra: minden veszteség feldolgozása időbe telik. Hogy mennyibe, ez egyénenként változik, azonban meg kell gyászolni. Ezt követően kezdhetünk el elindulni kifelé a zsákutcából, mert ha folyamatosan csak a problémánkra koncentrálunk, megrekedünk és csak egy helyben topogunk.
Azonban, ha elkezdjük más szemmel nézni a helyzetünket, és feltesszük a kérdést: Mit teszek azért, hogy a probléma fennálljon?, máris tettünk egy lépést kifelé.
Bizony megtörténik, hogy olyan célt tűztünk ki magunk elé, ami nem volt reális (pl. még nem voltunk eléggé felkészülve rá, ilyen lehet egy sikertelen vizsga), vagy nem is a saját célunk volt, valaki más elvárásainak akartunk megfelelni. Ez egy nagyon fontos megállapítás, amit a saját életemben is megtapasztaltam. Sok-sok éve nekem is azt tanácsolta több ismerősöm, hogy mivel beszélek angolul, jelentkezzem az egyik nagy céghez ügyfélszolgálatosnak. Ők azok, akik műszakokban dolgoznak, telefonon, chaten, e-mailben tartják a kapcsolatot az ügyfelekkel, akik informatikai vagy utazási ügyben (pl. máskor szeretne repülni) keresik meg.
Jelentkeztem az egyik ilyen céghez, fel is hívott egy hölgy, akivel pár mondatot váltottunk angolul és olaszul, majd megbeszéltünk néhány nap múlva egy személyes interjút. El is mentem, csakhogy a helyszínen derült ki, hogy a cég a belvárosból kiköltözött a város szélére, amiről nem tudtam, és a hölgy is magánszámról hívott.
Egy hasonló cég költözött ugyanoda, akiknél később jártam, és az olasz interjún teljesen lefagytam a második mondat után. Utólag már okos az ember, és tudom, hogy ez egy traumareakció volt (a lefagyás), amely egyben meg is védett egy olyan munkától, ami nem nekem való.
Néhány dolog azonban meglepett: a pszichodrámában alkalmazott antiszerepet szívesen osztja ki a többiekkel a csoportjaiban. Pl. a szorongó nőknek mindig a kurvát (ő is ezt a szót használja) kell előadniuk a következő alkalommal. Megértem, hogy Almási Kitti számára, aki extrovertált, ez rendkívül izgalmas és szórakoztató, és elmondja, hogy bár előtte mindenki napokig fizikai tünetekkel küszködik, le is akarja mondani, aztán a szereplés után megkönnyebbül. Azonban ez bármennyire tűnik is viccesnek ő és a többiek számára, egy Georgiana Darcytól azt kérni, hogy a jövő héten Samantha Jonesként lépjen fel, nagyon nagy kilépés a komfortzónából. Mindannyiunknak van egy ún. biztonsági zónája, amikor egy-két pici lépéssel kilép a komfortzónájából, ami még rendben is van a számára, és van a veszélyzóna, amikor már túlságosan messze került a biztonságos résztől és nagyon nem érzi jól magát. Itt jelentkeznek a különböző testi tünetek (izzadás, szorongás, hasmenés, gyomorgörcsök és társaik). Egy ilyen feladat egy szorongó és/vagy nagyon introvertált számára már túl sok. Akkor is, ha megkönnyebbülnek utána. Ezért nem értem, egy pszichológus miért nem a köztes megoldást választja, a pici lépéseket már a kezdettől? Mindenki másként csinálja.
A kurva pedig egy archetípus (ezt egy pszichológus hogy nem ismeri?), és Jean Shinoda Bolen nagyon szépen leírja a Bennünk élő istennőkben, hogy ez Aphrodité, aki nem kurva, és mellette számos más, nagyon fontos tulajdonsága is van.
A pszichológus azzal kezdte az előadását (mert ez annak átirata), hogy amikor először találkozik egy páciensével, elkezdi keresni vele a közös pontot. Amikor pedig elmeséli, hogy az egyik csoportjába járó gazdag férfi milyen hitelesen adta elő az utcán a koldust, miközben a többiekkel együtt ő is röhögött rajta, ez bizony erősen az empátia hiányára utal, és mintha már elfelejtette volna, hogy korábban egyetemistaként csak vágyakozhatott a gyümölcsjoghurt után a boltban. Mert amikor az a férfi is ott ült szakadt ruhában, büdösen a koldus szerepében az utcán, nem volt különb az egyetemista Almási Kittinél.
A másik meglepetést az okozta, amikor elmesélte, hogy ő mindig is úgy képzelte, hogy szellemi munkából fog élni, és egyetemistaként másra kényszerült. Azért éreztem picit furcsának ezt a megjegyzését, mivel úgy tűnt, mint ha számára a nem szellemi munka megalázó lenne. Pl. mozdulatlanul kellett ülnie huzamosabb ideig, mert az arcát rajzolták, ill. egy tengerparti nyaralásra gyűjtött, hogy a barátaival elutazhasson és ezért hostesskedett. Úgy gondolom, egyik sem megalázóbb a másiknál, pl. az egyik csoporttársam is hostesskedett diákmunkásként hétvégén, míg más pénztáros volt vagy árufeltöltő az egyik üzletben. Eredetileg kereskedelem és marketing szakon kezdtem tanulni és a második félévben mindenkinek kötelező volt egyhetes bolti gyakorlaton részt vennie, amiért egyetlen fillért sem kaptunk, és nyitástól zárásig (reggel hattól este hétig, ill. kicsit korábban) ott kellett lennünk. Az egyik csoporttársammal a süteményes pultba osztottak be, mi sütöttük a fornettit (meg is utáltam 😁) és a kiflit és a zsemlét kellett rendszeresen pótolnunk.
Nagyon sokan vannak, akik fizikai munkából élnek, és akadnak köztük diplomások is.
Azt gondolom, hogy attól, mert a terapeuta értetlenül áll egy dolog előtt, woo woo-nak tartja (ahogy angolul mondják), az nagyon is működhet. Ahogyan egy anyuka is arra emlékezett az álmából, hogy orrmandula, és miután kivették a gyereke orrmanduláját, kiderült, mi volt az oka a kicsi állandó sírásának és szenvedésének. Mivel Almási Kitti érzékelő típus, így tudom, hogy ők (kivéve a szuperérzékeny érzékelőket) nem igazán értik az intuitívakat.
A fejezete utolsó története pedig sokunk számára hordoz üzenetet, mert attól, hogy valaki(k)től nem kaptuk meg azt a szeretetet, amit minden gyerek megérdemel, mi mégis szeretettel és empátiával fordulunk mindenkihez (válunk kodependentté) és az általunk nyújtott szeretetcunamiért cserébe csupán morzsákat kapunk, amit természetesnek vélünk, hiszen azt tanultuk, hogy nem vagyunk szerethetőek, ez is felülírható.
Örülök, hogy egy másik fontos dologra is felhívja a figyelmünket, amit érdemes szem előtt tartanunk az egész könyv olvasása során is:
Ugyanakkor az is legalább ilyen fontos, hogy a befogadóból ne váljon függő, ezért jómagam például úgy dolgozom, hogy ezt a terápiákban teljesen elkerüljem. Az építőnek induló folyamat is rombolóvá válik, ha az ember csüngeni kezd valakin vagy valamin, ami magába szippantja, elbutítja vagy irányíthatóvá teszi. A terapeuta szavait nyitottan, bizalommal, de józan kritikai érzékkel érdemes fogadni. A lélektani szakemberek sem mindentudók, arra célszerű őket "használni", hogy áteresszük magunkon a tőlük hallottakat, és amit a sajátunknak érzünk, aminek hallatán megmozdul bennünk valami, azt megtartsuk és tovább vigyük. Ez lehet, hogy csak tíz százalék - de már azzal is előbbre lehet lépni! Lehet, hogy ebből az előadásból csak egy fél mondat. Az is lehet, hogy semmi - akkor vagy nem olyasmiről beszéltem, ami Önt érinti, vagy e pillanatban nincs befogadásra kész állapotban. Akkor ez nem volt az Öné. Attól azonban óva intek mindenkit, hogy valakitől mindenekfelett, minden állítást elfogadjon, mert abban elveszíti saját magát - és a krízisben ez nagyon könnyen megtörténik. A krízisben regresszióba esünk, a gyermeki énünk kerül előtérbe, és mohón keressük a kapaszkodókat. Ha ilyenkor megjelenik egy domináns valaki, aki kész utat mutat, abba bele fogunk kapaszkodni, de ez bizonyos mértéken felül nagyon veszélyes.
***
PROFESSZOR DOKTOR Bagdy Emőkeelőadása már sokkal szakmaibb, ezért is írtam csupa nagybetűvel a titulusait, mert az volt az érzésem, mindenáron be akarja bizonyítani, hogy nem véletlenül írja őket oda mindig a neve elé.
Megtudjuk, hogy egy trauma esetén az énünkben szakadás következik be: az ép részünk a túlélésre törekszik, míg a sérült leszakad (ez nem jelenti azt, hogy valaki skizofrénné válik!) és elszigetelődik. Ott van bennünk, csak eltemetve. Elgondolkodtam azon, hogy ez a részünk az, ami észrevétlenül munkálkodik a tudatalattinkban és tart vissza számos dologtól bennünket, amit - sajnos - a Professzor Asszony nem említ.
Beszél azonban arról, hogy egy-egy trauma után nincsenek szavak, amikkel az azt átéltek ki tudnák fejezni őket. Gondoljunk pl. egy szexuális abúzust átélt gyerekre vagy egy holokauszt-túlélőre.
Nagyon örültem, hogy szóba került a szomatizáció, hogy a fel nem dolgozott érzelmek testi tüneteket, betegségeket okoznak, és ezekkel az egészségügyben nem foglalkoznak, ott csupán az adott területre (szervre, testrészre) koncentrálnak, holott nagyon sokszor a válasz a lélekben rejtőzik. Erről beszél Dr. Máté Gábor és sokan mások is.
Nem nevezi nevén, de ő is említi, hogy a trauma hat az idegrendszerünkre és az immunrendszerünkre, ez az a bizonyos polivagális teória, amelyről Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sorsban is csak nagyon felületesen írt, holott ez a traumák gyógyulásának kulcsa.
Köszönöm, hogy beszél a szimpátia és az empátia közötti különbségről, mert nem mindegy, hogyan fordulunk valakihez. A Fel a fejjel! Más is járt már így. Majd lesz másik háziállatod/állásod/házad/akármid/akárkid, Ne vedd úgy magadra! hozzáállással egyáltalán nem segítünk a másiknak, ez a szimpátia. És az első időszakban nemcsak az empátia fontos, hogy bele tudjuk képzelni magunkat a másik helyébe, hanem hogy csak hagyjuk, hogy gyászoljon vagy beszéljen az őt ért dologról, vagy egyszerűen csak tudjunk csendben mellette ülni. Utóbbi sokaknak nem megy.
A felülemelkedés copingját abban az értelemben használja, ha pl. 30 éves korunkban ért minket egy trauma, most, x évvel később már másként és sokkal bölcsebben látjuk a helyzetet, ezért a mostani énünk kapcsolódjon a 30 éves kori énünkhöz. Ez igaz a gyerekkori traumákra is. Azonban idetartozik a humor is, amit ezt követően említ, és az a véleményem, hogy ezzel bánjunk óvatosan. Nem biztos, hogy ismerjük az érintett fél érzékenységi fokát, és az, ami nekünk vicces, nem biztos, hogy számára is az, esetleg még rosszabbul érezheti magát.
Elmeséli egy kolléganője gyerekkori történetét, aki utólag belátta, hogy az édesanyja gyerekként a legjobbat tette vele abban a helyzetben, amire képes volt. Dolgoznia kellett, ezért két szoptatás közt odakötözte a kislány kezét a kiságyhoz. Ezt már én is hallottam, hogy a szüleink a tőlünk telhető legtöbbet és legjobbat adták nekünk. És épp a múlt héten hallottam egy beszélgetésben Irene Lyontól: csakhogy ez nem volt elég. Sok pszichológus védi a szülőt a Bagdy Emőke által is elmondottakkal, és vannak olyan segítő szakemberek, akik állandóan ostorozzák a szülőket. A saját helyzetemre visszagondolva, van egy időszak, amikor valóban jó, ha kidühöngjük magunkat (Hogy tehette velem ezt? - pl. leírjuk egy naplóba vagy elmondjuk a terapeutánknak, egy segítő csoportban, egy ilyen videó alatti hozzászólásban vagy bármilyen online/offline csoportban, esetleg az ominózus családtagot szembesítjük a dolgokkal), és szépen tovább lépünk. Ha állandóan csak az illetőt szidjuk, megint csak zsákutcába jutunk, míg, ha a szőnyeg alá söpörjük, jön az önszabotázs és a testi tünetek. Nyugodtan lehet mostantól másként hozzáállni az illetőhöz, kevesebb időt tölteni vele vagy meg is lehet vele szakítani a kapcsolatot egy időre, és kiderül, jobban érezzük-e magunkat nélküle?
Felhívja a figyelmünket az általánosítás veszélyeire is. Hogy egy filmes példát hozzak, az Amerikai kedvenceiben Gwen, az ünnepelt színésznő ezt mondja: Engem mindenki utál, a pszichiáterem is elutazott és idén még a Golden Globe-ra sem jelöltek. A filmben ez nagyon vicces, azonban, ha állandóan a mindig, soha, mindenki, senki szavakat használjuk, ezzel is csak a problémát erősítjük és a zsákutcában maradunk. Mert tényleg mindenki utál? Tényleg senki sem szeretett bennünket? Senkinek nem volt egy kedves szava hozzánk? Ha megfordítjuk, kiderül, hogy csak akadt legalább egy ilyen személy az életünkben és máris megbukott az állításunk.
Kiemeli a spiritualitás fontosságát, mégis az volt az érzésem, hogy rejtett hittérítő szándékkal teszi, holott ő is így fogalmazza meg a lényegét:
Tudomásul kell venned valamit, ami ellen érzelmileg kétségbeesetten tiltakozol, amit egyszerűen nem akarsz elfogadni. A spiritualitás megváltó fordulatának köszönhetően azonban az ember képessé válik arra, hogy egy nála nagyobb erőnek adja át a kontrollt (ami egyébként sincs már a birtokában). Elfogadod, hogy az irányítás már nem a te kezedben van, rábízod azt valami nálad hatalmasabbra. Hogy kire, mire bízod, az a te egyéni hitrendszerednek a specifikuma, amit nagy, egymás iránti tisztelettel kell elfogadnunk.
Szándékosan emeltem ki az utolsó mondatot, ugyanis ezt követően Bagdy Emőke folyamatosan a keresztény vallás gyakorlásának pozitívumait ecseteli. Számomra pedig a nagy, egymás iránti tiszteletben az is benne van, hogy azért, mert én abban hiszek, amiben/akiben, még véletlenül sem áll szándékomban, hogy azt a másikra tukmáljam.
Hogy a keresztény értelemben vett megbocsátásnál maradjunk, nem emlékszem, hogy valaki megmagyarázta volna, mit is jelent a megbocsátás. Bagdy Emőke is a papokhoz hasonlóan csak magát a szót szajkózza és a Miatyánkot idézi. Mivel szeretek mindent több szemszögből megvizsgálni, így a YouTube-on is nagyon sok segítő szakembert követek, és két éve Dr. Paul Jenkins videójában kaptam meg a választ, mit is jelent valójában megbocsátani:
SPOILER: Hamupipőke, mielőtt elmegy a herceggel, annyit mond a mostohaanyjának: Megbocsátok. Ez az egy szó pedig nem azt jelenti, hogy validálja, hogy évekig mostohán bánt vele, hogy kigúnyolta a lányaival és kihasználta, hanem, ahová megy, már nem viszi ezt magával! A megbocsátással magunkról tesszük le a terhet, nem rágódunk, nyafogunk, agyalunk többet valamin, amit nem tudunk megváltoztatni, hanem a jelenünkre és a jövőnkre koncentrálunk, arra fordítjuk a figyelmünket és az energiánkat! Ezt nem mondja el Bagdy Emőke sem az előadásában.
Cate Blanchett és Lily James a Hamupipőkében (2015)
Nagyon jót nevettem továbbá azon, hogy a hit gyakorlása, a templomba járás bizonyítottan jót tesz az egészségünknek is! Csakhogyegyetlen forrást sem jelöl meg, ahol elérhetőek az ezeket bizonyító kutatások, és az én tapasztalataim is mások. Jellemzően az idősebb korosztály alkotta a templomba járók zömét, és ők vasárnap a templomba mentek, hétfőn meg a gyógyszertárba vagy valamilyen orvoshoz. Ha nem hétfőn, akkor a hét másik napján. Vagy éppen közölték a pappal, hogy jövő héten nem tudnak jönni, mert feltöltésre (infúziós kezelésre) mennek, vagy épp egyéb miatt fekszenek be a kórházba. A legtöbben mindig valamilyen egészségügyi ok miatt panaszkodtak, pedig mindig imádkoztunk a betegekért...
Vannak ám jobb agyfélte-domináns emberek is, kedves Bagdy Emőke, aki szerint az ima annyira csodálatos, hogy összehangolja a két agyféltekénket. Kezdjük ott, hogy a szuperérzékenyek jobb agyfélteke-dominánsak, elvégre idekapcsolódnak az érzelmek, az intuíció és a kreativitás is többek között. A domináns Ni-használóknak pedig imádkozniuk sem kell ahhoz, hogy a két agyféltekéjük zenbe kerüljön, azaz szinte teljesen azonos arányban használják őket, ha egy szokatlan problémával találják szembe magukat vagy a jövőt vizualizálják. Dario Nardi kutatása szerint az INFJ-k 49%-51%-ban használják ilyenkor a bal és a jobb agyféltekéjüket, míg az INTJ-k 48-52%-ban. Ráadásul nem lineárisan gondolkodunk. Mi, szuperérzékenyek, INFJ-k és INTJ-k ufók 👽👽👽👽 vagyunk. 😂😁😍
***
Örülök, hogy Bagdy Emőke kiemelte a humor és az átkeretezés fontosságát, mert a Böjte Csaba szavait olvasva nagy szükségem volt mindkettőre.
Már az első mondatokat olvasva az volt az érzésem, mint ha Paulát hallanám a Mézga családból:Mért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?, mely a továbbiakban kiegészült Mr. Collinsszal és Lady Catherine du Bourgh-gel a Büszkeség és balítéletből.
A szerzetes elsőként azon merengését osztja meg velünk, hogy Isten annyiszor felajánlotta a békejobbot, az emberek mégsem éltek vele, pedig ha Ádám és Éva a Paradicsomban maradt volna, ha Jézussal inkább elbeszélgettek volna a főpapok, akkor nem lett volna sem Mohács, sem Trianon és még mennyi minden! Amennyibe pedig a II. világháború került, abból minden családnak építhettek volna egy négyszobás lakást és minden 1500 méternél magasabb hegyre egy templomot vagy kápolnát.
Öt éve a Celebrity Masterchef España egyik adásában egy rehabilitációs központba utaztak, ha jól emlékszem, Barcelonába. Ebben az intézményben súlyos mozgásszervi problémákkal élőket (akár baleset miatt, akár más okból) kezelnek, és a két csapat nekik főzött. Amikor az ebéd végén a betegek megköszönték a hírességeknek a finomságokat, az egyébként nagyon extrovertált, szeretek-a-középpontban-lenni Anabel Alonso azt mondta nekik: Ti vagytok a hősök, és még ő is meghatódott. Úgy gondolom, egy-egy ilyen és hasonló intézménnyel, ill. iskolákkal többre mennénk, mint egy rakás templommal, ahova kevesebben járnak, mint orvoshoz. Ugyanezt mondtam volna annak idején is, amikor még én is jártam istentiszteletre.
És vajon Isten hányszor nem ajánlotta fel azt a bizonyos békejobbot, hanem elpusztította a neki nem tetszőket? Elég csak átnéznünk az Ószövetséget: ott volt az egyiptomi tíz csapás, az özönvíz, Szodoma és Gomorra, Ábrahámot arra kérte, hogy bebizonyítsa az iránta való hitét azzal, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot; aztán a szemet szemért, fogat fogért törvénye és Jób családjának és egyebeinek elpusztítása. Mindezt szeretetből, hiszen a fejezet címe is A szeretet útja.
És ha Jézus ma köztünk lenne, minden csupa Hawaii, sunshine és happiness lenne.
Miután államvallás lett a kereszténység, a keresztények kezdték ugyanúgy, tűzzel-vassal irtani azokat, akik korábban velük tették ugyanezt. Vajon mennyibe kerülhettek a keresztes hadjáratok és hány nem keresztényt öltek meg? Az inkvizíció? Vajon a kolonizálók, az inkvizítorok és a hittérítők hány pogányt öltek meg? Mindezt természetesen Isten és a szeretet nevében, hiszen csupán a lelki üdvükért aggódtak. Jean d'Arcot az az egyház avatta szentté, amely pár évszázaddal korábban máglyára küldte.
Dosztojevszkij pedig A Karamazov testvérekben megválaszolja, milyen lenne, ha Jézus ma visszatérne, melyet a két ferences szerzetes is idéz az enneagramról írt könyvükben a 6-nál: azok feszítenék meg, akik neki köszönhetik a hatalmukat, magyarán a katolikus egyház. Itt máris hiteltelenné vált számomra az egész fejezet, és a java csak ezután jött.
Böjte Csaba számára alapvető a szeretet, a jóság és a bizalom, majd elmeséli, hogy az egyik 16 éves fiú miatt nagyobb összegű büntetést kellett fizetniük, mivel a fiú belecsípett az egyik lány fenekébe, mire ő ezt mondta neki: Alex, mondj nekem egy jó okot arra, hogy én most ne hasítsalak ketté! Itt elbukott az integritása is, és rögtön Buda László története jutott eszembe a számos önismereti tréningen átesett coachokról, akik saját magukat hülyézik le. Magyarán Böjte Csaba sem tudatos, számos esetben észre sem veszi, mit beszél... Erre pedig sovány vigasz, hogy fényből és sárból vagyunk gyúrva. A tudatosság tanulható, nekem is már elég jól megy. Erre való az árnyékmunka, amikor a tudatalattinkban rejlő, elutasított, elnyomott részeinket felfedezzük (akár a negatív tulajdonságainkat) és ezeket a részeinket is integráljuk. Bocsánat, ezt Carl Jungnak köszönhetjük, és a pszichológia nem fér bele Böjte Csaba beszűkült gondolkodásmódjába.
Nem mindenki akar ám a szülőföldjén maradni, és nem mindenki akar gyereket sem.
Szinte divat az, hogy mondjunk valami rosszat a főnökünkről, beosztottunkról, diákunkról, kollégánkról, anyósunkról, gyerekünkről, az egyházról, az egészségügyről - mindenről. Menő siránkozni, azt mondani, hogy ezt nem lehet kibírni. Azt gondolom, ha az ember ilyenkor bátran azt tudja mondani a beszélgetőpartnerének, hogy ne haragudj, de engem ez nem érdekel, akkor a másik előveszi az igazi arcát.
Kedves Csaba testvér, engem sem érdekelnek a nyavalygásaid (ha már tegeződve mondta az előbb), úgyhogy nem is értem, miért nyafogsz a következő oldalakon? És van különbség a jogos nyafogás és a feltűnési vágyból eredő önsajnálat között. Mrs. Bennet is azt mondja (lehet, nem szó szerint idézem): Aki nem panaszkodik, azt nem is sajnálják. Aki római katolikus papnak áll, tudja, hogy ez a cölibátussal jár, úgyhogy térjen át a görög katolikus hitre, azok nősülhetnek, és ugyanúgy nem kell fizetniük a lakbért meg a rezsit, ahogy a többi papnak, lehet kérni adományt mindenre. Csakhogy a tanárnak meg az orvosnak (és más világi foglalkozásúnak) a fizetéséből kell kigazdálkodnia a lakhatását, adományt pedig a banktól kérhetnek, amit vissza kell fizetniük, ráadásul egy icipicit többet is, mint amennyivel a pénzintézet korábban megajándékozta őket. Egyébként meg az a véleményem, hogy mindenki megérdemli, hogy tisztességes fizetést kapjon a munkájáért.
Példaként pedig álljon itt a spanyol pszichológus Isabel Rojas Estapé (a pszichiáter Marian testvére) húgának esete:
Isabel ebben a videóban a 20. perctől elmeséli, hogy négyen vannak lánytestvérek, és a kishúguk egyszer csak bejelentette, hogy mezítlábas karmelita akar lenni. A családot sokként érte a döntése, mert korábban nem mutatott különösebb érdeklődést a spiritualitás iránt. Elvitték az összes hamburgereshez, mivel ezek az apácák nem esznek húst. Semmi hatás. Elvitték Sevillába a búcsúba (a spanyolok számára itt ismerkedni is lehet), hogy egy fiú majd megoldja a problémát, aztán Jerezbe és Córdobába is, és semmi. Azt mondta neki a húga, minél inkább próbálja lebeszélni, ő annál biztosabb a dolgában, hogy jól döntött. Azt nem mondta, ez hány éve történt, azonban még mindig apácaként él a húguk.
Tudom, hogy a különböző területeken élő magyaroknál más-más kifejezések használatosak, ám az, hogy: negyven fokban folyt belőlem a víz? - ez elég érdekes. Oda igencsak el kellett volna egy orvos.
Az utcanőt pedig nem így hívják, hanem szexmunkásnak, ez a hivatalos és nem sértő szó az ilyen munkából élőkre.
A könyv arról szól, hogyan másszunk ki bármilyen gödörből, amibe beleestünk, erre hoz egy ilyen esetet: egy nőhöz járt, aki ágyban fekvő beteg volt, azóta pedig elhunyt. Le voltak bénulva a végtagjai, az anyja az asztalon hagyott neki egy pohár vizet egy hosszú szívószállal, hogy igyon, mivel délelőttönként dolgozott. Egyik nap ezt mondta a beteg: "Odajutottam, hogy csak egy kicsit kellene megemelnem a fejemet, hogy a szívószál a számba kerüljön, de nem vagyok rá képes. Tegnap közel negyvenfokos meleg volt, tűzött a nap, mellettem meg ott gyöngyözött a finom, citromos víz, és nem tudtam megemelni a fejemet, hogy igyak belőle. A szám kicserepesedett, úgy éreztem, hogy meghalok, és csak sírtam, sírtam, sírtam." Mit is mondott Almási Kitti? Mit teszek azért, hogy ez az állapot fennálljon? Egyáltalán nem vagyok érzéketlen, de ez a nő saját magát ítélte halálra a hozzáállásával. Kimondta az ilyenkor mondható legrosszabbat: neeeem tuuuudoooooooooooooooooooooom! Nem vagyok rá képes. Ha elkezdett volna arra koncentrálni, hogy millimétereként feljebb emelje a fejét, képes lett volna rá. Szendi Gábor ennél súlyosabb példát hoz a saját részében, és én is emlékszem, milyen volt, amikor mindennap észrevettem, hogy egy picivel beljebb és beljebb tudom hajlítani a lábam. Csupán ennyin múlik. Ehhez csak önmagunkra van szükség, egy elhatározásra. Ez a nő a hozzáállásával ítélte halálra saját magát. Mellette pedig nyugodtan hihet mindenki Istenben vagy akiben, amiben akar, azonban elsősorban önmagunkban kell hinnünk.
Érdekes módon, Bagdy Emőke is egy lebénult nőt hozott fel példaként, aki az őt ért sokkhatás miatt nem tudott mozogni, az orvosok alaposan megvizsgálták, nem találtak szervi okot, csak arra nem gondoltak, hogy máshol keressenek, ahogyan fentebb is írtam.
Azt írja, hogy Szent József sem kérte, hogy apa legyen, ő sem így tervezte, de mindenki lehet a maga módján apa. Kedves Csaba testvér, én hogyan lehetek apa?
Emlékeim szerint József ács volt, és az ácsok tetőszerkezeteket meg gerendákat készítenek, téglát nem vetnek, ahogy arról Böjte Csaba szokott fantáziálni.
A legérdekesebb történetei: egyszer felvett egy atyafit, aki stoppolt, és miután beült mellé az autóba, büdös ...nak nevezte a feleségét, mire ő kiszállította, hogy ő katolikus pap, aki előtt nem lehet így beszélni. Nos, én nem vagyok katolikus pap, mégsem szeretem, ha valaki így beszél. Pláne nem élete párjáról, gendertől függetlenül. Ilyenkor mindig elgondolkodom, ha valaki pl. idiótának nevezi a párját, vajon önmagáról mi lehet a véleménye? Ha nekem jó volt valamikor egy idióta is, magamat sem tarthatom valami sokra, tehát nincs egészéges önértékelésem, sem önbecsülésem. Az pedig egyáltalán nem idealista, valószerűtlen és romantikus elvárás, hogy egy pár tagjai kölcsönösen tiszteljék egymást. Bízom benne, hogy az atyafi is önmagát egy büdös stricinél nem tartja többnek.
Ugyanez a helyzet egy másik családnál, ahol a feleség a három gyerekével szökött meg az őt bántalmazó férj elöl. Miután az atya befogadta, a nő elkezdte szidni a férjét. A férj pár hét múlva megtalálta őket, és kezdetét vette a szitkozódás. Böjte Csaba igazságos Salamonként azt mondta az atyafinak, hogy vegyen virágot az asszonynak és a kezébe nyomott kétezer forintot rá. Később vissza is ment három szál kókadt szegfűvel, amitől az asszony annyira ellágyult, hogy rögtön szent lett a béke. Az ilyen emberek meg is érdemlik egymást. Csaba testvér szerint: A kereszténységnél jobb, praktikusabb megoldás nincsen. Hm, az atyafi mégis pénzzel, és nem azzal fizetett a virágért, hogy: Isten fizesse meg!
Amikor pedig egy házaspárnak vitte haza a nyári szünetben a négy gyerekét, akiket beadtak hozzájuk, és azok is veszekedtek, elkezdett a gyerekekkel imádkozni, mert: milyen jó, hogy katolikusok vagyunk, mert sok betanult imát tudunk. Eszembe jutott Viktor Frankl története a Szuperérzékeny vagyok?-ból, amikor a koncentrációs táborban olyan mélyponton volt a hangulat, hogy hozzá fordultak a sötétben a többiek, akik közül néhányan az öngyilkosságon törték a fejüket, hogy mondjon nekik valamit. És Frankl nem imádkozni kezdett (igaz, ők zsidók voltak, nyilván nem tudhatnak annyi betanult imát, mint a katolikusok...), hanem elkezdett beszélni hozzájuk, és úgy meg tudta őket szólítani, hogy többen sírva fakadtak. Nem mindent old meg a kereszténység sem. Bár természetesen Böjte Csaba ezen története is happy endinggel végződik.
Talán a legkedvencebb fantáziám az lett ebben a fejezetben, amikor azt fejtegeti: Milyen isten az, aki nekifutás nélkül nem tud megváltani egy világot, és harminc évig kell készülnie?...
Nekem pedig ez jutott eszembe: Ha valóban Isten fia vagy, szállj le a keresztről! Ezek szerint Böjte Csaba gondolkodása is van, amiben megegyezik a Jézust gúnyolókéval. Ám ha már filozofálunk, szerintem Jézus ez idő alatt küzdött a felsőbbrendűségi és a kisebbrendűségi komplexusával, fejlesztette a Ti-át és az ácsmunkával az inferior Se-jét, amik rendkívül fontosak, hogy jól használja őket az Ni-jal és az Fe-vel.
Számomra ez a fejezet a lebénult nő antipéldájával adott valamit, mert emlékeztetett arra, hogy a saját erőforrásainkra támaszkodjunk és nyafogás helyett a megoldást keressük pici lépésekben. Már korábban is megállapítottam, hogy a papok sajátos, mágikus gondolkodásmóddal rendelkeznek (ez mindannyiunkban megvan, bennük mégis erősebb) és ez beszűkült gondolkodáshoz vezet. A dalai láma nagyon jól leírta a Túl a vallásonban, hogy egy kutató barátjától tanulta meg, hogy ne korlátozza magát a saját területére (legyen szó kutatásról vagy vallásról), hanem nyitottan álljon mások nézőpontjához is. Ráadásul ő nem szajkózta azt, hogy csak az az egyetlen út, amiben ő hisz. Nagyon jó lenne, ha ezt a vallási fanatikusok is megfogadnák. Ajánlom is minden olaszul tudó figyelmébe az Io c'è c. filmet, mely egy vígjáték, azonban felhívja a figyelmet arra, amit Almási Kittitől idéztem, mit okoz, ha túlságosan egy vallás (vagy bárki, bármi) irányítja az életünket. Sőt, az is kidrül belőle, hogy a kereszténység sem eredeti vallás, hiszen bizonyos elemeket másoktól kölcsönzött (pl. a pápa pásztorbotját az egyiptomi fáraóktól).
Megértem, hogy Böjte Csaba a mindennapi élet apró örömeire szerette volna felhívni a figyelmünket, azonban az egész rész átment egy öntömjénező, a saját területébe beragadt gondolkodású, gyermeki fantáziáival teletűzdelt és a témához olykor nem is kapcsolódó sztorizgatásba, így az egész előadásnak/fejezetnek nem volt se füle, se farka.
Ha már csak bibliai példákat tud hozni, ott van a: Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem (János 2:19.). Ebbe az egy mondatba aztán bele lehet magyarázni a krízisekből valló felállást is.
Ellenben - az elmúlt években felszínre került zaklatási ügyek után - kicsit sem gyanús a szerzetes cölibátussal való folyamatos harca. Ezért hoztam én is egy bibliai idézetet, hiszen a kereszténység mindenre megoldást nyújt: a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyakozik. De te uralkodjál rajta! (Mózes I. 4. 7.). Amikor a cölibátussal hadakozik, ill. amikor a gyerekeket zaklatják, nem jelenik meg mellettük Jézus és fogja le a kezüket?
Továbbá ajánlom Melinda Gates A nő helye c. könyvét is, hogy kicsit szélesítse a nézőpontját a Biblián kívül is, ráadásul Melinda is gyakorló katolikus.
Mielőtt pedig valaki rám sütné, hogy nyilván azért írtam le ezeket, mert gyűlölöm a katolikusokat, a papokat és minden keresztény vallást követőt, elmondom, hogy az egyik kedvenc filmem az Ég velünk!, amelyben Edward Norton katolikus papot, Ben Stiller pedig rabbit játszik, és csak szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy a beszűkült gondolkodás nemcsak egy krízishelyzetben okozhat problémákat, hanem bármikor, ha fanatikusan ragaszkodunk a saját véleményünkhöz és elutasítunk mindent és mindenkit, aki másként vélekedik, mint mi.
***
Szendi Gábor címadó fejezetében elmondja, milyen fontos az önismeret, hogy ismerjük a minket hajtó erőket, és különböző típusú embereket említ is (akikről valószínűleg nem tudja, de különböző enneagram típusok). Hogy a mondandóját megértsük, felismertem, hogy ő 8, aki számára fontos az igazság, a függetlenség és a tudás, továbbá, hogy az énképe: Erős vagyok, nem foglalkozom az érzésekkel, hanem cselekszem. Közben elkezdtem A nő élete c. könyvét olvasni, és így tökéletesen megállapítottam róla, hogy ENTJ, domináns Te-vel (Cselekedj! A következő lépésre koncentrálj! Te-Se, ill. adatokat, statisztikákat hoz) és inferior Fi-jal (tehát nehezen igazodik el a saját érzésein, nem olyan könnyen fejezi ki őket), ezért mondja azt, hogy nem kell sokáig nyavalyogni, gyászolni, ha veszteség ér bennünket. Valószínűleg egy 8 találmánya az Almási Kitti által preferált Antiszerep nevű gyakorlat is.
Mindennap veszteséget szenvedünk, hiszen egy nappal megrövidül az életünk, és mindannyiunkat érnek életünk során veszteségek, kudarcok, a kérdés csupán az, hogyan reagálunk rájuk? Ismét a 8-okra jellemző fekete-fehér gondolkodást fedeztem fel (aki nem ilyen, az csak olyan lehet), amikor két részre osztotta az embereket: akik az isteni közreműködésben hisznek, hogy minden Isten akarata szerint történik, és a szenvedésüknek is van értelme. A modern embert azonban ateistának tartja, aki nem hisz Istenben, ők pedig kénytelenek tudomásul venni a Végzetet, a Sorsot. Így megfeledkezett a másban hívőkről és az agnosztikusokról.
Azonban ismét az ő fejezete volt, melyben a legtöbb, a gyakorlatban használható eszközt találtam. Hibáztathatjuk a körülményeket vagy elhihetjük, hogy van beleszólásunk a dolgokba és a kezünkbe vehetjük az irányítást, hiszen ahhoz is, hogy beleestünk a gödörbe (nyilván egy halálesetre ez nem feltétlenül igaz), a korábbi döntéseink vezettek. Ezzel hívja fel a figyelmet arra, hogy mindig van választásunk.
Bagdy Emőke is említette a rezilienciát, azonban Szendi Gábor jobban fogalmazza meg: a reziliens ember olyan, mint az acél, ha meghajlítják (valami váratlan éri), könnyen visszalendül az eredeti állapotába anélkül, hogy megsérülne.
Történelmi, irodalmi és filmes példákat egyaránt hoz, melyek segítségével felismerhetjük, hogy egy-egy apró lépés naponta elvezet a megoldáshoz. A humor, a reziliencia és a tanult optimizmus (utóbbit Bagdy Emőke is említi) pedig csodákra képes.
A fejezetben találtam egy bakit: Steve Jobst és Bill Gates-et említi példaként, hiszen mindketten az informatikában alkottak nagyot, azonban más-más döntéseket hoztak, amik más-más megoldásokhoz vezettek. Szendi szerint a különbség egyik oka, hogy Jobs balkezes és intuitív volt, így jobb agyfélteke-domináns, míg Gates racionális, jobbkezes és bal agyfélteke-domináns. Ahogy a múltkor már írtam, Steve Jobs személyiségtípusát rendszeresen félrediagnosztizálják, és a két számítástechnika zseni közt sem ez okozza a különbséget. Az említett bejegyzésemben megállapítottam Steve Jobsról, hogy INFJ és 4 volt, ezen belül is a szexuális altípusa dominált, ahogy nálam is. És most jön a meglepetés, én ugyanis jobbkezes vagyok (eredendően jobbkezes, nem neveltek át), tehát Szendi szerint a bal agyféltekémnek kellene a dominánsnak lennie, ellenben:
Az eredményt a PersonalityMax ingyenes online tesztjén kaptam. Ha emlékszel még, Bagdy Emőkénél említettem Dario Nardi kutatását, és ezek szerint valójában INTJ agyam van. 😁 Bill Gates pedig INTJ, hiába vitatkoznak más típusokon. Mit is jelent a négy betű az INTJ-ben? Introvertált, Intuitív, Gondolkodó (valóban, racionális a Te miatt) és Megítélő (Introverted, Intuitive, Thinking, Judging). Steve Jobs nemcsak abba halt bele, hogy sajátos étrendet alakított ki (és ezt sem a buddhizmus iránti érdeklődése okozta), hanem a feldolgozatlan gyerekkori traumájába is. Bill Gates a vér szerinti szüleivel nőtt fel, míg Jobsot tudjuk, hogy már a születése előtt elutasították és örökbe adták.
Melinda Gates pedig a könyvében (még házasok voltak, amikor írta) elmeséli, hogy az egyik útjára Bill is elkísérte, ahol szexmunkásokkal találkoztak. Az egyik nő elmesélte a történetét (most nem részletezem, nagyon szomorú), és Bill elsírta magát. Nos, ez tipikus szuperérzékeny reakció, így nem kizárt, hogy Gates is jobb agyfélteke-domináns a racionalitása ellenére. Láttuk, hogy csupán néhány %-nyi a két agyfélteke használata közt az eltérés. Míg az INFJ elsősorban az emberekre és az érzésekre fókuszál, az INTJ a rendszerekre. Jobs önmaga mellett a cégeket is építette, ahol dolgozott.
Egyedül Szendi Gábor fejezetének végén találunk hivatkozásokat, Almási Kitti Paul Watzlawick Változás c. könyvét említi, a többiek semmilyen forrásra nem hivatkoznak.
A kötet végén mindegyik szerzőről olvashatunk több-kevesebb információt, és Szendi Gáborról megtudjuk, hogy semmilyen szakmai szervezetnek nem tagja, úgy gondolja, be sem fogadnák. Ez nem egy kudarckerülő magatartás, kedves Szendi Gábor? 😉
Az életben tehát nincs kudarc, nincs vereség, csak tanulság és tapasztalat. Ha valami nem sikerül, az csak arról szól, hogy másként vagy mást kell próbálnunk. Le kell hát cserélnünk az eddig használt fogalmainkat, ha másként akarjuk élni az életünket.
Mindannyiunkat érnek megpróbáltatások, melyekre különbözőképpen reagálunk. Gyászoljuk meg őket, aztán kezdjünk szépen azon munkálkodni, hogyan juthatunk ki a gödörből, milyen pici lépéseket tehetünk ennek érdekében? Nézzük felülről, más szemszögből is a dolgot, ne csak a saját perspektívánkból, így újabb megoldási lehetőségekre bukkanunk. Használjuk a humorérzékünket, kérjünk segítséget akár szakembertől, akár olvassunk könyveket, nézzünk videókat a témában, a lényeg, hogy ne ragadjunk bele. A kapott információkat pedig vizsgáljuk meg, ne vegyünk mindent készpénznek csak azért, mert valaki azt bőszen hirdeti/mert annyi embernek bevált/mert egy titulosokkal megrakott embertől kaptuk. A legfontosabb, hogy higgyünk magunkban, higgyük el, hogy képesek vagyunk ezen is túljutni, mert így olyan tulajdonságokat fedezhetünk fel magunkban, melyekről nem is tudtunk vagy már meg is feledkeztünk. Amikor pedig immáron győztesen vettük ezt az akadályt is, legyünk büszkék magunkra, a poszttraumatikus fejlődésre, melyet megtapasztaltunk.
Azt azonban így együtt, egyik szerző sem említi, hogy egyszerre van mentális, érzelmi és fizikai testünk. Ahhoz pedig, hogy tökéletesen meggyógyulhassunk egy-egy trauma után, mind a hármat figyelembe kell venni. Az elmúlt időszakban nekem is ez segített, hiszen nem elég csak nyaktól felfelé foglalkozni a dolgokkal, az érzéseink mindig valamit jeleznek és nem mindegy, hogy a testünk melyik pontján. Valóban nagyon fontos szerepe van a gyógyulásban a szeretetnek is, főleg, hogy tanuljuk meg szeretni magunkat (elfogadni az összes hibánkat, dilinket is és egészséges határokat húzni), azonban egy-két ima és/vagy bibliai idézet ehhez kevés.
Bár nagyon sokszor felhúztam a szemöldököm a könyvet olvasva, mégis örülök, hogy újra elővettem, mert számos olyan eseményt felidézett bennem, amik elvezettek ahhoz az Andreához, aki ma vagyok, és visszanézve hálás vagyok értük, mert valóban csak erősebbé tettek.
Ennél pedig vannak jobb könyvek is, ha valaki szeretné magát komolyan beleásni a témába.
"És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!"
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
