Veled is megtörtént már, hogy megvettél egy könyvet, mert tetszett, ami(ke)t a szerzőtől korábban olvastál, és egyébként is olcsó volt az éppen felfedezett könyv? Hét évvel ezelőtt velem is ez történt, amikor egy antikváriumban a 100 Ft-os könyvek között felfedeztem ezt a Balzacot. A Világirodalom Remekeinek fülszövege sincs, de valamiért éreztem, hogy megéri azt a százast. 

   Watteville kisasszony, akit a rá váró roppant vagyon jelentékeny személyiséggé emelt, a Rupt palota falai közt nevelkedett, melyet anyja is ritkán hagyott el, olyannyira ragaszkodott kedves érsekéhez - a merőben vallásos nevelés és az anyai zsarnokság (a báróné elvből szigorúan fogta) elnyomorította a fiatal lányt. Rosalie semmit, de semmit nem tudott. Mert hát tudás-e egy kevés földrajz, amit Gutherie könyvéből merített, némi bibliatörténet, ókori és francia história meg a négy számtani alapművelet, s az egész egy agg jezsuitán átszűrve! Rajz, zene és tánc tilalmas volt, lévén olyan tudományok, melyek inkább megrontják, semmint megszépítik az életet. A báróné aztán megtanította lányát a falikárpitszövés összes öltésére és a kézimunkákra: varrásra, hímzésre, recézésre. Tizenhét esztendős koráig Rosalie nem olvasott mást, mint az Épületes levelek-et és címertani munkákat. Újság sose szennyezte be a tekintetét. Minden áldott reggel misét hallgatott, anyja vitte el a székesegyházba; ebédre tért vissza, ebéd után sétált egy keveset a kertben, kézimunkáival foglalatoskodott, majd anyja mellett ülve, a látogatókat fogadta vacsoráig; este pedig hétfő és péntek kivételével társaságba kísérte az anyját, aki még csevegését is korlátozta. Rosalie most tizennyolc éves volt, törékeny, vékony, satnya teremtés, szőke, fehér bőrű és teljességgel jelentéktelen. Halványkék szeme némileg megszépült az alá-aláereszkedő, orcáira árnyékot vető szemhéjak játékától. Domború homloka márványát itt-ott rőt foltok éktelenítették. Arca Albert Dürer és a Perugino-elődök szentjeire emlékeztetett minden porcikájában; ugyanaz a telt, mégis könnyed forma, ugyanaz a gyöngéd báj, az elragadtatásokban szomorúsággá oldódva, ugyanaz a szigorú egyszerűség. Egész lényével, még tartásával is ezeket a szüzeket idézte, kiknek szépsége csupán a figyelmes műértő előtt tárulkozik fel a maga misztikus teljében. Formás, bár vörös keze volt, és igen csinos lába, hercegnői láb. Általában egyszerű pamutruhát viselt, de vasárnap és ünnepen anyja engedelmével selyembe öltözött. Ruhái valósággal elcsúfították: Besançonban készültek, míg anyja a párizsi divatból iparkodott bájt és szépséget és választékos ízlést meríteni; legapróbb holmiját is Párizsból hozatta, ebben a fiatal Soulas járt kezére. Rosalie sose kapott selyemharisnyát, se cipellőt; pamutharisnyát, bőrlábbelit hordott. Ünnepi alkalmakkor pedig muszlinruhába bújt, álhajat tett, bronzszínű cipőt húzott. Ez a nevelés és a szerény modor azonban acélos jellemet takart. A fiziológusok és az emberi természet mélyre ásó vizsgálói elmagyarázhatják önöknek azt a talán meglepő tényt, hogy a hajlamok, a jellemek, az értelem s a lángelme nagy időközökben éppúgy felbukkan újra meg újra a családokban, mint az öröklött betegségek. A tehetség például, a köszvényhez hasonlóan, olykor két nemzedéket is ugrik. Ennek a jelenségnek híres példája George Sand, akiben újraéledt természetes nagyatyjának, Saxe marsallnak ereje, erélye és gondolkodása. Ugyanígy kísértett hát vissza kései unokahúga egyéniségében a hírhedt Watteville a maga határozottságával és regényes vakmerőségével, amihez még a Ruptök szívóssága és gőgje is hozzájárult. Ám mindezek a tulajdonságok, vagy ha úgy tetszik: hibák, éppúgy lappangtak még csak a fiatal lány lelke mélyén, a puha és erőtlen külső mögött, mint ahogy az izzó láva is lappang jó ideig a domb, a jövendő vulkán méhében. Egyedül Watteville-né gyanította talán a kétféle vérnek ezt az örökségét. Könyörtelenül bánt Rosalie-val, s amikor az érsek a szemére vetette vasszigorát, így felelt:

   - Bízza csak rám a dolgot, ismerem én a lányomat! Ezer ördög lakik benne!

George Elgar Hicks: A tengerparton (1879)

Egyértelmű volt számomra, hogy a Szuperérzékeny vagyok?-kal együtt beszerzem Elaine N. Aron másik könyvét is. 

Mondja el, mit nem szeret magában.

   Mi, HSP-k valószínűleg másoknál mélyebben hordozzuk a számtalan, túlingereltséggel, stresszel, félelemmel és traumával terhelt pillanat hatásait. De pontosan hol is? A szervezetünkben, a testünkben, amelynek az agyunk is része. És olykor annyira érzékenyen reagáltunk ezekben a túlingerelt pillanatokban, hogy le kellett választanunk magunkról az érzékszervi tapasztalatainkat, hogy ne terhelődjünk túl. Ha mások terheltek túl minket, talán arra használtuk az érzékenységünket, hogy ráhangolódjunk arra, amit akarnak, azt remélve, így lecsillapíthatjuk őket, ahelyett hogy arra figyeltünk volna, nekünk mire van szükségünk. Csecsemő- és gyermekkorunkban tulajdonképpen olykor a túlélésünk múlt azon, hogy milyen tehetségesen tudunk mások akaratára hangolódni. Felnőttként pedig a munkánkban és más területeken elért eredményeink épülhettek az irányú erőfeszítéseinkre, hogy kedvére tegyünk másoknak és megnyugtassuk őket.

   A lényeg, hogy mindezen helyzetekben meg kellett tanulnunk figyelmen kívül hagyni saját testünk tiltakozását. Kitűnő érzékenységünket éppen önmagunk vonatkozásában kapcsoltuk ki. Mit eredményezhet, ha nem figyelünk a jelzésekre? Fejfájást, hátfájdalmakat, gyomor- és szívpanaszokat.

   Az emberek önjavító, öngyógyító lények. Csak a megfelelő körülményeket kell megteremtenünk, egy időre magunkra koncentrálni, ahelyett, hogy folyton másokra fókuszálnánk, észrevenni, hogy mi is van velünk, és figyelni lüktető fejünkre, sajgó hátunkra vagy bármilyen porcikánkra, miközben kényelmesen pihenünk.

A bevezetőben - ahogy más értékelésekben is olvastam - valóban másként tálalja a szerző a szuperérzékenység történelmi hasznosságát, mert a papi tanácsadók között is mindig voltak gonosz emberek, úgyhogy ezt a részt akár ki is hagyhatod. 

A könyv végén a Forrásokban megtaláljuk azokat a könyveket, ill. internetes oldalakat, melyek az adott témához kapcsolódnak és mélyebben elmerülhetünk bennük. A Függelékben pedig egy-egy teszt segít felismerni a poszttraumás stressz, a depresszió és a disztímia tüneteit.

Mire lesz szükséged? Nyilván a könyvre, íróeszközre, egy csomag százas zsebkendőre, esetleg egy füzetre, naplóra, ha szeretnél még külön is foglalkozni vele, és nem elég az írásra hagyott hely. De használhatsz bármilyen kütyüt is jegyzetelésre, ha Neked az a jó. Én mégis a hagyományos, kézzel írást ajánlom, mert így kapcsolatban van az agyad és a tested. Hogy mennyi idő alatt dolgozod fel, az egyéni. Ha még most kezded az önismereti utad, nyilván több időre lesz szükséged, mint nekem, aki már nem ijed meg attól, amit a mélyben talál, legyen az bármilyen sötét és fájdalmas is. És a legfontosabbra: önegyüttérzésre. Ha a legjobb barátod vagy egy családtagod/bárkid lenne hasonló helyzetben, biztosan bátorítanád, lelket öntenél bele, úgyhogy tedd ezt most, kérlek, magaddal is. 

A sírás pedig egy nagyon szuper dolog, mert olyankor is a paraszimpatikus idegrendszered használod, ezért van az, hogy megkönnyebbülsz utána.

A feladatok segítenek számos fájdalmas pillanatot átkeretezni és más színben látni most már, az érzékenységed tudatában. Megérted, miért reagáltál akkor és úgy arra az eseményre, és elengedheted, nem kell többé rágódnod miatta, és hasonló helyzetben már tudni fogod, hogyan reagálhatsz jól. 

A csevegéssel én is így vagyok:

Ezzel nagyon rossz volt szembesülnöm, úgyhogy megtanultam visszafogni magam, már nem foglalkozom azokkal, akik nem figyelnek rám, vagy csak addig vagyok jó, míg nem jön valaki más. Már nem ülök melléjük a buszon pl. 

   A kutatások szerint nekünk több időre van szükségünk ahhoz, hogy begyógyuljanak a múltban szerzett sebeink, mint a nem HSP-knek. Az egyik  tipikus kérdés, amelyet feltehetnek neked: "Miért töltesz olyan sok időt terápiában önsegítő könyvek olvasásával/ezekkel a kurzusokkal?" A válasz az, hogy mert a HSP-kre nagyobb hatást gyakorolnak a fájdalmas életesemények. (Nekem a másik válasz is tetszik, mely szerint mi úgy kivirágzunk  a belső munkától, mint a sportolók a fizikai edzésektől.)

Ezzel tökéletesen egyetértek, főleg a második válasszal. Tavaly év végén is éreztem, hogy mennyit fejlődtem, mennyivel jobban érzem magam, aztán január végén még inkább, és folyamatosan érzem magamban, hogy már akár egy-két nap, de hét alatt mennyit változom pozitív irányban. Ha pedig felbukkan egy-egy negatív gondolat, azt már elcsípem, és van, hogy jót mosolygok magamon, miközben valami olyasmit csinálok, aminek korábban nem voltam a tudatában. 

Pl. az enneagramból megtanultam, hogy előszeretettel koncentrálok arra, ami hiányzik (ami számos esetben jó is), és eszembe jutott, hogy az utóbbi időben olvasott pszichológiai könyvekről írt bejegyzéseimben bele is írtam, mit hiányoltam belőlük. 😁

A gyógyulás és a fejlődés nem lineáris, nincs varázsrecept, hogy x idő alatt minden csupa csillámpóni és szivárvány lesz. Lesz, hogy valami nagyon felkavar és esetleg emiatt abba akarod hagyni, de ne tedd - a saját érdekedben. Pihentesd, foglalkozz valami mással, de utána vedd újra elő, mert később hálás leszel érte magadnak. 

Tudom, hogy nagyon rossz és fájdalmas, de most visszagondolva, életem legjobb választása volt, hogy két éve belevágtam, és ahogy a mások hozzászólásait olvasom a neten, látom, hogy nekik is mennyit segít, hogy rájöttek, nem defektesek, ufók, hibásak, mert mások is vannak, akik olyanok, mint ők. Mint Te meg én.