Archive for január 2023

Kedves Olvasó, érezted már azt, hogy egy könyv a legjobbkor került a kezedbe? Hogy éppen erre van most szükséged? A Farkasokkal futó asszonyok számomra ez a könyv lett.

Ha férfi vagy, kérlek, akkor se zárd be a böngésződ ablakát, hanem olvasd végig a - tudom, hosszú - bejegyzésem, mert sok olyan dologgal találkoztam a könyvben, amin bárki elgondolkodhat, és amit magával vihet.

Clarissa Pinkola Estés, jungiánus analitikus, pszichológus, mesemondó és -gyűjtő, világszerte sikert aratott könyve segít minket visszatalálni a Természeti Asszonyhoz, aki mindig ott leselkedik körülöttünk, aki arra vár, hogy újra rátaláljunk. Mindegy, hogy ki kit/mit szeret, miben hisz, ez a könyv nagyon-nagyon sokat segít.

A könyv fejezetei egy-egy témát járnak körül, a keresés kezdetétől az újjászületésünkig, melyekben egy vagy több mesét, és azok alapos elemzését olvashatjuk, számos kulturális (pl. mitológiai) kiegészítéssel és a szerző tanácsaival.

Ha azt gondolod, hogy a mesék gyerekeknek valók, ki kell ábrándítsalak. A mesék ugyanis eredetileg felnőtteknek születtek, hogy egy-egy élethelyzetben segítsék azt, aki meghallgatja őket. És egy jókor jött mese csodákra képes.

Korábban már olvastam két-két mesegyűjteményt Boldizsár Ildikótól és Csóka Judittól, és bár ők is belementek a mesék elemzésébe, ennyire mélyen azonban, mint Clarissa Pinkola Estés teszi, nem.

Jó, de hogy jönnek ehhez a farkasok? - teheted fel a kérdést.

Ugye milyen gyönyörű? Talán nem is gondolnád, mennyi közös van bennünk:

Az egészséges farkasokban és az egészséges nőkben egyaránt fellelhetők bizonyos pszichikai vonások: a csalhatatlan megérzés, a játékosság, az odaadás magasfokú képessége. A farkasok és a nők természetüknél fogva rokonok, érdeklődők, rendkívüli kitartással és erővel rendelkeznek. Mélyen intuitívak, odaadóan törődnek kicsinyeikkel, társukkal és falkájukkal. Gyakorlottan alkalmazkodnak a folyton változó körülményekhez; szenvedélyesen elszántak és nagyon bátrak.
Mégis űzik és gyötrik, a mohóság, a fondorlatosság és a túlzott agresszivitás hamis vádjával illetik, becsmérlőiknél értéktelenebbnek nyilvánítják őket. Azoknak célpontjai ők, akik megsemmisítenék mindazt, ami ösztönös, hogy nyoma se maradjon. Feltűnően hasonló módon válnak a farkasok és a nők azok prédáivá, akik félreértik őket.

De ki is ez a Természeti Asszony és miért van olyan nagy szükségünk rá? Érezted már magad depressziósnak, motiválatlannak? Kételkedtél már magadban? Féltél, hogy megmutasd magad, hogy belevágj valamibe, hogy segítséget kérj? Elnyomtad a kreativitásod mások miatt, túlzottan belemerültél valamibe (munkába, házimunkába, családi dolgokba), nem mertél határokat húzni magad köré? Nem hallgattál a megérzéseidre, inkább csendben maradtál, mert úgysem hallgatnak meg, félbeszakítanak, vagy mit fognak szólni mások?

Mi tehát a Természeti Asszony? Az archetípusok pszichológiájának szempontjából éppúgy, mint a mesemondó hagyomány felől nézve, ő a női lélek. Még ennél is több; ő a nőiség forrása. Ő minden, ami ösztönös, ami a látható és a rejtett világhoz tartozik - ő az alap. Mindannyian tőle kapjuk azt a ragyogó sejtet, amely az életünkhöz szükséges minden ösztönt és tudást tartalmaz.

Ő az, aki az Élet/Halál/Élet ereje, mert mi, nők ciklikusan működünk. De most ne csak a menstruációs ciklusunkra gondolj (ami időskorban is ugyanúgy jelen van, mármint az, hogy x naponként ugyanúgy változik egy nő energiaszintje, mint akkor, amikor még menstruált), hiszen mindannyiunk életében jelen vannak más ciklusok is. Pl. valami lezárul és egy új fejezet kezdődik az életünkben. Vagy egy új szokást alakítunk ki, egy régit pedig elhagyunk. Van, hogy valaminek meg kell halnia, hogy aztán valami új szülessen helyette.

Hogyan találhatjuk meg őt? A mesékben, az álmainkban, a gondolatainkban, mindenhol jelen van, azon munkálkodik, hogy észrevegyük őt. És ez tényleg így van. Miközben a könyvet olvastam, és megtudtam belőle, hogy bizonyos élethelyzetekben milyen álmai szoktak lenni egy nőnek, én is legalább háromszor olyasmit álmodtam. Mert mindig van valaki és/vagy valami, aki/ami nem akarja, hogy mi többek, jobbak, hogy önmagunk legyünk, és ezt minden eszközzel és mindenáron meg akarja akadályozni. Aki/ami be akar skatulyázni, el akar nyomni, el akar hallgattatni. Többek között az ilyen embereket, helyzeteket is segít felismerni ez a könyv.

Kitér arra, milyen bajokat okoz, ha túlságosan és mindig kedvesek vagyunk, a sérült anya-lánya (de nyugodtan írhatok gyereket is, mert több olyan gondolata is megfontolandó, ami a fiúgyerekek esetében is felbukkanhat) kapcsolatra, amikor valakit nem fogad el a családja és/vagy a közösség (A rút kiskacsa), amikor egy nőnek le kell mondania az alkotóvágyáról, amikor sérül a kreativitása.

És hogy ez milyen fontos mindannyiunk számára. Bár még nem olvastam, csak néhány oldalt Virginia Woolf előadásából, A saját szobából, de biztos vagyok benne, hogy ő is erre célzott:

Az okos nő rendben tartja pszichikus környezetét. Ezt úgy érheti el, hogy tiszta fejű marad, tiszta helyet tart fenn azon munkája számára, amellyel elképzelései és tervei megvalósításán dolgozik.
Ez a feladat sok nőtől azt követeli, hogy mindennap szakítson időt a szemlélődésre, hogy legyen olyan tere, ami csak az övé, ahol leülhet papírjaival, tollával, festékeivel, szerszámaival, ahol és amikor beszélgethet, szabad, s ahol és amikor csak ezekkel a foglalatosságokkal törődik. Sokuk számára a pszichoanalízis és az elmerülés és átalakulás más élményei nyújtják e munkához szükséges teret és időt. Minden nő maga választhat, a maga útját járja.
(....) Az ember zabolátlan életét mindenesetre rendben kell tartani, s rendszert kell bele vinni. Nem elég, ha ezt egy évben csak egyszer tesszük meg.

Itt nagyon magamra ismertem. Ennek egyik esete, amikor a folyónkba, vagyis az alkotó életünkbe, szennyeződés kerül. És kijelenthetem, hogy a folyónkat bárki beszennyezheti, bármilyen nemű személy, bárki, aki kapcsolatban áll velünk, és mi - naivan - hiszünk neki. Eszembe jutott, amikor annak idején nyafogtam (mert így volt, és vállalom) a blog miatt, és megfogadtam azt a tanácsot, hogy hagyjam akkor, foglalkozzak mással. Az elmúlt években, amikor valami igazán jót olvastam, mindig eszembe jutott, hogy: de jó lenne erről írni, vagy milyen jó posztot lehetne ebből írni, és akkor nem tettem meg. Aztán tavaly gondoltam egyet, és újrakezdtem. Vagy inkább folytattam, ahol annak idején abbahagytam. És tudod, mi az érdekes? Az újrakezdés előtt volt egy hosszú időszakom, amikor olvasási válságban szenvedtem. Úgy éreztem, haladok az olvasmányaimmal, aztán azon kaptam magam, hogy abban a hónapban csak egy könyvet fejeztem be. És ahogy elkezdtem újra írni, visszatért az olvasási kedvem és tempóm is. Van, hogy pihentetek egy-egy olvasmányt és beiktatok valami mást, de később befejezem, és azóta nem hagyok félbe sorozatban öt könyvet. Már nem fagyok meg.

Menj előre, vívd meg harcodat. Ragadd meg végre a tollat, kezdj el írni, és hagyd abba a siránkozást, írj. Emeld fel az ecsetet, légy jó magadhoz, fess. Táncosok, öltsétek fel táncruhátokat, kössetek szalagot hajatokba, derekatok köré, bokátokra, s táncoljatok. Színésznő, drámaíró, költő, zenész vagy bármi más. Hagyjátok abba a beszédet. Ne ejtsetek ki egyetlen szót se, hacsak nem énekesek vagytok. Zárkózzatok be egy szobába, vagy menjetek ki egy tisztásra a szabad ég alá. Alkossatok! Ha valami mozog, nem tud megfagyni. Mozogjatok! Abba ne hagyjátok!

Sose feledjük, hogy a legjobbak nem rejtőzhetnek el. Mit sem ér a meditáció, a tanulás, az álomanalízis, a békességben nyugvók minden tudása, ha mindez titokban marad, vagy csak a kiválasztott kevesek tudhatnak róla. Gyere hát, bújj hát elő, bárhol rejtőzöl is. Hagyj mély lábnyomokat, mert megteheted.

Igen, nagyon jó érzés, amikor valaki vagy valakik támogatják, amit csinálunk, de ha esetleg nincs ilyen személy vagy közösség az életünkben, akkor támogassuk magunkat. A magányos farkas sem adja fel, és keresi a falkáját:

Sokkal rosszabb azok között maradni, akikhez nem tartozunk, mint vándorolni egy ideig azokat a pszichikus és lelki rokonainkat kutatva, akikre vágyunk. Sosem hiba ezek után kutatni. Soha.

Épp ezért is olyan fontos nekünk a rút kiskacsa története. Mert mi keresnivalója is van egy hattyúnak a bandzsa tyúkok és a kócos macskák társaságában? Ők sosem fogják őt elfogadni, sem megérteni. Erről jutott eszembe, amit máshonnan tanultam meg, és nemrég újra hallottam: nem Te kérsz sokat, csak nem a megfelelő személytől/helyen kéred. Ez az önbecsülés, és véletlenül sem beképzeltség, hogy tudom, mennyit érek, és ha valaki nem adja meg, amit kérek, bármi legyen is az, akkor megyek tovább, és nem összehúzom magam azt mondva: Bocsánat, hogy élek.

Ne hunyászkodj meg, ne húzd magad össze, ha téged kiáltanak ki fekete báránynak, kóbornak, magányos farkasnak. A lassú észjárásúak üszögnek tekintik a társadalom testén a többiekhez nem idomulókat. Az évszázadok során azonban bebizonyosodott, hogy az, aki más, a szélen áll, s hogy minden bizonnyal eredeti, hasznos és bámulatra méltó módon gyarapítja kultúráját.

Sokat tanulhatunk a férfi-nő kapcsolatról is, a nők beavatásáról, és megtudjuk, milyen szerepe van a testnek és a brutalitásnak a mesékben. Nem véletlen, hogy bizonyos mesék ilyen elemeket tartalmaznak.

Utoljára a blogolás kezdeti időszakában írtam olyat, hogy: olvassátok el ezt a könyvet!, mert azóta megtanultam, hogy mindenki eldönti, mit szeretne olvasni és mit nem. De most kivételt teszek. Kedves Olvasó, ha szeretnéd megismerni és elfogadni önmagad, szeretnél kimondatlan kérdésekre (talán nem is gondoltál még rájuk) választ kapni, felvállalni önmagad, megszabadulni mindattól, amit az eddigi életed során Rád aggattak, megbocsátani (tudod, ez nem azt jelenti, hogy legitimáljuk azt, hogy valaki bántott!), elengedni a múltad, egy új ciklust beindítani az életedben, elkészíteni az áldozati palástod, esetleg felismerni, micsoda előnyökkel jár, ha eddig Te voltál a rút kiskacsa (pedig valójában hattyú vagy, csak senki sem vette észre!), szeretnél utat engedni a kreativitásodnak, vagy egyszerűen csak szeretnél jobb ember lenni, akkor szerezd be ezt a könyvet. Azért mondom, hogy szerezz egy saját példányt, mert nem egyhetes olvasmány, és ahogy már mások is mondták, minden nő számára alapmű.

Eredetileg úgy terveztem, hogy mindennap elolvasok belőle egy-egy fejezetet, de be kellett látnom, hogy (mivel egyébként is alaposan megrágom az információkat) ez nem működik. Volt, hogy pár napra félretettem, mert annyi meggondolnivalóm akadt, hogy plusz időre volt szükségem. Ismerős az az érzés, amikor olvasol, hallasz vagy látsz valamit, és az olyan jó? Hogy nagyon jó? Ezt éreztem olvasás közben. Voltak Aha-élményeim is, és volt, hogy olyan mélyen hatott rám egy gondolata, hogy sírtam. Ám sokszor mosolyogtam és éreztem megkönnyebbülést is. És ez így volt jó. Az utolsó oldalakat olvasva pedig örömöt és hálát éreztem, hogy megszületett ez a könyv, és hogy elolvashattam, és mennyi minden letisztult bennem.

Szándékosan egy új csomag oldaljelölőt bontottam ki a könyvhöz, és a 125 db-ból több, mint százat biztosan felhasználtam, sőt, az utolsó huszonötöst is megkezdtem.

Mit tanultam belőle? Hogy biztosan újra és újra előveszem, és kinyitom valamelyik ragacsnál, mert nagyon fontos az a rész számomra. Megtanultam, hogy bátran vállaljam és mutassam meg magam, tartsak rendet a pszichémben (is), vigyázzak a folyóm tisztaságára és a fókabőrömre, maradjak kitartó, ne csábuljak el egy szerecsendiós lepény illatára és egy piros cipő látványára, továbbra is bízzam az intuíciómban, szimatoljak, és legyek büszke, hogy a Sebhelyesek Klánjának tagja vagyok és az áldozati palástomra. Hogy menjek tovább az utamon, akkor is, ha kócos macskákba és bandzsa tyúkokba botlom közben. Visszanőttek a kezeim! - Ezt a mondatot írtam fel magamnak az egyik fejezet után. Hogy ez mit jelent? Nem árulom el, de azt kívánom, Te is érezd ugyanezt, ha elolvastad a könyvet.

A férfiaknak tehát, éppúgy, mint a nőknek, meg kell nevezniük kettős természetüket. A legdrágább kedves, a legdrágább szülő, a legdrágább barát, a legdrágább „zabolátlan ember” kíván a leginkább tanulni. Akiknek nem okoz örömet a tanulás, akik nem tudnak új gondolatokba vagy új élményekbe merülni, azok nem tudnak továbblépni a mellől az útjelző tábla mellől, amely mellett most állnak. Ha létezik akár egyetlen erő is, amely a szenvedés gyökerét táplálja, akkor az a jelen pillanaton túlmutató tanulás visszautasítása.

Vajon puszta véletlen, hogy Molnár Ferencnek van A hattyú és A farkas címmel is egy-egy színműve?

Clarissa Pinkola Estés PhD: Farkasokkal futóasszonyok

Beavatás a nőiség őseredetének titkaiba
Eredeti cím: Women Who Run With Wolves

Fordította: Módos Magdolna

531 oldal

Édesvíz Kiadó, 2022

6490 Ft

A szerző honlapja - akit magyar emigráns szülők fogadtak örökbe annak idején.

Képek: Unsplash: Milo Weiler, Eva Blue és Daniel Lloyd Blunk-Fernández

Amikor tavaly ismét levettem a polcról az Emmát, úgy voltam vele, hogy jó az a tíz évvel ezelőtti bejegyzés, és nem írok róla újat. Aztán megszületett a fejemben egy töltelékbejegyzés ötlete, mi mindent tanulhatunk a szereplőktől, és imádtam írni. Közben a regényben is felfedeztem egy olyan idézetet, amely miatt úgy éreztem, megéri megírni egy új posztot, hiszen korábban ez, és még más is kimaradt.

Emma Woodhouse huszonegy éves, elkényeztetett ifjú hölgy, aki nővére, Isabella házassága óta Hartfield úrnője, tehát előkelő és vagyonos családból származik, a társaság középpontja, és ezen a helyzeten nem is óhajt változtatni, azaz nem áll szándékában férjhez menni.

Egy nő ne menjen férjhez csak azért, mert megkérik, vagy mert az illetőnek nagyon tetszik, és meg tud írni egy tűrhető levelet.

Ellenben az egyik kedvenc időtöltése, hogy másokat összeboronáljon, és miután - szerinte - sikerrel járt a nevelőnője, Miss Taylor esetében, aki immáron Mrs. Weston lett, már ki is szemelte legújabb jelöltjét, a falujuk, Highbury lelkészét, Mr. Eltont, akinek feleséget keres.

Emma a minden változást - köztük a legszörnyűbbet, a házasságot leginkább - ellenző, érzékeny, otthonülő, mindenhol betegséget sejtő, ám jóságos és kedves apjával, Mr. Woodhouse-szal él. Éppen azon szomorkodik, milyen unalmasak is lesznek mostantól az estéik, amikor betoppan a család barátja (és Isabella férjének bátyja), Mr. Knightley, aki nagyon jól ismeri a családot, és szívesen tölti velük az idejét.

Mr. Knightley az egyetlen ember az egész környéken, aki rendszeresen kritizálja hősnőnket, megmondja, ha hibázik vagy helytelenül viselkedik, és aki nem látja olyan tökéletesnek, mint apja vagy Mrs. Weston.

A házasságszerzés mellett Emmának egy újabb elfoglaltsága adódik, mivel megismeri a tizenhét éves Harriet Smith-t, aki a helyi leányiskola tulajdonosának kosztosa. Bár a lány törvénytelen származású, Emma biztos benne, hogy csakis úriember lehet az apja, és úgy dönt, szárnyai alá veszi. Természetesen ez ellen Harriet sem tiltakozik, hiszen nála magasabb körben mozgó emberek közé kerül, és boldogan barátkozik az ő szemében tökéletes Miss Woodhouse-szal.

Miss Smith nem mondott ugyan semmi különösen okosat társalgás közben, de egészen nagyon vonzó volt; nem szerénykedett fölöslegesen, szívélyesen társalgott, de annyira távol állt tőle a tolakodás, olyan illendő és helyes tiszteletet mutatott, olyan kedvesen éreztette háláját, amiért Hartfieldben lehet, s olyan őszintén csodált mindent, ami elegánsabb és magasabb rendű volt annál, amit megszokott, hogy Emma úgy vélte, ez a leány értelmes, és megérdemli, hogy felkarolják. El is határozta, hogy felkarolja. Ez a szelíd kék szempár, ez a természetes grácia nem sikkadhat el Highbury alacsony köreiben. Eddigi ismerősei nem méltók hozzá.

Ez a barátkozás egyedül Mr. Knightley-nak nem tetszik, aki figyelmezteti is Emmát, de ő - szokása szerint - nem hallgat rá.

A későbbiekben megérkezik nagyanyjához és nagynénjéhez, Miss Bates-hez az Emmával egykorú Jane Fairfax, akit Miss Woodhouse sosem szívelt. Jane árván maradt, és katona apja felettese, Campbell ezredes vette magához, aki a saját lányával együtt nevelte, így ő is művelt és finom hölggyé vált. Miss Bates pedig minden alkalommal, amikor vendég érkezik hozzájuk, rögtön felolvassa unokahúga legutóbbi levelét, amellyel Emmát - tudtán kívül - mindig felbosszantja.

A regény sokáig titokzatos szereplője Mr. Weston fia, Frank Churchill, akit anyja halála után gyermektelen nagybátyjáék neveltek, és aki nagykorúsága idején felvette azok nevét. Franket évek óta nem látták Highburyben, és most, apja új házassága után, mindenki nagyon várja, hogy viszontláthassa, ám ő megvárakoztatja a környékbelieket.

A társaság a későbbiekben tovább bővül Mrs. Eltonnal, aki rögtön magához veszi a vezető szerepet. Eszembe is jutott, hogy a megérkezése után Mr. Woodhouse (aki ne feledjük, a legjobban a házasságokat ellenzi a világon) arról beszél Emmának, hogy azért került most a társaság középpontjába a drága hölgy, mert az új asszonnyal így szokás, és ez annyira meggyőző érv a házasságra, hogy még Harfield úrnőjét is elgondolkodtatja.

Ha már házasság, van valaki, akit Emma egyáltalán nem akar házasemberként látni, és amikor valaki célzást tesz arra, hogy Mr. Knightley érdeklődik az egyik ifjú hölgy iránt, hősnőnk így nyilatkozik:

- De Mr. Knightley nem is akar megnősülni. Bizonyos vagyok benne, hogy eszébe sem jut. Ne tegyen bolhát a fülébe. Miért is nősülne? Magában is igen jól megvan; ott van neki a gazdálkodás meg a birkái, meg a könyvtára, meg az egész falu, amivel törődhet; és annyira szereti az öccse gyerekeit. Hogy az idejét vagy a szívét betöltse valami, azért nem kell megnősülnie!

Hogy végül ki kivel házasodik össze, nem árulom el, de addig is számos pletykának, tervezgetésnek, félreértéseknek, látogatásoknak, sétáknak, bálnak, estélynek, kirándulásoknak lehetünk részesei. Vannak, akik egyszerűn unalmasnak találják ezt a regényt, mivel nem történik benne semmi. Az első olvasás során én is így gondoltam, sőt kifejezetten utáltam mindenkit, majd néhány év múlva, hála a BBC sorozatának, újra elővettem és azóta is imádom. Az Emma nem kalandregény, hanem Jane Austen - mint mindig - saját korának társadalmát állítja a középpontba, és ha odafigyelünk, sok érdekes megfigyelést tehetünk magunk is. Pl. milyen érdekes, hogy Harrietet elfogadja a társaság, szívesen beszélgetnek vele, de maguk között tudják, hogy nem az ő körükből való.

A másik fontos tényező, mint minden Austen-regényben, a szereplők jellemfejlődése, az érzéseik bemutatása, és olyan emberek szerepeltetése, akikhez hasonlóak a mi ismeretségi körünkben is biztosan akadnak. Elég csak a minden lében kanál Mrs. Eltonra gondolni, akit imádok a szellemi tartalékok miatt, de én is a lehető legmesszebbről elkerülöm az olyan embert, aki úgy akar viselkedni velem, mint ő Jane-nel. Vagy ott van Miss Bates, akinek az élete az ártalmatlan pletykálkodásból, Jane dicséretéből és hálálkodásból áll, ill. bárkinek képes lyukat beszélni a hasába, akitől minden apróságot, dolgot (ki, mikor, merre járt, mit viselt, melyik a legjobb sütni való almafajta) megtudunk.

Emma jellemfejlődése pedig igazán figyelemre méltó, hiszen - bizonyos események kapcsán - képes önmagába nézni, felismerni a hibáit és az érzéseit. Ráadásul, a korábban mindenbe belekezdő és végül semmit be nem fejező Miss Woodhouse elkészül Harriet portréjával is.

Valahányszor idáig jutott gondolataiban, óhatatlanul mélyen felsóhajtott, s néhány percig fel-alá járkált a szobában. Vigasztalást és megnyugvást csak abból az elhatározásból meríthetett, hogy ezentúl okosabban viselkedik, meg abból a reményből, hogy az előzőhöz képest bármennyivel kedélytelenebb és szomorúbb is lesz számára a következő és minden eljövendő tél, okosabban, nagyobb önismerettel néz elébe, s utána nem lesz annyi oka sajnálkozásra, mint most.

Sőt, most Mr. Woodhouse-szal szemben is sokkal megértőbb voltam. A regény elején kiderül róla, hogy biztos benne, hogy mások is úgy gondolkodnak mint ő (amit ő ártalmasnak tart, az más szerint is az és másoknak is megárt), és bár ez egy zavaró tulajdonság, mellette nagyon kedves, udvarias és jószívű is egyben.

Természetesen Mr. Knightleyról sem feledkezhetem meg, akinek éleslátása és tanácsai sok bajtól megóvhatnák Emmát, és aki nem egyszer képes megóvni a családi békét (pl. öccse jóval szókimondóbb, mint ő) vagy megmenteni valakit egy kellemetlen helyzetben.

Ahogy a töltelékbejegyzésben írtam, sokat tanulhatunk Miss Woodehouse-tól és díszes társaságától, ráadásul közben még jól is szórakozunk. Vannak kedvenc részeim a regényben, amikre visszagondolva, mindig elmosolyodom, ezért nem csoda, hogy az idei olvasás során is újabb oldaljelölők kerültek a könyvembe, és minden évben szívesen időzöm a highburyek és a hartfieldiek társaságában, ahol mindig felfedezek valami újat.

Pár héttel az újraolvasás előtt ismét megnéztem a Gwyneth Paltrow főszereplésével készült filmet, amely jól visszaadja - szerintem - a regény hangulatát. A legutóbbi, netflixeset viszont még nem láttam, mert számomra a BBC 2009-es sorozata verhetetlen.

- Általában azt a szabályt tartanám szem előtt, (...) ha a nő nem bizonyos benne, igent mondjon-e egy férfinek, feltétlenül utasítsa vissza. Ha habozik igent mondani, mondjon bátran nemet. A házasság nem olyan állapot, amibe csak úgy kétes érzelmekkel, fél szívvel be lehet lépni. Kötelességemnek érzem, hogy (...) ennyit megmondjak.

Nemrég - nagyon szép borítóval - A Menő Könyvek Örök Kedvencek sorozatában is megjelent, de a Tomori Gábor fordításában, azonban én a lazis, vagy a korábbi európás kiadásokat ajánlom, a Csanak Dóra fordítását. A Molyon ugyanis megkérdeztem, a Tomori Gábor-féle változatban Mrs. Elton minek mondja a szellemi tartalékokat, és belső tartalékok lettek belőle. Ugye, hogy sokkal jobban hangzanak a szellemi tartalékok, és Mrs. Eltonhoz is jobban illenek? És van egy olyan érzésem - és ezzel nem Tomori Gábor fordítói munkáját bírálom -, hogy a korábbi fordítás jobban visszaadja a regény hangulatát, legalábbis én mindig így érzem az újabb kiadás néhány idézetének olvasása után. Persze most is nyugodtan lehet ám ellenkezni velem, elvégre:

- Maga tudja legjobban, mi teszi boldoggá.

Jane Austen: Emma
Eredeti cím: Emma
Fordította: Csanak Dóra
428 oldal
Lazi Kiadó, 2006

Képek: Pinterest és Reelgood

Várnai Zseni: Álmodni puszta földön

Ne zúgolódj, rosszabb lehetne még,
Gondold csak el, vakok is élnek itt,
örülj, hogy fényt isznak a szemeid
és nem vagy sánta, béna, rút beteg,
az arcodon nem nyílanak sebhelyek,
és nem cipelsz púpot a hátadon,
ha sejtenéd csak, hogy mily fájdalom
görnyedni ily nehéz teher alatt.
Süket sem vagy és hallasz hangokat,
azt is, akár fűszál, ha szélbe leng,
és szólani tudsz, szabad zenéje zeng,
hisz nem vagy néma és az illatot
mély sóhajjal szívedre szívhatod,
nem ténferegsz, mint leprás, egyedül,
akitől fut és messze menekül
mind, aki él, mert rothadást lehel,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!
Gondold meg, látsz! Szemed mint óriás
tengertükör, oly parttalan ragyog,
beleférnek a nap, a csillagok,
a hold, a felhők s minden életek.
Füledben olykor csodás énekek
csengője csendül s ajkad is dalol
és néha egy szellemszárny fölkarol
s repül veled oly régiókba fel,
hogy isteni, nagy mámort érezel,
termékenyülsz, vajúdsz szüntelenül
s szíved alatt az élet úgy feszül,
hogy szinte fáj és szenvedsz boldogan,
örülj, hogy nem vagy meddő, mint sokan
és pelyvaként a szél nem verhet el,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!
Mit akarsz még? Szegény vagy, mondd mi az?
a pénz hitvány bogáncs csak, földi gaz
s ahhoz tapad csupán, ki gazba lép.
Meredek úton más a flórakép,
ahol te jársz s ha lábad feltörik
s vércsöppjeid a követ öntözik,
virág nő ott is, színes és remek,
minőt lapályok sosem termenek.
Mit akarsz hát? Látod, hogy mily mesés
gazdag vagy? Hozzád Dárius szegény,
Az fáj talán, hogy vánkosod kemény?
Álmodni puszta földön is lehet
s aranyban fölmérni a kincsedet
nincs arra mód, mert oly nagy véka nincs.
Vakokra és némákra tekints
s azokra, akik lelki koldusok
s szívedből, ha a jóság fölbugyog,
két kézzel adjál, annál több marad,
amint,hogy nem homályosul a nap,
hevét hogy ontja, s szórja pazarul,
tűzglóriája még fénylőbbre gyúl.

Vers: Lélekre ható versek, idézetek

Kép: Unsplash - Allef Vinicius

Molnár Ferenc születésnapja egyértelműen megérdemel egy újabb bejegyzést, a kérdés csupán az volt, melyik művét válasszam a jeles napra? Végül úgy döntöttem, A hattyút, melyet korábban már olvastam, de nem ártott újra felidézni.

Egy trónfosztott család leghőbb álma, hogy ismét uralkodóvá váljanak, azonban ez nem olyan egyszerű. Beatrix, az özvegy hercegné, a lányát, Alexandrát, a trónörökös Albert herceghez adná feleségül, aki néhány napja meg is érkezett hozzájuk, de eddig semmi jelét nem mutatta a vonzalomnak a hattyú iránt - ahogy boldogult édesapja nevezte a lányt.

A herceg - nem elég, hogy sokat alszik -, ahelyett, hogy Alexandra rózsakertjét csodálná meg, inkább a tehénistállót és az új találmányt, a fejőgépet nézi meg.

BEATRIX Hát beleszeretett ő itt mindenkibe, csak Alexandrába nem.
JÁCIT Mit vártál tőle három nap alatt?
BEATRIX Szerelmet nem. De legalább egy kis érdeklődést a lányom iránt, valami kis közeledést. És hiába. Pedig igazán mindent megtettünk.

Beatrix ezek után határozza el, hogy kezébe veszi az események irányítását. Erre jó alkalmat kínál az aznap rendezendő estélyük, ahol döntő lépésre szánja el magát a siker érdekében. Tervébe a testvéreit, Symphorosát és az immár szerzetes Jácintot (születési nevén Károlyt, mert a darabban is így szólítják) avatja be:

BEATRIX Engem az utamon nem állít meg senki és semmi. Ne sírj. Parancsolom, hogy tedd el a zsebkendődet. Most én életveszélyes vagyok. Ővele pedig ne törődj. Mindig volt véleménye és sose volt modora. Ha a férfiakon múlt volna, már a tizennyolcadik században trónfosztottak lettünk volna. Menj és küldd be Alexandrát.
ALEXANDRA Hívattál, anyám.
BEATRIX Igen, gyermekem. Ezen a világon te állsz legközelebb az én szívemhez. Benned az én vérem folyik. Te meg fogsz érteni engem.
ALEXANDRA Igen, anyám.
BEATRIX Te éppúgy tudsz akarni, ahogy én.
ALEXANDRA Ó, igen, anyám.
BEATRIX És ha nem tudnál, akkor akarj úgy akarni. Olyan nagyon, olyan szívósan, mint én. És azt, amit én.
ALEXANDRA Igen, anyám.
BEATRIX Tudod, miről beszélek és tudod, mit akarok.
ALEXANDRA Akarod-e te is, olyan nagyon, mint én.
BEATRIX Akarom, anyám. Tudom az értelmét, a súlyát, a jelentőségét. Mindent tudok és értek.
BEATRIX A hiúság kis sebei hamar begyógyulnak. Végül a rózsák mégiscsak szebb teremtményei Istennek, mint a tehenek.
ALEXANDRA Ó, anyám....
BEATRIX És az akarat az egyetlen erő ebben a földi küzdelemben. Értesz, lányom.

Az estély nem várt fordulatokat tartogat, ahogyan a másnap reggel is. Bár a cím alatt az szerepel, hogy Komédia három felvonásban, mégsem nevezném klasszikus vígjátéknak, ahogyan már Az üvegcipőnél is éreztem. Igen, vannak komikus részei a darabnak, de én sokkal mélyebbnek érzem. Az estély alatt Alexandra és Ági (Ági Miklós, Beatrix fiainak nevelője), ill. Albert párbeszéde nagyon is elgondolkodtató:

ALEXANDRA Szeretném ismerni a húgát.
ÁGI Drezdában van.
ALEXANDRA Nagyon szereti?
ÁGI Nagyon, fenség.
ALEXANDRA Ugye, ez ostoba kérdés volt?
BEATRIX Igen, lányom, az volt.
ÁGI Nem, fenség, okos kérdés volt, mert jólesik rá felelni. Szeretem, nagyon szeretem... a húgomat. Minden rossz napomon rágondolok. Őbenne a legerősebb a hit, hogy én nem arra való vagyok, hogy elgázoljanak, hogy kár értem, mert én is egy egész világ vagyok.
ALBERT (kissé gúnyosan) Egy egész világ?
ÁGI Igen, Fenség.
ALEXANDRA Milyen szép ez.
ALBERT Nem lesz ez egy kicsit sok?
ÁGI (bátran) Nem, Fenség. Én csillagász vagyok: ott tanulja meg az ember, hogy nem szabad lenézni a legkisebb pontot sem. (Célzatosan) Azok a kis pontok az égen, az mind egy-egy nagy világ.
ALBERT Mind?
ÁGI (bátrabban) Mind!
ALBERT (kissé élesen) Talán csak azt hiszik ezt azok a kis pontok.
ÁGI (még bátrabban) Ó, én tudom, hogy a nagyurak ezt nehezen tudják elképzelni. Ők úgy beszélnek: tízmillió lakos, kétmilliós hadsereg... pedig az mind külön-külön egy szuverén világ, amit nem szabad összetörni.

Molnár Ferenc A hattyúban ismét megmutatta, milyen jól ismeri az emberi lelket, és teszi ezt szórakoztatóan, humoros helyzetek és dialógusok köré csomagolva. A szereplőit egy letűnt korból választotta, akik szerethetőek, esendőek, és megértjük, mit miért tesznek.

Beatrix céltudatos, izgatott vad anya, aki a család érdekei mellett a lánya boldogságát is szem előtt tartja, ahogy a később megérkező Mária Dominika is, Albert anyja.

Alexandra is megmutatja az emberi oldalát, és a darab végére megtanulja, milyen is igazi hattyúnak lenni.

Mégis Jácintot és Ágit szerettem a legjobban, mivel előbbi nagyon empatikus, míg Ági végre mert önmaga lenni, felvállalni a saját érzéseit és nézeteit, nem a mások elvárásainak megfelelően viselkedett és formált véleményt. Ezek a tulajdonságok pedig ma is nagyon értékesek és fontosak.

(Nem megyek bele hosszasabb jellemzésbe, mert sokan nem ismerik még a darabot, de aki olvasta és/vagy látta már, bátran ossza meg a véleményét.)

Ahogy a bevezetőben írtam, korábban már olvastam A hattyút, de bizonyos részeire nem emlékeztem, így most is meg tudott lepni. Ráadásul az idei évem mottóját/mantráját is megtaláltam benne, éppen ezért is érdemes nyitott szemmel olvasni, ahogyan Molnár Ferenc többi színművét is.

ALEXANDRA De emberebb vagyok, mint gondoltam... és hála az én jó anyám... nagy szeretetének... hogy ezt most megtaláltam magamban.

Néhány napja felkerült a YouTube-ra a Madách Színház 1974-es előadása*, melyben olyan színészek játszanak, mint Tolnay Klári (Beatrix), Márkus László (Albert), Sunyovszky Szilvia (Alexandra) és Balázsovits Lajos (Ági). Nem is tudtam erről az előadásról, úgyhogy feltétlenül megnézem, és kiegészítem a bejegyzést, de látatlanban is jó szívvel ajánlom, mert Márkus Lászlót már láttam a Játék a kastélyban-ban és A doktor úrban, és mindkettőben zseniális volt.

Az első felvonást már megnéztem, és nagyon megdöbbentem. Valahogy olvasás közben nem éreztem ekkora ellentétet Ági és Alexandra között. Ez is bizonyítja, milyen nagyszerű színészek játszák őket, mert Sunyovszky Szilvia annyira megvetően néz Balázsovits Lajosra, és beszél hozzá, hogy szinte ijesztő. Annyira lenézi, annyira semmibe veszi, hogy csak néztem. Grace Kellyn is éreztem ezt a távolságtartást, de a színházi előadáson még erőteljesebben.

A hattyút 1927-ben Párizsban is nagy sikerrel mutatták be, ráadásul a francia kormány a Becsületrenddel tüntette ki a szerzőt.

A darabból 1956-ban Grace Kelly és Alec Guiness főszereplésével filmet is készítettek, melynek érdekessége, hogy ez volt Grace Kelly utolsó filmje, mielőtt valóban hercegné lett. Bár ezt-azt megváltoztattak (pl. Symphorosa Beatrix és Jácint/Károly nagynénje lett, és engem Miss Marple-re emlékeztet, Arzént és Györgyöt - Alexandra öccseit - viszont "megfiatalították"), de nagyon jól sikerült. Tökéletesen visszaadja az eredeti színmű hangulatát, humorát, ugyanúgy elgondolkodtat, és a színészekhez is tökéletesen illett a szerepük, így ezt is érdemes megnézni.

A magyar szinkronba (2006-ossal láttam) beemeltek részeket a darabból is, ezért külön dicséret illeti a szinkronkészítőket. A helyszínül választott kastély pedig gyönyörű, emlékeztet is a santanderi Palacio de Magdalenára, ahol a spanyol Gran Hotelt forgatták. Nem véletlen, mert azonos korban játszódik a film és a sorozat is. Phyllis blogjában (angolul) még többet olvashatunk a filmről (pl. megtaláljuk azokat a csillagokat, amikről Ági mesél, és megtudhatjuk, miért választotta Molnár Ferenc a szereplőinek az Alexandra és a Miklós keresztneveket).

Az eredeti nyelvű előzetese (spoileres):

Molnár Ferenc: A hattyú

In: Színművek

489 o. (195 - 305. o.)

Európa Kiadó, 1999

A Szépirodalmi Kiadó 1989-es kiadásában is megtalálható.

Képek: Emily Sevenoaks - Unsplash, Madách Színház

*Sejtettem, hogy pár nap múlva eltűnik, de szerencsére a Videán megtaláltam.

Almási Kitti 2018-ban megjelent könyvét már kétszer is olvastam, és mivel a tavalyi évem az önismeret, az önszeretet, az önelfogadás és az önfejlesztés jegyében telt, ezért is gondoltam úgy, hogy a hétvégén ismét leveszem a polcról.

De nincs kizárva, hogy a bogarat az előzőleg a Consuelóban olvasott idézet tette a fülembe:

– Az irigy lelkek sajátja, hogy mindenkit gyűlölnek, aki vélt vagy valódi boldogságtól fosztja meg őket.

Mindannyian éreztük már magunkat irigynek, akár bevalljuk, akár nem. És bármilyen meglepő, alig akad szakirodalma, pedig mióta világ a világ, az irigység is jelen van az emberek életében, és míg őseink esetében ennek az érzésnek is volt haszna, napjainkban a legtöbb esetben rossz hatással van ránk, sőt valóban fájdalmat okoz, de van egy kivétel is. Erről majd később.

Almási Kitti e rövid, de annál hasznosabb könyvében megismerjük az irigység történetét, mozgatórugóit, milyen terhet jelent az irigyelt személy számára, és hogy mihez kezdhetünk vele.

„Én nem vagyok irigy!” – mondják felháborodva, pedig időnként – különböző mértékben és kiélési formákban – mindannyian azok vagyunk.

Először azonban fontos tisztázni, mit is takar az irigység és a féltékenység, mert előfordul, hogy a két fogalmat összekeverik. Amikor irigykedünk, valakinek valamije után vágyakozunk, valami olyat szeretnénk a magunkénak tudni, ami nekünk nincs, vagy kevesebb van belőle: ez lehet egy külső vagy belső tulajdonság, siker, állás, hírnév, népszerűség, tárgy (otthon, autó, ruha, pénz stb.) vagy egy konkrét személy (pl. a másik párja vagy rajongói). Ebben a helyzetben mi hiányban vagyunk. Míg féltékenységet akkor érzünk, amikor van valamink vagy valakink, amit vagy akit elveszíthetünk. Példaként a szingli barátnőket említi a szerző, akik sokat vannak együtt, ám ha az egyikük összejön valakivel, a másik féltékenységet érez, hiszen a barátnője már nem vele tölti a szabadideje nagy részét, hanem osztoznia kell mással.

Az irigységnek is többféle változatát megtapasztal(hat)juk: irigykedhetünk pl. híres emberekre, de a legrosszabban olyankor érezzük magunkat, amikor egy velünk azonos szintről/kasztból indult személy (osztálytárs, ismerős, kolléga, de akár családtag) többet ért el, magasabbra jutott, mint mi. Ezt pedig nem könnyű feldolgozni. Csakhogy van valami, amit ilyenkor nem látunk. Látjuk, hogy a másik mit ért el, de az odáig vezető utat már nem.

Az alábbiak közül tetszés szerint kiválasztható, kinek melyik szimpatikus, és a sor tovább is bővíthető: Mert ki ne szeretne karcsú/vonzó/izmos lenni? Öt Legalább egy idegen nyelven elég jól beszélni, magasabb fizetést kapni, ráadásul olyan munkáért, amit szeret; olyan jól főzni, mint a Michelin-csillagos sztárséfek, vagy csak elolvasni ötven könyvet egy év alatt? Bizony, ezek egyikét sem érhetjük el úgy, hogy a tévé előtt ülünk/fekszünk, ölünkben a már félig üres chipses zacskóval. Vagy valamelyik közösségi oldalon lógva irigykedünk a nálunk többel rendelkező, többet elért ismerősre, hírességre. Ezek jóval kevesebb energiát igényelnek, mint megcsinálni húsz fekvőtámaszt, elolvasni tíz oldalt egy könyvben, megoldani egy-két feladatot egy nyelvkönyvben vagy alkalmazásban, frissíteni az önéletrajzunkat, vagy elkészíteni egy sztárszakács egyik ételét.

Persze vannak olyan esetek is, amikor tényleg nem lennénk hajlandók mindazt végigcsinálni, amit az irigyelt személy (pl. egy olimpiai bajnok, de hozzáteszem, bármely másik sportoló vagy tőlünk teljesen más területen sikeres személy - pl. operaénekes) megtett mindennap azért, amíg eljutott oda, ahol van. És ma is megtesz, hogy ott is maradjon, aki még aktív.

A legtöbbször pedig könnyebb másokat kritizálni, esetleg az adott dolgot lealacsonyítani (nem is olyan nagy szám, vagy ahogy egy olasz sorozatban hallottam: a róka nem éri el a szőlőt, ezért azt mondja, hogy nem szereti a pezsgőt), mint beismerni, hogy ez most nem jött össze, megpróbálom újra. Sokan már itt feladják, feltéve, ha egyáltalán belevágnak.

Eszembe is jutott, amit Javier mond az élete legfontosabb céljáról Maríának a Beleszerelmesedésekben:

Hogy egyetlen dolog van, ami fontos az életemben, mégpedig ez, és ezt nem lehet a véletlenre bízni; hagyni, hogy a dolgok maguktól alakuljanak, és az akadályok meg az ellene ható körülmények mintegy ráolvasásra eltűnjenek. Az embernek bele kell vetnie magát a munkába. A világ tele van lustákkal és pesszimistákkal, akik semmit sem érnek el, mert semmire sem veszik maguknak a fáradságot, aztán meg panaszkodnak, frusztráltnak érzik magukat és vérig vannak sértve a külvilágra: az emberek többsége ilyen, tökkelütött naplopó, aki már előre tönkremegy attól, ahogy az életben és önmagában berendezkedik.

A fikázók között meg kell említenem, hogy mi, nők bizony ízekre tudjuk szedni a többi nőtársunkat, főleg, ha jobban néznek ki nálunk. Abban is biztos vagyok, hogy vannak nők, akik sokkal alaposabban végignéznek (magyarul stírölnek) egy másik nőt, mint egy férfi. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam. És azt is megtanultam - nem ebből a könyvből -, hogy ennek az oka a sérült női energiákban keresendő. A család női ágán valakinél sérülés következett be (pl. kritizálták a külseje miatt, vagy nem öltözködhetett úgy, ahogy szeretett volna; nem hordhatott olyan frizurát, amilyet akart), ezt adta tovább, majd az ő lánya is a sajátjának, és így tovább. Ismerős az olyan típusú megjegyzés, hogy: Láttad, hogy Fulanita milyen ruhát vett fel ma? Hogy néz már ki! Kinn van belőle a ... ja. vagy: Hogy kikente már magát! vagy: Nézd már, micsoda ridikülje van! És még folytathatnám a sort. De van egy jó hírem: ez is gyógyítható, és miután ezt felismertem, és hogy kinél és mi okozta, már nem kritizálom a nőtársaim, sőt, örülök, ha valaki jól néz ki, sőt jobban is, mint én. Ide tartozik Almási Kitti azon megállapítása is, hogy sokan nem tudják elfogadni a bókot, ha valaki megdicséri a frizurájukat vagy a ruhájukat, hanem olyasmit mond: hogy: Á, csak zsíros a hajam, azért van kontyban vagy: Á, csak a turkálóban vettem. Ő erre úgy reagál, hogy: Köszönöm, tudom (elvégre csak neki előnyös, jól álló ruhákat vesz meg), mire a másik meglepődik. Ennek oka is abban a sérülésben keresendő, és sokan azért nem tudják elfogadni a bókot, mert adni sem képesek. Emlékszem, néhány éve egy ismerősömnek nagyon tetszett a papucsa, és egyszerűen képtelen voltam kimondani, hogy: Tök jó a papucsod. Azóta pótoltam ezt a bókot.

Visszatérve az irigységhez, olvashatunk az irigy gyerekről és az irigy szülőről is. Utóbbiakhoz odasorolnám az egész rokonságot, mert más családtagok is lehetnek irigyek ránk.

Az első kategóriához a kisgyerekeken kívül sorolhatók azok, akiknek valamelyik szülője a saját sikereivel dicsekszik, felhívva a gyereke figyelmét arra, hogy ő még semmit sem ért el az életben, vagy csak nagyon keveset. Míg az irigy szülő szemét nemcsak a gyereke fiatalsága bánthatja, hanem mindaz a lehetőség, ami neki nem adatott meg pl., és ez sok gyereket hátráltat abban, hogy előrébb lépjen, hogy egyáltalán elinduljon azon az úton, hogy neki tényleg jobb legyen (jobb állása legyen, többet keressen, jobb életszínvonalat teremtsem magának, utazzon stb.), mint a szüleinek. Ez pedig nagyon súlyos teher a gyerek(ek) számára.

Eszembe is jutott, hogy a népszámlálás alatt átfutottam egy cikket (nem akartam nagyon negatív hangulatba kerülni, ezért nem olvastam végig, és most nem találtam meg, egyébként a Portfólión volt), amely arról szólt, hogy sokan most szembesülnek azzal, hogy a szüleik nem tudnak semmit felmutatni, nincs előttük példa, és ezért nem tudnak ők sem előre lépni az életükben.

Vannak azonban, akik szándékosan szítják az irigységet. Ilyenek a gazdag szülők csemetéi, akik az Instagramon mutogatják, mijük van (mit tettek alájuk), de azok is, akik folyamatosan a csodálatosnál csodálatosabb életükről posztolnak, és ezzel irigységet keltenek másokban. Persze, azt már senki sem teszi közszemlére, amikor rosszul érzi magát, fáradt, problémái vannak, nincs kisminkelve stb.

Amikor csak a mások nagyszerűségét látjuk, elkezdjük rosszul érezni magunkat, amelyre nagyon sok iparág épít. Ezt vedd meg és Te is úgy fogsz kinézni, mint ő! Ezt kend magadra, ezt edd, ezt idd, ide menj nyaralni és a Te életed is olyan csodálatos lesz! Sokan pedig beleugranak a csapdába és már rendelik is meg, mennek az üzletbe, csakhogy egy idő után már ez sem lesz trendi, ráadásul lehet, hogy nem is érzik magukat jobban tőle. Erre jó az önismeret: önmagunk szeretete és elfogadása. Amikor jöhet bármilyen trend, nem érdekel, hogy ki mit csinál, nem kell sem a menő - porfogó - kacat, a legújabb kütyü, sem a most éppen divatos (de a következő szezonban már ciki), sem a márkás - lehetőleg nagy logós - ruha, óra, táska csak azért, hogy valakinek/különlegesnek érezzük magunkat.

Mindannyiunknak van olyan időszaka, amikor azt gondoljuk, attól vagyunk valakik, mert márkás ruhánk vagy akármink van. Emlékszem, középiskolás koromban volt egy nagy feliratos pulóverem, amit nagyon szerettem, és még utána is megvolt a szekrényben, bár az ujjai már kopottak voltak, majd végleg elköszöntem tőle. Ma már tudom, hogy nem ezen múlik, hogy akár Te, akár én, akár más, milyen ember.

„Mi vagy te, Steve Jobs? Mert ha nem, akkor soha többé ne jelenj meg ilyen tornacsukában!” Itt ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ha mindenki tudja rólad, mennyire vagyonos és fontos ember vagy, akkor már bármit megengedhetsz magadnak, míg ha nem tartasz itt, akkor nagyon is oda kell figyelned a külsőségekre. Ezt most kifordítom úgy, ahogy én igaznak tartom: ha belül már "megvagy", akkor megengedheted magadnak, hogy magasról tegyél a külsőségekre, míg ha fogalmad sincs arról, hogy ki vagy, vagy a lelked mélyén úgy érzed, hogy nem vagy senki, akkor nagyon sokat kell foglalkoznod a díszletekkel és a kellékekkel, hogy valakinek tűnj. Ahogy Popper Péter mondta: bizonygatni azt kell, ami bizonytalan.

Frissítés: Steve Jobs nem azért járt tornacsukában, farmerben és garbóban, mert vagyonos és fontos ember volt, hanem a szuperérzékenysége miatt. Egy szuperérzékeny, ahogy mindenki más, pedig naponta bizonyos energiaszinttel rendelkezik, és ezt már az olyan apróságok is elkezdik csökkenteni, mint hogy mit vegyen fel aznap. Ezt hívják döntési fáradtságnak. Ő mindennap ugyanolyan típusú ruhákat vett fel, így reggel csak kivette az aznapi farmert meg garbót/pólót a szekrényéből és kész. Ez azért is érdekes, mivel ő is szexuális 4 volt, akikről mindenhol azt olvasni, mennyire feltűnően öltözködnek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ezen mindig jót nevetek, mert én is sx4 vagyok, és nem szokásom papagájnak öltözni. 😁

Most (is) őszinte leszek: annak idején azért hagytam többször fel a blogolással, mert én is kifelé figyeltem. Azt láttam, hogy másoknak sokkal népszerűbb a blogjuk, mert a legújabb könyveket olvassák, zsákszámra kapják a recenziós példányokat a kiadóktól, mert fancy fotókat tesznek fel a könyvről (amelyen volt, hogy a könyv alig látszott, a körítés több volt), míg én órákat töltök a legtöbbször egy-egy könyves bejegyzéssel, utánanézek valaminek, és kevésbé népszerű a blogom. Ez akkor nagyon rosszul esett. Amióta viszont megtaláltam önmagam, és közben ide is visszatértem, már nem érdekel, hogy a blog statisztikája mennyit mutat aznap. Majd holnap több lesz. Vagy holnapután.

Lehet, hogy egy népszerű blogger bejegyzésére naponta ötszázan (vagy többen) kattintanak, a blogjára még többen, de biztosan tudja, hogy a kattintó végigolvasta-e a bejegyzését? Ha csak a főoldalra érkezett, elolvasta-e valamelyik bejegyzését? És ha elolvasta is a recenziós példányról írt posztot, utána megvette-e a könyvet? Lehet, hogy nem is érdekelte, vagy csak a könyvtárból kölcsönözte ki.

Az sem érdekel, hogy most mindenki ezt vagy azt olvassa, én nem fogom csak azért azt olvasni. Olyasmit, ami esetleg nem is érdekel, ami nem tetszik, csak azért, hogy többet mutasson a statisztikám. Ha mindenki a kútba ugrik, akkor sem ugrom utánuk. Ez volt az, ami már korábban is megvolt bennem, csak a legtöbbször nem mertem felvállalni. Ma már nem érdekel, mit gondolnak rólam mások, büszkén vállalom, hogy én vagyok a Barna Petúnia.

„A mások ítéletétől való félelem az, ami visszatart bennünket attól, hogy önmagunk legyünk, hogy olyannak mutassuk magunkat, amilyenek vagyunk, hogy ízlésünket, vágyainkat és meggyőződéseinket kifejezésre juttassuk, s természetünknek megfelelően szabadon fejlődjünk és kibontakozzunk. A mások ítéletétől való félelem megakadályoz bennünket abban, hogy sikerrel járjunk, és elvégezzük azt a feladatot, amelyre hivatottak vagyunk.”

Az irigység velejárója lehet a kibeszélés és a rosszindulat is. Míg az ártatlan pletyka senkinek sem árt, sőt, információ(k)hoz jutunk belőle. Nagyon sokan vannak azonban, akiknek a - klasszikus értelemben vett - pletykálkodás lételemük. Mert jó dolog lehúzni, megtiporni, sárba döngölni egy kicsit a másikat, ha már ő nem érhet fel arra a szintre, ráadásul a figyelem is ráirányul, míg előadja a mondókáját. Erről is le lehet szokni. Amikor valaki azt mondja, hogy: Hallottad, hogy Fulanitóval/Fulanitával mi történt? Közlöm vele, hogy nem. Persze el akarja mondani, és erre csak megvonom a vállam, és nem helyeslek vele vagy társulok be a pocskondiázásba. Mert megtanultam, hogy aki velem pletykál, az rólam is fog. És pletykáljon, nem érdekel, értelmes dolgokkal töltöm inkább az időm.

Mert a pletyka a művészetekben is jelen van: Federico Zandomeneghi (1841-1917) festménye

A bevezetőben említettem, hogy az irigység jó hatással is lehet ránk, ezt pedig motiváló irigységnek hívják. Ezt én is megtapasztaltam, csak nem tudtam, hogy ez is irigység: amikor már pár hónapja spanyolul tanultam, láttam egy interjút Laura Pausinivel, aki spanyolul nyilatkozott. És nem azt éreztem, hogy: de jó már neki, ő biztos tanárnál tanult meg, nem otthon egyedül, mint én, hanem: de jó, majd én is így fogok tudni spanyolul. Ez a motiváló irigység, amikor a másik sikere minket is cselekvésre késztet, inspirál, hogy mi is belevágjunk valamibe, vagy éppen folytassuk, esetleg leporoljuk, amibe egyszer belekezdtünk.

Szóba kerül még a leárazások során tapasztalt irigység, amikor a nők akár kisebb vagy nagyobb méretű ruhát is megvesznek, csak azért, hogy az övék legyen, és ne másé, míg a férfiak az utolsó plazmatévéért verekednek össze. Eszembe jutott az a fajtája, amit úgy hívok: Ha nem lehet az enyém, ne legyen a másé se! Ez nem a szerelmi háromszögekre vonatkozik, hanem amikor már nem jó ránk egy ruha vagy évek óta nem használjuk azt a tárgyat, és ahelyett, hogy kiselejteznénk, csak azért is tovább őrizzük a szekrényben, nehogy már a másé legyen! Ehhez hasonló példa a könyvben említett Burberry eljárása, amikor a megmaradt ruhákat inkább elégették, ahelyett, hogy olcsóbban eladták volna vagy adományként felajánlották volna, mert akkor elvész a márka presztízse.

Tudom, hogy Magyarországon és máshol is, sokan úgy gondolják, hogy aki gazdag, tisztességtelen úton jutott a vagyonához, de ezzel nem értek egyet. Nyilván vannak ilyenek is, de egy ideje nagyon sok olyan videót láttam, amelyben épp a vagyonos emberek osztják meg a tapasztalataikat, a hogyan jutottam el idáig és hogyan juthatsz el ide Te is-t. Ráadásul sokan vissza is adnak belőle, nemcsak ezt a tudást, hanem alapítványokat, jó célokat támogatnak a pénzük egy részével. És az is csak részben igaz, hogy az erőforrások korlátozottak. Ha megnézzük a lenti videót, kiderül, hogy a legtöbb ismeret ma már elérhető, csak ki kell nyújtani a kezünket érte. Azaz választhatjuk, hogy ilyen tartalmakat fogyasztunk, vagy tökkelütött naplopóként olyasmit, ami csak felbosszant, az időnket rabolja, az agysejtjeinket pusztítja, és/vagy szándékosan irigységet és feszültséget kelt bennünk. Lehet, hogy nem lesz mindannyiunkból olimpiai bajnok, topmodell vagy Grammy-díjas énekes, de azért, mert most nem mi kaptuk meg az előléptetést vagy azt az állást, egy másik helyen majd minket választanak. Vagy, ha a mai dolgozatunk vagy vizsgánk nem (úgy) sikerült, legközelebb jobban felkészülünk. Csak nem szabad feladni.

Almási Kitti ebben a könyvében is a tőle megszokott alapossággal, mégis közérthetően, számos, a praxisából, a saját életéből, az ismeretségi köréből vett, ill. irodalmi és filmes példákkal színesíti a mondanivalóját. Az irigység mindig is jelen volt az emberiség életében, ám ma - a közösségi oldalak elterjedésével -, súlyosabbá vált a helyzet. Mindenesetre, ha készek vagyunk önvizsgálatot tartani - ebben segítenek a könyv végén található kérdések -, megfontolni az olvasottakat, mások helyett önmagunkra figyelni, vagy csak olyanokra, akik motiválnak, megtalálni és felvállalni önmagunkat, nagy lépést teszünk afelé, hogy jobban érezzük magunkat, új célokat tűzzünk ki magunk elé és el is érjük őket. A folyamat nem lesz könnyű, sem fájdalommentes, de - tapasztalatból mondom -, igazán megéri, és ehhez kezdetnek jó választás ez a könyv.

Ne irigykedj, Neked is van valamid, ami különleges (= amiben nagyon jó vagy), fedezd fel.

Kedves Olvasó, ha megnézed ezt a videót, megérted, miért kötözködöm a bejegyzéseimben, azaz részletezem, de legalábbis megemlítem, ha jó néhány hibára bukkanok egy-egy olvasmányomban:

Almási Kitti: Irigység, kibeszélés, rosszindulat

212 oldal

Kulcslyuk Kiadó, 2018

3360 Ft

Képek: Proexpansión, Pinterest, Diario de Yucatán, Arte, Toda Mujer es Bella

José Saramago utolsó előtti regénye a tavalyi év utolsó újraolvasása és - könyves szempontból - egyben méltó zárása volt.

Saramago Salzburgban tartott előadást az ottani egyetem lektorának meghívására, akivel ezt követően Az Elefánt nevű étteremben vacsorázott, ahol apró faragványokat pillantott meg, melyek egyike a Belémi Tornyot ábrázolta. Kiderült, hogy ezek egy útvonal állomásai, melyet a XVI. században tett meg egy elefánt. Az író azonnal tudta, hogy ebből kikerekedhet egy történet, és minden segítséget megkapott, hogy meg is születhessen.

1551-ben III. János portugál király szeretné megajándékozni unokaöccsét, II. Miksát; és felesége, Ausztriai Katalin veti fel, hogy küldjék el neki Salamont, az indiai elefántot. Salamon két éve érkezett Portugáliába a sitárjával, Szubhróval (akinek a neve többször Subhro alakban is szerepel), de ez idő alatt csak a karámjában henyélt.

A király a megfelelő emberére bízza az utazás szervezését, így 1551 augusztusában Salamon és Szubhro egy karavánnal együtt útnak indul Spanyolországba, Valladolid felé, ahol Miksa főherceg emberei várják őket, hogy tovább folytassák útjukat Bécsbe.

Az utazás nem egyszerű, hiszen egy elefántnak hatalmas mennyiségű takarmányra van szüksége naponta, melyet magukkal kell vinniük, ráadásul az állatok és az emberek sem tudnak egyformán haladni. Arról nem is beszélve, hogy számunkra természetes, hogy vannak elefántok is a világon, de a XVI. századi portugálok, ill. spanyolok, olaszok és osztrákok még csak hallani sem hallottak ilyen teremtményről, ezért nem meglepő, hogy a különböző helyeken meglepetten fogadják Salamont.

Nem mindennap történik meg, hogy megjelenik az életünkben egy elefánt.

Saramago a történelmi eseményeket a saját fantáziájával ötvözi, hiszen e nélkül - mivel a rendelkezésére álló források is hiányosak -, üres járatok is adódnának a történetben, így mindez csak a regény javára válik. Újra felbukkan az az ironikus és gunyoros narrátor, akivel a Ricardo Reis halálának évében már találkoztam, és nagyon szerettem.

Ebből az elbeszélésből nem hiányoznak az emberi természetről alkotott, többé-kevésbé pontos megállapítások, amelyeket mind hitelesen vetettünk papírra és megjegyzésekkel láttunk el, értéküknek és a pillanatnyi lelkiállapotunknak megfelelően.

Szubhro egy teljesen más kultúrából érkezett, saját magát félig-meddig vallja csak kereszténynek egy olyan korban, amikor aktívan működik az inkvizíció, és a derék portugálok alaposan megfontolják, mit gondoljanak a saját vallásukról. Sőt, teljesen természetesnek veszik azok tanait, ahogyan a társadalmi alá- és fölérendeltségüket is. Minderről Szubhrónak is megvan a véleménye, aki időközben a Fritz nevet kapta a főhercegtől, aki Salamont is Szolimánná keresztelte át.

Valahányszor fent ült salamon nyakában, a szubhro mindig kicsinynek látta a világot, de most genova kikötőjének rakpartján, amikor emberek százainak szeme meredt rá, akik a szó szoros értelmében megmámorosodtak az elébük tároló látványtól, a minden tekintetben hatalmas méretű állattól vagy tőle, aki a parancsaival irányította őt, fritz bizonyos megvetéssel szemlélte a sokaságot, s a megvilágosodás és viszonylagosság felismerésének ritka pillanatában, arra gondolt, hogy bizonyos szempontból egy főherceg, egy király, egy császár is csak egy elefánt nyakára ültetett sitár.

Az elefánt vándorútja kalandokat és megpróbáltatásokat egyaránt tartogat mind Salamon, mind a sitár és a karaván tagjai számára. Végig követjük útjukat a portugál, a spanyol, az olasz és az osztrák utakon, szárazföldön és vízen, melegben, esőben és hóesésben, míg 1552 elején megérkeznek Miksa főherceggel és kíséretével együtt Bécsbe.

A könnyen olvasható, elgondolkodtató és olykor megmosolyogtató regény a történelem egy számunkra eddig ismeretlen eseményét meséli el Saramago jól ismert - játékos, gunyoros - stílusában. Aki pedig azt hitte, hogy a portugál író a Káinban írta szándékosan kisbetűvel a tulajdonneveket, felfedezheti, hogy már Az elefánt vándorútjában is így tett.

Nem én játszadozom a szavakkal, ők játszanak velem

Ha pedig valaki most szeretne megismerkedni a szerző munkásságával, első olvasmányként jó választás lehet számára a regény.

Az olvasást sajnos a gyakran felbukkanó nyomda- és szerkesztési hibák zavarták. Előfordult, hogy egy-egy mondatnak nem volt értelme egy-egy kimaradt szó miatt. De ilyen a fentebbi idézetben is Szubhro neve előtt a határozott névelő is, bár tény, hogy a portugálban kiteszik a hím- vagy nőnemű határozott névelőt a személynevek elé is. Egy európás könyv esetében is színvonalas(abb) szerkesztői/korrektori/nyomdai munkát várna az olvasó. Némi kárpótlásként viszont ott a nagyon szép borító, és a belső oldalakat díszítő elefánt képe.

A portugál Wikipedia szerint Saramago nagyon beteg volt a regény megírása idején, de sikerült befejeznie. Ennek tudatában még inkább tiszteletet érdemel, hogy papírra vetette Salamon történetét, akinek emlékét ma is számos étterem vagy szálláshely őrzi azokon a helyeken, melyeken megfordult hosszú útja során.