Archive for szeptember 2011

„Van valami a családban, ami nálunk nőről nőre száll. Nem tudom, minek nevezzem. Egy titok, egy kimondatlan örökség, amelyet tovább kell rejtegetni, szégyellni kell. Terhe alatt formálódtunk mind, ez a teher deformált azzá, akik most vagyunk, ahogy a szőlőt lassan eltorzítja a drót.
Renée adta tovább először ezt az örökséget. De mind a mai napig nem tudom pontosan, mi volt az, amit Albára rakott. Csak egyet tudok: ez a névtelen valami megnyomorította Albát, majd Isabellát és engem is.”

Talán a magyar cím sokakat elriaszt, mert azt sugallja, hogy romantikus regénnyel van dolgunk, pedig nem. Egy fordulatokban gazdag családregényt vehetünk a kezünkbe. Egy hangyányi romantikával azért itt is találkozunk, de egyszer sem csap át csöpögésbe és nem megy a történet rovására. Ráadásul csalóka is a cím, ugyanis nem csak az Örök Városban zajlanak az események.

A cselekmény első személyben bontakozódik ki, azonban a narrátor személyére csak később derül fény, egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy a Casa Rossában pakol, amit eladtak és itt nőtt fel az édesanyjuk. Hamarosan kiderül, hogy a nagyszülők a húszas években találkoztak. A nagymama, Renée Tunéziában született, de Franciaországban ismerkedett meg a nagypapával, Lorenzóval, aki festő volt. Később Pugliába költöztek:

„ - Egy házba éppen úgy bele lehet szeretni, mint egy nőbe – magyarázta egyszer nekem. – Ugyanolyan megszállottság keríti hatalmába az embert. Úgy hiszed, csak te fogod fel a szépségét. Hogy az Isten is egymásnak teremtett benneteket. Pontosan ezt éreztem, amikor beléptem ebbe a házba.”


Ilyennek képzelem a házat

Nem sokkal később megszületik a lányuk, Alba, majd Renée elhagyja a családját. Természetesen azonnal felröppen a pletyka, mi lehet a nő távozásnak az oka.

A továbbiakban Alina (a narrátor) számos információt megoszt a saját és a családja életéből, mi minden vezette a különleges, vörös falú ház eladásához.

A család sorsának alakulása mellett, megismerkedünk a pugliai hagyományokkal, a mindennapokkal, eljutunk Rómába, sőt New Yorkba is. Az örömteli pillanatokat bánat és szomorúság árnyékolja be.

A történet fokozatosan bontakozik ki a szemünk előtt, a jelen és a múlt síkjai mindvégig jelen vannak, de egyáltalán nem zavaróan, nem veszítjük el a fonalat. Az írónő mindvégig remekül fenntartja a figyelmet, amire érdemes felkészülni, ugyanis a regény egyre letehetetlenebbé válik.

Mind a történet, mind a stílus remek, egyáltalán nem hemzseg a közhelyektől, egyszer sem kalandozott el a figyelmem olvasás közben.

Ezek a kortárs olasz írók nagyon tudnak valamit, mert eddig sem Melania Mazzucóban, sem Silvia Avallone könyvében nem csalódtam.

Ezért is szomorú, hogy a regény csak néhány helyen beszerezhető. Annyi mindent jelentet meg az Ulpius, de az igazán értékes könyveiről valahogy megfeledkezik...

Francesca Marciano: Szerelmem, Róma

A Casa Rossa asszonyai
Eredeti cím: Casa Rossa

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

398 oldal

Ulpius-ház, 2006

2580 Ft

A piros ablakot itt találtam.

Pacsirta jó leány volt, nagyon jó leány, életének egyetlen öröme. Ákos mindig ezt mondogatta, magának is, másoknak is.
Tudta, hogy nem szép szegény, és fájt is neki, sokáig. De aztán, valahogy határozatlanabbul látta, elmosta képét, tompító köddel vette körül, és nem gondolva arra, hogy milyen, szerette őt, ahogy volt, végtelenül.
Öt éve már annak, tíz éve már annak, hogy letett minden reménységéről, s nem is jutott eszébe, hogy mégiscsak férjhez adja. Mikor azonban valami történt a leánnyal, és Pacsirta megváltoztatta hajviseletét, vagy ősz múltán fölvette télikabátját, vagy tavasszal új ruhát öltött, Ákos boldogtalannak érezte magát, míg meg nem szokta őt így is.
Most is ezért szenvedett. Szánta Pacsirtát, és hogy szánalmát csillapítsa, gyötörte önmagát. Bámulta őt, gondos figyelemmel, szinte sértőn: ezt a megszokhatatlan arcot, mely kövér is volt, meg sovány is, a húsos orrot, a tág, lószerű orrlyukakat, a férfias, szigorú szemöldököt, a pirinyó, savós szemet, mely valamit az ő szemére emlékeztetett.
Soha életében nem értett nőkhöz, de azt élesen érezte, hogy leánya csúnya. Nemcsak csúnya volt most, hanem hervadt, öreg, igazi vénlány.

Annak idején - emlékeim szerint - az Édes Anna volt az egyetlen olyan kötelező olvasmány, amit mindenki elolvasott, viszont a másik három Kosztolányi-regény legfeljebb említés szinten került szóba. Ezért is került fel a Pacsirta a 12-es listámra.

1899. szeptember elsején a Vajkay szülők lányukkal az állomás felé igyekeznek. Pacsirta, akit mindenki csak gyerekkori becenevén nevez a nagybátyjáékhoz utazik egy hétre. A szülők – mint mindig – közre fogják felnőtt gyermeküket, akit felszállás előtt tanácsokkal látnak el. Azonnal kiderül, hogy a lányt még mindig gyerekként kezelik:

- Meg ne fázz - szólt anya aggódva - ebben a pokoli melegben.
De ez nem jelentett semmit. Mindig ezt mondta az anyja: télen, tavasszal, ősszel és nyáron.
- A kulacsban ott a víz - figyelmeztette még egyszer apa. - Ne igyál hideg vizet.
- És ne egyél sárgadinnyét. Ne egyél uborkasalátát. Pacsirta, ne egyél, a világért se egyél.

Pacsirta vénlány, a szülei néhány éve még bíztak abban, hogy akad egy kérő, aki elveszi a lányukat, mára azonban beletörődtek sorsukba.

Tolnay Klári és Páger Antal a Vajkay házaspárként (Port.hu)

A lány elutazik, a szülők hazamennek és életük egy hét alatt szinte 180 fokos fordulatot vesz. Eddig Pacsirta intézett mindent a ház körül, bár volt cselédjük, de takarékossági és egyéb okok miatt már évek óta nem alkalmaznak senkit.

Az apa már nyugdíjas, otthon tengeti mindennapjait családfa-kutatással. Fiatalabb korában tagja volt a városban csak párducokként emlegetett csoportnak, melynek tagjai a kaszinóban gyűltek össze kártyázni és iszogatni. Azóta Vajkayék teljesen elszigetelődtek. Sétálni is csak hármasban járnak, szinte idegennek számítanak a kisvárosban. Másnap azonban kénytelenek kimozdulni a megszokott életükből, melynek első fontos lépése, hogy vendéglőben ebédelnek, ahol számos régi ismerőssel találkoznak…

Ahogyan telnek a hét napjai, egyre többet tudunk meg a sárszegiekről és egyre inkább megismerhetjük Vajkayék tragédiáját. De nemcsak Vajkayék élete hordoz fájdalmakat, hanem a többi sárszegié is. Van, akit a felesége csal és van, aki családi tragédia súlyát hordozza.

Kosztolányi zseniálisan építi fel a regény nyolc napjának történetét. Az első napon bevallom, nem szimpatizáltam Vajkayékkal, akik a felnőtt lányuktól úgy búcsúzkodtak a vonatnál, mintha kb. tízéves lenne, de az utána következő napokon kezdtem őket megkedvelni. Őszintén szólva, az első oldalakon nem is gondoltam volna, hogy ennyi fájdalommal és szomorúsággal fogok találkozni a kevéssel több, mint száz oldalon.

Ezek után nagyon várom, hogy megszerezhessem az Aranysárkányt és a Nero, a véres költőt. Kosztolányi-rajongó lettem.
A regényből 1963-ban Ranódy László rendezésében film is készült, melynek főszerepéért Páger Antal 1964-ben Cannes-ban a legjobb férfi alakításért díjat nyert.

Kosztolányi Dezső: Pacsirta

PopulArt Füzetek 97.

112 oldal

Interpopulart Könyvkiadó, 1996

A regény a MEK-ben.

- Vágytál a gazdagság játékszereire - megkaptad. Tündökölni akarsz - elvezetlek a hatalom ösvényére. Szennyes kezeket csókolok, hogy te előrejuss, és előre is fogsz jutni. Még egy kis időbe telik és semmi sem fog hiányozni belőled, ami férfiaknak és nőknek szíve szerint való. Szeszélyeid nőiesek, de szellemed férfias. Mindent megértettem nálad, mindent megbocsátok neked. Csak szólnod kell, ha ki akarod elégíteni múló szenvedélyedet. Fölemeltem az életedet, amidőn rányomtam azt, ami megszerzi neked a nagy tömeg hódolatát: rányomtam a politika és az uralom bélyegét. Azt akarom, hogy olyan nagy ember légy, amilyen kicsi vagy most. De nem szabad összetörnöd a pénzverő masinánkat. Megengedek neked mindent, csak azt nem, hogy olyan hibákat kövess el, melyek tönkretennék a jövődet. Ha kitárom előtted a Saint-Germain városrész szalonjait, akkor megtiltom, hogy a pocsolyában fetrengj, Lucien! Mint egy vassorompó, olyan leszek a te érdekedben; tőled, éretted kész vagyok eltűrni mindent. És ezért változtattalak át téged, aki az élet játékai iránt érzéketlen voltál, ügyes, furfangos játékossá...

A regénnyel még február végén találkoztam egy könyvesbolti portyázás során és majd' megevett a fene, hogy akkor nem tudtam megvenni, de hála egy akciónak, áprilisban megérkezett és akkoriban találtam rá a Molyon a hozzákapcsolódó eseményhez. ~~Érdekes, hogy ennyi időbe telt, míg felfedeztem, bár akkoriban még nem voltam ennyire függő.~~ Nagy boldogan megnyomtam a Részt veszek-et, de az olvasást halogattam, úgy voltam vele, hogy 526 oldal, meglesz úgy egy hét alatt. Nem lett, bebuktam a határidőt, mert nem indult olyan egyszerűen, mint ahogy eredetileg terveztem.

1824-ben ismerkedünk meg az akkori utolsó operabálon a szereplőkkel: mindenki egy titokzatos kurtizánról, a Rája néven ismert Estherről beszél. A társaságban Párizs színe-java megtalálható, köztük Lucien de Rubempré is. Estherrel egymásba szeretnek, azonban a feltörekvő Lucien nem mutatkozhat egy ilyen nőszeméllyel, ezért a pártfogója, a titokzatos Carlos Herrera abbé egyengeti a fiatalok útját. Lucient a megfelelő társaságba irányítja, ahol gazdag és befolyásos család leányát veheti feleségül az anyagi jólét érdekében, ill., a megfelelő körökben kapcsolatokat építhet. Esther szépsége egy gazda öreg bankár, Nucingen báró figyelmét kelti fel (igen, ő a Goriot apó veje), aki bármilyen anyagi áldozatot kész megtenni, hogy elnyerje a lány kegyeit. Természetesen az abbé itt is a háttérből mozgatja a szálakat...

A történet itt persze még nem ér véget, a következő hat évben csendőrök tűnnek fel, megismerkedünk a párizsi börtönélettel és szlenggel, míg az utolsó oldalra érünk és sok mindenről lehull a lepel.

Az első 30 oldal számít igazán mumusnak, amikor nem győztem kapkodni a fejem, hogy most akkor ki kicsoda, kinek a kije, mije, de aztán belerázódtam. A későbbiekben is akadt jó néhány oldal, ahol megint csak lestem, a sok név olvastán, de itt is figyelemre és türelemre van szükség, hogy ne veszítsük el a fonalat.
Nucingen báró nyelvhasználata is próbára teszi az olvasó türelmét, íme egy példa:

- Fákdass lohalálpa! - üvöltött. - Ne aluty, te parom. Szász frangod gapsz, ha utoléret asztad a gocsid.
A "száz frang" hallatára a kocsis fölébredt, a hátul kuksoló inas nyilván még álmában hallotta. A báró megismételte a parancsot. A kocsis eszeveszett iramban hajtotta lovait és a Thrône-kapunál sikerült is beérnie egy kocsit, amely némileg hasonlított arra a hintóra, melyben Nucingen a bájos ismeretlent megpillantotta; azonban csak valamelyik nagy kereskedőház üzletvezetője feszített benne egy Vivienne utcai "tisztességes úrinő" társaságában.
Ez a kudarc letörte a bárót.
- Ha nem déket, te parom, hanem a Sorsod (értsd: Georges-ot) hoszdam folna makamal, asz mekdalálda folna aszdat a nőd - szólt az inashoz, mialatt a fináncok átvizsgálták a hintót.
- Szentuccse, báró úr, azt hiszem, maga az ördög volt a hajdú annak a kocsinak a hátulján, az csempészte elém ezt a másikat.
- Örtök, nincs is örtök - dohogott a báró.

Ilyenkor örül az ember lánya, hogy kénytelen volt megtanulni az összes létező hang jellemzőit, mert ennek köszönhetően a dekódolás pofonegyszerű lett és nem téptem a hajam, mit is akar mondani a báró. Megemelem a nem létező kalapom Lányi Viktor előtt, hiszen nem lehetett egyszerű magyarul visszaadni Nucingen stílusát.

Balzac a szereplők mellett nem feledkezik meg a korabeli Párizs és párizsi élet bemutatásáról sem, így a többoldalasra nyúló leírások sem tűnnek feleslegesnek, rengeteg információt kapunk. Sok-sok türelemre van szükség az olvasáshoz (ami elvégre nem lóverseny), mert Balzac szeret a kedves olvasó idegeivel játszani, azonban nem szabad egyetlen betűjét sem kihagyni, ugyanis a következőekben kárpótol ezekért a kisebb-nagyobb kitérésekért.

Egy biztos, fogok még Balzacot olvasni, a Vörös vendégfogadó már úgyis régóta várat magára...
Lucien de Rubempré egyébként az Elveszett illúziók főhőse, amit még nem volt szerencsém olvasni.

A borító nagyon szép, tökéletesen illik a regényhez, ellenben sehol sem találom, kinek a festménye látható rajta. Aki tudja, jelentkezzen.
Egyetlen negatívum: a könyv több mint fél kg (570 g a Libri szerint) és valljuk be, nem éppen kényelmes egy ilyen tömegű könyvet tartani, nem ártott volna keménytáblás változatban ennyi pénzért kiadni.

Honoré de Balzac: Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága
Eredeti cím: Splendeurs et misères des courtisanes
Fordította: Lányi Viktor
526 oldal
Palatinus, 2010
3500 Ft
A regény elolvasható a MEK-en.