Archive for augusztus 2023

Jesús Moncada regénye már régóta felkeltette az érdeklődésem, és azóta kerülgettük egymást az egyik webáruházban. Feltettem a kívánságlistámra, azonban a könyv már akkor is ritkaságszámba ment, így hol felbukkant, hol eltűnt. Végül nemrég sikerült beszereznem, és amikor belelapoztam, azonnal tudtam, hogy ismét jól választottam.

Épp befejeztem a Writing with Flair: How to Become an Exceptional Writer-kurzust a LinkedInen, és utána kezdtem el a regényt, melynek első oldalait olvasva azon mosolyogtam magamban, hogy mindazt megtaláltam benne, amit tanultam. Pedig Jesús Moncada biztosan nem tanult a LinkedIn Learningen.

A regény elején néhány sorból megtudjuk, hogy anyagát az író szülővárosa, Mequiensa múltjának eseményei adják, azonban kiemeli, hogy nem klasszikus értelemben vett történelmi krónikát szeretett volna írni, és a szereplők is csupán a képzelet szülöttei, minden esetleges azonosság kizárólag a véletlennek köszönhető.

A regény helyszíne egy katalán kisváros, melynek pusztulása az 1970. év egyik tavaszi napján vette kezdetét, bár ehhez számos korábbi ok vezetett. Mégis, a városlakók számára ez az áprilisi nap jelentette a vég kezdetét, melyen a Patkó utca 20. szám alatti házat lerombolták, mely a Franco-diktatúra modernizációs programjának részeként ment végbe. A program révén korábban már egy víztározót kezdtek építeni a városban, és ekkor indult meg a szóbeszéd és az emlékezés az itt élők között. A vállalat, kárpótlásképpen, egy másik várost kezdett építeni, ahová a helyiek majd átköltözhetnek.

Azonban nem vették figyelembe az itt élők múltját, emlékeit, ragaszkodását, mely egész életükben a városukhoz kötötte őket. A regény lapjain pedig ezeknek az embereknek (jómódúaknak, patikusoknak, hajósoknak, bányászoknak, elöljáróknak stb.), felmenőiknek és egész közösségüknek az emlékei és történelme elevenedik meg.

Lehetséges, hogy az utcák, a terek, a házak s a két folyó ontották magukból kétségbeesetten az emlékeket, hogy valaki összegyűjtse őket az elkerülhetetlenül bekövetkező leromboltatás és szétszórattatás előtt. Akárhogy is, az emlékezés még sosem volt olyan pontos, mint akkor.

Megismerjük a város gazdag családjait, akik a hajósoknak és a bányászoknak adnak munkát. Közülük is az egyik legfontosabb a Torres i Camps család, mely édesgyökér-kivonatgyárának köszönhetően, az előbbieken kívül, még több ember számára biztosítja a megélhetést. Az emlékezés során fontos szerepet kap a szalon és a ház, amelynek falain megtaláljuk a családtagok képmásait, melyek az évtizedek során számos összejövetelnek, örömteli és váratlan eseménynek voltak tanúi.

Miután a veszekedés abbamaradt, Carmela gondolatai visszatértek a ház asszonyához. Miért kellett ennek a Romaguerának visszajönnie? A város lerombolása hozta vissza az idők mélyéről, ahogy az ósdi monstrumokat is a bontásra váró házak sötétjéből. Lehet, hogy jobb lett volna a házakat a berendezésükkel együtt lerombolni, és tiszta lappal kezdeni, a más időkhöz és más személyek emlékeihez fűződő lomok nélkül. A múlt idők kísértetei, a Romaguerák nélkül. De nem a tárgyak tehettek róla. Tudta ő azt jól. Az öreg cseléd csak ült a nagy konyha közepén, alakját beburkolta a halvány fény, amely sápadt csillogást kölcsönzött a porcelán-, alumínium-, ezüst- és rézedényeknek, s hirtelen ráébredt, micsoda őrültség és teljes hiábavalóság szembeszállni a rendíthetetlen idővel, amelynek mélyén ott szunnyadnak a néha vadul kicsírázó magok.

Felkeressük a helyi kávéházakat, melyeknek sajátosan alakult ki a törzsközönsége és az Édent, a helyi férfiak kedvenc helyét, melyről számos mendemonda járja. Az Éden ugyanis egyszerre mulatóhely és bordély. (Emlékeztetett is a Tierra de lobosban a burdelre.)

Részesei leszünk a hajósok és a bányászok mindennapjainak, az előbbiekkel több alkalommal is vízre szállunk. Mint minden közösségben, itt is folyamatosak az ellentétek a különböző osztályok között, melyek olykor konfliktusokhoz, sőt erőszakhoz vezetnek.

A különböző pletykák, jóslatok, hírek és történések (egy új hajó vízre bocsátása vagy éppen egy katasztrófa) mellett nemcsak a városiak élete, gondolatai és mindennapjai elevenednek meg előttünk, hanem az elmúlt száz évük történelmi eseményei is, és azok rájuk gyakorolt hatásai egyaránt. A tetuáni csata, az I. világháború, a köztársaság kikiáltása, a polgárháború és az üldöztetések, a II. világháború és Franco diktatúrája éppúgy rányomja bélyegét az itt élőkre, akik hol kívülállóként, hol az események részeseiként vesznek részt mindezekben.

Hol az igazság, ha a világ problémáit megoldani igyekvők ellentétei úgy elmérgesednek, hogy a közös ellenséget feledve egymás torkának ugranak? Nem az lesz-e a vége, hogy csak gazdát cserélnek, és ugyanúgy húzzák majd az igát, mint azelőtt, vagy még keservesebben? Valóban meg lehet változtatni a dolgokat?

Jesús Moncada nagyon jól ismeri ezt a közösséget, akiket valódi emberi mivoltukban mutat be. Vannak köztük gőgösek, pletykások, álszentek, makacsok; vannak, akik alkalmazkodnak a változásokhoz, és vannak, akik mindvégig kitartanak. Mindezt pedig olyan szeretettel, és nem egyszer humorosan teszi, hogy miután A vezércsel miatt félretettem, majd folytattam, azon kaptam magam, hogy hiányoztak ezek az emberek, akik közül többet is megkedveltem, akik egy számomra ismeretlen világba kalauzoltak el. Nem véletlen, hogy Moncada több díjat is nyert a regénnyel, melyet tizenöt nyelvre - köztük japánra és vietnámira is - lefordítottak.*

A folyók városa egyszerre nevezhető történelmi visszatekintésnek, korrajznak, emberi sorsok füzérének és szépirodalomnak. Elgondolkodtató, olykor szomorú, olykor melankolikus, olykor humoros és - számomra - egy nagyon szerethető regény, melyet biztosan újra fogok olvasni.

Külön szeretném kiemelni Nemes Krisztina nagyszerű fordítását, melyre tökéletesen igaz, hogy olyan volt olvasni a regényt, mintha magyarul íródott volna (Egy furcsaságot találtam benne, amit kivételesen fel sem írtam magamnak.).

Mivel nagyon szeretek kilépni az olvasási komfortzónámból is, a későbbiekben folytatom az ismerkedést a Katalán Könyvtár sorozattal, melyből néhány könyv már korábban felkerült a kívánságlistámra.

Az Aszpirin lázadás néven is ismert negyedik letartóztatás oka az volt, hogy a patikus végleg összerúgta a port az egyik szeretőjével, aki elhagyta egy haditengerészetnél szolgáló hadnagy kedvéért. Honorat szokásos józanságával ellentétben alaposan felöntött a garatra, és a hivatalos avatási dátumhoz képest tíz évvel később újjáépített Ebró-híd mellvédjén állva lángszavú beszédben hangoztatta az aszpirin erényeit a reuma kezelésében. Egy csendőrségi besúgó a nehezen érthető kémiai szakkifejezések mögött Franco-ellenes utalásokat és a szénmedence dolgozóit általános sztrájkra buzdító, burkolt felhívást vélt felfedezni. Bár kiderült a spion baklövése ("az acetilszalicilsav egy gyógyszer, te állat, nem egy kommunista ügynök!" oktatta az őrmester a spiclit, s közben nagy káromkodások közepette a laktanya szégyenének nevezte), a patikust mégis letartóztatták és megbírságolták, mert a megye prefektusának engedélye nélkül beszédet mondott.

Jesús Moncada: A folyók városa

Eredeti cím: Camí de sirga

Fordította: Nemes Krisztina

298 oldal

L'Harmattan Kiadó, 2013

Sorozat: Katalán Könyvtár

2900 Ft

Kép: Wikipedia

* a spanyol Wikipedia szerint

A dalai láma könyvét majdnem három éve olvastam, és nyugodtan mondhatom, hogy nagyon jókor került a kezembe, mert elindított azon az úton, amely elvezetett idáig: megtanultam sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, türelmesebb és nyitottabb lenni. Rájöttem, hogy valójában mindezek mindig is megvoltak bennem, csak meg kellett tanulnom jobban befelé és nem csak kifelé figyelni.

Ez a bejegyzés is ítéletmentesen íródik, a könyvben olvasottak mellett megosztom a saját megfigyeléseim is.

Először is szeretnék két nagyon fontos fogalmat tisztázni, mert nagyon sokszor összekeverik a kettőt. A könyvben is mindkettő fontos szerepet kap, és nem tudom, hogy a keveredést pusztán csak elírás vagy az ismeret hiánya okozta a szövegben.

A jólét gazdasági értelmű, az az állapot, amikor biztosítva vannak az anyagi javak, ezek mindenki számára elérhetőek, magyarán a pénzen alapszik. Sokszor hallottuk már, hogy valaki anyagi jólétben él és a jóléti államok kifejezést is a hírekben.

Míg a jóllét már sokkal összetettebb fogalom, mely egyre fontosabb teret nyer napjainkban, és nincs feltétlenül kapcsolatban a pénzzel, egy-egy ember anyagi vagy társadalmi helyzetével. Ez az állapot azt jelenti, hogy az adott személy mind fizikailag, mind mentálisan egészséges, sőt, a spiritualitást is idesorolhatjuk, teljesen mindegy, hogy miben hisz.

A dalai lámáról köztudott, hogy sokat utazik és sokféle emberrel találkozik, melyek alatt megfigyelte, már a saját élete során is mennyit változott a világ, és sokan már nem követik a különböző vallások tanait, ahogyan azt az elődeik tették. Ő ezt teljesen elfogadja, azonban elgondolkodott azon, hogy minden vallásban megtalálunk bizonyos értékeket, melyekkel a nem hívő emberek is egyetértenek. Éppen ezért, egy, mindenki által elfogadható, világi etika kialakításában hisz, mely a könyve alapját is adta.

Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy nem az a célom, hogy erkölcsi értékeket írjak elő. Annak semmi haszna nem lenne. Sosem lehet hatékony, ha erkölcsi elveket kívülről, mintegy parancsra próbálunk másokra erőltetni. Ehelyett arra szólítok fel mindenkit, hogy saját maga igyekezzen megérteni a belső értékek fontosságát. Hiszen ezek a belső értékek adnak alapot egyrészt az etikailag harmonikus világhoz, másrészt - egyéni szinten - a mindannyiunk által keresett lelki békéhez, magabiztossághoz és boldogsághoz. A világ nagy vallásai természetesen mind segíthetik és segítik is a belső értékek erősödését, hiszen hangsúlyozzák a szeretet, az együttérzés, a türelem, a tolerancia és a megbocsátás fontosságát. De a realitás az, hogy a vallásra épülő etika ma már nem felel meg a világ kívánalmainak. Ezért vélem úgy, hogy eljött az idő, hogy megkíséreljünk egy valláson túlmutató módon gondolkodni a spiritualitásról és az etikáról.

Kitér a különböző vallások (teikus (istenben hívő) és nem teikus (a karmában hívő)), valamint a keleti és a nyugati kultúra közötti eltérésekre, és kiemeli, hogy az emberiség ma már sokkal szorosabb kapcsolatban áll egymással, mint korábban bármikor. Gondoljunk csak arra, ha valahol történik valami a világban, azt pillanatok alatt megtudjuk a különböző médiumoknak köszönhetően, azonban van, hogy ezek is torzított képet tárnak elénk, melyek újabb problémákhoz vezetnek.

A közös etika alapja pedig önmagunkban keresendő, közös emberi mivoltunkban. A mások és a világ szemlélete attól függ, hogyan látjuk önmagunkat. Ha valaki felteszi azt a kérdést: Ki vagy Te?/Kicsoda Ön?, rögtön különböző kategóriákba soroljuk magunkat: a nemünk, a nemzetiségünk, a bőrszínünk, a foglalkozásunk, a családban betöltött szerepünk, a sikereink, a végzettségünk, a vallási nézeteink stb. szerint. Mindannyian máshogy látjuk magunkat, és így másokat is ez alapján ítélünk meg. Ha pedig leszedjük magunkról ezeket a címkéket, és aszerint kezdjük el vizsgálni magunkat, mi tesz bennünket emberré?, rájövünk, mennyi közös dolgot találunk önmagunk és pl. az ellenfél csapatának szurkoló másik ember között.

Nagyon szimpatikus, hogy Őszentsége bárkivel is találkozik, legyen az egy ország vezetője, egy uralkodó vagy egy koldus, mindannyiukra emberként tekint, akik a boldogságot keresik és szeretnék elkerülni a szenvedést. Mert ez az, ami mindannyiunkban közös.

Mai világunkban pedig az elégedettség két szintje közül a legfontosabbá az anyagiakból és az érzékszervi ingerekből eredő elégedettség vált, melyek hatása azonban csak rövid ideig tart. Természetesen nem mondja azt, hogy mostantól vonuljunk el remetének, hanem tanuljunk meg más szemmel tekinteni ezekre, és kezdjünk el a belső értékekre is figyelni:

Gyakran látom, hogy ha az emberek nem hallgatnak zenét, nem néznek tévét, nem telefonálnak, akkor unatkoznak, nyugtalanok, és nem tudják, mihez kezdjenek. Ez arra utal, hogy jóllétük erősen függ az érzékszervi szintű elégedettségtől.
Mit mondhatunk a másik, a belső elégedettségről? Az honnan származik? Hogyan lehet elérni? Nos, először is, az igazi boldogsághoz lelki béke és bizonyos fokú mentális nyugalom szükséges. Ha ezekkel rendelkezünk, akkor a nehézségek keveset számítanak. A belső békéből eredő erővel és mentális állhatatossággal mindenféle csapást kibírunk.

Ilyenkor mindig eszembe jutnak a szellemi tartalékok, és Mrs. Eltonhoz hasonlóan én is mindig hálát adok a sajátjaimért. Az idézet második felével is tökéletesen egyetértek, mert ha mentálisan erősek vagyunk, bármilyen helyzetből fel tudunk állni. Mindenki szereti az olyan történeteket, amikor valaki egy nehéz helyzetből megtalálta a kiutat: meggyógyult, túlélt valamilyen csapást vagy veszteséget, és az ilyen emberekre sokan áhítattal tekintenek. És ez is fejleszthető és tanulható a neuroplaszticitásnak köszönhetően. Amikor egy új dolgot tanulunk (ez lehet egy új szemléletmód elsajátítása is), új idegpályák épülnek ki az agyunkban, és minél többet gyakoroljuk, ezek annál erősebbek lesznek és egyre természetesebbé válnak. Ahogyan pl. megtanulunk egy új nyelvet vagy biciklizni.

A továbbiakban olyan fontos értékekről és fogalmakról olvashatunk, mint az együttérzés, az igazságosság, a büntetés, a megbocsátás, a tisztánlátás, a holisztikus szemléletmód és a bizonytalanság. Ez egy címkézés, tudom, de szuperérzékenyként sokszor szomorú látni, mennyire nincs együttérzés sok emberben, hogy ahelyett, hogy az embert látná meg a másikban, azonnal elítéli. Ilyenkor eszembe jut, amit az egyik kedvenc pszichológusom videója alatt olvastam az egyik hozzászólásban: azt kívánom, hogy a felzaklatott lelked találja meg azt a békét, amire szüksége van. Ugye, milyen szép?

Ez a könyv egyik leginkább elgondolkodtatóbb része, és ezt olvasva is eszembe jutott, milyen fontos a holisztikus szemlélet, amikor minden irányból megvizsgálunk valamit, nem csak azonnal véleményt formálunk róla, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodunk. Érdemes tehát a saját meggyőződéseinket is felülvizsgálni, és nem csőlátással szemlélni a világot. Nagyon jó példa erre Őszentsége, aki ugyanúgy elfogadja a más vallásokat követőket is, hiszen ha csak a saját meggyőződéséhez ragaszkodna, nem venné észre más vallások értékeit. Ezért sem az a célja, hogy a könyvével új híveket szerezzen a buddhizmusnak.

Csőlátásra vall az is, amikor valaki - sokszor habzó szájjal - mondja a magáét, és nem fogadja el a másik ember véleményét, világnézetét, meggyőződését.

A csőlátás elleni fontos eszköz, a kritikai gondolkodás, azaz a rendelkezésünkre álló információkat gondoljuk végig, vizsgáljuk meg alaposan, megegyeznek-e az értékrendükkel? Elfogadjuk-e őket vagy sem? Azért, mert más úgy gondolkodik, nekünk nem kell feltétel nélkül egyetértenünk vele.

Az etikához nem elég egyszerűen megfelelő tudással rendelkezni. Sokkal fontosabb a cselekvés. Ezért még a legkifinomultabb etikai meglátások is némileg értelmetlenek, ha nem alkalmazzák azokat a mindennapi életben. Az etikus élethez nem csupán az etikus életszemlélet tudatos elfogadása szükséges, hanem az is, hogy elkötelezzük magunkat a belső értékek fejlesztése és mindennapi alkalmazása mellett.

A második részben hasznos tanácsokat és szokásokat kapunk, melyeket fokozatosan, a saját tempónkban beépíthetünk a mindennapjainkba. Mert minden önmagunkkal kezdődik. Ezt hívja Őszentsége a tudat képzésének, és a saját tapasztalatomból mondom, ha valaki akar, képes megváltozni. Ha nekem sikerült, Neked is menni fog.

Megtanulunk odafigyelni magunkra: a testünkre, a gondolatainkra és az érzéseinkre és odafigyelni másokra. Ha megnézzük a nyugati szemléletmódot, abban az egyén érdeke a legfontosabb, míg a keleti esetében a közösségé. Úgy gondolom, van, amikor a legfontosabb a saját érdekünket szem előtt tartani (pl. ha az egészségi állapotunkról van szó vagy milyen munkát szeretnénk végezni, mit szeretnénk tanulni), de általánosságban valóban a másokra való hatáson is érdemes elgondolkodni. Lehet, valaki most azt gondolja: Ugyan már, milyen hatással vagyok én bárkire? Nagyon is nagy hatással vagyunk mindannyian, kezdve ott, hogy hol és mit vásárolunk, hogyan bánunk másokkal.

Bár a negatív érzelmeknek is megvan a maguk szerepe, érdemes ébernek és tudatosnak lennünk, ha valamelyik felbukkan és túlságosan a hatása alá kerülünk (pl. a félelem esetében). De akár egy pozitív érzelem is átcsaphat negatívba, ha pl. túlságosan ragaszkodunk valamihez vagy valakihez.

Nagyon fontosnak tartom az ezt követően felsorolt belső értékek képzését (türelem, béketűrés, megelégedettség, önfegyelem, nagylelkűség), azonban nem értek egyet azzal, hogy a pénz nem ad szabadságot. Nyilván mindannyiunk számára ez más-más összeget jelent, azonban általánosságban elmondható, hogy rengeteg pozitív hatása van a pénznek. Pl. otthagyhatjuk a nem szeretem munkánkat, és belekezdhetünk valami újba: tanulhatunk vagy elindíthatjuk a régóta dédelgetett vállalkozásunkat. Utazhatunk, ezzel is új embereket és kultúrákat ismerhetünk meg, miközben támogatjuk az adott ország gazdaságát is. Vagy, ahogyan a dalai láma is többször is említi: jótékonykodhatunk.

A jótékonykodás nemcsak abból áll, hogy bizonyos összeget adományozunk valakinek, hanem odaadhatjuk azokat a dolgainkat is, amikre már nincs szükségünk. Ráadásul az adományozás legegyszerűbb módja, ha valakinek az időnkből és a figyelmünkből adunk. Ehhez pedig egyetlen fillérre sincs szükség.

Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy az önfegyelemre akkor is figyeljünk, amikor valakivel beszélgetünk, mert sokszor az egyik fél folyamatosan csak - önmagáról - beszél, és talán eszébe sem jut, hogy a másiknak is lenne mondanivalója.

Személy szerint arra szeretném megkérni azokat, akik az aktív hallgatást gyakorolják (figyelmesen végighallgatják a másikat, míg beszél, és nem arra várnak, hogy fejezné már be vagy akár félbe is szakítják), hogy legyenek olyan kedvesek és tanuljanak meg visszajelzést is adni a másiknak, akár személyesen, akár online kommunikálnak egymással. Tapasztalatból tudom, milyen az, amikor lelkesen előadom a mondókám, és a másik nem reagál rá. ~~Így tanultam meg még inkább csendben maradni.~~

Az utolsó fejezetben pedig megtanulhatunk meditálni, melynek számos előnyét megtapasztalhatjuk a mindennapjainkban. Nem tudom, a dalai láma hogyan utazik, amikor útra kell, de egy átlagember nem hiszem, hogy utazás közben képes lenne meditálni. Így inkább azt javaslom, aki szeretné egy kis segítséggel elkezdeni, az interneten rengeteg irányított meditációt talál - idegen nyelven is, és egy röviddel kezdje. És ne adja fel, mert nem akkor lélegez be és ki, mint a vezető. Mindannyiunknak megvan a saját légzési tempója is és egy kis gyakorlással már összehangolódnak.

Milyen lenne az életed, ha nyugodtabb lennél? Ha nem éreznéd órákig vagy napokig úgy magad, mint egy felbőszült pamplonai bika egy kisebb-nagyobb bosszúság miatt? Ha kevesebbet panaszkodnál, esetleg leszoknál róla? Ha kevésbé lennél kritikus önmagaddal és másokkal szemben? Ha ki tudnál kapcsolni, akár csak néhány percre is, és nem állandóan az értesítéseket meg azt lesnéd, ki mit osztott meg valamelyik közösségi oldalon? Ha nem éreznéd azt, hogy most azonnal meg kell venned azt a valamit, mert másnak már megvan és nélküle kimaradsz valamiből? Ha nem agyalnál és aggódnál folyamatosan? Ha könnyebben tudnád venni a dolgokat? Ha könnyebben szembe tudnál nézni a bizonytalansággal, a változással, egy-egy problémával? Ha legalább az egyikre igennel válaszoltál, érdemes elolvasnod ezt a könyvet, mert biztosan találsz benne valamit, ami segíthet ebben. Nekem tényleg segített.

Kb. egy hónappal az után, hogy A nyugodt elmét és ezt a könyvet elolvastam, találkoztam valakivel, aki szeret önjelölt tanácsadó lenni. Beszélgetés közben egyszer csak előállt azzal, hogy mit kellene csinálnom. Ahelyett, hogy gondolatban melegebb éghajlatra küldtem volna, esetleg visszaszóltam volna, hogy törődjön a saját dolgával, csendben maradtam, és úgy döntöttem, nem mondok rá semmit, és ő sem folytatta a témát.

Azóta nagyon sokat foglalkoztam önismerettel, több mantrám is van nehezebb helyzetekre, sokkal tudatosabb és éberebb lettem. Már odafigyelek, megéri-e valamire pazarolni az energiám és a figyelmem (egyszer véget ér a kánikula is és a szomszéd is befejezi a fűnyírást). És valóban működik. Minden problémánkat mi magunk okozzuk, akár tetszik, akár nem. Ha pedig képesek vagyunk ezzel szembe- és önmagunkba nézni, pici lépésekkel nagyon sokat tehetünk azért, hogy sokkal jobban érezzük magunkat, és ez nagyon-nagyon jó érzés. Ha még nem sikerült, azt kívánom, hogy Neked is sikerüljön.

Természetes, hogy problémáinkat rajtunk kívül álló körülményekre vezetjük vissza, különösen akkor, ha még nem vált szokásunkká, hogy figyelmet szenteljünk a belső mentális folyamatoknak. Hajlamosak vagyunk saját magunkon kívül keresni a bajok forrását. Ha azonban mélyen magunkba nézünk, akkor rájövünk, hogy a bajok igazából belőlünk erednek; saját pusztító hajlamaink az igazi ellenségeink. Hiszen ha külső körülmények okoznák a problémáinkat, akkor abból az következne, hogy egy adott helyzetben tíz különböző ember ugyanolyan nehézségekkel szembesülne. De tudjuk, hogy ez nem így van. Nagyrészt a saját szemléletmódunktól, hozzáállásunktól és érzelmi szokásainktól függ, hogyan reagálunk érzelmileg egy adott helyzetre.

Őszentsége, a dalai láma: Túl a valláson

Eredeti cím: Beyond religion - Ethics for a whole world

Fordította: Dudik Annamária Éva

243 oldal

Noran Libro Kiadó, 2013

2990 Ft

Képek: LiveHappy, Unsplash - Marcel Strauß, LinkedIn, YourFates

A Vérnász Federico García Lorca 1932-ben keletkezett tragédiája, melynek cselekménye - a korábbi színműveihez hasonlóan - az andalúz hagyományokon alapul.

Korábban már olvastam, azonban akkor nem született róla bejegyzés. A hétvégén viszont eszembe jutott, és elhatároztam, hogy nemcsak újraolvasom, de megnézem végre Paula Ortiz filmjét is, La noviát, melyet a darab ihletett.

A Vérnász alcíme Tragédia három felvonásban és hét képben, de ha valaki nem is figyel erre, már az első mondatokban megérzi a szomorú végkifejlet szelét, mely mindvégig jelen van.

A Vőlegény a szőlőjébe indul, a kését kéri az anyjától, aki azt és minden egyéb, szúrásra és gyilkolásra alkalmas eszközt megátkoz. Nem véletlenül. A férjét és a nagyobbik fiát évtizedekkel korábban meggyilkolták a Félix család tagjai, és az asszony ma is átkozza őket érte.

VŐLEGÉNY
Végire ért már?
ANYA
Élnék száz évet, akkor se beszélnék mást. Mert elsőbben is, az apád; még a szava is olyan volt nekem, mint a szegfű, s alig három évig volt az örömem. Aztán a testvérbátyád. Bele lehet ebbe nyugodni? Föl lehet azt ésszel fogni, hogy egy apróka semmiség, egy pisztoly vagy bicska csak úgy végezni tud egy bika módjára megtermett férfival? Soha nem hagyom abba a szót, soha. Hónapok telnek, de szüntelenül ég a kétségbeeséstől a szemem, még a hajszálaim vége is.
VŐLEGÉNY
(keményen)
Elhallgat már?
ANYA
Nem. Nem hallgatok. Visszahozzák nekem az apádat? A bátyádat? A bűnöst börtönbe zárják. Börtön! Abban is esznek, füstölnek, muzsikálnak. De az én halottaimat benőtte a fű, némák, porrá váltak, ők, akik olyanok voltak, mint egy-egy cserép muskátli. A gyilkosaik meg börtönben vannak: bámulják vígan a hegyeket.

A Vőlegény három éve udvarol a Menyasszonynak, és szeretné végre megkérni a lányt, melyhez az anyja segítségét kéri.

A lányról kiderül, hogy korábban már egy másik férfi jegyese volt, Leonardóé, aki a Félixek egyike. A jegyességet felbontották, és Leonardo azóta megnősült, a Menyasszony egyik unokatestvérét vette el és egy kisfiuk is született.

A Menyasszony az apjával él, a semmi közepén, távol mindentől és mindenkitől. Ide érkezik meg a Vőlegény és az Anya.

ANYA
(...) Tudod, mi a házasság, gyermekem?
MENYASSZONY
(komolyan)
Tudom.
ANYA
Egy férfi, néhány gyerek, s egy vastag fal közted s a többi ember közt.
MENYASSZONY
Kell más?
ANYA
Nem.

(Ezért is különös, hogy az örömszülők az esküvő napján már az unokákat tervezgetik, mert így nem kell a földjeiken dolgozó munkásokat fizetni. Tudom, az egy másik kor volt.)

Bár mindenki úgy tudja, minden szál megszakadt Leonardo és a Menyasszony között, utóbbi Cselédasszonya megjegyzést tesz az éjszaka hallott lódobogásra, azonban az ara biztosítja, hogy csak a Vőlegény lehetett.

Elérkezik az esküvő napja, melyre a Vőlegény örömmel készül, míg a Menyasszony érzései másról árulkodnak. A vendégek között pedig feltűnik Leonardo is a feleségével.

Ahogy a bevezetőben írtam, a színművet végig áthatja a balsejtelem. Folyamatosan érezzük a szereplők párbeszédeit és a hangulatot átható rossz érzést, hogy ez a történet nem boldog befejezéssel ér véget. Mindezt erősítik a folyamatosan felbukkanó szimbólumok: a kés, a Hold, a koldusasszonyként megjelenő Halál és a fekete paripáról éneklő Anyós és Feleség.

A végkifejlet egyik oka pedig az Anya viselkedésében keresendő. Az asszony, aki a mai napig sem tudta elengedni a múltat, aki - később el is mondja - nem tudta megélni, kifejezésre juttatni akkor az érzéseit, melyek azóta is ott kavarognak benne, szinte szétfeszítik és másra sem tud gondolni.

Természetesen mindez megérthető, hiszen három évig élt csupán a férjével, majd a kisfiával, és senki sem hozhatja már őket vissza. A gyilkosaik bár börtönben ülnek, érezni minden szavában, hogy elégtételként élné meg, ha ők is inkább a föld alatt lennének. De eszébe jutott-e, hogy az övéit akkor sem kaphatná vissza? Hogy ez az évtizedek óta tartó gyűlölet és harag nem vezet sehova? A fia - nagyon kicsi volt még akkor - nem törődik vele, ő tovább tudott lépni, de az Anya megrekedt, szinte minden párbeszédében arra vár, hogy újra felemlegethesse a múltat és tovább hergelje magát. A szomszédasszonya pedig egy nagyon fontos dologra figyelmezteti:

SZOMSZÉDASSZONY
Ne állj útjába a fiad boldogságának. Ne is szólj neki. Öreg vagy. Én is. Neked is, nekem is egy a dolgunk: hallgatni.
ANYA
Nem mondok neki semmit.

A másik ok pedig a Menyasszony és a Leonardo közötti kapcsolat.

MENYASSZONY
Sok mindent megtapasztalhat egy férfi meg a lova! Nem nagy dolog kétségbeesésbe lökni egy lányt, egy ilyen sivatagban. De bennem van büszkeség. Ezért megyek férjhez. Ezért temetkezem majd el az urammal, most azt kell majd szeretnem legjobban a földön.
LEONARDO
A büszkeséggel semmire se mégysz. (Közeledik hozzá)
MENYASSZONY
(reszketve)
Ne közelíts.
LEONARDO
Rosszabb kárhozat nem sújthat bennünket, mint szótlanul égni ebben a tűzben. Mire mentem én a büszkeséggel? Küzdöttem, hogy ne akarjalak látni, éjszakát meg éjszakát töltöttem álmatlanul, miattad. Csak azt értem el, hogy még elevenebben égtem azon a tűzön. Azt hiszed, az idő gyógyít, a fal megvéd? Tévedsz, tévedsz. Ha valami a bensőnk közepébe fészkelte magát, semmi ki nem tépheti.
MENYASSZONY
(reszket)
Nem bírlak hallgatni. Nem bírom hallgatni a hangod. Mintha illatos, édes pálinkát innék, s álom kerülgetne rózsaszirommal töltött szalmazsákon. Húz a hangod; tudom, hogy örvénybe húz, mégis követem.

Ha ez a három szereplő - az Anya, a Menyasszony és Leonardo - képes lett volna szembenézni az érzéseivel, minden másképp történhetett volna. Mindenki életében történnek tragédiák, és olyankor nyugodtan bezárkózhatunk és megélhetjük a bennünk dúló fájdalmat, gyászt, haragot. Hogy ez kinél mennyi időt vesz igénybe, egyénenként változó, de nem szabad hagyni, hogy ott lapuljanak bennünk, főleg meg táplálni őket. Mert ha egyszer sikerül velük szembenézni, fokozatosan el tudjuk engedni és nem hurcoljuk tovább őket, és nem mérgezzük magunkat tovább.

Leonardo és a Menyasszony esetében is hasonló a helyzet. Leonardónál folyamatosan éreztem, hogy nem szereti igazán a feleségét, és amikor az esküvő napján a Cselédasszony róla és a gyerekükről kérdezi, úgy válaszol, mintha idegenek lennének. Sőt, a gyerek esetében hirtelen nem is érti, milyen gyerekről van szó? Ha ők ketten is már korábban tisztázták volna az érzéseiket, megelőzhették volna a tragédiát. Akkor is, ha a választásuk mások számára negatív következményekkel járt volna - a Feleségre és a Vőlegényre gondolok. ~~(Vagy akár ők is összejöhettek volna, és mindenki boldogan élt volna tovább.)~~

García Lorca pedig mindezt olyan egyszerűen és nem egyszer nyersen (lásd fentebb az Anya szavait, majd a Koldusasszony képében megjelenő Halált), mégis gyönyörűen tárja elénk:

HARMADIK FAVÁGÓ
Csönd!
ELSŐ FAVÁGÓ
Mi az? Hallottál valamit?
HARMADIK FAVÁGÓ
Csak a tücsköket, a békákat, a leskelődő éjszakát...

LEONARDO
Nincsen út már vissza.
(...)
Kövess hát. Viszlek magammal.

A darab elolvasása után másnap megnéztem végre La noviát, magyarul Az arát. A film elején és végén is feltüntették, hogy a színmű alapján készült, és a szereplők párbeszédeikben valóban többször is, szó szerint idézik. Nyilván tudtam, hogy bizonyos változtatásokra számíthatok, és összességében azt mondom, hogy tetszett a film, főleg a képi világa és Inma Cuesta alakítása miatt érte megnézni.

Nem ez az egyetlen filmváltozata, sőt, több opera is készült a dráma alapján, köztük Szokolay Sándoré.

Federico García Lorca: Bernarda Alba háza

Eredeti cím: Bodas de sangre

In: Hat színjáték

Fordította: Illyés Gyula

344 oldal (91 - 162. o.)

Európa Kiadó, 2006

A dráma megtalálható a MEK-ben is.

Képek: Bañeras en el cine, FilmAffinity, Pelicula del dia, Filmtv

A bejegyzés apropóját ez a tizenkét éves poszt adta, melynek témája a blogolás, az olvasmányválasztás és annak értékelése. Most újra elgondolkodtam ezeken, hiszen az elmúlt években sok minden változott, a leginkább én magam, de volt, ami megmaradt. Emlékszem, korábban írtam arról is egy másik bejegyzésben, hogy születnek a posztok, úgyhogy most ezt is beleveszem.

Miért írok könyves blogot? Mi változott az elmúlt években?

Ma már egyértelműen azt mondom, hogy magam miatt. Amikor annak idején - néhány napos agyalás után - elindítottam az akkori blogot és még később is, szükségét éreztem a külső validációnak, hogy legyen valaki, aki megdicsér, megveregeti a vállam, hogy tetszik neki, amit csinálok. Azóta rájöttem, hogy természetesen jólesik mindez (mert kinek nem?), de ha nincs visszajelzés, akkor is megyek tovább, gyűjtöm a verseket és a gondolatokat, amikből újabb bejegyzések születnek előbb-utóbb. Rájöttem, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondják, ha szeretsz valamit csinálni, akkor csináld, és ne azzal foglalkozz, mit szólnak hozzá mások.

Amikor öt éve - szintén párnapos agyalás és nyafogás után - töröltem a blogot, elvesztettem minden olvasóm. A blog tartalmát le tudtam tölteni, de a közönség eltűnt. Így jártam. Majd jönnek mások. Ha pedig valaki a régiek közül talál újra ide, neki is ugyanúgy örülök. Tehát emiatt sem sírom könnyesre a párnám - hogy Scarlett O'Harát idézzem.

Ráadásul az utóbbi időben mesteri szintre fejlesztettem az elengedést: rájöttem, hogy mindig volt valaki vagy valami, akit/amit el kellett engednem, és bár az elején nem mindig volt könnyű, ma már ez is egész jól megy. Ahogy a múlt héten hallottam a Tudatosság Podcastben: Vannak dolgok, amiknek lejár a mandátuma. Ilyenkor mindig eszembe jut Norah Jones dala, és hogy milyen igaz is:

Annak idején sem gondoltam arra, hogy meghatározok egy konkrét célcsoportot, akiknek szól a blog, mert számomra nincs értelme. Feleslegesnek tartom azon agyalni, hogy x és y kor közötti, ilyen nemű, olyan iskolázottságú, amolyan társadalmi helyzetű és z helyen élő emberek a célcsoportom. Most olvastam újra a dalai láma könyvét (Túl a valláson), amelyben leírja, hogy akárkivel találkozik (legyen az egy ország vezetője vagy egy koldus), ugyanúgy bánik vele: emberként. Nos, én is ilyen vagyok online és offline egyaránt, tehát, ha most itt vagy, nagyon örülök és köszönöm. 😊

Ha mégis meg kellene határozni, milyen is az ideális célcsoportom, azt mondom, olyan olvasni szerető emberek, akik nemcsak olvasni szeretnek, hanem gondolkodni is. Azon, amit éppen olvasnak vagy olvastak. Akik szeretnek kérdéseket feltenni. Akiket sok minden érdekel, nyitottak és nem ijednek meg egy-egy mélyebb, elgondolkodtatóbb tartalomtól sem. Sőt, kifejezetten ezt keresik.

Továbbra is zavarnak a könyvekben felbukkanó nyomdahibák, elgépelések és helyesírási hibák, azonban az utóbbi időben már nem minden bejegyzésemben említem meg őket. Azt viszont kijelenthetem, ha valami szarvashibára bukkanok, arról nem fogok megfeledkezni a jövőben sem. 😁😉

Hogyan választok olvasmányt?

Hallgatok az intuíciómra, mert tudom, hogy segít. Van, hogy valahol felbukkan egy idézet, és olyankor érzem, hogy utána kell néznem, ha csak a szerzője van megadva, és tudom, hogy dolgom van vele. Ilyenkor megjegyzem magamnak, és előbb-utóbb tényleg el is olvasom. Emiatt van/volt sok újraolvasásom az elmúlt hónapokban.

Vagy épp a hangulatomnak megfelelően keresek valamit. Nem titok, hogy intellektuális sznob vagyok, de nálam is van olyan pillanat, amikor valami könnyedebbre van szükségem. Ezért olvasom most újra a Micimackót.

Hogyan születnek a bejegyzések?

Már nem minden olvasmányomhoz szoktam jegyzetelni, de ha eszembe jut egy gondolat, azt felírom. Sőt, olvasás vagy az aktuális olvasmány közti szünetekben már elkezdek szintetizálni, azaz az olvasottakat és a máshonnan szerzett információkat összekapcsolni. ~~Helló, Ni.~~

Van, hogy amikor leülök ide, még csak nagyjából van meg, miről fogok írni és közben újabb és újabb ötletek jutnak eszembe. Ha olyan, rákeresek és végiggondolom, hogyan tudom beépíteni a bejegyzésbe.

Egy biztos: már elmúlt az az időszak, amikor az utolsó sor elolvasása után leültem és elkezdtem gépelni. Nagyon régen volt ilyen, ma már legalább egyet alszok rá, de van, hogy többet is, mielőtt elkezdek valamiről írni.

Pl. az El Greco festményei gépelésekor találtam sok olyan újdonságot, amikre írás közben bukkantam és néztem utána. Így tovább tartott a megírása, de egyáltalán nem bánom. Előtte kinyomtattam és lefordítottam a spanyol Wikipedián talált szócikket a festményről.

Ez a bejegyzés pedig már kb. két hete megvolt piszkozatban, néhány gondolatot már beleírtam, később pedig hozzátettem, míg végül elkezdtem végleges formába önteni.

Sosem titkoltam, hogy nincs bölcsész végzettségem, ezért elkezdtem az íráshoz is kapcsolódó kurzusokat keresni a LinkedIn Learningen, és nagyon sokat tanultam. Az egyik legfontosabbat, hogy az írás művészet és nem tudomány (Shani Raja). És jó látni, hogy nem tesznek különbséget a menő újságíró és a ~~mezei~~ blogger között (sőt, egyáltalán nem nézik le a bloggereket), mindkettő talál olyasmit, amit hasznosíthat a munkája során.

Régen is többször átnéztem, átírtam és töröltem a bejegyzésekből, mielőtt közzétettem őket. Akkor is utánanéztem mindennek, amit beleírtam, mostanában pedig még alaposabb lettem. Igen, perfekcionista is vagyok, de érzem, mikor kell elengednem a bejegyzést, mikor van kész. Persze, van, hogy utána eszembe jut valami, ami kimaradt, azt esetleg utólag pótolom, de nem mindig.

Mielőtt véglegesítem, van, hogy a Google-fordítóval felolvastatom, de olyankor úgy érzem magam, mint Marianne Dashwood, amikor Edward Ferrars felolvasását hallgatja, úgyhogy inkább ezt is magam intézem.

Száműztem minden cukiságot meg jófejkedést, bár utóbbi korábban sem volt jellemző.

Kétszer-háromszor én is írtam beszerzős-örömködős bejegyzéseket, aztán szépen abbahagytam. Megszólalt az empátiám, és eszembe jutott, hogy igen, ebben a hónapban vettem egy rakás könyvet, de van, aki bármilyen okból egyet sem vett, és ha erre jár, nem biztos, hogy jól érzi magát, ha emlékeztetik a helyzetére. Különben sem vagyok már óvodás, így csak magamban, esetleg a környezetemben vagy e-mailben örömködtem valakivel egy-egy beszerzésem kapcsán.

Mára pedig megszelídítettem a könyvhörcsögöt, és sokkal tudatosabban vásárolok.

Nem követek semmilyen blogtrendet, nem érdekel, mi most a menő, mint régen, hogy akkor majd az én blogomra is többen kattintanak, ha arról a könyvről írok. Nem vagyok tucatblogger, önállóan választok olvasmányt, ahogy fentebb is írtam. Sőt, kifejezetten szeretem a nem felkapott olvasmányokat. És ha valami nem tetszik, azt is megírom. Ezt is mindig kulturált formában tettem, ezek után is így lesz.

Féléves értékelő bejegyzést sem írtam, mert már korábban is többször említettem, hogy jó ideje már befelé és nem kifelé figyelek, úgyhogy az első hat hónapot olvasás szempontjából is csak röviden és magamnak értékeltem.

Imádok töltelékbejegyzéseket írni, viszont itt is megválogatom, hogy miről. Ha nincs mondanivalóm, nem koptatom feleslegesen a billentyűzetet.

Lassan egy éve, hogy újra aktívan blogolok és azóta kb. 130 bejegyzés született, melyben minden benne van. Hogy ez kinek sok, kinek kevés, rábízom eldönteni, mindenesetre én örülök neki, hogy itt tartok.

(…) de az biztos, hogy ami valóban a saját munkám, a saját alkotóerőm eredménye, olyan természetes örömet ad, amely a velünk született, elveszíthetetlen boldogságérzéshez igen közel áll – függetlenül attól, hogy más emberek hogyan vélekednek az eredményeinkről.
Frances Mayes: Édes élet Itáliában

Képek: Unsplash - Christine Hume és Pinterest.

A vezércsellel én is 2020 őszén találkoztam, amikor az interneten mindenhol beszámoltak a Netflix sorozatáról, és a spanyol oldalakon különös kiemelt szerepet kapott, mivel a főszereplőt játszó Anya Taylor-Joy spanyol és argentin gyökerekkel is büszkélkedhet.

Elárulom, hogy nem tudok sakkozni, és a sorozatot sem láttam, sőt, sokáig a regény sem különösebben érdekelt. Nemrég azonban kíváncsi lettem rá, mivel megtudtam, hogy Beth-szel van valami közös bennünk, és kíváncsi lettem rá, ő hogy használja, ezért végre elkezdtem olvasni A vezércselt.

Az 1950-es években a Kentucky-beli, nyolcéves Beth Harmon autóbalesetben veszíti el édesanyját, és mivel az édesapja is egy évvel korábban meghalt, a kislány a Methuen Otthonba kerül. Az árvaház keresztény szellemben neveli a gyerekeket, akik mindennap, a vitaminok mellé, két nyugtatót is kapnak, hogy ellensúlyozzák a természetüket.

Beth az árvaházban a nála négy évvel idősebb fekete lánnyal, Jolene-nel kerül közelebbi kapcsolatba, de túlzás lenne kijelenteni, hogy barátnők lesznek.

A kislány egyedül a pirulákat osztó Mr. Fergussent kedveli meg, és egy nap, amikor az alagsorba megy, hogy leporolja a táblatörlőket, megpillantja a gondnokot, Mr. Sheibelt, aki egy sakktábla előtt ül és egyedül játszik. Beth rögtön kíváncsi lesz a játékra, amelyet lányok nem játszanak, és idővel a gondnok is elfogadja a jelenlétét és tanítani kezdi.

A nyugtatóit elteszi estére, hogy könnyebben el tudjon aludni, de elalvás előtt fejben lejátssza a partikat, sőt, előre látja, mit fog a gondnok lépni az ő lépése után. Ez volt számomra az a pillanat, amikor felcsillant a szemem: Helló, Ni! Igen, a közös bennem és Beth-ben: az introvertált intuíció, melynek köszönhetően sok kicsi pontból összerakjuk a nagy képet és meglátjuk a részletek között az összefüggéseket, melyekből következtetni tudunk, mi fog történni. (Így sikerült nemrég összekapcsolnom a Kisasszonyokat az eleganciával, a focival és a Kés/Alatt-tal.) Amikor ennél a résznél tartottam, teljesen élesen bevillant egy kép, milyet is szeretnék a bejegyzésbe. Bár nem találtam meg, de hasonlóakra bukkantam a neten. (Erről szól az Eredet c. film is.)

És itt kezdett számomra igazán izgalmassá válni a regény.

Kiderül, hogy Beth tehetséges, és hamarosan a helyi középiskolában játszik szimultán az ottani tehetségekkel, akiket könnyedén megver.

Az lepte meg, hogy mennyire rosszul játszanak. De mindegyikük. Élete legelső játszmájánál is többet értett a játékból, mint ők most. Mindenütt visszamaradt gyalogjaik voltak, és mindig lehetőséget hagytak a villára. Néhányuk mattolási próbálkozása egészen kezdetleges volt. Ezeket a kislány úgy hessegette el, akár a legyeket. Szaporán lépkedett egyik táblától a másikig, a gyomra nyugodt volt, a keze nem remegett. Mindegyik táblánál csupán egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy értelmezze az állást, és meglássa, milyen lépés szükséges. Charles Levy állítólag a legjobb volt köztük - Beth egy tucat lépésben menthetetlenül bekerítette a bábuit, majd további hat lépésben egy huszár-bástya kombinációval a hátsó sorban adott neki mattot.

Beth számára a sakk és a pirulák jelentik a menedéket az árvaházban. Sakkozik - ha nem játszhat az alagsorban a táblán, akkor fejben. Tizenhárom éves korában pedig ismét fordulóponthoz érkezik az élete: örökbe fogadja a Wheatley házaspár. Beth elhagyja az árvaházat, életében először saját szobát kap, új iskolába jár, de továbbra is a sakk marad számára a legfontosabb.

Rövidesen Mrs. Wheatley is felismeri a kislányban rejlő lehetőséget, mivel egy-egy sakkversenyen komolyabb pénzösszeget kap a nyertes, és támogatni kezdi a lányát.

Beth ismét a pirulákhoz nyúl, és felfedez egy újabb menekülési lehetőséget is a valóság elől: az alkoholt. Csakhogy ahhoz, hogy koncentrálni tudjon és a legjobb formáját hozza a férfiak uralta versenyeken, szembe kell néznie a függőségeivel.

Annak ellenére, hogy nem tudok sakkozni (bár úgy egyértelműen izgalmasabb lett volna), nagyon szerettem olvasni a regényt. Megértettem Beth motivációit, mit miért csinált, és többször is együtt éreztem vele, amikor a környezete egyszerűen nem vett róla tudomást, mert nem tudtak kapcsolódni hozzá. Ő a sakkról szeretett volna beszélgetni, az osztálytársai pedig felszínes dolgokról. Walter Tevis hitelesen mutatja be, milyen is az, amikor valaki nem a számára megfelelő környezetben van nap, mint nap, de nem hagyja, hogy ez eltérítse a céljától.

Nagyon tetszett a szereplők jellemábrázolása, mert köztük, ahogy a való életben is, vannak felszínes emberek, vannak, akik mindig bizonyos érdekeket tartanak szem előtt (mint Mrs. Deardorff, az árvaház igazgatója), és vannak, akikről kiderül, nem egészen olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Külön pozitívum volt, amikor Beth felismerésekre jut a korábbi önmagával szemben. Mert a legtöbben folyamatosan csak kifelé tekingetnek, kifelé mutogatnak, azonban ha van bátorságunk befelé figyelni, sok mindenre választ kapunk, akkor is, ha mindez eleinte fájdalommal jár.

Mindennap kíváncsian vártam, mi történik Beth-szel, mi lesz a következő lépése. Nagyon inspiráló a személyisége, mert már gyerekként megmutatta, ha valamit a fejünkbe veszünk és teszünk is érte, akkor el is érjük - függetlenül attól, honnan jöttünk és van-e, aki támogat az utunkon vagy egyedül kell végigmennünk rajta. Mindannyiunk előtt ott a lehetőség, hogy valóra váltsuk a - mások szerint túlságosan - nagy, vagy merész álmainkat is. A kérdés csak az, ha megtettük feléjük az első lépést, kitartunk-e a játszma végéig vagy az első vesztes parti után feladjuk?

- Nekem fogalmam sincs a sakkról, kedves, de ön igazán felvillanyoz.

A sorozatot még nem láttam, de valamikor meg fogom nézni és kiegészítem a bejegyzést. Te láttad? Melyik tetszett jobban: a könyv vagy a sorozat, esetleg mindkettő?