Henry Gidel Coco Chanelről írt könyvét Rost Andrea ajánlotta egy tévéműsorban, ezért később be is szereztem és el is olvastam. Csakhogy akkoriban még nem tudtam, hogy nagyon fontos dolgot a 20. század egyik legnagyobb divatdiktátoráról, amely miatt most újra elővettem a monográfiát. Erről majd egy külön bejegyzésben írok.
Sokan ismerjük a két egybefonódó C betűt, a híres logót, mely egyet jelent a luxussal és az eleganciával. De milyen volt valójában Gabrielle Chanel, a nő, aki mindezt létrehozta?
Henry Gidelt dicséri, hogy bár talán néhány olvasó értetlenül áll majd az első oldalak előtt, melyben egészen Gabrielle dédnagyapjáig megy vissza a szerző, hogy megismerjük a család gyökereit.
A Chanel család férfitagjai sajátosan élték az életüket, így ez alól nem volt kivétel Albert, Gabrielle apja sem, aki apjához hasonlóan vándorkereskedő lett.
Egyik útja során ismerte meg későbbi gyermekei anyját, azonban a férfi nem akarta elkötelezni magát, csak szórakozásra vágyott, ami egy nő és gyerekek mellett már nem megy úgy, mint egyedül. Családi nyomásra a házasság megköttetett, mivel a két nagyobbik lány, Julia (1882-ben) és Gabrielle (1883-ban) is megszületett ekkorra.
Néhány hónappal később, Chanel nagypapa is ismét apa lett, ekkor született Gabrielle nagynénje és elválaszthatatlan barátnője, Adrienne.
Albert Chanelt a házasság sem változtatta meg, hol egyedül, hol családjával járta a vidéket, a felesége pedig sokat betegeskedett, és 1895-ben elhunyt. Az apa nem tudott mit kezdeni három lányával és két fiával, a rokonok sem tudták vállalni a gyerekeket, így a lányok nem sokkal anyjuk halála után az aubazine-i árvaházba kerültek apácák közé, míg a fiúkat családoknak adták ki.
Gabrielle már kislányként is sajátos szokásokat alakított ki, amiket az árvaházban is folytatott. Azapácák a vallás mellett az életre is nevelték a lányokat, akiket varrni és főzni is tanítottak. A sors iróniája, hogy testvérei közül épp Gabrielle volt az, aki meglehetősen ügyetlenül varrt.
Azonban az árva lányokat a jövőre is fel kell készíteni: megtanítják őket főzni, és főként varrni... Ez utóbbiban eleinte Julia és Antoinette boldogul jobban. Gabrielle ímmel-ámmal dolgozik, kiváltva az apácák felháborodását:
- Csúnya az öltésed, kicsim! Csináld újra!
- És ez? Szerinted ez szegés?
Ráadásul a kislány ügyetlen: megszúrja az ujját, elejti a tűt, és több időt tölt a keresésével az asztal alatt, mint a varrással... A sors iróniája!
Később, az egyik nagynénjüknél ismeri meg a divatot, hogy a varrás több is lehet, mint amit az apácák megtanítottak, és valószínűleg ez gyakorolja rá a legnagyobb hatást. Ekkor már vele van Adrienne is, aki évekig hű társa marad.
Adrienne és Gabrielle Deauville-ben 1913-ban, Coco üzlete előtt
Azonban a lányok nem maradhatnak örökké az árvaházban, így akiknek nem férjet, azoknak munkát találnak az apácák, és így kezd Gabrielle és Adrienne eladóként dolgozni, azonban Gabrielle már ekkor is a saját feje után megy, és titokban az elegáns vevőknek varrnak.
Gabrielle Chanel 1910-ben
Gabrielle kalandvágyó és énekesnői karrierről álmodik, terveibe Adrienne-t is bevonja. Így a két lány szerencsét próbál. Előbb Moulins-ben, majd Vichyben, ahol Gabrielle megismerkedik Étienne Balsannal, aki egy új világba vezeti be. Ekkoriban ragad rá gyűlölt beceneve a Coco, melyet az egyik dalnak köszönhet, mellyel sikert aratott.
Gabrielle élete fordulópontot vesz, és kezd el előbb kalapokat készíteni, majd üzletet nyit, ahol később, a saját tervezésű ruhái is helyet kapnak, majd megszületik a híres parfüm, a No. 5, a kis fekete ruha és a Chanel-kosztüm is.
Sokak számára Gabrielle Chanel élete tündérmesének tűnhet, a szegény, félárva kislány, aki híres divattervező és mecénás lett, meggazdagodott és az egész világ megismerte a nevét.
Azonban Gabrielle élete számos megpróbáltatást tartogatott, mind a magán-, mind a szakmai életében.
Henry Gidel alaposan utánajárt Chanel életének, és ellentétben C. W. Gortnerrel, nem romantizálta azt. Utóbbi Gabrielle-nek jobban tetszene, ő, ugyanis szeretett volna bizonyos eseményeket másként látni az életében, mint ahogy történtek.
Érdekesség, hogy több film is készült Coco Chanel életéről, és nyáron újra megnéztem az Audrey Tautou főszereplésével készültet, melyben számos változtatást felfedeztem, míg a könyvet olvastam, és azzal a filmben kb. egyidőben készült egy másik Gabrielle-ről és Sztravinszkijről, holott kiderül, hogy nem volt viszonyuk. Sztravinszkij bár beleszeretett Cocóba, a nő visszautasította, ám a zeneszerző - a családjával együtt - évekig élt Gabrielle házában, aki anyagilag támogatta.
Gidel monográfiája egyben a kort és a Gabrielle-hez közelállók személyeket is remekül bemutatja (találkozunk többek között Jean Cocteau-val, Winston Churchill-lel, Misia Sert-tel vagy épp Szergej Gyagilevvel is) ez alól a címszereplő sem kivétel, ahogy említettem. Nagyon örülök, hogy nem ítélkezik felette, többször is éreztem, hogy empátiával ír róla, bár tény, hogy Gabrielle személyisége rendkívül komplex volt, és sokszor gonoszkodott, mellette szerencsére a számos pozitív tulajdonsága is helyet kapott a lapokon.
Gabrielle Chanel nagy újrakezdő volt. Az élet sokszor alaposan próbára tette, ő azonban előbb-utóbb újra felállt és mindig a saját útját járta. Ebben rejlett a sikere titka. Egyben tökéletes példája, hogy nem számít, honnan jövünk, ha kitartóak vagyunk, teszünk az álmainkért, el is érjük őket (és nem kell foglalkoznunk a károgókkal).
Henry Gidel monográfiájában képes közel hozni hozzánk a múlt század legnagyobb és leghumánusabb divattervezőjét, így, aki eddig idegenkedett az életrajzoktól, úgy gondolta: azok túl szárazok, érdemes megismerkednie Mademoiselle Chanel életével.
A végtelenül érzékeny, intuitív Cocteau hagyta ránk az egyik legpontosabb portrét Cocóról, akit nagyon jól ismert: "... a dühkitörései, gonoszkodásai, mesés ékszerei, az alkotásai, szeszélyei, szélsőségei, a kedvessége, a humora és a nagylelkűsége tették egyedülálló, megkapó, vonzó, visszataszító, szélsőséges... egyéniséggé, vagyis igazán emberivé."
Elárulom, Gabrielle is ugyanolyan végtelenül érzékeny és intuitív volt, mint a barátja.
Kb. a könyv közepén néhány fotót is találunk nem csak Gabrielle-ről, azonban már ezeket elnézve is megállapítottam, ill. az interneten is keresgéltem, hogy minden fényképen látszik, micsoda tartása volt.
Tari Annamária könyve 2010-ben jelent meg, azonban számos gondolata, megállapítása ma is helytálló és elgondolkodtató, ezért is vettem meg, miután az abc-ben belelapoztam. Mellesleg én is ehhez a generációhoz tartozom, így a fejezetek címei láttán rögtön nem is egyhez tudtam kapcsolódni.
Több meghatározása is létezik, kik tartoznak ehhez a generációhoz, a szerző kettőt említ: akik 1976 és 1995 között születtek, ill. az 1982 után születettek. Bármelyiket is fogadjuk el, ez a generáció már új kihívásokkal szembesült, hiszen az informatika és az idegen nyelvek tanulása teljesen természetes volt számunkra. Több lehetőségünk is van, mint a korábbi generációknak, ám mindez az életünk minden területére hatással van.
Tari Annamária négy nagy témakörben (a különböző generációk ma, zűrök és zavarok, a munka világának és a párkapcsolatok változásai) ismerteti a megváltozott világot és annak hatásait, mely elsősorban a fogyasztói társadalom térnyerésének következménye.
Minden fejezet és a hozzátartozó alfejezetek elején egy-egy képzeletbeli beszélgetést, vagy önmonológot olvashatunk, melyek azonnal kontextusba helyezik az olvasót.
Először egy nagyon jó áttekintést kapunk az 1950-es évektől napjainkig, melyben megismerjük, milyen volt az élet akkor és most, hogyan éltek és dolgoztak, milyen lehetőségeik voltak az előző generációknak, milyen út vezetett a mostig, mely alatt 2010-et értem, amikor a könyv megjelent.
Minden új generáció másként gondolkodik, mást szeretne, ami általában konfliktushoz vezet az előző generáció tagjaival való kapcsolatában, legyen szó a családról, vagy később a munkahelyi kapcsolatokról. A déd- és nagyszülők nem értik a virtuális tortákat és köszöntéseket és hogy miért lógnak a fiatalok állandóan valamilyen kütyün, ahol bárkivel bármikor kapcsolatot tarthatnak.
Sokat változtak az értékek is. Míg korábban egy bizonyos szintű alapműveltség elvárható volt mindenkitől, ma már a klasszikusokat jelentősen kiszorította a bulvár, vagy inkább ugyanolyan fontos lett, hogy mi történt egyik vagy másik ismert emberrel, kik szerepelnek az egyes valóságshow-kban. Intellektuális sznobként ezt sosem értettem, mert bár annak idején én is néztem szappanoperákat meg néhány valóságshow-t, rájöttem, jobban járok, ha valami hasznosabbra fordítom az időm és a figyelmem. Vágó István is írt erről a változásról a Legyen Ön is kvízmester!-ben, ugyanis a celebek is a közélet részeivé váltak.
Ezek a tartalmak (pl. egy valóságshow megnézése) pedig nem igényelnek akkora odafigyelést, mint annak idején pl. a Legyen Ön is milliomos!.
Az internet elterjedésével pedig az én generációm is már szívesebben keres rá a neten valamire, mint a könyvespolchoz forduljon. Még emlékszem arra, hogy általános iskolásként a könyvtárba mentem egy-egy lexikon miatt, és hetedikes voltam, amikor karácsonyra saját lexikont kértem, mivel nem olvasó családba születtem, nálunk a polcokon porfogók, sosem használt ét- és pohárkészletek, ill. csecsebecsék voltak.
Minden rendben is lenne, ha az internetes források mindegyike megbízható lenne. Sajnos a Wikipedián is vannak hibák. Most már látom, hogy ellenőrzik az adatlapokat, azonban akadnak érdekességek. Pl. Theo Hernández a magyar adatlapján 185 cm magas, míg más nyelvűeken 184. Mivel jelenleg a Milan játékosa, a klub honlapja szerint is 184 cm magas.
Már nemcsak rákereshetünk bármilyen információra az interneten, hanem mi magunk is bármit megoszthatunk, és ezt nagyon sokan gondolkodás nélkül meg is teszik. Gondoljunk csak a nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekre, indulatokra egy-egy hozzászólásban vagy akár egy blogbejegyzésben. Ezt a viselkedést nevezi Tari Annamária érzelmi inkontinenciának, amikor valaki akkor és ott billentyűzetet ragad és ontja, ami éppen jön belőle.
Manapság sokan panaszkodnak a belső üresség érzésére, amely nagyon zavaró lehet, különösen azért, mert gyakran a fásultság élményével fűszereződik. Ez a lelkiállapot nem meglepő a fogyasztói társadalomban. Az élet gyorsasága és az érzelmi élmények átélésének részleges vagy teljes hiánya is okozhatja. Az internet tulajdonságai ezt a lelki működést támogatják azzal, hogy lehetővé teszik az állandó inkontinenciát. Mindez veszélyes is lehet.
(...)
Az önismeret a kulcsa mindennek, a jó önbizalommal együtt. Ez viszont csak akkor alakulhat ki, ha valaki nem menekül állandóan a nehézségek és a konfliktusok elől, hanem hajlandó szembenézni velük. Az inkontinens módon kezelt szituációk végeredményére nem lehet építeni, inkább csak emlegetni lehet vagy hivatkozni rá. De a figyelmes szemlélő akkor is észreveheti, hogy a mondatok nem "sajátok" és a látható érzelem nem valóban átélt, csak mutatott.
Ennek a szabadságnak a másik hátulütője az indulatok és/vagy az ellenőrizetlen tartalmak mellett a helyesírási és nyelvtani hibák sokasága.
Természetesen akadnak igényes tartalmak ezek között is, csak sokszor elvesznek a népszerűbb, ám silányok özönében.
Szeretném leszögezni, hogy én is 2010-ben indítottam az első blogom, és a kezdetek óta alapvető volt számomra, hogy kulturáltan fogalmazom meg a véleményem, és jó ideje még inkább odafigyelek, hogy mit és hogyan osztok meg itt is. Sosem volt célom mások földbe döngölése, és nem írok le olyasmit, amit offline nem vállalnék. Ezért szoktam bizonyos bejegyzéseim elküldeni az érintett kiadónak. Ők van, hogy pozitívan reagálnak, van, hogy egyszerűen csak megköszönik és van, hogy nem reagálnak. Ezt a bejegyzésem pedig Tari Annamáriának küldöm el, és elárulom, hogy napokig készült.
Nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy komoly ember nem ír blogot, mert néhány fröcsögő azonnal lehúzhatja a munkáját. Ez valóban benne van a pakliban, azonban, ha valaki úgy érzi, hogy néhány lelkileg sérült ember véleménye ilyen hatással van rá, akkor az ő önbecsülésével, önértékelésével is gondok vannak.
Amióta blogolok (a szünetet leszámítva kb. tíz éve írogatok), egyetlenegyszer sem érkezett negatív hozzászólás egyik bejegyzésemhez sem. A blogom linkje kint van a LinkedIn-profilomon, a bejegyzéseim is megosztom ott, ill. amikor korábban néhány kiadóval is kapcsolatban voltam, nem csak a nevem, az egyéb elérhetőségeim is tudták.
Ezenkívül csak a Pinterestet használom még.
Annak idején (a 2010-es évek majdnem első felében) több blogerrel, ill. Moly-taggal is találkoztam személyesen, és ugyanazt kapták, amit online. Ők Andiamo néven ismertek meg a neten (ezt az olaszos csoporttársaimtól kaptam, mivel az andare ige T/1. személyű alakja jelen időben így hangzik), majd néhány év múlva már rendesen az Andreát használom itt is, és utoljára a Molyon sem találtam ki magamnak valami más nevet, tehát nem élek kettős életet, mint sokan, akik online kiadják magukból azt, amit offline nem mernének.
Bár a szerző említi, hogy az internet lehetővé teszi, hogy olyan emberek is találkozzanak, akik élőben talán sosem futnának össze, és ennek van jó oldala is. Amióta beleástam magam a különböző személyiségtípusokba, rengeteget segített, hogy más, hozzám hasonlóan 👽 embereket is felfedeztem, akkor is, ha csak a YouTube-on látom őket, vagy egy-egy más oldalon (pl. a Reddit) olvasom a hozzászólásaikat, és látom, hogy nem vagyok egyedül bizonyos tulajdonságaimmal. Vagy, ha arra gondolok, hogy éppen az internetnek köszönhetően mennyit tanultam (pl. a LinkedIn Learningen vagy aYouTube-on) és gyógyultam a különböző ingyenes online summitoknak és konferenciáknak, masterclassoknak, YouTube-videóknak, honlapoknak, pineknek köszönhetően.
Nyilván, ezek nem helyettesítik a személyes találkozásokat, azonban jó, hogy legalább így találkozhatom hozzám hasonlóakkal és tanulhatok tőlük.
A következőkben szóba kerül a metroszexualitás, a vámpírok térnyerése a popkultúrában, a kapunyitási pánik, a különböző étkezési zavarok (elhízás, anorexia, bulímia, ortorexia, exorexia) és a függőségek (drog és alkohol). A fejezetben tehát nem csak nőkről van szó.
Emlékszem, amikor 2009 tavaszán menő lett a Twilight, mert az akkori szobatársam és a kollégiumi barátnői teljesen odavoltak a könyvért. Engem sosem vonzottak a vámpíros dolgok (apropó, már ott volt az Interjú a vámpírral 1994-ből és Anne Rice regénye 1976-ban jelent meg), és emlékszem, egyik este olvastunk, a szobatársam a Twilightot, én meg Umberto Ecótól A rózsa nevét. Emiatt nem volt köztünk konfliktus, őt az érdekelte, engem meg ez.
Bármennyire hihetetlen, a szépség és a pozitív kisugárzás nem a kilóktól függ, hanem attól a belső harmóniától, ami a nőiség érzését és az önelfogadást jelenti. A "topmodell" ideálképének nyomasztó elvárásától ennek az érzésnek az erősítésével lehet megszabadulni. Természetesen nem elég, ha ilyen mondatokat mormolunk magunknak minden meggyőződés nélkül, hiszen ettől még az érzéseink nem változnak meg. Érdemes viszont figyelni azokra a külső visszajelzésekre, amelyeket esetleg nem szoktunk meghallani. Sok tanulsággal jár például, ha valaki képes azon elgondolkodni, miért különbözik a saját magáról alkotott képe és érzése attól, ahogy mások látják őt.
Érdekes, hogy gyakorló pszichológusként nem merült fel az a lehetőség a szerzőben, hogy ezek a nők azért látják rondának magukat, mert gyerekként senki sem mondta nekik, hogy szépek. Sok olyan család van, ahol nem téma a nőiesség, a nőnemű családtagok nem törődnek a külsejükkel (nem órákon át történő piperézésre gondolok), felkapnak valamit és kész, ellenben kritizálják azokat a nőnek, akik adnak magukra. A "Láttad, hogy nézett már ki Fulanita abban a fehér blúzban? Hogy rázza a rongyot!" megjegyzéseket hallva, egy kislányban nem pozitív érzések keletkeznek, ha ő is szeretne Fulanitához hasonlóan öltözködni. És ott van még az is, hogy az ilyen kislányoknak más szerep jutott a családban: ők voltak a jó tanuló, okos kislányok, vagy az ügyesek (pl. testnevelésórán vagy zenélni tanultak), vagy a mindig kedvesek, akikből felnőttként people pleaserök lettek, akik mindenkinek a kedvében járnak, csak önmagukról feledkeznek meg. És ha mondjuk tizenévesen vagy később valaki (pláne egy ellenkező nemű) megjegyezte, hogy: Milyen szép vagy!, nem tudtak, mit kezdeni vele, hiszen otthon senki sem mondott nekik ilyet. Vagy az is lehet, hogy kritizálták a külseje miatt, akár gyerekként, akár amikor tizenéves lett.
Ezután olvashatunk azokról a kihívásokról, melyek a munkahelyeket érintik, a különböző generációk munkához való hozzáállásáról, a munkahelyi terrorról, a munkaalkoholizmusról, az állandó készenlétről és az egzisztenciális szorongásról, hiszen ma már nagyon ritka, ha valaki egész életében ugyanazon a munkahelyen marad. Ill. számos munkahelyen nemcsak különböző generációk, hanem különböző országokból érkező emberek dolgoznak együtt, akár személyesen, akár online.
A fejezetben is szóba kerülő állandó hajtásról és teljesítménykényszerről jutott eszembe, amit Barabási Albert-László is ír A képlet c. könyvében, melyben a siker alaptényezőit elemzi, hogy a nyolcórás munkaidő alatt senki sem végez nyolcórányi produktív munkát, és ez így van. Mindannyian járunk a mosdóba, ebédelünk (itt a nappali műszakban dolgozókra gondolok, ám a többiek is valószínűleg megéheznek) és kaszinózunk, ahogy a munkahelyi csevejt nevezem, ill. ott vannak a dohányzók, akikkel én is kijártam, mert szükségem volt egy kis friss levegőre. Ma már egyre többen kezdenek rájönni, hogy nem keményebben (harder), hanem okosabban (smarter) kell megtanulni dolgozni.
A korosztályom érintő munkanélküliségről a szerző azt írja, hogy visszatérő az önértékelési kétely, így van, aki elfogadja az előnytelen kompromisszumot, és van, aki kivár. Nekem pedig az jutott eszembe: és van, aki kiszáll. Vajon hány kortársam van már a temetőben, mert nem tudta elviselni a folyamatos elutasítást, és éppen az a sokadik volt az utolsó csepp a pohárban? Erről vajon vannak statisztikák? A másik pedig az a számítás, melyről a Agyszervizben olvastam. Az amerikai Citibank csoport 2020-ban kiszámolta, hogy az USA 16 billió dollárt veszített azzal, hogy a munkaerőpiacon különböző (faji, életkori, szexuális orientáció, stb.) megkülönböztetéseket alkalmaz. Akkor is feltettem a kérdést: nálunk mekkora lehet ez az összeg? Bizonyára itt sem csak néhány forintról van szó. Ráadásul a diverzitás csak jó hatással van minden csoportra.
Végül a párkapcsolatok témája zárja a sort, melyből kiderül, ki és miért olyan párt választ, hogyan változott az intimitás, mi okozza az agressziót, az el nem köteleződést és a gátlásokat ezen a területen.
(...) egy gyerek a tudattalan, idealizált szülőképet nem tudja negatívvá változtatni azzal, hogy rájuk hárítja a felelősséget. A szülő(k) magatartását tehát rá vonatkozó minősítésként éli majd meg. Akinek korai érzelmi élményei arról szólnak, hogy például nem egyenletes szeretet vette körül, az nem azt fogja gondolni, hogy "anyám képtelen volt szeretni engem", hanem azt: "engem nem lehet szeretni". Ez azt is jelenti, hogy a gyerek énképe olyan érzéseket fog tartalmazni, amelyek szerint őt nem lehet szeretni, ő nem elég jó, nem elég hasznos, tehetséges, kitartó stb. Ez a fajta korai érzelmi hiánytünet tehát komoly önértékelési problémákhoz vezet, és egyben a narcisztikus érzelmek erősödését is okozza.
Tökéletes példa erre a Gladiátorból a nagyon nem egészséges személyiségű Commodus, akinek azt mondja az apja: Miattam váltál ilyenné (valószínűleg nem szó szerint idézem). Örülök, hogy a forgatókönyvírók beleírták ezt a mondatot, mert nagyon kevés az a szülő, aki ugyanígy képes beismerni, hogy a felnőtt gyereke az ő akkori bánásmódja miatt vált olyanná, ugyanis számos szülő ma is csak kritizálja a gyerekét.
Örülök, hogy az ismert pszichológus is kiemeli, milyen fontos szerepe van annak, hogy egy anya (gondozó) visszatükrözze a gyereke aktuális érzéseit és képes legyen megnyugtatni. Ha ez nem sikerül, valaki elfojtó lesz, ill. nem képes kontrollálni az érzéseit, és ők azok, akik azonnal ontják, ami éppen jön belőlük. Múlt héten tanultam meg, hogy egy érzés 90 másodperc alatt megy végig a testünkön, tehát, ha eddig sikerül kitartani, higgadtnak maradni, akkor kész, elmúlt.
A Tari Annamária által hiperérzékenyek egy évvel később (2011-ben), Elaine N. Aron magyarul is megjelent könyvében a szuperérzékenyek megnevezést kapták, és bennünk sokkal mélyebb nyomot hagynak a negatív élmények és tapasztalatok, mint az átlagosan érzékenyekben. Egyébként Commodus is szuperérzékeny 😉.
Az elmúlt évek és évtizedek gyökeres változást hoztak mindannyiunk életében, melyek minden területen éreztetik a hatásukat.A fogyasztó társadalom folyamatos nyomásával szemben pedig csakis megfelelő önismerettel felvértezve maradhatunk talpon, miközben másokról sem feledkezünk meg.
Tari Annamária ezeket a folyamatokat ismerteti és hívja fel a figyelmünket fontos összefüggésekre, melyeket jó, ha szem előtt tartunk.
Most pedig térjünk át arra, ami számomra problémás a könyvben. Teljes mértékben elismerem és tisztelem Tari Annamária munkásságát, aki a Nyitott Akadémián található ismertető szerintnehézfiúkkal kezdte a pályafutását, melyből sokat tanult. Ez biztosan így van, azonban nem ismerem a pszichológus előéletét, így azt valószínűsíthetem, hogy ő nem olyan körülmények között nevelkedett, mint a későbbi kliensei. És más kívülről látni, és más 24/7-ben benne élni. Ahogyan egy férfi nőgyógyász is rendkívül sokat tud a női testről, számos nőt vizsgált már meg, nem tudja, milyen nőnek lenni. Vagy egy sebész, aki nagyszerű a szakmájában, azonban ő egyszer sem volt még a kés alatt.
És hogy én is József Attilát idézzem: Érted haragszom, nem ellened. Ezt a bejegyzést is teljesen nyugodtan és tárgyilagosan írom.
Az az érzésem, hogy Tari Annamária is budapesti megközelítésből nézi a dolgokat, jó esetben nagyvárosiból. Ilyenkor jut mindig eszembe Maggie Carpenter levele az Oltári nőből (nem szó szerint idézem):
Tisztelt Szerkesztőség!
Üdvözletemet küldöm innen, Tahófalváról. Ön bizonyára úgy gondolja, a vidékiek műveltsége kizárólag a disznóhizlalásra és a traktorkarbantartásra korlátozódik, és nem az olvasásra (...).
A KSH 2022. május 1-i adatai szerintaz ország 3155 településéből 348 város (ebből 1 főváros, 25 megyei jogú város), 2807 község (ebből 127 nagyközség). Tehát, viszonylag sokan élnek Maggie Carpenterhez hasonlóan Tahófalvákon. Így ők bizonyára nem egy-egy bárban folytatják a napjukat a munkaidejük után whiskyt kortyolgatva, hanem a kocsmában, már, aki kocsmába járó típus.
✤✤✤
A szerző szerint a felnőttség ott kezdődik, hogy az ember felelősséget vállal, melybe az is beletartozik, hogy figyel arra, hogy legyen otthon mosópor, kávé és vécépapír és fizeti a számlákat. Ismét csak az van a szeme előtt, hogy mindenki a lakóhelyén jár egyetemre vagy főiskolára, reggel kényelmesen felkel és az említett dolgok mindig kéznél vannak, mert - általában - anyu megvette őket és a helyükre tette. Azonban, ahogy a KSH adataiból is kiderül, és biztos vagyok benne, hogy annak idején Tari Annamáriának is voltak mind a gyógypedagógia, mind a pszichológia szakon olyan évfolyamtársai, akik meglepő módon, nem budapestiek voltak, hanem az ország különböző pontjairól érkeztek és albérletben vagy kollégiumban éltek. Előbbiben is ott vannak az alapvető költségek (lakbér, rezsi, étel, tisztító- és tisztálkodószerek, utazás), és mivel én is kollégista voltam, az aktuális szobatársammal felváltva vettük a vécépapírt. Ráadásul többen a kollégiumban mostak, így nekik is be kellett szerezni hozzá a szükséges dolgokat. Ezeket pedig többen az ösztöndíjunkból, a szociális támogatásból, Diákhitelből, diákmunkából - akár egyikből, akár többől fedeztük. Egyébként pedig nem mindenki kávézik. 😊
Abban is biztos vagyok, hogy számos felsőoktatásban tanuló élete során legalább egyszer felkereste már a postát, hogy befizesse egyik-másik számlát, míg a szülei dolgoztak, és már gyerekként elküldték a boltba, hogy vegyen ezt vagy azt. Nem mindenki olyan elveszett. 😉 Pl. a kollégiumi díjat a Neptunon fizettem, és ehhez mindig be kellett mennem a bankba, hogy betegyem rá a pénzt (a Neptun-számlára, mivel csak így lehetett fizetni), mert ezt az összeget otthonról kaptam.
✤✤✤
A feminin férfitípus a kilencvenes évek elején kezdett láthatóvá válni. Divatba jöttek azok a fotók, amelyeken híres férfi színészek és sportolók félmeztelenül látszottak, ahogyan általában a modellektől megszoktuk.
Marlon Brando, aki 1924-ben született, ez a kép az '50-es években készülhetett
Már Szendi Gábor A nő élete c. könyvénél is írtam arról, hogy korábban is léteztek feminin típusú férfiak (akkor nem említettem, de Elvis Presley sem volt egy macsó típus és ma is hányan rajonganak érte), tehát ez sem a mai kor találmánya, egyszerűen ők kerültek jobban előtérbe. Szendi Gábor arról is írt, hogy a nők is maszkulinálódtak, ahogyan erre Tari Annamária is kitér. Ez egyértelmű, hiszen ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk, ezekre a tulajdonságokra van szükség. Abban a bejegyzéseben hoztam egy képet a feminin és a maszkulin energiákhoz kapcsolódó tulajdonságokról. Ezek az energiák mindannyiunkban ott vannak, csak meg kell tanulni helyesen használni őket. A szerző a feminin energiái segítségével találta ki, hogy könyvet ír az Y generációról, melynek kivitelezéséhez már a maszkulin energiáira volt szükség, hiszen ezek nélkül csupán egy ötlet maradt volna a fejében.
A könyvvel párhuzamosan olvastam Henry Gidel Coco Chanelről szóló monográfiáját, melyben a következőre bukkantam a Bolond évek c. fejezetben (ez az 1920-as éveket takarja, és a könyv már 2002-ben megjelent magyarul az Európa Kiadónál, nekem a 2015-ös kiadás van meg):
Milyen is ez a nőtípus? Rövid haj, lapos mell, tengerésznadrág, ötvencentis cigarettaszipka... Valójában nagyon hasonlít arra, akit Coco indított útjára. És ez a fajta elegancia, amelyet ő ajánl, nemcsak az egyik vagy a másik nemnek való, keveredik a két nem. Ezért aztán a La Garçonne ingyenes és páratlan reklámot jelent számára. A korabeli nő, ha megnézzük a divatlapokat, fizikai megjelenésében közelít a férfihoz, miközben a férfiideál nőiesedik. A férfi most már leborotválja a bajuszát, a férfierő divatjamúlt jelképét. A hős már nem a győztes hadvezér, hanem a csinos arcú férfi, akinek nem a férfiasság a lényegi tulajdonsága. Végül a homoszexualitása, ha ilyen hajlamai vannak, már nem annyira rejtett, mint a háború előtt. Éppen ellenkezőleg, az új sznobizmus divatos személyiséggé avatja a "másság képviselőit", Proustot, Gide-et vagy Cocteau-t. És bár az első diszkréten hallgat a hajlamairól, a másik kettő leplezetlenül bevallja a Corydon-ban és a Libre blanc-ban. Coco Chanel tehát mindenkit megelőzve megérezte az új idők szelét, és előre a korhoz igazította a stílusát. A Chanel-stílus lényege pedig éppen a nyilvánvaló nőiesség, nem kevésbé látványos nemnélküliséggel párosítva.
Az pedig, hogy ma már a férfiak is ugyanazokat a kozmetikumokat vehetik meg akár a drogériák, akár a luxusüzletek polcain, csupán annyit jelent, hogy az 1990-es években az egyik cég felfedezte a piaci rést, piacra dobott néhány, eddig csak a nők számára gyártott kozmetikumot a férfiaknak, akik között akadtak rá vevők, majd a többiek is elkezdték utánozni őket. Így működik a marketing.
Ha már itt van Patrick Bateman, ő az a típus, akiről a szerző a pénzügyi szférában dolgozó és csak valamilyen szerrel kikapcsolni képes Y-okról ír. Akiknek, ha van is párkapcsolata, attól tartanak, ha elvesztik az állásukat és ezzel azt a szintet (egyértelműen az anyagiakra fókuszálva), ahol most vannak, a párjuk nem fogja szeretni őket. Nos, elég nagy a baj, ha ez a helyzet, hogy valaki a státuszával és a vagyonnyilatkozatával azonosul, ezek nélkül értéktelennek érzi magát. És akkor is baj van, ha a társ nem veszi észre, hogy a párja agyonhajtja magát. Ezek szerint nem is ismerik igazán egymást??? Erről miért nem ír? Ill. arról, hogy ezek az emberek miért hajtanak ennyire? Ez is a gyerekkorból jön.
Ha pedig már a test üzen, felüti a fejét egy testi tünet, akkor jó ideje ott van valami a háttérben, amiről az illető nem volt hajlandó tudomást venni. Ajánlom Buda László Mit üzen a tested? c. könyvét. 😉
✤✤✤
A munkáról szóló nagy fejezet a Dolgozni csak pontosan, szépen címet kapta, amely nem Tari Annamária fejéből pattant ki, hanem egy József Attila-idézet. Ha már említette, hogy az egyik valóságshow szereplői a Marseillaise-t dúdolták, ám nem tudták, mi is az a dallam, végül pedig megegyeztek benne, hogy ez a Híd a Kwai folyón c. film egyik betétdala, és Tari Annamária megjegyzi, hogy a szerkesztők sem jelezték a tévedést a képernyő alján, akkor ő is legyen kedves és hivatkozzon József Attilára. 😊
✤✤✤
Három meglepő dolog mellett nem mehetek el: mielőtt a kezembe került ez a könyv, nem találkoztam a papperszóval, én azt szoktam mondani, hogy apám korú. Pedig jártam Tahófalván kívül is.
Azonnal eszembe jutott a gimnáziumi magyartanárom, aki megtanította, hogy vagy egyiket, vagy másikat használjuk, mivel a de és a viszont ugyanazt jelenti. Az egyik osztálytársam sokszor deviszontozott (egymás után használta a kettőt), és ilyenkor a szomszédpadban ülő mindig figyelmeztette: X (= név), hát, nem érted, hogy vagy de vagy viszont? Tudom, hogy Molnár Ferenc és Ady Endre is használta együtt, és olyankor is furcsán szoktam nézni.
A 220. oldalon a szerző szerint jó önértékelésre és optimális önbizalomra van szükség, majd a következőn már a jó önbizalom is elég. Nem mindegy, mert a két melléknév nem egymás szinonimája, mivel az optimális felsőfok, azaz a legjobb, míg a jó csak alapfok. Ilyen nyelvtani finomságokra egy pszichológiai könyvben jó, ha odafigyel valaki (a szerző, a szerkesztő, a korrektor - ez alap. Már megint túlságosan kötelező vagyok.
✤✤✤
A szerző kijelenti, hogy nincs nyugdíjas állás, hiszen mindenki helyére legalább százan pályáznak. Itt is vannak kivételek. Tekintsünk ki a verseny- és a közszférából, hiszen ott vannak pl. a papok. Náluk biztosan nem pályázik száz másik jelentkező ugyanoda, főleg, ha valami Tahófalváról van szó. Tény, hogy ugrottak a vasárnapok és a legtöbb pirosbetűs ünnep, azonban amennyiben nem katolikus, nem is kell naponta dolgoznia. Felekezettől függetlenül, amennyiben a hivatásának megfelelően látja el a munkáját, a nyugdíjig van hol laknia (a parókián nincs lakbér, a rezsit és az egyebeket (pl. régi valamelyik vezeték és ki kell cserélni) az egyház pénzéből fizetik), már szolgálati autót is kapnak és az uniós és állami forrásoknak köszönhetően, ők is sok mindenre pályázhatnak. Ráadásul a főnökük sem koppint az orrukra.
Ez morbidul hangozhat, pedig csak gyakorlatias vagyok, sírásó és temetőgondnok sem akar lenni mindenki.
✤✤✤
Az én korosztályomban is vannak olyanok, akik nem tudnak angolul, mert az ő általános iskolájukban németet tanítottak, és később vagy szakközépiskolába, szakmunkásképzőbe vagy gimnáziumba mentek, ahol - az első kettőben - nem tanultak második idegen nyelvet, vagy - utóbbiban - másik nyelvet választottak. Pl. nekem is volt olyan osztálytársam, aki német-latinos, a másik német-franciás, később pedig az egyik csoporttársam német-olaszos volt. Nem beszélve azokról, akik semmilyen idegen nyelven nem boldogulnak.
✤✤✤
Szó esik azasszertivitás és az önismeret fontosságáról, melyet ma már tréningeken tanulhatunk. Ez valóban így van, és most is tisztelet a kivételnek, azonban van olyan, hogy a tréner sem ismeri eléggé önmagát. Elvégeztem egy 80 órás trénerképzést, amelynek végén az egyik csoporttársam úgy adta át a papírt róla: Andrea, nagyon jó tréner leszel, én pedig megállapítottam, hogy nemcsak az kevés számomra, amit ott tanultam, pedig már előtte is beleástam magam néhány témába, hanem még mindig nem ismerem eléggé önmagam. Bár, tény, hogy évek óta nem beszélek úgy magammal, ahogy azok, akikkel Buda László találkozott.
✤✤✤
Ha valakinek pl. korlátozó, narcisztikus, én mindig mindent tudó típusú volt valamelyik szülője, vagy gondozója, ez a minta nemcsak a párválasztására, hanem az élete más területére is rányomja a bélyegét.Erről beszél Orvos-Tóth Noémi a Pokoli főnökökben, ugyanis, ha valakinek nem a párja narcisztikus, akkor a főnökében találja meg a már ismerős mintát. Bármit hoztunk is otthonról, amíg nem tudatosítjuk (ahogy Jung is mondta), ez fog irányítani, és folyamatosan tudattalanul is ezt keressük, ahogy ezt már a szerző is írja.
✤✤✤
Ha a "nekem nem jó akárki" mondat egy magányos ember szájából hangzik el, az mindenképpen arra utal, hogy az elvárásait már rendszerbe foglalta, és ehhez próbál találni valakit. Ám mivel ilyen illető nincs a világon, marad a belső kép és a magányos lét.
Kezdjük ott, hogy aki azt mondja: nekem nem jó akárki, már jó úton jár, hiszen már van elképzelése arról, milyen számára az ideális társ. Tehát, nem fog valakivel azért maradni, mert ő volt, aki elsőként szóba állt vele és bár vannak problémái (pl. néha iszogat, ilyenkor talán még agresszívvé is válik, nincsenek céljai, folyamatosan csak másokra mutogat és másokat kritizál), de legalább már nekem is van valakim, nem vagyok egyedül.
Tari Annamária szerint nincs olyan személy, amely megfelelhet az elképzelésünknek, a kolumbiai pszichológus, Maria Elena Badillo szerint viszont igen, és azt is elmondja, hogyan valósítható meg mindez. Van egy hasonló témájú TED-előadás is angolul April Masonnal, és mindkettőben elhangzik, hogy oké, hogy megvannak az elképzeléseink, hogy milyen legyen ez a személy, de mi vajon hol vagyunk hozzá képest? Ha valaki egy intelligens, művelt társat képzelt el maga mellé, ő meg csak az aktuális valóság show-k és szappanoperák világában van otthon, valóban távol áll a saját elképzelésétől. El kell kezdenie önmagán dolgoznia, hogy ő is hasonlóvá váljon az elképzeléséhez. Pl. este már nem a tévét kapcsolja be, hanem olvas és bepótolja egy régi hiányosságát, hogy legyen közös témája majd az illetővel.
✤✤✤
Bár számos jelenlegi probléma (pl. vannak, akik azért esznek sokat és híznak el, mert így, evéssel nyugtatták meg őket; kötődési problémák) gyerekkori okára fény derül, azonban kimaradt, hogy ezek megküzdési módszerek (coping mechanisms), melyeket gyerekként fejlesztettünk ki, hogy így alkalmazkodjunk a környezetünkhöz. Ezek, akkor is ott működtek, azonban ma már károsak a számunkra, ezért jó, ha felismerjük őket, mert ezzel megtettük az első lépést afelé, hogy fokozatosan megszabaduljunk tőle/tőlük.
✤✤✤
Azt írja, hogy akinek kötődési problémái vannak és nehezen beszél az érzéseiről, sokévi pszichoterápiával javítható a helyzet. Nyilván, mert ő csak ezt használja, és sajnos, más lehetőségeket, módszereket kizár. Nem vagyok pszichoterapeuta, azonban ha az lennék, és azt látnám, hogy valaki jó ideje jár hozzám és nem haladunk, feltenném a kérdést: Mi lehet a baj? Persze, jó, hogy minden alkalommal fizet és nekem van bevételem, azonban én az a típus vagyok, aki ezért adni is szeretne valamit, szeretné látni, hogy javul a másik állapota és nem arra fognám, hogy csak nehezen nyílik meg.
Hiába a diploma, a szakvizsga, a terápiás tapasztalatok és a továbbképzések, ha nem tekintünk ki a saját szakterületünkön kívülre, ahogyan azt a dalai láma is megtanulta az egyik kutatóbarátjától. Bár buddhista, azonban mellette képes meglátni a más vallások értékeit is. És ezt hiányoltam a szerző esetében is. Már az ortorexiások részében éreztem némi gúnyolódást abban, hogy a "spiritualitást" a konyhában keresik. Ugyanez tűnt fel, amikor a füves cigarettát szívóknál említi, hogy a "megfényesedés" miatt választják (ezt megvilágosodásnak hívják), ill. azt a felmérést hozta, mely szerint az amerikai X-ek nem a templomokban, hanem azokon kívül, akár New Age-es dolgokban keresik a spiritualitást. Az volt az érzésem, hogy Tari Annamária meggyőződése szerint a spiritualitásnak vasárnap a templomban a helye, nem azonkívül. A spiritualitás gyakorolható valóban egy valláson belül, legyen szó bármelyikről. Számomra azt jelenti, hogy én is - bár egyesek szerint csak egy senki vagyok, de az ő véleményük nem az én véleményem - a nagy egész része vagyok, odafigyelek a környezetemre (pl. szelektíven gyűjtöm a hulladékot és kedves vagyok másokhoz), dolgozom azon, hogy jobb ember legyek, mivel csak saját magam tudom megváltoztatni. Ez előbb-utóbb másoknak is feltűnik, és ezáltal őket is képes vagyok inspirálni.
Azt gondolom, egy segítő szakma radikális elfogadás nélkül nem megy, meg úgy a világban is egy picit könnyebb ezzel boldogulni. Már megint magamból indultam ki. A radikális elfogadás azt jelenti, hogy elfogadok másokat úgy, ahogy vannak. A múltjukkal, a hibáikkal, a bőrszínükkel, a világnézetükkel (vallási, politikai, egyéb) egyaránt és nem kritizálom, diszkriminálom, nézem le őket egyik vagy másik miatt.
Ha a páciens nem érzi magát pszichológiai biztonságban, nem fog megnyílni és addig a gyógyulás útján sem tud elindulni. Ha pedig csak nyaktól felfelé foglalkoznak valakivel, nem lesz belőle gyógyulás:
A következő résznél csak néztem:
Nagyon fontos a helyes énkép. Vannak, akik azért érzik magukat rosszul a bőrükben, mert túlzott elvárásaik köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Ennek hátterében olyan tudattalan ideálképeket találunk, amelyek nem vethetők össze a realitással, vagyis sosem teljesülő vágyakat táplálnak. A fogyasztói társadalom egyik fő problémája, hogy a médián keresztül azt a képet önti mindenkire, amelynek lényege: "bármi sikerülhet".
Aki a valóságban él, tudja, hogy ez egyszerűen hazugság. Csak a mesében teljesülhet minden. Ha valaki ezzel áltatja magát, olyan helyzetbe kerül, ahol a lottóötös is hétköznapi realitásnak látszik.
Nézzünk meg néhány példát erre, és közben szól Homonyik Sándor Álmodj, királylány c. dala a háttérben.
Mit ír erről a mesekutató és meseterapeuta Boldizsár Ildikó:
A világ megismerésének sokféle módja van, s ezek közé tartozik az is, amit a népmesék kínálnak. A meséken keresztül érvényes tudás birtokába lehet jutni azzal kapcsolatban, hogy miként működik a világ, és milyen életfeladatai vannak az embernek. Hogyan lehet szert tenni segítőkre, mi dolgunk a bennünket veszélyeztető gonosz és ellenséges erőkkel, és hogyan lehet elgondolni, sőt megtenni valamit, amiről mindenki azt állítja lehetetlen. A mesék által közvetített tudást még akkor is érvényesnek tekinthetjük, ha a racionális gondolkodás vagy a természettudományos igényesség megkérdőjelezi azokat a mesei magyarázatokat, amelyek szerint - hogy csak egyet említsek a sok közül - a gombák Szent Péter eldobált lángosaiból keletkeztek, a teknősbéka meg egy fösvény asszony irigysége nyomán terjedt el a világban. Mindenki tudja, hogy ez bizonyára nem így volt, mégis újra meg újra elbűvöl bennünket az a lehetőség, hogy akár így is lehetett volna: a lehetetlen bármikor lehetségessé válhat.
A szintén pszichológus és később meseterapeutává lett Csóka Judit is így vélekedik erről, aki először a saját bőrén tapasztalta meg a mesék gyógyító erejét, és azóta másokon is hatásosan alkalmazza. Ráadásul a mesék azonnal hatnak.
Pedro Calderón de la Barca pedig majdnem 400 éve, hogy Az élet álom. 😁
Egy bizonyos Steve Jobs nevű férfi azt találta ki nem sokkal Tari Annamária könyvének megjelenése előtt, hogy olyan mobiltelefont készít, amelynek nincs billentyűzete és úgy is használható. Azt mondták neki: Ez lehetetlen. Azóta már a sokadik generációja létezik az iPhone-nak és más telefongyártók is főleg ilyeneket dobnak piacra.
Egy bizonyos J. K. Rowling nevű angol nő a kislányával ült otthon, mert nem volt munkája és szerette volna befejezni a varázslótanoncról kitalált meséjét. Jobb lett volna, ha inkább munkát keres és nem ilyen hülyeségeket ír - mondhatta volna neki egy korlátolt gondolkodású. Ám. J. K. befejezte a Harry Pottert, melyet több kiadó is elutasított. Aztán az egyik megvette, a történet folytatását pedig ismerjük.
Egy bizonyos Diana Nyad nevű úszó álma az volt, hogy Kubából Floridába ússzon, mivel ez még senkinek sem sikerült. Fiatalon próbálkozott, majd feladta, aztán 60 évesen újra elővette ezt az álmát. Többször kudarcot vallott és majdnem meghalt. 160 km-t úszott le 53 óra alatt.
Van a filmben egy nagyon jó rész (ez nincs benne az előzetesben), amikor az első vagy második kudarca után felhív egy céget, hogy támogatná-e? A válasz nem, mire ő dühösen ezt mondja: Elegem van a korlátolt gondolkodású és szűklátókörű emberekből! 😁 Nagyon magamra ismertem benne. A filmet a Netflix készítette.
A színészi karrierje kezdetén, egy Javier Bardem nevű spanyol férfit egy szórakozóhelyen brutálisan összevertek. Az eset után - a korlátolt gondolkodásúak - azt mondhatták volna, legfeljebb eljátssza Quasimodót vagy a szörnyeteget. Azóta az egész világ megismerte és Oscar-díjat is nyert.
Nézzük, mi Zlatan Ibrahimović filozófiája!
Nahát, Zlatan azt mondja 1.16-tól: If they can do it, I can do it. And that's the mentality. If somebody else can do it, you can do it. And I said to myself. - Ha ő meg tudja csinálni, én is meg tudom csinálni. És ez a mentalitás. Ha valaki más meg tudja csinálni, te is meg tudod csinálni. És ezt mondtam magamnak. Ez tökéletesen egybevág azzal, amit a már említett kolumbiai pszichológustól, Mariától is tanultam. Nahát, hogy milyen jó is a fogyasztói társadalom, hogy megmutatja, hogy valaki már meg tudott tenni valamit, amit én is szeretnék elérni. Mert nem mindenki egy valóságshow-ban akar bohóckodni, hogy híres legyen és lehetőségekhez jusson, hanem valódi céljai vannak és hajlandó tenni is érte. Persze, aki bohóckodni akar, bohóckodjon.
Nézzünk meg egy igazán extrém esetet, amikor a valóság és az ábrándozás valóban nagyon távol áll egymástól. A helyszín Auschwitz, a szereplők tizenéves zsidó lányok.
Miközben a munkába meneteltünk - egy Kanada nevű raktárépületbe, ahol az utasítás szerint az újonnan érkezett foglyok személyes holmijait kellett szétválogatnunk; meg a barakkokba, ahol takarítanunk kellett látástól vakulásig; vagy a krematóriumokhoz, ahol a legpechesebbeknek az elégetésre váró holttestek aranyfogait, haját és bőrét kellett begyűjteniük - úgy beszéltünk, mint akik a piacra igyekeznek: megterveztük a heti menünket, és hogyan fogjuk ellenőrizni a gyümölcsöket és zöldségeket, elég érettek-e már. Főzőleckéket adtunk egymásnak. (...) Nyálunkat csorgattuk az elképzelt fogásaink felett, és miközben az egyetlen tényleges napi étkezésünket költöttük el - híg levest egy darab áporodott kenyérrel -, én a libáról beszéltem, amelyet anyám a manzárdban tartott, és mindennap kukoricával etetett, aztán meg kenőmájast készített belőle. (...)
Auschwitzban az ételfantáziáink éltettek minket. Ahogyan a sportolók és a zenészek is fejlődhetnek mesterségükben elmebeli gyakorlatok útján, éppúgy váltunk mi is a barakk művészeivé azzal, hogy folyamatosan nyakig voltunk a főzésben. Amit az elménkben létrehoztunk, a maga módján táplált minket.
Egy újabb bizonyíték arra, hogy a fantáziálás akár életmentő is lehet, és a test és az elme nem választható el egymástól. Ki is mondta, hogy amit el tudsz képzelni, meg is tudod valósítani?
Ne hagyd, hogy a mások véleményének zaja elfojtsa a belső hangod
Amikor egy korlátolt gondolkodású azt mondja: Lehetetlen!, mindig eszembe jut: Ki mondja ezt? Kinek a számára lehetetlen? Aha, az ő számára az, csakhogy ő nem én vagyok. 😊
Mindig lehetetlennek tűnik, míg valaki meg nem teszi/csinálja.
Ők is ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk, és az igazán nagy emberek nem visszahúznak, hanem inspirálnak és biztatnak, hogy Te is képes vagy rá!. Ezt várnám egy pszichológustól is, hiszen sokunk környezetében voltak és vannak, akik vissza akarnak húzni, akik nyesegetik a szárnyainkat már gyerekkorunk óta.
Mel Robbins pedig minden videóját azzal zárja, mert tudja, hogy sokaknak nem mondtak és mondanak ilyet: I love you and I believe in you. Szeretlek és hiszek benned. 😍
Ajánlom még A süket béka c. mesét, melynek két változata is elolvasható a blogomban, és egyáltalán nem hosszúak. 😉
✤✤✤
Nem tesz fel egy nagyon fontos kérdést. Pl. a húszas évei végén járó nő, aki évek óta van együtt a barátjával, akivel elvannak egymás mellett, nem kérdezi meg: Miért gondolja, hogy nem érdemel jobbat? Ugyanez igaz a lottónyertesre is, aki esetében nagyon jól írja, hogy rövid időn belül elveri a nyereményét, hogy visszatérjen a megszokott szintjére. Miért érzi azt, hogy nem érdemel többet, jobbat? Ez az önérdemérzet, ahogy Buda László nevezi. Amíg ezen nem dolgozunk, belesüppedünk a nyavalygásba, a rossz helyzetekbe.
A legjobban még ezt hiányoltam ebből a könyvből. Az volt az érzésem a végén, mint amikor 2010-11-ben egy ismerősöm azt tudta tanácsolni álláskeresés ügyben: Hát, nehéz. Ezzel sokra mentem. A végén jó lett volna, ha elhangzik, hogy igen, most van egy ilyen helyzet, azonban minden azon múlik, hogy higgyünk a képességeinkben, hogy ennél csak jobb jön. De, aki nem képes túllátni a jelenlegi realitáson, attól megtanultam, hogy ne várjak többet és megbocsátom neki, hiszen ő nem látja azt, amit én.
Valószínűleg Tari Annamária sem képzelte volna, hogy a könyve egyszer a Coop bolt könyvesállványán lesz megvásárolható 699 Ft-ért. Ahogy én sem gondoltam volna, hogy egyszer Marlon Brandóról fogok félmeztelen fotót keresni egy bejegyzésembe. A világ folyamatosan változik, a mesék is erre figyelmeztetnek.
Milan Kundera 1995-ben megjelent kisregényében egy mára még inkább aktuálissá témát vesz górcső alá: a lassúságot,vagy inkább annak teljes hiányát.
Az író feleségével, Verával, egy szállodává alakított kastélyban készül eltölteni néhány napot, ahol az ódon falak elgondolkodtatják.
Vera már az autójukban ülve méltatlankodik az úton körülöttük száguldozó őrülteken. A szerzőnek közben az jut eszébe, hogy a technika vívmánya a sebesség, mely közben a motoros megfeledkezhet mindenről, hiszen csak a jelen létezik a számára, teljesen átadhatja magát a száguldásnak, nem gondol a problémáira, nem figyel a testére, míg egy futó ezt nem teheti meg, neki folyamatosan kapcsolatban kell lennie önmagával és a testével.
Valószínűleg a helyszín kapcsán jut eszébe két XVIII. századi irodalmi mű és Epikurosz filozófiája. Utóbbi szerint az a boldog, aki nem szenved és a boldogság nem jár harccal.
Ennek ellenpéldáját figyelhetjük meg Choderlos de Laclos levélformában írt regényében, a Veszedelmes viszonyokban, melyben nem az élvezet, hanem a szerzés iránti vágy hajtja a szereplőket, mely tökéletesen jellemzi a kort.
A levélregényhez hasonlít egy kevéssé ismert novella Vivent Denon tollából, aNincs holnap, melyben egy lovag - tudtán kívül - egy szerelmi háromszögbe, vagy inkább sokszögbe csöppen.
Kundera a novella cselekményét és szereplőit állítja párhuzamba saját kisregénye szereplőivel.
Megismerjük a táncos fogalmát, aki mindenáron a középpontba szeretne kerülni, ehhez minden módszert bevet, akár erkölcsi dzsúdóhoz is folyamodik, hogy másokat letaszítson és a közönség (akik vele vannak, a társaság) rá figyeljen. Ismerős?
A szó nagyon tág értelmében - s e tekintetben valóban igazad van -, kétségtelenül valamennyiünkben ott van a táncos, s még azt is elismerem, hogy ha feltűnik egy nő, akkor tízszer inkább táncos vagyok, mint mások. Mit csináljak? Nem tudok mit tenni ellene.
Természetesen, mindannyiunkban ott rejtőzik a táncos, csak nem mindegy, hogyan használjuk.
A kastélyban eközben rendezik az entomológusok (rovartudósok) konferenciáját, melyen számos ország tudósai részt vesznek, köztük egy kimondhatatlan nevű cseh, aki az elmúlt évtizedekben a szovjet megszállás miatt építőmunkásként kereste a kenyerét, és nemrég tért vissza a tudomány berkeibe. Így ő teljesen más szemmel nézi mind önmagát, mind a társaságot, hiszen évtizedeken át egy másik, szigorúan korlátozó világban élt.
A konferencia a résztvevők számára (beleértve a nem tudósokat is) meglepetéseket tartogat, és felszínre kerülnek az eddig elfojtott vágyaik és érzéseik.
Hajnalban pedig különös dolog történik: Vivent Denon lovagja összetalálkozik a konferencia egyik résztvevőjével, mondhatni XX. századi alteregójával. Csakhogy adódik egy kis eltérés közöttük, melyet én is jó néhányszor megtapasztaltam, és napjainkban is - sajnos - elég gyakori.
Milan Kundera kisregénye csak egy bizonyos réteg számára lesz érthető és élvezhető. Aki szeret elgondolkodni az olvasmányain, közben párhuzamokat vonni másokkal (egyéb olvasmányok, események, megfigyelések), egy igazán szórakoztató művet kap ehhez, és nem is kell feltétlenül ismernie mindent és mindenkit, akit a szerző megemlít közben. Aki viszont a könnyed műfaj híve, messziről kerülje.
A lassúság a XXI. századi ember életéből még inkább hiányzik, mint a múlt század végiéből. A szerző is nagyon jól észreveszi az összefüggést már 1995-ben a száguldás és a felejtés között, hogy minél előbb töröljünk ki, lépjünk túl pl. egy számunkra kedvezőtlen eseményen. Ahogy a fájdalomcsillapító reklámok is hirdetik: Nincs idő a fájdalomra, azonnal ható gyógyszer kell.
A számos trauma summit kapcsán én is megtanultam, hogy épp ez az őrült tempó okozza a legtöbb bajt az életünkben. Sokan nem képesek megállni és szembenézni azzal, ami fáj, ami probléma, megkeresni az okát, leásni a mélybe, mely elkerülhetetlen, ha valódi gyógyulást szeretnénk elérni, nem csak a tüneteket elnyomni felszínesen (gyógyszerekkel, élvezeti szerekkel, egyéb módokon).
Csakhogy én inkább megfordítanám ezt az állítást: korunk megszállottan feledésre vágyik, s azért adja át magát a sebesség démonának, hogy kielégítse ezt a vágyát; léptei gyorsításával azt akarja tudtunkra adni, hogy nem akar emléket hagyni magáról; hogy belefáradt; megcsömörlött magától; el akarja fújni az emlékezet reszkető piciny lángját.
És miközben rohanunk, nem vesszük észre, hány és hány dolog nem tűnik fel, mert nincs idő rá, ugye. Pedig érdemes mindennap legalább néhány percre lelassítani és szétnézni a környezetünkben, hiszen ki tudja, mi mindent nem vettünk észre eddig, pedig lehet, hogy mindig is ott voltak. Ha pedig sikerül visszatalálnunk önmagunkhoz, könnyebben visszatalálunk másokhoz is. Mert van idő - mindenre, ami igazán fontos, és ki tudja, ma épp mit pillantunk meg a Jóisten ablakaiban.
Jó hír azonban, hogy az elmúlt években egyre többen jöttek erre jár, és nekik köszönhetjük - többek között - a Slow Life/Living, Slow Food és a Slow Fashion mozgalmakat.
Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és a csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg az édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi.
"És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!"
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
