Giosuè Carducci: San Guido előtt
Fordította: Jékely Zoltán
A ciprusok, melyek kettős sorát ott
látod Bolgheri s San Guido alatt,
mint ifjú és száguldó óriások,
elém ugráltak, hogy láthassanak.
Reám ismertek és – Légy üdvöz itt! –
zúgták felém és mélyen meghajoltak.
– Mért nem szállsz le s pihensz meg egy kicsit?
Az este hűs s jól ismered az útat.
Illatos árnyékunkba ülj le bátran,
nem érzed a tenger felől a misztrált?
Kőhajításaid mind megbocsájtva:
már nem haragszunk, rég volt az, s nem is fájt.
Még ringnak rajtunk fülemilefészkek,
ily gyorsan, ah, alólunk mért szaladsz?
S a verebek este itt csevetélnek
és repdesnek köröttünk, ó, maradj!
– Szép ciprusocskák, drága régi fáim,
jobb időkből maradt hű cimborák,
maradnék én, feleltem – jó sokáig,
oly boldogan maradnék itt tovább.
Ám ciprusocskák, hagyjatok ma mennem:
hisz a világ azóta változott.
Ha tudnátok ti... nem hogy dicsekedjem,
de hát ma én már híresség vagyok.
S tudok olvasni görögöt s deákot
s írok, írok s teszek még annyi mást;
már nem vagyok, cipruskák, az a vásott,
s nem hajigálok, kaviccsal, kivált.
S nem fákra főként! – Holmi sugdolózás
borzolta a didergő lombokat,
s mély zöld közül kitündökölt a rózsás,
kegyes vigyorgó alkony-égi Nap.
Ekkor megértém végre, hogy a fák s Nap
meghatva szánakoznak sorsomon,
s a sugdosásnak szóformája támadt:
Szegény ember vagy, tudjuk, az bizony!
Tudjuk bizony jól, a szél maga mondta,
mely elragadja egy-egy sóhajod,
hogy kebeledben dúl a harc naponta,
s szüntetni nem tudod s nem akarod.
Csak mondd el itt, hallgatjuk türelemmel,
emberi búdat és fájdalmadat.
Látod, milyen nyugodt és kék a tenger
s milyen mosolygón hull belé a Nap!
S hogy tele van az este repdeséssel,
és a verébhad mily vigan cseveg!
Majd a fülemülék is szólnak éjjel:
maradj s ne kergess rossz ködképeket;
ködképeket, melyek gondok-gyötörte
szívek mélyéből törnek fel, akár
a lidérc, mely éjféli temetőkert
útján bolyongóknak előtte jár.
Maradj; s majd holnap délben, ha a tölgyek
árnyékos alján állnak a lovak,
az orruk összedugják, s kör-körösleg
csendes a sík az izzó Nap alatt,
elénekeljük majd karénekünket,
mely folyton ég és föld között lebeg:
ama szilfák nimfái mind kijönnek
s fehér fátylukkal meglegyintenek.
S Pán, az örök, ki akkortájt magába'
bolyg puszta ormokon, rónákon át —
halandó! isteni harmóniába
meríti gondjaid zűrzavarát.
S én – túl az Appenninen, messze-messze,
vár Titti – szóltam –, hadd menjek tova.
S Titti olyan, akár egy verebecske,
de rajta nem tollból való ruha.
S eledele nem ciprusok bogyója
s magam manzoniánus nem vagyok,
ki négy felől keres tejbevalóra.
Ég áldjon, édes róna s ciprusok! –
– Mit mondhatunk eztán a cinteremről,
melynek földjében nagyanyád pihen? –
S futottak s gyászmenetnek tűntenek föl,
amely loholva mormog mentiben.
S amint a ciprusos zöld úton álltam,
fent, fent a temetődomb magasán,
fekete, hosszú ünneplő ruhában
látni véltem Lucia nagyanyám.
Lucia asszonyt, kinek ajakában,
– míg haja ringott – a torzkán beszéd,
mely a bohócok manzonizmusában
oly ostoba, csodás zengéssel élt,
Versilia búsongó dallamával
mely réges-rég szívembe költözött,
s mint egy trecentóból maradt virág-dal,
szelídségből s erőből ötvözött.
Ó, nagymama! nagymama! Csupa szépség
volt a gyerekkor! Egyszer hallanám
felnőtt fejemmel még a lány meséjét,
ki bolyg elvesztett kedvese után.
– Elkoptaték biz én hét pár cipellőt,
vasból valót, hogy megtaláljalak;
elváslaték biz én hét hosszu vesszőt,
vasból valót, a bujdosás alatt.
Megtölték könnyeimmel hét palackot,
keserves könnyek hét esztendejét,
s te bús kiáltozásim átalalszod,
kakas kiált, s erre se kelsz te még. –
Mily szép, igaz, ó, nagymama, e monda
mindmáig is! Valóban, így van ám.
S mit oly sok évig éjente s naponta
kerestem hasztalan: itt van talán,
e ciprusok tövén, hol nem remélem
s hiszem, hogy egyszer is pihenhetek:
tán, nagyanyó, ott nyugszik a hegyélen
a másik ciprusoknál, köztetek.
A gőzvasút rohant, rohant lihegve,
amíg szívemben rítt e sirató;
s a zajra felnyerítve, játszi kedvvel
futkározott egy nyáj vidám csikó.
Ám egy szürkés szamár, kék-rőt bogáncsot
rágcsálva, nem zavartatá magát:
a nagy zenebonára rá se rántott,
s lassan, tempósan rágicsált tovább.
Vers
Kép
látod Bolgheri s San Guido alatt,
mint ifjú és száguldó óriások,
elém ugráltak, hogy láthassanak.
Reám ismertek és – Légy üdvöz itt! –
zúgták felém és mélyen meghajoltak.
– Mért nem szállsz le s pihensz meg egy kicsit?
Az este hűs s jól ismered az útat.
Illatos árnyékunkba ülj le bátran,
nem érzed a tenger felől a misztrált?
Kőhajításaid mind megbocsájtva:
már nem haragszunk, rég volt az, s nem is fájt.
Még ringnak rajtunk fülemilefészkek,
ily gyorsan, ah, alólunk mért szaladsz?
S a verebek este itt csevetélnek
és repdesnek köröttünk, ó, maradj!
– Szép ciprusocskák, drága régi fáim,
jobb időkből maradt hű cimborák,
maradnék én, feleltem – jó sokáig,
oly boldogan maradnék itt tovább.
Ám ciprusocskák, hagyjatok ma mennem:
hisz a világ azóta változott.
Ha tudnátok ti... nem hogy dicsekedjem,
de hát ma én már híresség vagyok.
S tudok olvasni görögöt s deákot
s írok, írok s teszek még annyi mást;
már nem vagyok, cipruskák, az a vásott,
s nem hajigálok, kaviccsal, kivált.
S nem fákra főként! – Holmi sugdolózás
borzolta a didergő lombokat,
s mély zöld közül kitündökölt a rózsás,
kegyes vigyorgó alkony-égi Nap.
Ekkor megértém végre, hogy a fák s Nap
meghatva szánakoznak sorsomon,
s a sugdosásnak szóformája támadt:
Szegény ember vagy, tudjuk, az bizony!
Tudjuk bizony jól, a szél maga mondta,
mely elragadja egy-egy sóhajod,
hogy kebeledben dúl a harc naponta,
s szüntetni nem tudod s nem akarod.
Csak mondd el itt, hallgatjuk türelemmel,
emberi búdat és fájdalmadat.
Látod, milyen nyugodt és kék a tenger
s milyen mosolygón hull belé a Nap!
S hogy tele van az este repdeséssel,
és a verébhad mily vigan cseveg!
Majd a fülemülék is szólnak éjjel:
maradj s ne kergess rossz ködképeket;
ködképeket, melyek gondok-gyötörte
szívek mélyéből törnek fel, akár
a lidérc, mely éjféli temetőkert
útján bolyongóknak előtte jár.
Maradj; s majd holnap délben, ha a tölgyek
árnyékos alján állnak a lovak,
az orruk összedugják, s kör-körösleg
csendes a sík az izzó Nap alatt,
elénekeljük majd karénekünket,
mely folyton ég és föld között lebeg:
ama szilfák nimfái mind kijönnek
s fehér fátylukkal meglegyintenek.
S Pán, az örök, ki akkortájt magába'
bolyg puszta ormokon, rónákon át —
halandó! isteni harmóniába
meríti gondjaid zűrzavarát.
S én – túl az Appenninen, messze-messze,
vár Titti – szóltam –, hadd menjek tova.
S Titti olyan, akár egy verebecske,
de rajta nem tollból való ruha.
S eledele nem ciprusok bogyója
s magam manzoniánus nem vagyok,
ki négy felől keres tejbevalóra.
Ég áldjon, édes róna s ciprusok! –
– Mit mondhatunk eztán a cinteremről,
melynek földjében nagyanyád pihen? –
S futottak s gyászmenetnek tűntenek föl,
amely loholva mormog mentiben.
S amint a ciprusos zöld úton álltam,
fent, fent a temetődomb magasán,
fekete, hosszú ünneplő ruhában
látni véltem Lucia nagyanyám.
Lucia asszonyt, kinek ajakában,
– míg haja ringott – a torzkán beszéd,
mely a bohócok manzonizmusában
oly ostoba, csodás zengéssel élt,
Versilia búsongó dallamával
mely réges-rég szívembe költözött,
s mint egy trecentóból maradt virág-dal,
szelídségből s erőből ötvözött.
Ó, nagymama! nagymama! Csupa szépség
volt a gyerekkor! Egyszer hallanám
felnőtt fejemmel még a lány meséjét,
ki bolyg elvesztett kedvese után.
– Elkoptaték biz én hét pár cipellőt,
vasból valót, hogy megtaláljalak;
elváslaték biz én hét hosszu vesszőt,
vasból valót, a bujdosás alatt.
Megtölték könnyeimmel hét palackot,
keserves könnyek hét esztendejét,
s te bús kiáltozásim átalalszod,
kakas kiált, s erre se kelsz te még. –
Mily szép, igaz, ó, nagymama, e monda
mindmáig is! Valóban, így van ám.
S mit oly sok évig éjente s naponta
kerestem hasztalan: itt van talán,
e ciprusok tövén, hol nem remélem
s hiszem, hogy egyszer is pihenhetek:
tán, nagyanyó, ott nyugszik a hegyélen
a másik ciprusoknál, köztetek.
A gőzvasút rohant, rohant lihegve,
amíg szívemben rítt e sirató;
s a zajra felnyerítve, játszi kedvvel
futkározott egy nyáj vidám csikó.
Ám egy szürkés szamár, kék-rőt bogáncsot
rágcsálva, nem zavartatá magát:
a nagy zenebonára rá se rántott,
s lassan, tempósan rágicsált tovább.
Vers
Kép
Bejegyzések
0 hozzászólás