Archive for június 2023

Kb. két éve találkoztam az interneten először Jean Shinoda Bolen Bennünk élő istennők c. könyvével, melyben a pszichológia és a görög mitológia találkozik. Mindig nagyon szerettem a mitológiát, a pszichológia is már egy ideje foglalkoztat, ezért nagyon kíváncsi voltam a könyvre.

Talán Te is találkoztál már olyan YouTube-videókkal, amely a hét női archetípust vagy valamelyiküket mutatja be. Tavaly én is láttam egyet angolul, mely a könyv alapján készült, de bevallom, már nem sokra emlékszem belőle, akkor azonban nagyon hasznosnak éreztem. Akár láttál ilyen videót, akár nem, a következőkben megosztom, miért érdemes megismerkedni a Bennünk élő istennőkkel.

A szerző amerikai pszichiáter, és 1989-ben megjelent könyvében a pszichológia és a görög mitológia istennői közötti közös vonásokat ismerteti meg az olvasóval. Mert minden nőben ott élnek az istennők mint archetípusok. Van, akiben csak egyikük, van, akiben több is aktivizálódik (és ez nem baj!).

Életünk során változik, melyikük dominál, hiszen mi magunk is folyamatosan változunk. Ráadásul, akár napi szinten is teljesen természetes, hogy bizonyos környezetben, helyzetben (pl. a munkahelyünkön, az iskolában, majd otthon, családi vagy baráti körben) más-más veszi át a főszerepet.

Az archetípusok vagy szimbólumok az emberi élet alaphelyzeteit és alapvető viszonyulásait tükrözik.

Vannak velünk született hajlamaink, és jellemünket erősen befolyásolja mind a család, mind pedig a kultúra, amelybe születtünk, így ezek is erősíthetik vagy éppen elnyomhatják egy-egy istennő hatalmát bennünk.

A szerző a pszichiátriai szakvizsgája megszerzése után, 1966-ban már foglalkozott a három évvel korábban megjelent feminista szemlélettel, miközben jungiánus analitikus képzésen is részt vett.

Ezeknek köszönhetően vetette fel azt a gondolatot, hogy a kettőt, vagyis a feministák és Jung nézőpontját, ötvözni is lehetne.

Felismerte azt, amit Clarissa Pinkola Estés is később a Farkasokkal futó asszonyokban, hogy a mítoszokat a megismerés eszközeiként használhatjuk, ha megtanuljuk őket értelmezni. Az istennők pedig mindannyiunkban előhívhatók, megidézhetők, és ha megismerjük mind a pozitív, mind a negatív oldalukat, az életünket is jobbá tehetjük.

Voltaképpen minden nőre úgy tekinthetünk, mint olyasvalakire, aki már önmagában is két malomkő között őrlődik: belülről az istennők, kívülről a társadalmi szerepelvárások szorítják. Ha megismerjük ezeket a belső erőket, a velünk született típusokat: a bennünk munkáló istennőket, önmagunkról szerzünk hasznos tudást; ösztöneinkről, ezek hierarchiájáról, természetéről és - ami a legfontosabb -, ezeknek az erőknek a kezeléséről is. Így a nő képessé válhat arra a meglepő dologra, hogy olykor olyan döntést hozzon, mellyel saját érdekeit szolgálja, ha ezekkel mások esetleg nem is értenek egyet.

Hogy miért éppen hét istennőt ismerünk meg? Ehhez egy kicsit vissza kell mennünk az időben: Marija Gimbutas, a Los Angeles-i Kalifornia egyetem régészprofesszora leírta, hogy a Mediterráneumban huszonötezer évvel ezelőtt létezett egy civilizáció, amelyben a Nagy Istennőt imádták és matriarchális berendezkedésű volt. Ebben az államban egyenjogúság és béke uralkodott. A Nagy Istennőnek bár voltak gyermekei, önálló, független nőként élt, és ekkoriban férfi istenek sem voltak, sőt, az apaság fogalma sem volt a vallásos gondolkodás része.

Ezt a civilizációt az északról és/vagy távoli keletről érkező félnomád népek leigázták, akik magukat felsőbbrendűnek tartották és merőben más értékrendet képviseltek,ezért a Nagy Istennő kultuszát is megsemmisítették, teremtő és a pusztító hatalmát a monoteista vallások egy férfi istenre ruháztak át. A későbbiekben pedig a többistenhitű vallásokban, mint pl. az ókori görögöké és aztán a rómaiaké, a Nagy Istennő tulajdonságait több, kisebb istennő között osztották szét.

A görögök hitvilágában az istenek az Olümposzon éltek tizenketten: hat isten és hat istennő. Később, Dionüszosz születése után Hesztia lekerült onnan, és helyét a bor és mámor istene vette át, így a nemek aránya 7:5-re módosult.

A szerző három típusba sorolja a hét istennőt: a szüzek, a sebezhetőek és az alkimista istennő, aki Aphrodité.

Az istennőket ezeken a csoportokon belül ismerjük meg. Először megtudjuk a közös jellemzőiket, majd egyenként a történetüket, pozitív és negatív tulajdonságaikat, a nőkhöz és férfiakhoz fűződő kapcsolatukat, hogyan viselkednek kislányként, a munka világában, majd anyaként, milyen a házasságuk és a szexualitásuk (a szerző arra is kitér, hogy bizonyos istennő dominanciájú nők leszbikusok is lehetnek), hogyan idősödnek és milyen pszichés zavarok fordulhatnak elő, ha egy-egy istennő negatív tulajdonságai veszik át az irányítást.

A szűz istennők közé Artemisz, Athéné és Hesztia sorolható, akik közös jellemzője, hogy végig függetlenek maradtak és sohasem keveredtek semmilyen szerelmi kalandba. Nyilván a legtöbb mai nőre ez már nem igaz, így a szerző úgy jellemzi ezt a típust: megállok a magam lábán is, azaz általában függetlenek és önállóak.

E három archetípus a nő belső motivációját képviseli a tehetség kibontakoztatására, az érdekérvényesítésre, a versengésre, a problémák megoldására, a környezet rendezett kialakítására, vagy éppen arra, hogy befelé forduló, szemlélődő életmódot folytassunk. Minden nő, akiben valaha is felébredt a vágy egy "saját szoba" iránt, aki otthon érzi magát a természetben, vagy nagyra becsüli az egyedüllét óráit, lelkileg e három istennő valamelyikével rokon.
A szűz istennő aspektusa a nő lelkének az a része, melyet egyetlen férfi sem vehet birtokába, ahová nem képes "behatolni", mert ennek a lélekrésznek nincs igénye a férfira, még abból a célból sem, hogy önértékeit rajta keresztül ismerje föl. Önbecsülését önmagából meríti, "saját jogán" van neki, anélkül, hogy mások elismerését igényelné. Ha valaki egy szűz istennő archetípusát éli ki, ez csak azt jelenti, hogy személyiségének tetemes része érinthetetlen, és nem azt, hogy a szó fiziológiai értelmében szűz.

Ezt a megállapítást bélyegezte mind Freud, mind Jung patologikusnak. Freud szerint minden nő péniszirigységben szenved, ezért csonka és csökkent értékű. És most jön a kedvencem tőle:

- Az a nő, aki kompetens és magabiztos, aki elért valamit az életben, s aki szemlátomást élvezi, hogy intelligenciáját és képességeit kibontakoztathatja, "férfikomplexus"-ban szenved. Úgy tesz, mintha azt hinné, hogy nincs kasztrálva, pedig természetesen ez a helyzet. Valójában nincs az a nő, aki valamivel ki akarna tűnni - ha mégis, akkor ez a "férfikomplexus" tünete és a "realitás" tagadása.

Ezen ahelyett, hogy felhúztam volna magam, inkább jót nevettem. Ugyanis eszembe jutott, hogy a nevem is (amit anyukám választott) azt jelenti, hogy: férfi, férfias, akkor mi ezen olyan meglepő? Nomen est omen. Nem is beszélve a világon élő többi névrokonomról.

Jung egy hajszállal már jobb véleménnyel volt a női nemről, azonban ő is károsnak ítélte meg, ha egy nő olyasmit tesz, mint egy férfi (olyan hivatást választ, tanul, dolgozik).

Minderre alaposan rácáfol Artemisz és Athéné, hiszen előbbi a vadászat istennője és a természetben szeret kóborolni, míg Athéné egy sokoldalú hölgy, aki a legjobban férfiak közt érzi magát, számos mesterséghez ért, kiváló stratéga, és bármilyen meglepő, egyikük sem akar ennek ellenére férfi lenni. Ők egyszerűen így érzik jól magukat.

Az ő tökéletes ellentétük Hesztia, aki befelé forduló, a házitűzhely és az otthon istennője, ő az, aki a házat/lakást otthonná varázsolja. Valószínűleg tőle ered az a mondás, amelyet már több nyelven hallottam önismerettel foglalkozó szakemberektől, miszerint: a belső világod a külső világod tükörképe, és ha a környezetedben rendet raksz, akkor magadban is. Ő a spiritualitás istennője is, ezért különösen fontos szerepe van minden nő életében, bármiben is higgyen.

A sebezhető istennők között találkozunk Hérával, Démétérrel és Perszephonével. Utóbbit Koré néven is ismerhetjük, azonban az istennő életében, és egy nő életében is látványos a különbség, amikor Koréként, ill. amikor Perszephonéként viselkedik.

Ha e három istennő valamelyike vezet bennünket, fontosabb számunkra egy-egy kapcsolat, mint saját karrierünk, önállóságunk; autonómiánk, vagy akár új dolgok megismerése. Ennek megfelelően tudatunk is másokra irányul, s így a sérülékeny istennőkkel azonosuló nő jóval fogékonyabb embertársai érzései és igényei iránt, mint az, aki valamelyik "szűz"-re hasonlít. Rájuk a kapcsolatok hozadéka hat ösztönző erővel: a másoktól rájuk áramló szeretet, elfogadás, figyelmesség, gyengédség. A fő motiváló erő azonban mégiscsak a szerep betöltése, vagyis az anyaság, a házasság és a függőség szükségletei.

Röviden összefoglalva Héra az, aki a férjének él, Démétér a gyerekének, míg Koré döntésképtelen, önállótlan, és azt teszi, amit mások mondanak neki, ill. elvárnak tőle. Ez az általam már angolul többször említett people pleaser.

Mindegyikük rendelkezik olyan tulajdonsággal, amelyre minden nőnek szüksége van, és nekik is szükségük van arra, hogy megtanuljanak egy fontos dolgot: hogy önmagukkal is törődjenek.

Hármójuk közül a legösszetetteb Perszephoné, pontosabban az a fejlődési út, ahogyan Koréból (a neve lányt jelent) Perszephonévá, az alvilág királynőjévé válik. Azt is mondhatjuk, hogy felnő a feladathoz, hiszen őt kislányként Hádész, rabolta el és vitte magával az alvilágba. Ő lehet az, aki egy-egy nehéz időszakban segíthet visszatérni a sötétségből. Egy nő, aki megjárta az alvilágot, nagyszerű terapeutává válhat, hiszen Perszephonéhoz hasonlóan kísérhet végig másokat a számára is ismerős úton.

Végül térjünk át az alkimista istennőre, Aphroditéra. Talán van, aki most megörül, hogy végre témánál vagyunk. Elárulok valamit: ahhoz, hogy ez a bejegyzés megszülessen, rá is szükség van. Micsoda??? Teheted fel jogosan a kérdést, én meg jókat nevetek magamban, hogy jön ide a szerelem istennője?

(...) Aphrodité befolyása nem korlátozódik a szerelemre vagy a szexualitásra. A "plátói" szerelem, a lelki kapcsolat, a mély barátság, az együttérzés vagy megértés mind az elfogadás, a szeretet kifejeződése. Mindannyiszor, amikor valami megvalósul, létrejön, kialakul, szárba szökken: egy tanulási folyamat, egy kapcsolat terapeuta és kliens között, egy terv megvalósulása, egy tanács vagy segítség áldásos hatása; Aphrodité jelen van, és inspirálja a résztvevőket.

Most talán meglepődtél, hogy Aphrodité ilyen hatalommal is bír, ő az, aki segít flow-ba kerülni az adott tevékenységgel.

Te is érezted már azt, hogy egyszerűen beleszerettél valamibe? Ezt szoktam érezni, pl. amikor valahol belebotlom egy versbe vagy egy képbe, és azonnal tudom, hogy ez kell nekem a blogomba is, és nem érdekel, ha megint át kell időzítenem a verseket. Azonban az Aphrodité-tudatnak buktatói is vannak:

Mindenki, aki beleszeret egy emberbe, egy helybe, egy eszménybe, vagy egy tárgyba, Aphrodité-tudattal összpontosít rá és fogadja be, ez a tudat tehát többé-kevésbé valamennyiünk előtt ismerős. Csakhogy nem mindenki szerelmes ám, aki így közeledik valamihez vagy valakihez! Azok a nők, akik megtestesítik ezt az őstípust, olyan odaadóan közelednek embertársaikhoz, mintha azok valóban elbűvölőek, érdekesek és szépek lennének.

Ez az, amit egyesek félre szoktak érteni, és azt gondolják, hogy a nő bizonyára ismerkedni akar velük. Vagy éppen mások számára szokatlan, hogy valaki egyszerűen olyan természetű, hogy mindenkihez kedvesen szóljon, ahogy én is jártam annak idején, amikor a volt kolléganőim megjegyezték, milyen kedvesen beszéltem az aznap megismert ügyfelemmel.

Bolen kitér az istennő mint az álmok hordozója szerepére is, ő a múzsa. Szerinte ez a nő az ógörögök korában élt hetérákra hasonlít, akik a kor művelt prostituáltjai voltak, társalkodónők, mint a japán gésák. Latinórai emlékeim jutottak eszembe, amikor arról beszélgettünk, hogy a férfiak az ókori Rómában nem feltétlenül a szex, hanem a műveltségük miatt jártak a hetérákhoz, ugyanis velük beszélgethettek pl. irodalomról, míg a feleségükkel nem, mivel analfabéta volt.

Bolen példaként említi Jung és Toni Wolff kapcsolatát. A nő kliense, tanítványa és munkatársa is volt az analitikusnak, és azt írta, hogy a hozzá fűződő kapcsolata egyszerre volt intellektuális, baráti és erotikus. Most ugrik a majom a vízbe, mert kiderül, hogy Lou Andreas Salomét Rilkéhez, Nietzschéhez és Freudhoz!!! is fűzte ilyen kapcsolat.

Aphrodité bonyolult szerelmi életével kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy fia, Aeneas nem alapította meg Rómát, ő csak az új hazába jutott el Trójából, azaz Latiumba. Rómát Mars (görögül Árész) és egy Vesta-szűz, Rhea Silvia ikerfiai, Romolus és Remus alapította. ~~Köszönjük, Athéné.~~

Egy másik észrevételem a könyvvel kapcsolatban: Démétér fejezetében írja, hogy az istennőhöz hasonló archetípusú asszony és pszichopata férje közötti kapcsolat mihez hasonlít. A pszichopata mellett zárójelben szerepel: vagy szociopata, ahogyan a pszichológusok a csirkefogókat nevezik.

Tudom, hogy a könyv 1989-ben jelent meg, és ma már sokkal többet tudunk az ilyen személyiségű emberekről, de van különbség a szociopata és a pszichopata között. Előbbi, aki gondolkodás nélkül az asztalt borítja jó esetben a másikra, rosszabbikban kést ránt; míg utóbbi Patrick Bateman, ill. nőben Villanelle (a Killing Eve/Megszállottak viadala c. sorozatból), tehát, aki alaposan megtervezi a dolgokat.

A könyv utolsó két fejezetében megtanuljuk, hogyan teremthetünk békét a bennünk versengő istennők között, és ennek a választásunknak és tudatosságunknak köszönhetően hogyan válhatunk a saját életünk hősnőjévé.

Ha eljutottál eddig a bejegyzésemben, gratulálok és köszönöm, mert lehet, hogy Te is azt fedezted fel, hogy benned is egyszerre több istennő is jelen van. És ez egyáltalán nem baj!

Monicán, a Jóbarátokból, megmutatom, hogy az istennők milyen jól megférhetnek egymás mellett ugyanabban a nőben, és egyikük-másikuk éppen akkor aktiválódik, amikor szükségünk van rá.

Emlékszel, Monica mennyire szeret takarítani? Ez bizony Hesztia igen erős jelenlétére utal.

És arra, hogy már iskoláskorában saját esküvői könyvet készített? Ez Héra miatt van. De ugyanúgy az ő hatását érezzük, amikor Chandlernek karácsonykor Tulsában kellett maradnia, és Monica féltékeny volt Wendy miatt.

Phoebe esküvőjét pedig szigorúan rendet tartva szervezte, amiben Athéné segítette. Amikor elvállalta, hogy mocsoládés ételeket készít, Aphrodité jelenlétét érezhetjük, de ő áll akkor is mellette, amikor bármi mást főz.

Emma születésekor benne is felébredt az anyai ösztön (Démétér).

Tudjuk, hogy középiskolásként túlsúlyos volt és inkább visszahúzódó, itt Koréként viselkedett.

Bár sokat civakodtak, mégis jóbarátnők maradtak Rachellel és Phoebe-vel (Artemisz).

Bevallom, hiányoltam az istennők fejezeteiben, milyen hatással van egy-egy kislányra, ha válás vagy haláleset miatt valamelyik szülő eltűnik az életéből, ill. utóbbi esetén akár mindkét szülőjét is elveszti. Az utolsó fejezetben a szerző azonban egy nagyon fontos tapasztalatot mesél el a praxisából: a betegeitől megtanulta, hogy bármin is mentek keresztül (akár gyerekként fizikai és/vagy verbális bántalmazásnak voltak kitéve), az számított, hogyan reagáltak az adott helyzetben. Sokan már gyerekként kifejlesztették ezt a képességet magukban, és így nem váltak olyanná, mint az őket bántalmazók, hanem egészéges pszichéjű felnőttekként élnek. Számomra ez az igazi siker, mivel arra, hogy visszatérjen az alvilágból (akár gyerekként került oda, akár később élt át valamilyen traumát), nem mindenki képes.

A hősnők útja a felfedezés és a fejlődés útja, melynek során önmaguk különböző oldalait, részeit bonyolult, de egész személyiséggé ötvözik.

Az odavezető út egyik feladata, mint a mitológiában Pszichének, hogy megtanulunk nemet mondani. Ha pedig ezt sikerül elsajátítanunk, az nagyon-nagyon jó érzés, éppen néhány órája tapasztaltam meg, hogy igenis van választásom, és mondhatok nemet. Artemisz emlékeztetett arra, hogy az íjam más célpontra szegeztem.

Nagyon sok nő, miközben éppen önmagáért tesz valamit, hagyja, hogy mások eltérítsék eredeti szándékától; attól, hogy kielégítse a saját igényét. Így nem tudják befejezni, amit elkezdtek, nem érik el, amit szerettek volna, és soha nem teszik azt, ami nekik a legjobb, hacsak meg nem tanulnak nemet mondani. Akár a társaságra, akár a vigasztalására vágyik valaki, akár egy erotikus kapcsolat csábításáról van szó, mindaddig, amíg a nő nem tanul meg nemet mondani arra, amire egyébként fogékony, nem lesz képes a kezébe venni a saját élete irányítását.

A könyvben rengeteg szerkesztési és nyomdahiba található (hiányzó ékezetek, elgépelések pl. szőlő szülő helyett, értelmetlen mondatok), melyek nagyon gyakran megnehezítették az olvasást.

Olvasás közben nagyon sok aha-élményem volt, számos felismerésre bukkantam nemcsak a környezetemben élő nőkkel, hanem önmagammal kapcsolatban is. Sokkal alaposabban megismertem a görög mitológiát, ráadásul mindezt közérthetően és olvasmányos formában. Minden sorában éreztem a szerző támogatását, hogy valóban segíteni szeretne az olvasónak abban, hogy felismerésekre jusson, megismerje önmagát, rendet tegyen magában - ha erre van szüksége, vagy megadja a kezdő lökést az alvilágból kifelé vezető úton. Ráadásul egy újabb bizonyítékot kaptam arra az angol mondatra, amit mostanában többször is hallottam: nothing wrong with you, azaz nincs semmi baj veled. Nagyon jó, hogy ilyen ~~komplex~~ gazdag személyiséggel rendelkezem:

Általában mindenkiben él egy uralkodó (vagy domináns) archetípus, amelyik áthatja a személyiségét, s így eldönthető például, hogy az illető kifelé vagy befelé forduló-e. Minthogy azonban tiszta típusokat sohasem találunk, és ilyeneket egyetlen személyiségelmélet sem tételez, amikor valódi emberekre alkalmazza a kategóriáit, ez sem kötelező. Ha két vagy több istennő dominál, olykor az egyik, olykor a másik reagál a külvilág eseményeire a körülményektől, vagy a megoldandó feladattól függően. Minél többen vannak, annál gazdagabb a személyiség, és annál több lehetősége van rá, hogy a legkülönbözőbb területeken hatékonyan működjék.

Újra csak azt kívánom Neked, amit Boldizsár Ildikó Életválságok meséi c. könyvénél tettem: légy Te is a saját történeted hősnője! Találd meg az istennő(i)d, ismerd meg önmagad (nem véletlen, hogy ez a felirat szerepelt a delphoi jósda bejárata fölött), ne ijedj meg, ha egy-egy próbatétel kerül az utadba, mert képes vagy rá, hogy felülkerekedj rajtuk, és a benned élő istennők örömmel segítenek az utadon mindebben.

Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istennők

Eredeti cím: Goddesses in Everywoman

Fordította: Dr. Karczag Judit

296 oldal

Studium-Effektive Kiadó, 2008

3990 Ft

Képek: Artemisz, Athéné, Hesztia, Héra, Démétér, Perszephoné, Aphrodité, Monica, Monica és Rachel

Gerald Durrell szinte bármelyik könyve nagyszerű választásnak ígérkezik, ha egy könnyedebb, mégis tartalmas olvasmányra vágyom. Az Istenek kertjét már korábban is olvastam, és most szerettem volna újra felidézni a Durrell család korfui időszakának eseményeit.

A kötet a Korfu-trilógia harmadik része, azonban azzal a szerző is tisztában van, és nem is várja el az olvasótól, hogy ismerje az előzményeket, így az Előszóban röviden elmondja a legfontosabb tudnivalókat: a család öt évet töltött Korfu szigetén, akkori viszonylatban gazdagnak számítottak, így nem kellett dolgozniuk. A legidősebb testvér, Larry, ekkor huszonhárom, Leslie tizenkilenc, Margo tizennyolc és Gerry tízéves volt (a Korfura költözéskor). Édesanyjuk özvegy volt, ám a korát senki sem tudta, de az biztos, hogy elég idős volt ahhoz, hogy négy gyereke legyen.

Egy villában éltek, ahol a mindennapjaikat azzal töltötték, amit a legjobban szerettek: Larry ekkoriban sokat utazott és az ott megismert barátaival levelezett, Leslie-t a fegyverek érdekelték, Margo a testsúlya és a pattanásai, vagy épp a szerelmi élete miatt aggódott, a mama legszívesebben a konyhában tevékenykedett, Gerry pedig az állatok iránt rajongott. Felfedezőutakat tett a szigeten, és ritkán fordult elő, hogy üres kézzel állított haza, így a családi állatsereglet rohamosan gyarapodott, amit a többiek nem mindig néztek jó szemmel:

Larry rontott ki a verandára:
- Mama! - ordította. - Ennek véget kell vetni. Egyszerűen nem vagyok hajlandó tovább tűrni.
- Jó, jó, drágám, ne kiabálj. Mi a baj? - kérdezte mama.
- Mintha egy rohadt természettudományi múzeumban laknánk.
- Hogyhogy, drágám?
- Úgy, hogy elviselhetetlen itt az élet. Nem vagyok hajlandó tovább tűrni! - ordította Larry.
- De hát mi a baj, drágám? - kérdezte zavartan mama.
- Ki akartam venni magamnak egy italt a jégszekrényből, és mit találtam?
- Mit találtál, drágám? - kérdezte érdeklődve mama.
- Verebeket! - üvöltötte Larry. - Egy zacskó gennyes, antihigiénikus verebet!

Az állatok jelenléte mellett a villába érkező meghívott és hívatlan, ismerős és ismeretlen vendégek érkezése is nem egyszer próbára teszi a család türelmét. Hol Margo egy-egy ismerőse és - szó szerint - a háreme toppan be, hol pedig olyan vendég érkezik, akit még maga Larry sem ismer:

– Larry, drágám, légy szíves, ne hívj olyan embereket hozzánk, akiket nem is ismersz – mondta a mama. – Elég nehéz szórakoztatni azokat is, akiket ismersz, nemhogy még azokat is, akiket nem ismersz.
– Mi köze van a dologhoz annak, hogy ismerem-e őket? – kérdezte értetlenül Larry.
– Az, hogy ha ismered őket, legalább tudják, hogy mire számítsanak – mutatott rá a mama.
– Hogy mire számítsanak?! – kérdezte hidegen Larry. – Ha téged hall az ember, azt hiheti, azért hívtam meg őket, hogy valami gettóban lakjanak!
– Nem, nem, drágám, nem arra gondoltam – mondta a mama –, csak arról van szó, hogy ez a család ritkán látszik normálisnak. Én mindent megpróbálok, de úgy látszik, sehogy sem sikerül úgy élnünk, mint a többi embernek.

A Durrell család a '30-as években (balról jobbra): Margo, Nancy (Larry későbbi felesége, róla még nincs szó a könyvben), Larry, Gerry és Mrs. Durrell

A vendégek élelmezése mellett a szórakoztatásukról is gondoskodni kell, és épp az ismeretlen francia gróf az, aki azzal a csodálatos képességgel rendelkezik, hogy rövid időn belül mindenkinek az idegeire megy. Végül Gerryre marad a feladat, hogy vigye magával kirándulni a finnyás grófot:

- A gyerek jachtján megyünk? - kérdezte a gróf, aki szeretett mindent tisztázni.
- Azon - mondta a mama.

A gyerek jachtján kívül, gyalogosan is elkísérjük Gerryt hol egyedül, hol társaságban egy-egy felfedezőútjára, és közben megismerjük a sziget élővilágát és a helyiek - olykor megdöbbentő - szokásait is.

A család baráti köréhez tartozik Spiro, aki a Korfura érkezésük óta szívesen áll a család rendelkezésére és mindent elintéz, amit kérnek tőle; Theodore, az orvos és polihisztor, akivel Gerry hetente kirándul a környéken; Kralefskyt, aki az ifjú Gerryt tanítja, és többször felbukkan a mamát az őrületbe kergető, hetvenes éveiben járó Creech kapitány is.

A Durrell család mindennapjai legalább olyan színesek és változatosak, mint Korfu flórája és faunája, és a sajátos életmódjuk mellett is, szívesen rendeznek partykat:

Az általunk adott vendégségek alkalmával, akár előre gondosan elterveztük őket, akár a pillanat hatása alatt születtek úgyszólván a semmiből, mindig fölöttébb érdekes dolgok történtek, mivel ritkán zajlott le úgy az esemény, ahogy kigondoltuk. Mivel akkoriban falun éltünk, a rádió meg a televízió kétes áldásait nélkülözve, a szórakozásnak olyan primitív formáira voltunk kénytelenek hagyatkozni, mint a könyvek, a veszekedések, a partyk, és a barátaink vidám nevetése.

Az egyik ilyen party igazán különlegesre sikeredik, ugyanis kabarét (Ki mit tudot) rendeznek, melyen többen is eddig ismeretlen oldalukról mutatkoznak be.

Az Istenek kertje egyszerre szórakoztató és humoros olvasmány, amit inkább otthoni olvasásra ajánlok, ugyanis bizonyos részei hangos nevetést váltanak ki. Emellett pedig ismét újabb dolgokat tanulhatunk az állatokról, ráadásul szinte észrevétlenül, mivel Durrell most is csak megosztja velünk a gyerekkori élményeit.

Az viszont szöget ütött a fejembe, hogy a Margo ismerőseként a háremével érkező török nem veti meg az alkoholt, és jelentős mennyiséget elfogyaszt a látogatás során. Ezek szerint ő nem veszi olyan komolyan a vallása előírásait?

Akár ismeri már valaki a trilógiát, esetleg a néhány éve készült sorozatot látta, akár most szeretne megismerkedni Gerald Durell-lel és nem mindennapi családjával, nyugodtan választhatja elsőként ezt a könyvét. Utána nagy valószínűséggel kíváncsi lesz a többire is.

- Hát igen, ha az ember elég sokáig él Korfun, már nem lepődik meg semmin - mondta mély meggyőződéssel a mama.

Gerald Durrell: Istenek kertje

Eredeti cím: The Garden of the Gods

Fordította: Osztovits Levente

Réber László illusztrációval

261 oldal

Európa Kiadó, 2012

Kép: Daily Mail

Allan Ramsay portréja a Lordról

Ismét olyan gyöngyszemre bukkantam Virginia Woolf esszéi között, melyet mindenképpen szerettem volna megosztani a blogban is. A jó tanácsok ezúttal a XVIII. századból, Lord Chesterfieldtől származnak.

Hogy ki is volt ő? Ismét A pille halála c. kötetet hívom segítségül, ezúttal a végén található Kevésbé ismert, több esszében is említett szerzők c. részt:

Chesterfield, 4th Earl of; Philip Dormer Stanhope (1694 - 1773) - angol államférfi, író. Hágai nagykövet, II. György bizalmas tanácsadója, Pope, Swift, Voltaire, Montesquieu barátja, kora egyik legműveltebb szelleme. Irodalmi hírnevét törvénytelen fiához, majd ennek halála után örökbe fogadott keresztfiához írott oktató levelei őrzik (Letters to his Son, 1774; Letters to his Godson, 1890).

Virginia Woolf ezzel kezdi a címadó esszéjét (ezt választottam a bejegyzésem címének is):

Amikor Lord Mahon kiadta Lord Chesterfield leveleit, szükségesnek tartotta, hogy figyelmeztesse a készülődő olvasót, ezek a levelek "semmiképpen sem valók arra, hogy túl korán vagy válogatás nélkül lapozgassák őket." 'Csupán - mondta őlordsága - azok az emberek olvashatják károsodás nélkül, akiknek álláspontja szilárd, és elvei érettek."

A továbbiakban Woolf kitér arra, hogy ez 1845-ben volt, és az ő esszéjében, ma, 1930-ban már kevésbé tűnik furcsának és távolinak mindez. Úgy gondolom, bár a Lord hétéves, egy holland nevelőnőtől született kisfiának írta a leveleit, aki - ahogy Virginia Woolf is írja - még túlságosan fiatal ezekhez a tanácsokhoz, mivel kitér pl. a szónoklat tanára is, találtam benne egy nagyon fontosat, amely bármely korban (azaz században) élő ember számára megszívlelendő (az öltözködésre és a viselkedésre vonatkozó pedig különösen Meg March számára:

Teljességgel a mérséklet, a türelem, az értelem híve. Sose gyalázz valamely embercsoportot általában - tanácsolja; látogass minden templomot, ne nevesd ki egyiket sem; tájékozódj minden dolog felől. Szenteld délelőttjeidet a tanulmányoknak, estéidet a jó társaságnak. Öltözz úgy, minként a legkiválóbbak teszik, viselkedj is, mint azok, sose légy szertelen, önző vagy szórakozott. Vedd figyelembe az arány törvényeit, és élvezd minden percedet fenékig.

Rendben, a mai ember napjai nem úgy telnek, mint a fiáé, azért nem árt valami újat tanulni (nem feltétlenül iskolai tanulmányokra gondolok) és a megfelelő emberek közt tölteni az időnket. És felfedeztem benne Horatiust is.

Bár a következő rész nem minden tanácsával értek egyet, mert szerintem nyugodtan lehet nevetni, kulturáltan vitázni, történeteket mesélni és valamennyit magunkról is beszélni, és igaz, hogy a Lord a másoknak való tetszés elnyeréséréhez adta őket, ezek közt is akad ma is nem egy hasznos. Elvégre mindig jól jön, ha valaki tud illendően viselkedni:

Mert gondoljuk csak el, mit foglal magába a tetszés elnyerésének művészete. Először is tudni kell, miképpen kell belépni egy szobába, és miképpen kell azt ismét elhagyni. Minthogy az emberi végtagok közismerten megátalkodottak, ez már magában véve is olyan ügy, mely számottevő készséget igényel. Azután az embernek olyan öltözéket kell viselnie, mely tökéletesen divatosnak látszik, anélkül azonban, hogy új lenne vagy kihívó; fogazata legyen tökéletes, parókája kifogástalan; körmének nyírása félkör alakú; tudjon húst szelni, táncolni és - ami szinte ugyanolyan nagy művészet - kecsesen megülni egy széket. Ezek a dolgok a tetszés elnyerésének ábécéjét jelentik. Most érkezünk el a szavakhoz. Szükségszerű, hogy az ember legalább három nyelvet beszéljen tökéletesen. De mielőtt ajkunkat szólásra nyitnánk, még valamire ügyelnünk kell - figyelmeznünk arra, hogy soha ne nevessünk. Lord Chesterfield maga sosem nevetett. Mindig mosolygott. Ha végtére a fiatalember méltónak nyilvánul a szólásra, kerülnie kell minden közhelyet és parlagi kifejezést; kiejtése legyen tiszta, szóhasználata nyelvtanilag szabatos; vitáznia nem szabad, szintúgy történeteket mesélnie, de magáról se beszéljen.

Az idézetek Szobotka Tibor fordításai.

Kép: Wikipedia

"Ezek a Kisasszonyok!" - mondta annak idején Joey a Jóbarátokban, amikor Louisa May Alcott regényét olvasta. Akkor én is a sorozat miatt vettem meg, olvastam el és rajongtam érte.

2010 decemberében olvastam újra és írtam róla egy rajongó bejegyzést, és most úgy éreztem, újra elő kell vennem, mert ezúttal mást fedezek fel benne. Ráadásul olyan dolgokat, amik miatt elmúlik a rajongásom, és egy teljesen új szemszögből nézem a March lányok életét.

Szeretném a bejegyzés elején elmondani, hogy nagyon nyitott gondolkodású vagyok, elfogadom, ha más másként vélekedik a dolgokról, mint én és kíváncsi is vagyok a véleményére. Tehát, ha nem értesz egyet a következőkben olvasottakkal, nyugodtan oszd meg a gondolataid velem.

A könyvön sem húztam fel magam, most is teljesen nyugodtan írom ezt a posztot, és minden megjegyzésemet alátámasztom megfelelő példákkal és érvekkel. Készülj, kedves Olvasó, mert a következőkben megmutatom, milyen negatív torzításokkal, rögzült szemlélettel és kevés példával találkozunk a klasszikus lányregényben. Milyen jó, hogy nemrég olvastam az Agyszervizt. Éppen ezért a bejegyzésben alaposan részletezem a cselekményt, így, aki még nem olvasta, én szóltam.

1860 decemberében ismerjük meg a March családot, és egy éven keresztül követjük nyomon az életüket. A March lányok édesanyjukkal élnek, ugyanis az édesapjuk tábori lelkészként vesz részt az amerikai polgárháborúban. A legidősebb lány, Meg, tizenhat éves és igazi hölgy szeretne lenni; húga, a tizenöt éves és fiús Jo, írói álmokat dédelget. A tizenhárom éves, csendes Beth legjobban a zenét szereti és a nővéreitől örökölt és kimustrált babákat és szeretett macskáit istápolja. A legkisebb lány, a tizenkét éves Amy jár egyedül iskolába, ügyesen rajzol, agyagfigurákat készít, és hajlamos az önzőségre. Vagy inkább a hiúságra.

A két legidősebb lány már dolgozik: Meg a King család négy gyerekét tanítja, Jo pedig apjuk nagynénjének, az özvegy March néninek olvas fel mindennap.

Édesanyjuk a hazafias segélyegyletben tevékenykedik, mellette aktívan segíti a helyi szegényeket is. Bár a lányok maguk is kiveszik a részüket a házimunkából, a családnak segítsége is van, Hannah személyében.

A szomszédjukban él az idős és jómódú Mr. Laurence, unokájával, a Jóval egykorú Laurie-val, mivel a fiú árván maradt. Jo összebarátkozik a fiúval, és hamarosan bejáratosak lesznek egymáshoz.

A lányok kisebb korukban szerettek zarándokosat játszani (John Bunyan A zarándok útja c. regénye kapcsán), ezért édesanyjuk karácsonyra meglepi őket egy-egy saját példánnyal, hogy mindennap forgathassák, és így szó szerint regényesítik az életüket. Ráadásul a lányok ahelyett, hogy maguknak vennének valamit karácsonyra, úgy döntenek, mindegyikük az édesanyjukat lepi meg valamivel. Karácsonykor pedig a reggelijüket ajánlják fel egy sokgyerekes, szegény családnak, és ők beérik tejjel és kenyérrel.

Mindez nagyon romantikusan és bájosan hangzik, azonban most jönnek azok a dolgok, melyekre eddig én sem figyeltem fel.

Jessie Wilcox Smith illusztrációja a regényhez

A March család szerény anyagi körülmények között él, mivel korábban az apjuk egy barátjának segített, és sok pénzt veszített. A dologról nem tudunk meg többet, azonban Meg még emlékszik arra az időre, amikor nem kellett minden fillért beosztaniuk. Jelenleg albérletben élnek (az egyik hónapban Meg egész havi keresete a lakbérre megy el) egy emeletes házban, melynek padlásszobájában Jo szeret a díványon olvasni és almát enni kedvenc patkánya(!), Firka társaságában. Igazán higiénikus egy ház lehet, ha patkányt tartanak háziállatként, akinek kölykei is vannak. Beth macskáit nem zavarják?

Meg elegáns hölgy szeretne lenni, akinek rengeteg pénze van, szép háza és bútorai, ruhái és rengeteg cselédje, hogy ne kelljen dolgoznia, de mellette rengeteg jót is cselekedne. Ebben nincs is semmi kivetnivaló. Meg most is szeret(ne) szépen öltözködni, de erre nincs mindig lehetősége. Eszembe jutott Anne Shirley, akinek van képzelőereje, és a legkopottabb ruháját is képes lenne a világ legpuffosabb ujjújának látni. Meg egyik nap azon nyavalyog, hogy minek öltözzön ki, ha senki sem látja, kivéve a King gyerekeket? Kedves Meg, jobb, ha tudod, hogy nem másoknak, hanem magadnak öltözöl fel mindennap. Akkor is, ha a kutya sem látja a ruhád, és akkor is, ha csak a Kingék gyerekei. Az elegancia nem attól függ, mennyi pénzed van:

Amikor az egyik barátnője (Annie Moffat) vendégségbe hívja, a vendéglátó nővérek sajnálják Meget a kopott ruhája miatt, és az egyik este kiöltöztetik. Meg ekkor mélyen dekoltált (vajon mekkora lehetett akkoriban az a dekoltázs?) ruhát visel, pezsgőt iszik és teljesen másként viselkedik, mint szokott. Az estélyen részt vesz Laurie is, aki nagyon meglepődik Meg magatartásán, hiszen ő nem ezt az arcát ismeri. Meg pedig elszégyelli magát, otthon mindent meggyón Mrs. March-nak és Jónak, és azt mondja, inkább örül a kopott ruháinak, mint bábu legyen. Ez valóban szép, csakhogy Meg azt nem tudja, ahhoz, hogy felvegye a szép ruhákat és hölggyé váljon, a gondolkodásmódján is változtatnia kell. Mert teljesen másként viselkedik és gondolkodik egy hölgy, amilyen ő is szeretne valójában lenni, mint egy kislány, akit a családja befolyásol és a barátnői felöltöztetnek. Már előrébb van a virágáruslánytól, de még nagyon messze van a hercegnőtől.

Egy korábbi estélyen pedig a cipője úgy feltöri a lábát, hogy képtelen benne hazamenni. Náluk nem volt szokás betörni a magas sarkú cipőt, mielőtt az aktuális alkalomra felveszik?

Érdekes módon Megnél megbukik egy sztereotípia a lányokról és a nőkről, mert nem szeret beteget ápolni, ellentétben Jóval.

Észrevettem, hogy a lányok sem tudnak csak úgy elfogadni valamit. Ha valamit kapnak, akkor rögtön azon gondolkodnak, mit adhatnának ők cserébe? Ez bevallom, nekem sem ment, de megtanultam, hogy nyugodtan elfogadhatunk bármit mástól, anélkül, hogy azonnal viszonoznunk kellene. Majd később viszonozzuk, ha tudjuk. Félreértés ne essen, nem a pofátlanságot népszerűsítem, hogy ide nekem mindent, én meg nem adok sem most, sem később semmit, hanem azt, hogy tanuljunk meg elfogadni.

Most pedig térjünk át Beth-re:

Házias kis teremtés volt, segített Hannah-nak, hogy az otthon tisztán és kényelmesen várja a dolgozókat, és ezért nem várt el más jutalmat, mint hogy szeressék.

Íme, Beth, a people pleaser, aki úgy gondolja, ő csak akkor szerethető, ha hasznossá teszi magát.

Amy tipikus kiskamasz, aki követi a társait, nem akar kilógni a sorból és önmagát helyezi mások elé. Utóbbi nem hiba, mert így nem válik olyanná, mint Beth. Természetesen a család többi tagja ezt önzésnek és hiúságnak tartja, és szeretnék, ha leszokna róla. Ha valaki egészségesen önző, egyáltalán nem baj, sőt!

Jöjjön a legproblémásabb lány, Jo. Mióta az apjuk elment, ő "a férfi a házban". Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre biztosabb lettem benne, hogy ennek a lánynak sérültek a női energiái. Szerinte - és később Laurie szerint is - férfiatlan dolog sírni. Vajon mit szólnának ehhez?

A Facebookon van egy még jobb, ahol még több férfiatlanul viselkedőt láthatunk.

Komolyan feltettem magamban a kérdést, hogy ha Jo ma élne, vajon átoperáltatná magát? Aztán miután levágatja a haját, és lefekvés után megsiratja, már Nemmel válaszoltam a kérdésemre. Majd újabb dolgok történtek, és ismét Igen lett az a nem. Azt mondja ugyanis:

Miért nem születtünk mindnyájan fiúnak, akkor nem lenne semmi bajunk!

Nyilván a fiúk élete csupa móka és kacagás.

Mivel annak idején én is nagyon szerettem a Kés/Alattot, elképzeltem egy Little Women Specialt, ahol

Jo férfivá operáltatja magát, Amy pedig végre görög orrot kap, mert a folytatásban állandóan emiatt nyavalyog, ~~Meget pedig összeboronálhatjuk Christiannel, ő úgyis elég gazdag~~, és így végre mindenki boldog lenne.

Azt is nehezen fogadja el, hogy Meg már nem kislány, hanem kezd nővé válni.

A másik probléma vele, hogy mennyire negatív az önképe: saját magát butának tartja sok mindenhez, és ha elront valamit, úgy gondolja, hogy akkor ő minden mást is elront. De ne csodálkozzunk, ha a saját anyja is butának nevezi (főleg ha csak egy apróságról van szó!):

- Jaj, de buta vagy, gyermekem!

Még egy megerősítési torzítás: ha valakinek pénze van, elzüllik, ettől félti Laurie-t is. Vajon hány elzüllött gazdag fiúval találkozott? Csak egyet említ. Hol van a nagy számok törvénye? Minél több adatunk van, annál pontosabb képet kapunk az adott dologról.

Ugyanez igaz Meg esetében is: csupán egy gazdag családhoz ment vendégségbe, az ő köreit ismerte meg a két bálon. Nem minden gazdag kövér, lusta, nem csinál semmit egész nap és csak másokat kritizál meg pletykál.

A két nagyobb lány reggelente egy-egy Hannah által sütött buktával indul útnak, ezzel melegítik a kezüket, mert nincs muffuk! Nem vagyok otthon a divat történetében, de ekkoriban még nem hordtak hétköznap is kesztyűt? És miért jobb a bukta, mint zsebre tenni a kezüket? Vagy zsebük sincs? Olyan drága volt ekkoriban egy muff? Talán A zarándok útja helyett jobban jártak volna, ha egy-egy muffot kapnak karácsonyra, akkor is, ha a könyv befektetés önmagunkba.

Ráadásul a bukta nemcsak kézmelegítőként, hanem ebédként is szolgál, mert csak délután mennek haza. A King családnál és March néninél nem jut egy tányér leves vagy bármilyen étel Megnek és Jónak?

Az egész regényt megtölti a March család hiánygondolkodása és folyamatos panaszkodása (Jaj, de szegények vagyunk! Ezünk sincs, azunk sincs, nyaf, nyaf!).

Negatív torzítás és torzított értelmezés Mrs. March esetében is: ha szegények vagyunk is, legalább itt vagyunk egymásnak. Ha még mindig lenne pénzük, akkor is ott lennének egymásnak. Sőt, ha milliomosok lennének, akkor is.

Ráadásul többször éreztem, hogy démonizálja a pénzt, bár később azt mondja, hogy jó dolog, ha van, ha nemes célokra használják. Azt mondja a nagyobb lányainak, hogy inkább lássa őket szegénynek, de boldognak, mint egy palotában boldogtalanul. Milyen kedves, ezek szerint Mrs. March szerint egyik lánya sem lehet boldog egy gazdag férfi oldalán, nem szeretné, ha jobban élnének, mint ő.

Az viszont pozitívum, hogy Jo és Amy is biztatást kap, hogy nézzenek szembe a sötét oldalukkal, a rossz tulajdonságaikkal, azonban az anyjuk sem igazán jó példa erre. Tudom, hogy nekünk már sokkal könnyebb, hiszen nagyon sok segítő szakember létezik, azon mégis elgondolkodtam, hogy Mrs. March is Jóhoz hasonlóan lobbanékony, csak ilyenkor már uralkodik magán, csendben marad és inkább kimegy. Azt mondja, hogy amikor megismerte a férjét, akkor kezdett ezzel szembenézni, mivel Mr. March nagyon higgadt. Mivel kb. húsz éve élnek együtt, hogy nem sikerült ezen változtatnia? Én is sokszor pukkancs voltam, aztán rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem ilyen vagyok, eszembe jutott, milyen sokszor nyugodt tudtam maradni, és felfedeztem, hogy egyszerűen egy rossz mintát alkalmaztam. Megtaláltam, ki viselkedik pukkancsként a környezetemben, amit átvettem, és tudatosítottam magamban, hogy én nem ilyen, hanem - az esetek többségében - nyugodt vagyok. Neki új, pozitív mintaként mindennap ott volt mostanáig a férje.

Térjünk át a Laurence családra:

Laurie nagyapja nem állt szóba a fiával, miután az megszökött és elvett egy olasz nőt. A fia magának vagy az apjának választott feleséget? Az apának vagy a fiának kellett együtt élnie az olasz nővel? Szerintem a fiának, úgyhogy ezért sem értem az ilyen hozzáállást ma sem. Ráadásul a nagypapa nem szeretné, ha az unokája az anyjához hasonlóan zenélne. Gratulálok. Majd nagyapám (vagy bármely más családtagom) mondja meg, hogy milyen pályát válasszak, ugye?

Laurie-nak is vannak álmai, szeretne Európába utazni, de nem hagyhatja ott egyedül az öreget. A regényből nem derül ki, hogy Mr. Laurence-nek bármilyen súlyos egészségügyi problémája lenne, különben is ott a személyzet, és tanuljon meg felelősséget vállalni saját magáért, az unokáját pedig hagyja, hadd élje a saját életét, csinálja azt, amit szeret.

Laurie nem tudja magát elszórakoztatni. Itt ismét csak a blog mottóját adó Mrs. Elton gondolatait kell idéznem:

Annyi szellemi tartalékkal rendelkezem, hogy nincs szükségem a külvilágra. Nagyon jól meg tudok lenni nélküle. Akinek nincsenek ilyen szellemi tartalékai, azzal persze más a helyzet, de az én szellemi tartalékaim teljesen függetlenné tesznek.

- (....) Mindig mondom, hogy egy nőnek nem lehet elég szellemi tartaléka... és nagyon hálás vagyok, hogy nekem magamnak olyan sok van, így nem vagyok mások társaságára utalva.

Elárulom: nekem sincs testvérem, így gyerekkoromban megtanultam elszórakoztatni magam, és erre felnőttként is bármikor képes vagyok (Ennek a fontosságáról Csíkszentmihályi Mihály is ír a Flow-ban). Megjegyzem: nem vagyok antiszociális, csak nem mindegy, milyen emberek társaságában vagyok.

Laurie valódi neve Theodore Laurence, azonban a fiúk a keresztneve miatt Dorának csúfolják, ezért hívatja magát Laurie-nak. Csak én érzem úgy, hogy a Laurie sem éppen férfias? Jo később Teddynek szólítja, és ezért nem haragszik. A Theo még nem jutott eszébe?

Az egyik legsúlyosabb torzítás a regényben, amikor Mrs. March azon siránkozik, hogy a férjét elengedte a háborúba, és ekkor találkozik egy öregemberrel, akinek négy fiát sorozták be, kettő közülük már halott, egy fogságba esett, a negyedik megsérült, akihez most megy, de nagyon büszke mindegyikre, hogy odaadta őket a hazának. Milyen csodálatos háborús propaganda!

Ha a fiai otthon maradtak volna, nyilván gyáva kukacok, de mondjuk megnősültek volna, az öregnek pedig unokái születhettek volna. Vagy olyan pályát választanak, amellyel másoknak segíthettek volna. Akár tanár lesz valamelyikük, akár szakmát tanul, mindennap tehettek volna valami apróságot másokért. Pacifista vagyok, így nem látom értelmét semmilyen háborúnak.

Sajnos a fordítás is sokszor tele van furcsaságokkal, ahogyan a regény is. Amikor Jo először látogatja meg Laurie-t, az egyik kezében egy tál tejszínes zselét visz lefedve, a másikban Amy három kiscicáját. Bármekkorák is a cicusok, nagyon ügyes ez a Jo, mert én egy-egy kezemben fogtam általában egy-egy cicát, de inkább a két kezemmel egyet. A fordítási érdekességekre már ki sem térek.

A Kisasszonyok egyáltalán nem az a bűbájos, lánynevelő regény, amelyre emlékeztem. Érdemes odafigyelni, mert a didaktikussága mellett súlyos torzításokkal van tele, melyek súlyos önértékelési problémákat és torzított gondolkodást eredményezhetnek, ha valaki szó szerint veszi őket.

Annak idején nekem is Jo volt a kedvencem, akit az írónő önmagáról mintázott, azóta azonban én is végig jártam a saját zarándoklatomat, csakhogy nem úgy, mint a March lányok, mert a legfontosabbra találtam az utamon: önmagamra.

Maradok inkább Anne Shirleynél, akinek van képzelőereje és használja is, nem nyafog állandóan, és az ő történeteiből nem árad az erőltetett didaktikusság sem, hanem kifejezetten szerethető és a személyiségünket is pozitívan befolyásolja.

A regénynek nemrégiben újabb adaptációi születtek, de ezekre nem szeretném pazarolni a szemem, ahogy Szabó Magda mondta, és hozzáteszem: az időm sem.

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Eredeti cím: Little Women

Fordította: Sóvágó Katalin

261 oldal

Lazi Kiadó, 2004

Képek: The Telegraph Online, Pinterest

Nemrég kezdtem olvasni Virginia Woolf esszéit, és tudtam, hogy sok-sok gyönyörű mondatra bukkanok köztük, ám arra nem számítottam, hogy az egyik Erzsébet-kori (1558 - 1603) költő, Gabriel Harvey tartogat számomra inspiráló gondolatokat.

A furcsa Erzsébet-koriak c. esszé adta ennek a bejegyzésnek az ötletét.

Ki is volt az a Gabriel Harvey? Bevallom, én sem hallottam róla tegnapig, míg az említett esszében fel nem bukkant a neve. A kötet végén található Jegyzetekben minden esszéhez kapunk segítséget:

Gabriel Harvey (1545? - 1630) - angol tudós, kritikus, pamfletíró, költő. Művei már nem élnek. A klasszikus metrumot kívánta meggyökereztetni az angol költészetben; jórészt téves kritikával és igazságtalanul támadta Spensert, Greene-t, Nasht.

Harvey alacsony sorból származott, apja kötélverő volt, azonban ő is és két öccse is Cambridge-ben tanulhatott. Élete nem volt sikeres, miután eljött Cambridge-ből, a szülőhelyén, Saffron Waldenben élt szegénységben, azonban a jegyzeteiből megismerjük egy másik arcát, amelyről nekem Liz Gilbert jutott eszembe az Eat, Pray, Love-ból a jegyzetfüzetével és az NLP (Neurolingvisztikus Programozás), amelyről Szendi Gábornál olvastam.

A lényeg, hogy Harvey olyan gondolatokat írt fel magának, melyek a mai ember számára is inspirálóak lehetnek, még akkor is, ha nem sikerült az életét hozzájuk igazítani, de ez már más kérdés.

Gabriel Harvey

Harvey megbukott mint államférfi, ahogyan megbukott mint professzor, s ahogyan látszat szerint megbukott mindenben, amire csak vállalkozott, azt kivéve, hogy elnyerte Spenser és Sir Philip Sidney barátságát.
De, szerencsére, Harvey egy jegyzetkönyvet is ránk hagyott; szokása volt, hogy a könyvek margójára feljegyzéseket készített olvasás közben. Ha egyik arcáról a másikra tekintünk, nyilvános lényéről a magánemberre, ez az arc kétfelől kap fényt, és kifejezése megváltozik, ami oly ritkán esik meg valamely Erzsébet-kori arcán. Egy lappangó, másféle Harveyt fedezünk fel a felszínen látszó Harvey megett, aki kétséggel, erőlködéssel és csüggedéssel árnyékolja be őt. Mert, szerencsére, a jegyzetkönyv kicsinyvolt; még egy Erzsébet-kori fóliókönyv margója is keskeny; Harvey arra kényszerült, hogy rövid legyen, s mert csak a maga pillantása számára írt valami élesen előretörő emlék vagy tapasztalat parancsszavára, írása olyannak tűnik fel, mintha önmagához szólna. Mint aki azt mondja: Ez bizony így van, vagy erről az jut eszembe; vagy ismét: bárcsak ezt tettem volna. Ilyenformán tudatosul bennünk az a konfliktus, amely az emberek világában ügyetlenkedő Harvey és a könyvei közt nagy bölcsen otthonában megülő Harvey között volt. Az, aki cselekszik és szenved, ügyét az elé terjeszti, aki olvas, és tanácson, vigaszon töri a fejét.
(...)
Gondolj - mondta ilyenkor az otthon ülő Harvey - mindazokra az ismeretlen alakokra, akik ennek ellenére diadalmaskodtak. Gondolj "Sándorra, e tapasztalatlan ifjúra"; gondolj Dávidra, "aki orcátlan kamasz létére egy irtóztató óriást győzött le"; gondolj Juditra és Johanna pápára és hősi cselekedeteikre; gondolj - mindenekfelett - "ama bátor nőszemélyre... Jean d'Arcra, ez igen érdemes, vitéz ifjú leányzóra... ugyan akkor mit érhet el egy szorgalmatos és jóeszű férfiember.. ha egy tenyeres-talpas, kalandos hajlamú parasztlány ekként érvényesülhetett?"

Az egészség, a testnek ápolása igen nagy fontosságú. "Mi tudósok szamárszámba vesszük testünket, elménket." Az embernek "virgoncan kell kiugrania ágyából minden reggel, az egész esztendő át." Étkezésünkben legyünk önmegtartóztatóak; legyünk élénkek, testünket gyakoroljuk rendszeresen, mint H., a fivér, aki "soha nem mulasztotta volna el legalább naponta egyszer a tüdejét kifújni". A "dünnyögés, mélázás" kerülendő. A tanult embernek egyben világi embernek is kell lennie. Tedd "napi leckéddé", hogy "tornázz, kacagj, hogy merész kedvvel lépdelj". Ha pedig kínzóid csepülnek, csúfolnak, ostoroznak, kinevetnek, arra a legalkalmasabb felelet "a szellem- és kellemdús irónia". Semmiképp se panaszkodj. "Vaskos szamárság s egy csökönyös és orcátlan természet hitvány megnyilvánulása, ha az ember szüntelenül panaszolkodik erről-arról, hiábavaló módon".

A könyveket úgy szerette, mint a valódi olvasók: nem trófeákként közszemlére téve, hanem olyan élőlényeket látva bennük, amelyeket "át kell váltani elmélkedésre, gyakorlatra és a testemmel-lelkemmel eggyéválásra". A tudásnak különlegesen humánus nézőpontja élt tovább az agg és csalódott tudós keblében. "Ez az egyetlen merész útja annak, hogy mindent megtanuljunk, erőlködés nélkül, de sok gyönyörűséggel" - jegyezte meg.

Az idézetek Szobotka Tibor fordításai, és ugyanilyen alakban szerepelnek a könyvben is.

Mivel a könyv megjelenése idején, 1980-ban, még nem volt internet, utánanéztem, és angol nyelvű források szerint Harvey az 1550-es években születhetett. A lent linkelt Britannica szerint 1550?, a Wikipedia szerint 1552/3 körül.

Kép: Britannica

F. Scott Fitzgeralddal tíz éve ismerkedtem meg A nagy Gatsbynek köszönhetően, és utána gyorsan be is szereztem néhány könyvét. Most a saját kihívásom kapcsán jutott újra eszembe, ugyanis bevallottan egy rövid művet kerestem, amely még belefér a májusba, és így esett a választásom az író utolsó, befejezetlen regényére, Az utolsó cézárra.

A kötetet Edmund Wilson előszava nyitja, amelyből megtudjuk, hogy Fitzgerald 1940. december 21-én szívrohamban hunyt el, miután elkezdte a regény hatodik fejezetét. A jegyzetei azonban fennmaradtak, és ezeket a könyv végén megtaláljuk, melyek segítségével megismerjük az író elképzeléseit és módosításait.

A regény 1935-ben játszódik, amikor a nagy gazdasági válság után az Egyesült Államok már kezd talpra állni, de a krízis a filmiparra is jelentős hatással volt.

A regény narrátora, Cecília (Celia) Brady, aki ekkor egyetemista, egy producer lánya, így már gyerekkora óta ismeri a filmes világot. Éppen a keleti partról, az első egyetemi éve végén, tart haza a nyugati partra, amikor egy gépen utazik néhány filmessel. Az egyikük a fiatal forgatókönyvíró, Wylie White, míg a másikat, egy Schwartz nevű férfit Wylie Cecília apjának barátjaként mutat be a lánynak. Az út során kiderül, hogy egy bizonyos Mr. Smith is utazik a gépen, aki nem más, mint a producer, Monroe Stahr, aki sosem íratja ki a nevét a filmjeire, és mióta elveszítette a feleségét, csak a munkájának él.

Az ember vagy elfogadja Hollywoodot olyannak amilyen, mint például én tettem, vagy megvetően legyint rá, ahogyan olyasmire szokás, amit nem értünk. Nem mintha Hollywoodot nem lehetne megérteni, bár persze csak félig-meddig és sohasem végérvényesen. Szinte egy kezemen megszámlálhatnám azokat a férfiakat, akik fejből tudták a mozi egész, bonyolult egyenletét. Nő pedig legfeljebb abban reménykedhetett, hogy talán majd egyszer sikerül megértenie az illető férfiak valamelyikét.

Cecília titokban szerelmes a nála tizenhat évvel idősebb producerbe, és a történet idején úgy látta, neki is ugyanolyan esélye van Stahrnál, mint bármely másik nőnek.

Néhány héttel a repülőút után földrengés rázza meg Los Angelest, az utcákat elönti a víz, és a stúdió környékén, egy díszletszobornak köszönhetően, felbukkan két nő, mely közül az egyikre azonnal felfigyel Stahr.
A továbbiakban a filmgyári mindennapok mellett a kettejük, Stahr és Kathleen kapcsolatát ismerjük meg.

Utóbbiak voltak azok a részek, amik a legjobban tetszettek, ahol újra azzal a Fitzgeralddal találkoztam, aki annyira gyönyörűen ír:

Valami nyugtalanság járta át a nyarat - augusztus eleje volt, bolond szerelmek és szenvedélyes bűnök ideje. Ilyenkor mindenki tudja már, hogy immáron nem sokat tartogat számára a nyár, ezért megpróbálja mohón belevetni magát a jelenbe - vagy ha nincsen jelene, megpróbál teremteni magának valamit helyette.

Megkedveltem Stahrt, ugyanis az a típusú ember, aki mindenkire odafigyel, és ha valakinek problémája akad, leül vele megbeszélni a dolgot, és addig nem engedi el, míg valamilyen megoldást nem találnak. A munkájában is a tökéletességre törekszik, és ha hisz egy filmben, legalábbis neki tetszik, nem érdekli, ha veszteséges lesz is, legyártatja. Azonban szinte az egész napját a filmgyárban tölti, és nem pihen eleget. Sőt, nem olvas mást, csak forgatókönyveket.

Az orákulum kimondta a végső szót. Se vitának, se hozzászólásnak nem volt többé helye. Stahrnak mindig igaza kellett, hogy legyen, nemcsak többnyire, hanem mindig - máskülönben az egész épület elolvadt volna, mint egy darab vaj.

Cecíliát is szerettem, akire egyáltalán nem hatott rá Hollywood, mindvégig kívülálló maradt, és Fitzgerald nagyon jól a bőrébe bújt, ahogyan bemutatja az érzéseit és a gondolatait, és ugyanez elmondható róla a többi szereplő esetében is.

Akkor hallottam Wylie-ról először, hogy író volna. És bár én kedvelem az írókat - mert ha az ember megkérdez valamit egy írótól, rendszerint választ is szokott kapni a kérdésére -, ettől mégis kisebb lett a szememben. Mert az írók valahogy nem egészen emberek. Ha viszont jók a mesterségükben, akkor meg tulajdonképpen egy egész csomó ember lakozik bennük, miközben mindent elkövetnek, hogy mégiscsak egy személy legyenek. Mint a színészek, akik mindig szinte szánnivalóan iparkodnak, hogy elfordítsák a fejüket és bele ne nézzenek a tükörbe, mondhatni kétrét görnyedve az igyekezettől - és közben a csillárt lesik, hogy nem pillantják-e meg az arcukat a fényes réz ellenző lapján.

Az író táblázatot is készített az utolsó vázlatához, melyben részletesen felvázolta az elképzeléseit. A-tól I-ig jelölte az Epizódokat, és számokkal a hozzájuk tartozó jeleneteket, helyszíneket vagy eseményeket. A következő oszlopban feltüntette az adott epizód szereplőit, majd az utolsóban, hogy hány karaktert szán rá és a megírás időtartamát. Tervei szerint június és október között készült volna el a teljes regénnyel.

Az író jegyzetei nemcsak a különböző fejezetekhez készültek, hanem részletesen ír bennük a szereplőkről és bizonyos eseményekről is. Ezeket olvasva, Az utolsó cézár egy nagyon izgalmas regény lett volna, amennyiben Fitzgerald be tudta volna fejezni.

A Wikipedia szerint az író Monroe Stahrt Irving Thalbergről mintázta, akinek olyan filmek fűződnek nevéhez, mint a Billy, a kölyök vagy a Grand Hotel.

Irving Thalberg a feleségével, Norma Shearer színésznővel 1929-ben

Vegyes érzéseim maradtak a csonka regénnyel kapcsolatban, mert voltak részei, amelyek kifejezetten tetszettek és volt néhány, amely kevésbé. Hogy miért nem sikerült egymásra hangolódnunk? Ha néhány évvel ezelőtt olvastam volna, amikor rajongtam a spanyol és az olasz thrillerekért és mindenféle nyomozós sorozatokért, valószínűleg imádtam volna. Tavaly azonban már Agatha Christie-t sem olvastam. Egyszerűen ennyit változtam én is és a preferenciáim is. Aki most is szereti a műfajt, érdeklődik a harmincas évek Hollywoodja iránt, nyugodtan vegye a kezébe a regényt, mert számára biztosan maradandóbb olvasmányélményt nyújt, mint számomra.

Mindenesetre megismerhettem a filmes világot és egy új szót is tanultam (muszter - vágásra előkészített filmtekercs). Örülök, hogy a könyv végén elolvashattam a jegyzeteket, melyeknek köszönhetően teljes lett a kép a regénnyel kapcsolatban, és ugyanazt mondhatom el, mint annak idején A nagy Gatsbyről: Fitzgerald nagyon szépen ír, és bár tavaly Az éj szelíd trónján sem lett a kedvencem, biztosan olvasok még mást is a szerzőtől.

Ha pedig most keresnék mottót a blognak, biztosan ezt választanám Kathleentől, mindenesetre magamnak megjegyeztem, mert imádom:

De tudod, az a helyzet, hogy a tudás olyan végtelen... és minél többet tud az ember, annál több tudnivalóról szerez tudomást, ami már éppen csak, hogy karnyújtásnyira van, és ez így megy folyvást.

A regénynek több filmes adaptációja is készült, legutóbb 2016-ban az Amazon készített kilencrészes sorozatot belőle Matt Bomerrel és Lily Collinsszal a főbb szerepekben. Valaki látta esetleg?

F. Scott Fitzgerald: Az utolsó cézár

Eredeti cím: The Last Tycoon

Fordította: Bart István

234 oldal

Kalligram Kiadó, 2004

Sajnos néhány nyomda- és helyesírási hiba is rontott az olvasás élményén. Az egyik legfájóbbat a Jegyzetek első oldalán találtam, mely az 1. fejezethez készült, és az író egy saját élményét meséli el, melyet beépített a regénybe is: Egy beszélgetésen fog alapulni, melyet X-el folytattam (...). Még mostanában is szoktam ezzel a toldalékolási hibával találkozni. X-szel az helyesen. Máshol már helyesen toldalékolták a hasonló alakokat (ahol kötőjellel kapcsolódik a -val, -vel toldalék a szóhoz).

Kép: Wikipedia