Évzáró bejegyzést írni mindig izgalmas volt a számomra. Jó leülni ide, átnézni az idén olvasott könyvek listáját és reflektálni egy kicsit. Ahogy, így év végén, más dolgokon is, azonban itt főleg a könyvesekről lesz szó.
Tavaly december 22-én véglegesítettema 2024-es kihívásom, melynek jegyében 10 könyvet terveztem elolvasni az elmúlt 10 év beszerzéseiből, tehát a 2014 és 2023 közöttiekből. Ebben az időszakban még nagy könyvvásárló voltam, ám fokozatosan csökkentek a beszerzéseim, így az olvasatlan könyveim is, ám még így is volt miből válogatnom. Egyedül 2022-ben választhattam csupán két könyv közül.
Mivel egyébként is szeretem tágítani a komfortzónám és szeretek új vizekre evezni, így a 10 olvasmány kiválasztásánál erre is figyeltem. És elmondhatom, nagyon jó 10 könyvet sikerült kiválasztanom. A legjobb pedig, hogy számos rokon lélekre bukkantam bennük.
Készítettem egy Excel-táblázatot, ahol a 10 év könyveit egymás mellé listáztam, és már egy külön noteszbe is fel voltak írva, hogy átlátható legyen egyben, miből is választhatok. És tudom, hogy mindig a megfelelő olvasmányt sikerült kiválasztani.
Elárulom: természetesen most is vannak könyvek, amik érdekelnek és egyszer meg is veszem őket, ám egészen a múlt hétig egyetlen könyvet sem vettem. Van előnye is annak, ha a legközelebbi könyvesbolt 50 km-ra van az ember lakóhelyétől. Múlt héten utamba esett egy abc, ahol könyvesállvány is van, és szétnéztem. Ott bukkantam akciósan Tari Annamária 2010-ben megjelent könyvére, az Y generációra. Belelapoztam, érdekesnek találtam, és mivel én is ehhez a generációhoz tartozom, így megvettem, bár lényegében karácsonyi ajándékba kaptam. Nagyon kíváncsi lettem rá, azonban a téli szünetemben elhatároztam, hogy nem olvasok ilyen könyveket, így egy picit még várat magára.
Mit tanultam a kihívásomból? Hogy nagyon sok szuper, felfedezésre és olvasásra váró könyvem van, és tudom, hogy nagyon sok hasonló megjelent idén is, nekem így is volt mit olvasnom. Egy-egy polc takarításakor, amikor minden könyvet lapakolok és alaposan megtörlök, mindig felfedezem őket és jó arra gondolni, hogy ezt is és azt is sorra kerítem. Vagy újra olvasom a közeljövőben.
Ebben nagyon sokat segített, hogy megtanultam, hogy szuperérzékeny vagyok és a sok cucc (legyen az porfogó, ruha, bármi más) elvonja a figyelmem a prioritásaimról. Tudom, hogy sosem fogok azok közé tartozni, akik 40 kötetesre minimalizálják a könyvtárukat, csak tudom, ha egy új dolgot szerzek be, annak is otthont kell teremteni. Egy új könyvnek is helyet kell találni a polcon.
Ebben nagyon sokat segített, hogy megismerkedtem az Enneagramm-mal, mert nekem - ahogy általában az lenni szokott - nem volt elég, amit Richard Rohr és Andreas Ebert megosztott a könyvükben, úgyhogy alaposan beleástam magam a témába, főleg a saját típusomba és rengeteget tanultam és rengeteg dolgot megértettem önmagammal kapcsolatban. Nem tartom magam szakértőnek, hiszen nem végeztem semmilyen, ehhez kapcsolódó kurzust, azonban megállapítottam, hogy a számos szakértő is sokszor félretipizál embereket. Ez is adta az ötletet, hogy ilyen tárgyú bejegyzéseket írjak. Attól, hogy valaki évek óta tanulmányozza a különböző típusokat, nem tudja, milyen x típusúnak lenni, ha ő nem abba tartozik, ráadásul sokan neurotipikusak, míg mi neurodiverzek vagyunk.
Ezt a sorozatom a továbbiakban is folytatom, már megvannak a következő kiszemeltjeim. 😉
A másik fontos téma volt az életemben és a blogban is a korábban említett szuperérzékenységem. Erről is nagyon sokan még csak nem is hallottak, úgyhogy ezt is közelebb tudom hozni másokhoz. Ráadásul minden 4 enneagram típusú szuperérzékeny is, így felismerem őket, ha valamelyik olvasmányomban felbukkannak.
Eredetileg úgy terveztem, hogy 2025-re is kitalálok egy könyves kihívást magamnak, fel is írtam 12 szempontot, azonban félretettem. Ahogy idén is elfogadtam, hogy szeretek mindent a saját tempómban és a saját módomon csinálni, az olvasással is így leszek. Felfedeztem a dm Active Beauty magazinjában is egy rövid írást arról, hogy nincsenek újévi fogadalmak, tennivaló listák, hanem engedem a dolgokat áramlani a maguk módján. Megtanultam, hogy az újévi fogadalmak és a mindenféle listák tételei csak nyomást gyakorolnak rám, ahogymásra is. Eleinte motivált az ember, majd kezd fogyni a lelkesedése. Az a lényeg, hogy amit szeretnénk elérni, az az identitásunk része legyen. Nem azt mondom, hogy 2025-ben elolvasok x könyvet, mert azzal ott a nyomás, hogy azt a mennyiséget teljesíteni kell, hanem azt mondom, hogy 2025-ben is a mindennapjaim része az olvasás. Lehet, csak néhány oldalt olvasok egy-egy nap, lehet, sokkal többet. A lényeg, hogy olvassak. Azt és akkor, amikor én szeretnék, és ne mások szempontjainak akarjak megfelelni. És azért olvasok, mert szeretek olvasni, mert a részem, és nem azért, hogy bárhol is menőzzek vele.
Néhány éve, ha befejezetlen olvasmányom volt ilyenkor, mindig hajtottam magam, hogy még éjfél előtt a végére érjek, ma pedig már egyáltalán nem izgat. Megvár. Nem történik semmi, ha 2024-ben eggyel kevesebb könyv szerepel az olvasmánylistámon. Eggyel több lesz ám a 2025-ösön. 😊
Mert 2025 egy nagyon szuper év lesz. Az év első verse már várja, hogy hétfőn kikerülhessen, az első könyves bejegyzés tárgya pedig épp olvasás alatt van.
Szeretném megköszönni Mindenkinek, aki 2024-ben akár néhány pillanatot is szentelt
az értékes idejéből a blogomnak.
Aki pedig végig is olvasta egy, esetleg több bejegyzésem,
azért még inkább hálás vagyok. 🙏😻
Ahogy mondani szoktam: mindenből a legjobbat kívánom 2025-re is. 😘
Idén rengeteg dolgot megtanultam és megértettem saját magammal kapcsolatban, és mivel tisztában vagyok vele, hogy sokan vannak, akik eddig még nem hallottak a szuperérzékenységről, pedig maguk is azok, ill. sokan vannak, akik ezt valami negatív dolognak tekintik, elkezdtem ezzel kapcsolatban is bejegyzéseket írni, amik másoknak is segíthetnek jobban megérteni önmagukat vagy éppen a környezetükben valakit, esetleg tisztábban látni a témával kapcsolatban.
Ez a mostani, egy amolyan összegző bejegyzés lesz, talán egy-két gondolat visszaköszön a korábbiak közül, ám most is arra törekszem, hogy az újak felé billenjen a mérleg nyelve.
A múlt hetet és a mostanit én is kineveztem téli szünetnek, és a legtöbb időt a pihenésnek és a feltöltődésnek szentelem. Ennek jegyében újraolvastam az Anne válaszútont, mely segítségemre lesz a bejegyzés megírásában is, hiszen a világirodalom egyik legismertebb szuperérzékenye nem más, mint Anne Shirley.
Korábban már említettem, hogy hajlamosak vagyunk a kodependenciára, azaz olyan kapcsolatok kialakítására és az ezekben maradásra, ahol a mások tőlünk függ. Mi folyamatosan csak adunk, adunk és adunk (időt, figyelmet, energiát, törődést, szeretetet stb.) a másiknak, akitől sokszor semmit, esetleg morzsákat kapunk csak vissza, és eszünkbe sem jut, hogy lehetne másként is, mi is megérdemeljük ugyanazt a törődést, figyelmet, kedvességet, szeretetet, stb.-t, amit a másiknak adunk, legyen szóaz életünk bármely területéről is. Csakhogy a legtöbben nem ezt hoztuk otthonról, az volt az ismerős, hogy a másik a fontos, mi nem annyira, nekünk csak a morzsák jutnak. Ezt nagyon fájó felismerni.
Anne Shirleynek is van egy ilyen barátnője. Ebben a részben Anne négy évre egyetemre megy Kingsportba, ahol leveleket kap az avonlea-iektől:
Első alkalommal hat levelet kapott: Jane Andrewstól, Ruby Gillistől, Diana Barrytől, Marillától, Myrs. Lynde-től és Davytől. Jane hibátlanul gömbölyű betűi, akkurátus sorai tökéletes unalmat árasztottak. Egy hanggal sem említette az iskolát, pedig Anne alig várta, hogy hírt kapjon róla, Anne egyetlen kérdésére sem válaszolt, de készségesen közölte, hány yardnyi csipkét horgolt az utóbbi időben, milyen az időjárás Avonlea-ben, milyen ruhát varrat, és hogy érzi magát, amikor a feje fáj.
Köszönöm szépen, az ilyen emberekkel szemben kezdtem határokat húzni és mindig az ilyenekkel szakítottam meg a kapcsolatot, ismerték meg a híres-hírhedt INFJ Doorslamet. Ez az egyoldalú kapcsolat, amikor a másik csak önmagáról beszél és megfeledkezik arról, hogy a beszélgetőtársának is lehet mondandója.
Van, aki ezt sértődöttségnek, nagyképűségnek, meghunyászkodásnak, vagy bármi másnak nevezi. Szíve joga, ám akkor sincs/sem volt az én helyemben.
***
A hétvégén és ma is ajánlott egy-két olyan videót a YouTube, melyben valaki arról beszél, hogy 2025-ben csak magaddal foglalkozz. Ez nagyon önzően hangzik, azonban egyre inkább azon vagyok, hogy egyre tudatosabban félretegyem a Gondos Bocs Énem. Emlékszel erre a rajzfilmre? Ők voltak azok, akik a felhők közt éltek, ha valami baj volt, megjelentek és a hasukon lévő jelből egy csomó szívet bocsátottak ki, így adták össze a szeretetüket, amivel a rosszakat jó útra térítették és megoldották a gondokat. Akár Szuperérzékeny Bocsoknak is hívhatták volna őket, ha már akkor ismerik ezt a fogalmat. Én általában olyan vagyok, mint Csupaszív a képen (jobbra, fent), és mivel erre nem mindenki vevő, igyekszem jobban figyelni erre is, és azt mondom, itt ez a blog, ha érdekel, és visszafogom magam (erről írtam legutóbb, hogy felhagytam a posztolgatással). Ha egyre többet gyakorlom, ez is menni fog. Mindenki saját magáért felelős (kivéve természetesen a gyerekeket).
Idén beláttam, hogy nem mindenki olyan Gondos Bocs, nem törődik úgy másokkal, ahogyan én. És természetesen sokan mások is.
Ilyenkor emlékeztetem magam erre a rendkívül bölcs megállapításra az Emmából:
Vannak emberek, akikért kár a kisujjunkat is megmozdítanunk; ha látják, hogy segíteni akarunk rajtuk, maguk semmit sem tesznek...
***
Mások véleménye nem azonos az enyémmel, és nem vagyok felelős mások érzéseiért, csak és kizárólag a sajátjaimért.
Anne az utolsó napját tölti otthon az egyetem előtt, és a kedves helyiek felkeresik. Este még Gilbert Blythe is meglátogatja:
- Fáradtnak látszol, Anne - jegyezte meg a fiú.
- Fáradt is vagyok, s ami még ennél is rosszabb, elégedetlen. Az első azért, mert egész nap a bőröndömet csomagoltam, és varrtam. A rosszkedvem meg az okozta, hogy hat nő jött át elköszönni, és mindegyiküknek sikerült legalább egyvalamit mondania, amitől olyan fakóvá vált az életem, mint egy szürke, szomorú, vigasztalan novemberi reggel.
- Gonoszkodó öreg tyúkok! - jegyezte meg Gilbert választékos stílusban.
- Á, dehogy - tiltakozott Anne mosolytalanul. - Hiszen éppen ez a baj! Ha rosszindulatú vén tyúkok lettek volna, eleresztem az egészet a fülem mellett. De mind kedves, jó és anyáskodó teremtések, akiket kedvelek , és akik engem is kedvelnek, és ezért nehezedik rám úgy, amit mondtak, vagy amire csak céloztak. Éreztették velem, hogy őrültségnek tartják Redmondot, és hogy bölcsészdiplomát akarok szerezni, és azóta nem megy ki a fejemből, hogy nincs-e igazuk. (...)
Anne nevetés és sóhaj furcsa keverékével ejtette ki az utolsó szavakat. Érzékeny természete minden rosszallást súlyosnak érzett, még azokét is, akiknek véleményére vajmi keveset adott. E pillanatban sótlannak érezte az életét, becsvágy füstölve lobbant ki, akár egy kioltott gyertya.
- Igazán ne törődj azzal, hogy mit mondanak -vigasztalta Gilbert. - Te is tudod, hogy akármilyen remek emberek is egyébként, a világot szűk látókörűen ítéli meg. A szemükben átkos dolognak tűnik bármi olyat tenni, amit ők nem tettek meg. Te vagy az első lány Avonlea-ben, aki valaha is egyetemre ment, és tudod, hogy az elsőket mindig is holdkóros őrülteknek tekintették.
- Tudom én is, de más érezni és más tudni. A józan eszem persze azt súgja, hogy neked van igazad, mégis előfordul, hogy a józan ész elveszti fölöttem a hatalmát, és úrrá lesz rajtam a bolondság. De komolyan, amikor Mrs. Elisha elment, ahhoz is alig maradt erőm, hogy befejezzem a csomagolást.
Itt milyen jól leírja Lucy Maud Montgomery, hogy mennyire hajlamosak vagyunk azonosulni mások - rólunk mondott - véleményével, és ez micsoda konfliktushoz vezet bennünk.
Tehát, itt a válasz arra, miért ingadozik a hangulatunk, miért vagyunk az egyik pillanatban még nagyon vidámak, majd nemsoká búval béleltek. És ehhez elég egy toxikus emberrel való találkozás is. Akár csak annyi, ha vásárlás közben kifogunk egy unatkozó pénztárost, akin látszik, mennyire utálja a munkáját. Vagy egyszerűen csak aznap rosszkedvű. Ezért nem mindegy, milyen környezetben vagyunk! Képzeld el, hogy naponta órákat töltesz ilyen emberek között, és utána pocsékul érzed magad, mert ez így van.
Ráadásul nemrég szembesültem azzal, hogy ahogy észrevétlenül átvesszük mások negativitását, az meg is betegíthet. Ilyenkor emlékeztetem magam: Az vagy Te, és ez vagyok én. A Te problémád nem az enyém.
***
Úgy gondolom, a következő idézet nagyon elgondolkodtató. Anne egy júniusi estén kint ül Marillával és Mrs. Lynde-del, akik Atossa néni temetését vitatják meg. Az öreg hölgynek mindenkiről megvolt a véleménye és a nyelve is elég csípős volt:
Szegény lélek, nem volt, amit ne tudott volna a szomszédokról, de saját magát nagyon kevéssé ismerte.
Ütős, ugye? Az a véleményem, hogy nagyon sok Atossa néni van a világon (gendertől függetlenül), akik mindent tudnak másokról, mindig csak a mások dolgával foglalkoznak és szinte soha a sajátjukkal. Nem ítélkezem fölöttük, mert volt idő, amikor én is nagyon sokszor ilyen voltam, azonban bármikor változtathatunk ezen, és nagyon-nagy hálás vagyok, hogy megtettem. Fogalmam sincs, mi most a pletykák tárgya, legyen szó a környezetemről vagy a világról, mert nem érdekel. Ez is kapcsolódik ahhoz, hogy jövőre is magammal foglalkozzam, és ne másokkal. Ebben is találjam meg az arany középutat.
***
Nemrég láttam egy videót, melyben Brené Brown arról beszélt, hogy ne osszuk meg mással a traumáinkat, a gondjainkat, mert nem értik meg. Nos, valóban igaz, hogy vannak olyan emberek, akik támadóan, gúnyosan és egyéb módon negatívan reagálnak az ilyesmire. Azonban ott van a dolog másik oldala is. Idén is nagyon sok ingyenes online Summiton, Masterclasson volt lehetőségem részt venni 🙏, ahol nagyon sokan elmesélték a saját történetüket, melyből meggyógyultak és most másoknak segítenek az útjukon. És ők az igazán kiváló segítők, akik nemcsak megtapasztaltak valami hasonlót, mint a klienseik, hanem meg is gyógyultak és valóban segíteni akarnak másoknak és nem a pénz motiválja őket. Egy-egy ilyen történet (most a Jennifer Lopezé jutott eszembe vagy a Cheryl Strayedé) pedig mások számára is erőt ad, hogy nem csak velük történt az, ami, és van esély a gyógyulásra, hogy ezt a javukra fordítsák. Az, hogy valaki emiatt elítél egy másik embert, az empátia és az érzelmi intelligenciája hiányáról tanúskodik, amik bármikor fejleszthetőek. A kérdés csak az, az ítélkező hajlandó-e a fejlődésre, vagy csak tovább fikázódik, gúnyolódik és projektál.
***
Vannak dolgok, amik nem alku tárgyai többé számomra. Természetesen ezek is mindannyiunk számára egyediek, de ha valaki nem hajlandó megadni, figyelembe venni ezeket, akkor ahol bejött, ott ki is mehet.
Az idézeten annyiban módosítanék, hogy nagyon sokszor éppen az apróságok okozzák a legnagyobb örömöt a számunkra. 😊
***
Az egyik legfontosabb dolog, amit nemrég megtanultam magamról, hogy ami egy külső szemlélő számára kötözködésnek tűnhet (pl. elég sok bejegyzésemben leírtam, milyen hiányérzetem volt az adott művel kapcsolatban és ez főként az idén olvasott pszichológiai könyvekre igaz), az valójában elégedetlenség. Mert látom, hogy ebből többet is ki lehetett volna hozni és mivel mélyen gondolkodom, nem tudok mit kezdeni a felszínességgel, hogy éppen csak megemlít valaki valamit és ennyi. Vagy éppen egy pszichológus nem ír egy nagyon fontos dologról, esetleg nincs is tisztában vele.
***
A javát a végére hagytam: Mostanában több olyan tartalommal is találkoztam, melyekben végre meglátták az összefüggést az érzékenység és ennek pozitív hozományai között! 😍 Hogy nemcsak arról van szó, hogy egy kis nebántsvirág vagyok, akinek folyamatosan ingadozik a hangulata, dramatikus, nyafog (ez sem 24/7-ben megy!), hanem ott van ezek oka is és a számos pozitívuma: az érzelmi és gondolkodásbeli mélység, hogy könnyen kapcsolódom másokhoz és valóban megértem őket, a kreativitásom és az Anne Shirley-féle képzelőerőm. Hiszek abban, hogy ezt mások is előbb-utóbb felfedezik, akik korábban csak gúnyolódtak ezen. Majd jól meglepődnek, hogy nem látták a fától az erdőt. 😁
Amikor Anne és a barátnői végeznek az egyetemen, arról beszélgetnek, mit kaptak az ott töltött évektől. Úgy gondolom, idén én is ezeket tudatosítottam magamban:
- És te mit viszel magaddal útravalóul innen, Anne? - szólt oda Priscilla Anne-nek félhangosan.
Anne elgondolkodott:
- Azt hiszem, megtanultam félvállról venni a kisebb akadályokat, a komolyabbakat pedig a győzelem előhírnökének tekinteni. Összegezve, azt hiszem, nekem ezt adta Redmond.
- Attól tartok, kénytelen leszek egy újabb Woodleigh-idézethez folyamodni, mert a számomra fontos tanulságot jobban kifejezi; emlékeztek még, amikor a beszédében ezt mondta: "Az élet annyit, de annyit tartogat számunkra, ha van szemünk, hogy meglássuk, szívünk, hogy szeressük, és kezünk, hogy érte nyúljunk; annyi örömünket lelhetjük férfiban és nőben, művészetben és irodalomban, és még sok másban, amiért hálásak lehetünk."
Ha pedig 2024-ben az Illuminate (be-/megvilágít, beragyog) volt Az Év Szava számomra, 2025-re egy Anne Shirley-idézetet választottam:
Te mit tanultál meg idén? Van már szavad a jövő évre? 😊
Száraz Miklós György könyvét a spanyol nyelv és kultúra iránti rajongásomnak köszönhetem, mellyel a szerzővel is osztozom, így nem volt kérdés, hogy megrendeljem-e az ¡Ó, Santo Domingo!-t néhány éve.
A fülszövegben Száraz Miklós György rögtön azzal kezdi: Biztosan lesznek olyanok, akiket felbosszant ez a könyv. Mi ez a kószálás, parttalan kalandozás?
Nos, a könyv valóban nem egy szokásos úti beszámoló, nem kerülnek szóba az utazási előkészületek, sem az utazás maga, esetleg annak viszontagságai vagy a szállásfoglalás. Szó sincs róla. A szerző egyszerűen csak megosztja velünk a gondolatait és impresszióit.
A könyv szerelmi vallomás Granadának, azonban rögtön az elején Szent Domonkos nevét olvassuk, majd néhány szót a szerzetesrendről és néhány ismert képviselője nevét, ezt követően pedig Santo Domingóval találkozunk.
Megismerjük a szerzetesrend alapítójának, Domingo Guzmánnak az életét, és ezt olvasva ismét megállapítottam, hogy bár jó céllal hozta létre a rendet, azonban egy idő után átment az eretnekek üldözésébe és később a domonkosok voltak az inkvizítorok is. Nyilván megint én vagyok a túlságosan idealista, ám sosem értettem, miért irtja egyik ember a másikat azért, mert másként gyakorolja a hitét, mert lényegében ugyanabban hisznek és az üldöző ennek a felsőbb hatalomnak a nevében üldözi a másikat. 😕Ezt egyszer valaki igazán megmagyarázhatná.
Domonkos szerzete tehát vérben és mocsokban született, nem más céllal, mint hogy prédikáljon az eretnekek ellen, térítsen a megtévelyedettek és pogányok közt, s akit nem sikerül megnyerni Krisztus ügyének, azt semmisítse meg.
Dominikánusok. Az Úr kutyái. Akik kiűzik a rókákat az Úr szőlejéből.
Granada látképe
Részletet olvashatunk Kolumbusz Kristóf naplójából, kiderül, hová temették Amerika felfedezőjét, hogyan indult útjára.
Nagyon érdekes volt több történelmi párhuzamot és eddig számomra ismeretlen érdekességet olvasni. Pl. a mohácsi csatában megözvegyült Mária, aki a Katolikus Királyok, Kasztíliai Izabella és Aragónia Ferdinánd unokája volt, akik Spanyolországot teljesen visszafoglalták a móroktól és egyesítették.
A történelemórai emlékeim szerint nem sokat beszéltünk Máriáról, ám megtudtam, hogy élete végéig szerette a magyarokat, még akkor is, ha uralkodóként elhanyagolta az ország védelmének megerősítését.
Az Alhambra látképe Albaicínból (az egyik városnegyedből)
Elkalandozunk a kalandozó magyarokig, majd ismét visszatérünk a Habsburgokhoz és Spanyolországba, Mária bátyjaihoz, V. Károlyhoz (Carlos V spanyolul) és Habsburg Ferdinándhoz, akinek Buda török általi elfoglalását köszönhetjük.
Természetesen a mórok hatása is máig érezhetően nyomot hagyott Granadában és a spanyol kultúrán, így velük is megismerkedünk.
Az Alhambra belsejének egy részlete
A történelmi adatok és események rengetegében természetesen nem maradhatnak ki a helyi nevezetességek sem: az Alhambra, néhány templom, szobor, megtudjuk, miért hívják kínainak az utcákat borító kavicsokat, mi az andalúz kutyák jellegzetessége, mi volt a korábban itt járt honfitársaink véleménye a városról és számos más benyomás is feljegyzésre került.
Az Alhambráról nem könnyű bármit is mondanunk.
Az Alhambra megfoghatatlan. Olyan, mint a szerelem és az álom: légiesen könnyű, ugyanakkor súlyos is. Egyszerre üdítő és lenyűgöző. Csak addig hat, amíg látod, amíg benne vagy. Akkor viszont uralkodik rajtad - nemcsak körülvesz, hanem beléd is költözik. Az Alhambra tojáshéj, selyemfátyol, holdfény és virágillat, harmat és ködpára. Hamvas Béla azt mondaná: az Alhambra a női szubsztancia. Csupa suttogás és simogatás, ígéret és beteljesedés. Csábító befejezetlenség, tökély, mely bágyaszt, majd rögtön új vágyat ébreszt. Olyan, mint a legnemesebb bor, az aszú, a mazsolaszőlő, a női test.
Száraz Miklós György tudása kimeríthetetlen. Amint belép egy épületbe, találkozik egy szoborral, leül az utcán, rögtön eszébe jut valami és máris számos, eddig talán ismeretlen személlyel, információval gyarapodunk. Ráadásul mindezt könnyedén, egyáltalán nem okoskodóan teszi, és ami a legjobb, hogy párhuzamokat von a különböző személyek és események között, tehát még véletlenül sem összevissza locsog.
A lapokon érezni a Granada iránti szerelmét, rajongását, hiszen így tényleg csak az beszél, aki valóban szereti a témát, mert rengeteget tud Granadáról és Spanyolországról. Ha pedig bizonytalan, spanyol barátnője, Mari Carmen szívesen kisegíti.
Aki hozzám hasonlóan szintén nagy rajongója a spanyol nyelvnek és kultúrának, vagy csak érdekli és szeretne egy nem szokványos könyvet olvasni róla, az ¡Ó, Santo Domingo!-t is szeretni fogja. Én biztosan újra előveszem máskor is.
andalúz patio (belső udvar)
A gránátalma városa - római, zsidó, arab, cigány vagy spanyol Granada - , úgy tűnik, az évezredek során egyvalamiben bizonyosan mindig ugyanaz volt: a kertek, vizek, szökőkutak, a virágok városa.
Száraz Miklós György: ¡Ó, Santo Domingo!
182 oldal
Magyar Könyvklub, 2003
Ezennel teljesítettem a tavaly kitalált kihívásom is. ✅
A Consuelo után nagyon kíváncsi lettem hősnőnk további életére, ezért biztos voltam benne, hogy még idén sorra kerül a Rudolstadt grófné is.
Amennyiben nem olvastad az első részt, a bejegyzés némi cselekményleírást tartalmaz!
A Consuelo utolsó oldalain a zingarella titokban házasságot kötött az akkor már nagyon lesoványodott és beteg Albert von Rudolstadt gróffal, aki ezt követően el is hunyt. Consuelo még látta felravatalozva a férjét, ám a kötelesség már Berlinbe szólította, ugyanis szerződést írt alá, mely Nagy Frigyes udvarához köti Porpora másik gyámoltjával, Porporinóval együtt.
Consuelo esténként fellép, azonban a közönség egyáltalán nem zeneértő. Egyedül Frigyes konyít hozzá, míg a publikum soraiban ülő, udvaroncok, a király katonái és azok feleségei jóformán csak unatkoznak. Ez a környezet pedig nem a zingarellának való.
Egy év telt el azóta, hogy Consuelo titokban Rudolstadt grófné lett és elhagyta az Óriások kastélyát. Egy este azonban elájul a színpadon, és a darabot sem sikerül így befejeznie. Mintha valakit látott volna a közönség soraiban. Mintha egy szellem jelent volna meg a nézőtéren.
A Berlini Opera 1743-ban
A király aggódik az énekesnőért, meg is látogatja, azonban Consuelo is résen van, és tudja, hogyan bánjon az uralkodóval, aki ki akar vele kezdeni. Csakhogy tudjuk, Consuelót nem olyan fából faragták, mint számos kolléganőjét.
Frigyes húga, Amélie, aki egyben bátyja egyik ellenségének, Trenck bárónak titkos szerelme, kíváncsi az énekesnőre, akivel bizalmas kapcsolatba is kerül, és Consuelo elmeséli neki élete történetét. Ennek azért is örültem, mert ez egy hosszabb rész és segített felidézni a korábbi eseményeket.
Egy nemes szívnek alá kellene rendelnie vonzalmát, nem a társadalom érdekeinek, amely csupa őrület és hazugság, hanem annak a nemesen szárnyaló érzésnek, amely nem más, mint a szép vágya és az igazság szeretete. Fenséged szép bizonyítéka mindannak, amit mondok, és példája engem ítél el. Arra született, hogy trónon üljön, s elvetette a hamis nagyságot az igazi szenvedély, egy hozzá méltó szív birtoklása kedvéért. Én, aki szintén arra születtem, hogy királynő legyek (bár csak a színpad deszkáin), nem voltam elég bátor, sem elég nagylelkű, hogy jó szívvel eldobjam magamtól e hazug dicsőség csillogását a kínálkozó nyugodt élet és csodás vonzalom kedvéért. Hajlandó voltam ugyan rá, de csak áldozatkészségből, s nem minden bánat és riadalom nélkül; Albert pedig, látva szorongásomat, nem akarta ily áron elfogadni hűségem.
Csakhogy az udvari intrikák és Frigyes gyanúja hamarosan az énekesnő ellen fordul, mivel az uralkodó azzal gyanúsítja Consuelót, hogy neki is köze van az ellene szövődő összeesküvéshez, ezért börtönbe záratja.
Consuelo magánzárkába kerül, ám Frigyes annyiban kegyes hozzá, hogy a korábbi zongoráját használhatja és esténként ugyanúgy fel kell lépnie, mint korábban. Ám hamarosan ennek is vége szakad, így Consuelo csak saját magára számíthat a zordon falak között, ahol naponta egyszer a börtönőre kiengedi sétálni.
Rövidesen barátra talál a foglára fia, Hans személyében, azonban egy régi ismerős is felbukkan az erőd személyzetében, aki az énekesnő erényét veszélyezteti, ezért ismeretlenek megszöktetik Consuelót, akire a továbbiakban újabb váratlan fordulatok és meglepetések várnak.
Elsősorban attól szabadítsanak meg, hogy önmagamban kételkedjem, ami a tehetetlenség forrása.
Ezekről csupán annyit árulok el, hogy mindenre választ kaptam, sőt, többre is, amit az első részből hiányoltam, és ezúton üzenem minden irodalmárnak, hogy a Rudolstadt grófnéból egyértelműen kiderül, hogy mind Albert, mind Consuelo INFJ-k, és az enneagramjuk szerint szexuális 4-ek. Mivel utóbbiból a legtöbb helyen a legegészségtelenebb állapotú leírásokkal találkozhatunk, ajánlom mindenki szíves figyelmébe a regényt alapos tanulmányozásra, akit érdekel, milyen lehet az egészséges sx4. 😘
George Sand ott folytatta a zingarella élettörténetét, ahol a Consuelóban abbahagyta. Az énekesnő mellett most is megismerjük a korabeli (továbbra is a 18. században járunk) eszméket, hiszen felbukkan többek között Voltaire is, aki fontos szerepet kapott Frigyes udvarában, majd ő is kegyvesztett lett.
Újra találkozunk Mária Teréziával és néhány régi ismerőssel is az első részből, ill. új szereplők is színre lépnek.
Megtudjuk, mi történt a Rudolstadt család tagjaival, milyen veszélyek fenyegetik Consuelót és kik ismerik a valódi személyazonosságát. A számos izgalmas kaland és romantikus fordulat mellett egy nagyon izgalmas társasággal is megismerkedünk, továbbá arra is fény derül, mi történt a továbbiakban hősnőnkkel.
George Sand legalább olyan izgalmas folytatással ajándékozott meg, mint amilyen az első rész volt. Nagyon jól keveri a valós eseményeket és szereplőket a fikcióval, miközben alaposan bemutatja a kort is és számos filozófiai kérdést is felvet.
Bár a szerző nőknek szánta ezt a regényét is, úgy gondolom, mindenki jól választ, aki szereti a történelmi hátterű regényeket, nem zavarják a jó helyen felbukkanó romantikus szálak, kíváncsi a komplex személyiségű szereplőkre, nem idegenkedik a hosszabb olvasmányoktól, olvasta az első részt és kíváncsi a folytatásra, biztos lehet benne, hogy a Rudolstadt grófnéban sem fog csalódni.
És nincs-e magasabb feladatunk is, nem csupán az, hogy önmagunkkal törődjünk?
A Palatinus Kiadó most sem hazudtolta meg önmagát: szeretem az ilyen kiadású könyveiket, mert nagyon jó a tördelése, a betűtípusa elég nagy, hogy este is kényelmesen olvasható legyen, azonban most sem maradtak ki a kiadótól megszokott borzalmas helyesírási hibák (pl. viszsza - ez nem vicc!), amiken már megtanultam átsiklani. Ezek már a palatinusos könyvek védjegyeivé váltak.
Mondd, mi ez az öröm, már napok óta? Éjjel, mikor megyek az utcán, egyszerre megállok. Valami viszkető csiklandozás bizsergeti a mellem. Gyönyörködöm egy cukrászda üzleti karácsonyfájában, melyet fehér kötényes kisasszonyok túlórázva díszítenek. Telefonom tündéri hanggal csilingel. Bámulom a könyveket, melyek - kívülről - a kirakat hazug vattahaván oly szépek a friss kötésükkel, az ízléstelen, arany címeikkel. Egy gázláng is meghat a fagyos homályban.
Évtizedek óta nem éreztem ezt. Valaha, abban az ősemberi derengésben, melyet gyermekkornak szokás nevezni, így december közepén édesapám sötét hajnalban kelt, és éjfél után feküdt. Dolgozószobája műhellyé alakult. Titokzatos neszeket hallottunk onnan, a lombfűrész sikítását, kopácsolást, a gyalu harsogását, s zárt ajtaja mögül az enyv szaga szüremkedett ki, mely gyermeklelkünkben, az eljövendő csodák reményében valami bűvös illattá változott. Mindig maga készítette játékainkat. Szeretett ezermesterkedni. Előbb ő játszott, aztán mi.
Kaptam tőle egy ördögmalmot, mely a mozi föltalálása előtt a mozgóképeket sejttette meg velem. Máskor házitelefonnal lepett meg. A padlásról és pincéből hallottam komoly férfihangját. Emlékszem a leydeni palackra, mellyel a macskákat és a cselédeket megvillanyoztam, a gyantalemezre, melyet rókafarkkal kellett megdörzsölnöm, s akkor a bodzabábok táncoltak rajta. Utoljára egy kis színházat ácsolt össze, igazi süllyesztővel, huszonöt díszlettel és ötszáz figurával. Ehhez maga írt egy darabot, csengő, rímes versekben.
Sokszor töprengtem annak idején, hogy miért nem vesz játékot a boltban, mint más úriember. Ez kicsit fájt is. Nem értettem. Hisz nem volt fukar, a pénzt semmire se becsülte. Most megértem, hogy mért cselekedett így. Ez a sok játék, melyet maga alkotott, a két keze munkájával és képzeletével, annyi idő után egyszerre mozogni és csöngetni, beszélni és hatni kezd rám, itt és ott, az utcán és kirakatokban föltámad, más alakban, de rendkívülien élően és mindenütt jelenlevően. Ezt az oktalan, megmagyarázhatatlan örömet is ő küldi nekem, onnan messziről. Jó helyre tette energiáját. Micsoda bölcs volt, micsoda ezermester.
Csíkszentmihályi Mihály neve a pszichológia irántérdeklődők számára a Flow kapcsán cseng ismerősen. A fejlődés útjai c. könyve a flow folytatásaként jelent meg néhány évvel a nagy sikerű kötete után, melyben ma isfontos és aktuális kérdésekre hívja fel a figyelmünket.
Az ismert pszichológus az 1990-es évek elején arra a következtetésre jutott, hogy azok a viselkedésmódok, melyek az evolúciós ösztöneinknek köszönhetően alakultak ki és vittek előre minket, embereket az évezredek folyamán, az új évezredben már nemcsak ránk, hanem a környezetünkre, sőt, az egész világra károsan hatnak.
A szerző könyve első részében a múltat, míg a másodikban a jövőt veszi górcső alá az evolúció szempontjából.
Megismerjük azokat a múltbeli erőket, melyek a mára kialakult személyiségünket formálták, a tudatunkat működtető erőket, Maya fátylait, melyek elrejtik a dolgok valódiságát, olvashatunk a folyamatosan kizsákmányolókról, a ragadozókról és az élősködőkről, a mémek és a gének versengéséről, az evolúcióról és természetesen most sem marad ki a flow, mi is ez, milyen feltételei vannak, milyen a jó társadalom és mit tehetünk azért, hogy elősegítsük ennek megvalósulását.
A mai emberek tudata határozza meg, hogy milyen lesz a harmadik évezred: A gondolataink, az elfogadott értékeink, a tetteink mind kihatnak a jövőre. A jövőt az is befolyásolja, hogy mire fordítunk figyelmet, és milyenre formáljuk a környezetünket a lelki energiáink révén. Az olvasó természetesen megkérdezheti: De mi közöm nekem mindehhez? Épp elég gondot okoz a bankszámlám egyenlegének fenntartása, a helytállás a munkahelyemen meg a családomban, és még némi szórakozásra is alkalmat kell találnom. Kit érdekel a harmadik évezred? Miért tartozik rám az emberiség jövője?
Ezt a kérdést bizonyára sokan felteszik, pedig mindannyian naponta hozzájárulhatunk apróságokkal az emberiség jövőjéhez. Hogyan? Mire fordítjuk a figyelmünket (a pszichés energiánkat)? Bár a szerző a tévé előtti punnyadást említi, ma már hozzátehetjük a különböző közösségi oldalak görgetését, a rövid videók sorozatos bámulását, amik csak elvonják a figyelmünket a fontosabb dolgoktól és sok esetben semmi hasznuk. Csíkszentmihályi újra a saját csapdájába esik, ahogy a Flow-ban is járt. Mert vannak értelmes műsorok is a tévében és az interneten egyaránt, és nyugodtan fogyaszthatunk ilyen tartalmakat, hallgathatunk zenét is és nem feltétlenül nekünk kell zenét szereznünk vagy filmet, esetleg színdarabot írnunk, nézhetjük, sőt utóbbit olvashatjuk is. Érdemesebb lett volna úgy fogalmaznia, ahogy Marie Forleo tette: Create Before You Consume, azaz kreálj/teremts, mielőtt fogyasztasz! Vagy akár utána, ahogyan most én is teszem.
Már harminc éve és korábban is számos mém volt, mely a figyelmünket akarta, hogy fennmaradhasson. A mémek pedig sokkal fontosabbak, mint a gének (Vajon Szendi Gábor mit szólna ehhez?). Sokak számára a mém egy vicces képet jelent az interneten, mely pl. egy személyiségtípus tipikus jellemzőjét figurázza ki. Azonban a mémek ennél többet jelentenek. Pl. ez a blog is egy mém, ahogy egy politikai vagy vallási meggyőződés is, vagy éppen egy szimfónia. Ezek pedig csak úgy maradhatnak fenn, ha odafigyelünk rájuk. Miért lesz pl. egy dal népszerű? Mert a csapból is az folyik, tehát a mémek fennmaradásához közvetítőkre van szükség. Pl. most a karácsony előtti időszakban is egymással versenyeznek az örökzöld és az új dalok. Ha a Kiskarácsonyt dúdolgatom, akkor ennek a mémnek segítem a fennmaradását, és kiszorítom a Jingle Bellst. Ugyanezért vannak a bejegyzésem alján is a gombok, melyek segítségével, aki szeretné, megoszthatja valamelyik közösségi oldalon, és ezt kérik a más felületekre tartalmat készítők is, ezért vannak a reklámok és a társadalmi célú hirdetések is. Hogy melyik jó vagy rossz, mindenki maga dönti el.
És itt jönnek be a képbe Maya fátylai. Az első fátyol a géneinkbe kódolt parancsainkat, az ösztöneinket jelenti. Ha nem tanulunk meg ezeken uralkodni (pl. a szexuális ösztönünkön, ill. a különböző érzelmeinken), nem a valóságot látjuk, hanem annak egy torzított változatát, azaz beleesünk a csőlátás csapdájába.
A második a kultúra világát rejti, mindazt, amit a környezetünkben gyerekkorunk óta magunkba szívtunk, elsajátítottunk. Pl. a különböző családi, nemzeti(ségi) szokások és előítéletek, világnézetek (vallási, politikai, ki melyik csapatnak szurkol stb.), egyéb meggyőződések, és idetartoznak a közösségi oldalak is. Korábban csak a tévében láttuk a gazdag és befolyásos hírességeket, ma már mindenki lehet celeb valamelyik közösségi oldalon, ahol sokan csupán egy kirakatot építenek fel, de hogy valójában mi rejlik mögötte, sokan el sem tudnák képzelni. Nagyon sokan a feldolgozatlan gyerekkori (vagy későbbi) traumáik miatt akarnak ennyire görcsösen sikeresnek látszani és a színfalak mögött boldogtalanok és szenvednek. (Ezt én teszem hozzá, mert Csíkszentmihályi erről nem ír.)
Az Én jelenti a harmadik fátylat, pl. akik manapság a státuszukkal, a pozíciójukkal (Én vagyok a főnök/menedzser/főmufti stb.) és az anyagi javaikkal (pénz, autó, ház, márkás ruhák és kiegészítők) azonosítják az identitásukat, mert nélkülük senkinek éreznék magukat, és ők azok, akik a náluk kevesebbel rendelkezőket lenézik. Ill. idetartozik mindaz, amit magunkról gondolunk, hiszen ezen a szűrőn keresztül nézzük a dolgokat.
Minden fejezet végén az alfejezetekhez kapcsolódó kérdéseket is kapunk, melyeket a könyvben vagy külön lapon, füzetben válaszolhatunk meg, melyek segítségével elgondolkodhatunk az olvasottakon. A fejezetekben számos példát (ismert személyt) is hoz, akik inspirálólag hathatnak ránk.
Azonban most is számos gondolatával nem értek egyet, (ahogy már fentebb nyilvánvalóvá vált) és mindjárt ki fog derülni, hogy ebben a könyvben is micsoda ellentmondásokba ütközik. Arról már nem is beszélve, hogy a könyv második részében nagyon sok gondolat visszaköszön a Flow-ból...
Azt írja, hogy száz évvel (azaz 19. század végét nézzük) ezelőtt az ember csak saját magában vagy a hozzá közelállókban tudott kárt tenni. Nézzünk csak vissza az időben és emlékezzünk a már az ókorban is a más népeket leigázókra (pl. a rómaiak), majd a kolonizálókra (spanyolok, angolok, portugálok), a különböző országok és népek közötti (pl. angol-francia, keresztes hadjáratok) háborúkra. Rendben, mondhatjuk, hogy nem minden ország volt ezekben érintett, ám ott vannak a transzgenerációs traumák, amiket mindannyian a felmenőinktől kaptunk kéretlenül, és az életünk minden területére rányomták és nyomják a bélyegüket ki tudja, mi mióta!
Az a legnagyobb bajom Csíkszentmihályival, hogy nagyon sokszor általánosít. Igen, vannak, akiknek bizonyos dolgok problémát jelentenek, azonban mindig nagyon sok kivétel van. Szerinte, ha nincsenek szabályok, akkor káosz alakul ki és ezért van szüksége az embereknek az előbbiekre, különben a tudatuk összevissza kóborol, ami megzavarja őket, és pl. egy magánzárkában bekattannak. Ezek szerint nem látta A remény rabjai c. filmet, és épp ő írt arról a Flow-ban, hogy akinek vannak szellemi tartalékai, azoknak nincs szükségük külső ingerekre, mert el tudják magukat szórakoztatni. Sőt, akik vasárnap nem járnak templomba, akkor érzik magukat a legrosszabbul, mert nincs mit csinálniuk. Van, aki pl. akkor takarít, ebédet főz, és különben is annyi mindent lehet csinálni vasárnap délelőtt is. Az én Anne Shirley és Steve Jobs agyammal ezt nem értem, és sajnálom azokat, akiknek ennyire nincs fantáziájuk és nincsenek szellemi tartalékaik.
Lehet, hogy számos embert vonzanak a negatív események, azonban elárulom, hogy engem nem, pedig én is sok negatívumot láttam már gyerekként is. Pl. anyukámmal néztem óvodásként A polip c. sorozatot...
Amikor főiskolás voltam, hazafelé a buszon, két település között történt egy súlyos baleset, és a busznak meg kellett állnia a mentés és a helyszínelés miatt. Nagyon nagy baj volt, mert a mentőhelikopter jött. Míg a többiek a busz ablakain lógtak, én nyugodtan ültem a helyemen (a másik oldalon ültem, nem ahol a baleset történt) és inkább arra gondoltam, hogy gyógyuljanak meg, akiket a többiek annyira lesnek Már néhány kilométeren belül voltunk a célállomástól, és végül mindenkinek le kellett szállnia, mert nem mehetett tovább a busz. Több más kollégistával én is leszálltam, miután hazatelefonáltam, hogy valaki jöjjön majd elém (a családomnak nincs autója, így ezt is meg kellett szervezni), elindultunk és nem sokkal később mindannyiunkért jött valaki.
Még mindig abban a hatalmas tévedésben él, hogy csak az extrovertáltak a társaságkedvelők és ők voltak, akik annak idején messzebbre merészkedtek a törzstől. Valószínűleg egy-egy ilyen felderítésre vittek magukkal egy-két szuperérzékenyt is (aki lehet, hogy introvertált volt, lehet, hogy extrovertált), aki meghallotta vagy megérezte, ha valaki vagy valami közeledett. És még mindig ott tart, hogy egy vezetőnek extrovertáltnak kell lennie, mert egy introvertált nem lenne képes a vezetésre. Bízom benne, hogy Csíkszentmihályi még életében szembesült a tévedésével, mivel az általa példaként említett Gandhi, Martin Luther King, Martha Graham, Jézus, Buddha és Mohamed is mind, mind introvertált volt.
Amikor ezt a könyvét írta, az introverzió még a mentális betegségek listáján szerepelt, holott csupán annyit takar, hogy egy introvertált az energiáját önmagából meríti, míg az extrovertáltak másokból. Már említettem, hogy én is introvertált vagyok, ám szeretek társaságban lenni és jól is tudom érezni magam, csak nem mindegy, milyen az a társaság. Utána pedig el kell vonulnom és feltölteni az akkumulátorom. Ennyi. Ugyanerre van szükségük az extrovertált szuperérzékenyeknek is, sőt, az ENXJ személyiségtípusúaknak is, mivel az Ni-nak az ő esetükben is csendre van szüksége, hogy hatékonyan dolgozzon.
A feminizmust is teljesen félreérti, azt írja, hogy a nők is legyenek ugyanolyan dominánsak és erőszakosak, mint a férfiak. A feminizmus véleményem szerint nem erről szól, és megint itt van Maya egyik fátyla, mert vagy megfeledkezik, vagy nem is tud arról az ősi civilizációról, amelyet nők vezettek, és Jean Shinoda Bolen is írt róluk a Bennünk élő istennőkben. Valóban a harsány, nagyhangú nők szólaltak fel a nők jogaiért és vívták ki őket, mert ha csendben maradtak volna, akkor nem jutottak volna semmire. Ez is egy sztereotípia (és Maya egyik fátyla), ha egy nő asszertív és céltudatos, az már egyenlő a férfias magatartással, hiszen egy nő legyen kedves és maradjon csendben. Ezek a nők nem az evolúciós örökségüket akarják és akarták félredobni, csupán rájöttek, hogy többre is képesek, mint otthon vezetni a háztartást és nevelni a gyerekeket. Aki pedig csak előbbieket szeretné, annak is szíve joga. Azért is bajos ez a megállapítása, mert a transzcendens személyiség az, aki másokért is tesz, és így a nőket ezzel a gondolkodással számos területről kizárja.
A testünk pedig tudja, mire van szüksége, csak meg kell tanulnunk hallgatni rá. Ajánlom Buda László Mit üzen a tested? c. könyvét. 😉Itt egyértelműen abba a hibába esik, amibe sok pszichológus: csak fejtől felfelé foglalkozik az emberrel, holott testünk is van. Platón is holisztikusan nézte az embert. Már megint egy introvertált!😁
Azt írja, hogy az Egyesült Államok a múlt században és az azt megelőző évtizedekben szegény bevándorlók hatalmas tömegeit fogadta be és nem volt folyamatosan jogfosztott alsóbb társadalmi osztály. Csíkszentmihályi éveket töltött Olaszországban és nem hallott Francesca Cabriniről, akit szentté is avattak? Bevallom, hogy nyáron találkoztam először a nevével a róla készült film kapcsán, melynek az előzetesében is jól látható, hogy milyen kedvesen és szeretettel bántak a New Yorkba érkezett olasz bevándorlókkal annak idején. A filmből kiderül, hogy az írek sem voltak kivételek ez alól a bánásmód alól.
Ezt a filmet Csíkszentmihályi már nem láthatta, azonban olvashatta volna Melania Mazzucco regényét, a Vitát.
A legkevésbé alkalmas a flow létrejöttére a tévénézés, a háztartási munkák és az alvás szándéka.
Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez Marie Kondo és Monica a Jóbarátokból? Azért, mert a háztartási munka női és unalmas dolognak számít Csíkszentmihályi szemében, még okozhat flow-t. Amikor négy éve megnéztem a Marie Kondo sorozatát, inspirációt kaptam tőle, hogy én is fokozatosan kiválogassam azokat a dolgaimat, amikre már nincs szükségem. Csíkszentmihályi annyit emlegeti a kreativitást, és most nagyot nézne, ha megtudná, hogy ezt is lehet kreatívan csinálni, hiszen átrendezhetjük a szekrényben a ruhákat, a tányérokat, a könyveket a polcon. Vannak, akiknek szezonális étkészleteik vannak, így azokat elővehetik egy-egy évszakváltáskor vagy karácsony előtt és elrendezhetik a vitrinben. Itt is az a lényeg, hogy a káoszból rendet teremtünk. Akár a mosogatással is, hiszen nem okoznak rendetlenséget a tányérok, egyebek, hanem minden szépen és tisztán visszakerül a helyére.
Az alvás szándéka? Mi van a alvás előtti készülődéssel, az esti rutinnal? Az miért ne okozhatna flow-t?
Vizsgálataink azt mutatták, hogy a flow gyakori bekövetkezése sokkal nagyobb hatással van a tehetség kibontakozására, mint a kognitív képességeket objektíven mérő teszteken (például a Scholastic Aptitude Testen, a SAT-en) elért jó eredmény, vagy bizonyos személyes tulajdonságok (például a szorgalom), vagy a szülők társadalmi és anyagi helyzete.
Erről eszembe jutottak azok a motivációs videók, amikkel tele van az internet, hogy: dolgozz keményen és legyél szorgalmas, és a legfontosabb a discipline, azaz a fegyelem, hogy arra koncentrálj, amit csinálsz, ami részben igaz is. Csíkszentmihályi szavaihoz azt fűzném hozzá, hogy inkább játékosan tanítsanak, mert úgy felkelthetjük mind a gyerekek, mind a felnőttek figyelmét az adott téma iránt. Hiányolom a Pygmalion-hatást, amely egy tanár esetében azt jelenti, ha úgy áll a diákjaihoz, hogy képesek megoldani egy nehezebb, bonyolultabb feladatot, akkor a diákok valóban meg is fogják tudni oldani, és ez valóban nem függ attól, eddig milyen jegyeket kaptak és milyen családi háttérrel rendelkeznek. Ajánlom az egyik kedvenc filmem, a Veszélyes kölyköket, amely szintén erről szól.
De nem csupán az befolyásolja az Énünket, amire figyelünk; az is számít, hogyan figyelünk, Az Én meghatározó tényezője az is, hogyan rendeződnek az információk az agyunkban. Aki jobban figyel más emberekre, és akit jobban érdekelnek a körülötte zajló események, mint amennyire a belső érzései és gondolatai foglalkoztatják, az extrovertált lesz.
Hogy ez mekkora ostobaság! A fentebb említettek (Francesca Cabrinit is beleértve) mindannyian INFJ-k voltak. De nem kell ehhez a személyiségtípushoz tartoznia más introvertáltaknak sem, hiszen akiknek Fe-jük (extrovertált érzés funkciójuk) van, azok a másikra, ill. másokra figyelnek, ám szükségük van arra is, hogy utána befelé figyeljenek. Vannak olyan extrovertált emberek, akik egyáltalán nem foglalkoznak másokkal. Ha nem a Myers-Briggs személyiségtípusokból, hanem abból indulunk ki, hogy valaki empata vagy szuperérzékeny, akkor az az oka az állandóan másokra figyelésnek, hogy valaki olyan környezetben nőtt fel, ahol valakinek (vagy valakiknek: szülő, gondozó) a viselkedése kiszámíthatatlan volt, nem érezte magát biztonságban, mert nem tudta, hogyan fog viselkedni, reagálni a következő pillanatban az ominózus személy, és ez azóta is jelen van az életében, állandóan készenléti állapotban van. Ez egy megküzdési módszer volt a számukra gyerekként, így alkalmazkodtak ehhez a személyhez. Itt ugrik újra a majom a vízbe, mert Csíkszentmihályi újra Maya egyik fátylát borítja magára, ugyanis nem foglalkozik a pszichológia másik területével, csak a sajátjával.
Szóba kerül Maslow piramisa is, és itt is egy újabb hibába esik. Szerinte csak akkor lehet önmegvalósító, Csíkszentmihályinál transzcendes személyiség (aki vállalja a nehézségeket, tesz másokért) valaki, ha minden alapvető szükséglete ki van elégítve. Számos példa van arra, hogy valaki nem jó körülmények között is másoknak segít. Pl. Teréz anya, aki szintén introvertált volt.
Nagyon tetszett, hogy Faludy Györgyöt hozta fel példaként a transzcendens személyiségre, aki rendszerellenes volt, emiatt Recskre került és ott is verseket írt. Tökéletes példája az enneagram 4 típusnak, azon belül is a szexuális altípusnak. Épp a 4 fő feladata, hogy a saját nyomorát valami művészibe fordítsa, tanuljon belőle és másokat is inspiráljon. Faludy György Myers-Briggs típusát nem ismerem, azonban lehet, hogy ő is introvertált volt, lehet, hogy extrovertált. Mindenesetre Viktor Frankl története jutott eszembe a Szuperérzékeny vagyok?-ból, amikor (az INFJ) Frankl beszélt a társaihoz, akik rendkívül elkeseredett voltak, és Elaine N. Aron is azt írja, hogy azért élték túl ezeket a borzalmakat, mert képesek voltak befelé figyelni, nem arra, ami körülöttük zajlott. Ez egy tipikus szuperérzékeny tulajdonság. Csíkszentmihályi másik példaként Albert Schweitzert említi, aki INFP és szuperérzékeny volt. Ehhez mit szólna? (Egyébként mindenki, aki enneagram 4 típusú, függetlenül attól, hogy introvertált vagy extrovertált, szuperérzékeny.)
A félreértések elkerülése végett leszögezem, hogy semmi bajom az extrovertáltakkal, csak felejtsük már el azt a sztereotípiát, hogy az introvertáltak kukák, nem tudnak társaságban megszólalni és csak magukkal foglalkoznak. Köszönöm. 😘 Az extrovertáltak között is vannak szégyenlősök, ill. őket is zavarba lehet hozni.
Ott már csak a szemem forgattam, amikor leírta, hogy milyen nagyszerű, hogy Loyolai Ignác megalapította a jezsuita rendet, mely rendet tett a szerzetesek életében. Valóban, igazán aranyosak voltak ők is, hiszen néhány évtizeddel később máglyára küldték Giordano Brunót és majdnem Galileit is. Ne feledkezzünk meg a sötét oldalukról sem, ill. hogy később feloszlatták őket.
Azt javasolja, ha szeretnénk valamit tenni a környezetünkben élők érdekében, akkor keressünk három másik, hasonló gondolkodású embert, akikkel feloszthatjuk egymás közt a feladatokat és mindenki azt végezheti, amiben a legjobb. Ez egy nagyon jó ötlet, azonban ma már az internet korában élünk, amikor lehetőségünk van egyedül is tenni valamit másokért. Pl. én ezért is írom ezt a blogot. Tudom, hogy vannak, akik nem nyitottak az ilyen tartalmakra, mások viszont igen, és itt bármikor megtalálják.
Ezért kötözködöm:
Biztosan INFJ-nek kell lenned, ha a lelked mélyén azt érzed, többet értesz meg a pszichológiából, mint egy diplomás pszichológus.
És nem szeretem, amikor valaki zöldségeket ír, és csak a saját érveit alátámasztó adatokat hoz, amikor megfeledkezik arról, hogy más szemszögből is nézhetőek a dolgok.Az éremnek mindig van egy másik oldala is. Vagy akár egy harmadik is.
Csíkszentmihályi Mihály könyvében egy ma még inkább aktuális témára hívja fel a figyelmünket. Ahogy Dr. Joe Dispenza mondta az egyik videójában: hogyan választhatjuk a kényelmes kényelmetlent a kényelmetlen kényelmessel szemben. Magyarán: hogyan fordítsuk hasznos dolgokra a figyelmünket és a pszichés energiáinkat, hogyan fejlődjünk, amellyel példát mutathatunk másoknak is, inspirálhatjuk őket, hogy értelmesen töltsék a szabadidejüket, fejlesszék a képességeiket, kerüljenek flow-ba az életük számos, lehetőleg minden területén.
A könyv számos része nagyon elgondolkodtató, azonban nézzük ezt is kritikus szemmel, a fejezetek végén szereplő kérdéseken pedig jó, ha elgondolkodunk, és már mától kezdve pici lépésekkel kezdve változtatunk.
Bármilyen különösnek tetszik, az élet akkor válhat derűssé és élvezetessé, ha már nem önző örömszerzés és a személyes siker vezérli. Ahogy az Én egyre jobban elmerül egy transzcendens cél elérését szolgáló tevékenységben - legyen az akár egy nagyszerű vers megírása, egy szép bútordarab elkészítése, egy csillagászati felfedezés vagy gyerekek boldogságának az elősegítése - , egyre kevésbé van kiszolgáltatva az élet veszélyeinek és fenyegetéseinek. Pszichikus energiáját a rend és a komplexitás elősegítésére szenteli, és ez a következő generációk tudatára is hatással lehet még azután is, hogy megszűnik a földi léte, és a személye feledésbe merül.
Az a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, hogy nem kell megvédeni magányos Énünket az egész világgal szemben, zavartalan megkönnyebbüléssel tölt el. Minden porcikánkkal a célunkra koncentrálva haladhatunk előre, és a kudarcot képesek vagyunk derűvel felfogni. Végül is miért kellene a mi céljainknak elsőbbséget élvezniük az univerzum hatalmas komplexrendszerében? Ha mégis megvalósulnak, annál jobb.
Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai
A harmadik évezred pszichológiája
Eredeti cím: The Evolving Self. A psychology for the Third Millenium
Fordította: Buda Júlia
413 oldal
Nyitott Könyvműhely, 2011
Kedvenc bakim, melyet nem tudom, a könyvet előkészítők (fordító, korrektor, szerkesztő, tördelő) közül ki követett el: Csíkszentmihályi a kötet végén köszönetet mond a családtagjainak: Fiúnk, Mark. Hm, elég érdekes ezt egy házaspár esetében olvasni. Egy tinilánynak szokott fiúja lenni, aki a barátja, így valaki nagyon nincs tisztában a helyesírással és a fiúnk és a fiunk közti különbséggel.
"És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!"
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
